Szívatás után két jó pöccintés...

Szívatás után két jó pöccintés…

Onnan kezdeném a történetet, hogy mikor felmerült bennem a gondolat, hogy balinozni szeretnék, akkor választott mesterem szinte azonnal, elsők között beszélt le arról, hogy a kezdeti időszakban bemerészkedjek a pesti öblök valamelyikébe. Mondván, hogy az ott lakó dögök úgyis hülyére vesznek.

Mindenképpen az élő folyón kezdjem a tanulást, mondta. Jó tanonc révén megfogadtam az intelmeit és első két alkalommal a nagy Dunára mentem fenekeszegre vadászni. Mivel szerencsés típus vagyok, kezdésnek két próbálkozásból a Duna adott 3 ballert. Ennek okán azonnal megnőtt a mellényem. Majd egyik hajnalban úgy döntöttem, Újpest felé veszem az irányt és a Marina környéki állóvizeken teszek egy próbát.  

A vesztőhely...

Ami ezután jön az 18+ -os!

Ezek a szemetek halálba szop@ttak!!! :-)

Húzhattam nekik bármit, bárhogy, semmi sem kellett nekik. Igaz, nem voltak aktívak azon a kori órán, na de akkor is, na.

Ez csak egy eset az aznapi történések közül… :-)

Kitartóan dobálgattam a hajók közötti részeket, majd a szemem sarkából láttam, hogy a kikötő bejáratánál rendre, szinte 3-4 percenként rabol az Őn. Nem voltam rest, vállamra kaptam a cumót és átballagtam dobótávra. Első lendítésnél fent a Moccasin. Csobban, majd indítom vissza felém…

Talán egy métert, ha táncolhatott, mikor brutál tolóhullám jelent meg mögötte, ami egészen a partig kísérte. Félelmetes volt. De nem vette le…

Dobom újra, majd megint, de semmi…

Csalit váltok, egy természetes színű Dog x-et kapcsolok fel és ejtem vissza, hátha majd ez.

Elképesztő, de szinte kísértetiesen lemásolja az előző jelenetsort… Picit belegyorsítok, mielőtt a partig érne, de semmi ellenreakciót nem sikerül kiváltani a ragadozóból…

Vérben forgó szemekkel állok ott értetlenül. Dobok még párat, de az is mind üresjárat.

Aztán újra „kutyát” váltok, egy valamivel kisebb, színben hasonló Megabass jr kerül a kapocsba.

Ami ezután történik, már komédiába illő lehetne. Igaz, én baromira nem tudtam igazán jóízűt kacagni a történteken. Amint vizet ért a halacskám, azonnal ráfordult és rohadtul végigkísérte ezt is egészen a kövekig. Úgy döntöttem, a következő esetnél, amennyiben lesz ilyen, megállítom a wtd-t, hátha akkor majd szakad a cérna és leveri… na, nem volt több lehetőségem. Pofámba röhögött, sőt igazából többször egymás után f@szra húzott. Vereséget szenvedtem aznap, de csúnyán. Mindez azonban semmi, elvesztettem egy közel 7000 ft-os csalit, ami még az előző jelenetsornál is jobban fájt. Dobást követően a lengedező szél a pihe könnyű nanot rásodorta egy belógó fa ágára. Akárhogy játszottam vele, esélyem sem volt visszaszerezni.  Vannak ilyen napok is… 

Nem is olyan ritka vendég...

Sebeimet nyalogatva a következő két horgászatot feederezéssel töltöttem. A lelki sérülések hamar begyógyultak, éppen itt van az ideje visszavágni. Igazán faszagyerek azért nem vagyok, mert nem oda mentem vissza revansot venni, hanem óvatos duhajként ismét az öreg folyó irányába haladtam valamivel hajnali 4 után. Otthonosan közlekedek már az egy nyomvonalas kis ösvényen egészen a kövezésig, mostanra a kutya sem ugatott meg. :-) Túl vagyunk egy kisebb áradáson, most éppen apadó, de elég zavaros, sötét víz fogad. Keresem a kishalakat, de nincs mozgás a partszélen. Egyedül vagyok, csendben dobálgatom, szűröm a vizet. Csendes, kihalt a szakasz. Időnként 25-30 perc is eltelik két felszíni rablás között. Nem bizalomgerjesztő a dolog. Sok időm nincs, mert a Nap rohamléptekben emelkedik felfelé, és ha átbukik a fák felett, ember nincs, aki megmarad ebben a gatyarohasztó melegben. Keresgélem a halat. Nem is igazán a csalit nézem, hanem, hogy hol látom a táplálkozó balinok jeleit. Végigjárom a rövidke partszakaszt, közben váltok néhány szót feederező kollégával, őt sem kényeztetik ezen a reggelen a halak. Eldöntöm, hogy még visszaballagok a kedvenc helyemre, rápróbálok még egyszer, aztán, ha továbbra sem történik semmi, akkor hazaballagok.

 

 Dog X Jr...

 

Meglepetésemre valaki megelőzött… :-(

Néhány 10 méterrel előbb megállok és teszek néhány kósza kísérletet, fél szemmel pedig a spori mozgását vizslatom, mit és merre dobál.  Kiderül, pergető cuccal van kint ő is, viszont gumizik.

Két gyors rablást látok a szemközti oldalon benyúló csücsöknél. Megpróbálom megdobni, de innen reménytelen az ügy. Legalább 3-5 méter kellene, hogy elérjem. Úgy döntök, kicsit közelebb megyek hozzá és úgy, hogy ne zavarjam, megpróbálom megdobni az iménti akciósorozat helyét.

Elsétálok mellette, ráköszönök, majd szinte azonnal beszélgetésbe elegyedünk, így talán kevésbé ciki, hogy majdnem a nyakára állok. Az első néhány percben nem is lendítek, nézem, merre horgászik. Szerencsére a kinézett területet nem faggatja, így rádobok néhányat.

 Pálcám...

Beszélgetünk, és hamar kiderül, tapasztalt, közel 30 éve perget, mutogat ősrégi fahalakat, némelyik muzeális darabnak minősítendő.  Rendes csóka. Hagyom hadd dobáljon, én meg kinyitott felkapó karral várom, durranjon egy rablás. Hallgatom a történeteket és fülelek, amikor végre bumm, nyílt vízen odadurrantott a snegóknak az ezüst nyíl. Egyszerre kapjuk oda a fejünket és közben azonnal lendítek. A rablás helyétől alig egy méterre csobbant a műcsalim. Azonnal rá is mozdult, majd ahogy elindítottam le is tépte a felszínről. Végre megtört a jég!  Szép, ezüstszínű, egészséges, vaskos halat van szerencsém fotózni. Az alsó horog szájszélbe akadt, a hátsó horog pedig felületesen akadt kívülről. Fogóval hamar megszabadítom a vastól. Majd megjegyezzük, hogy egy darabig biztos nem éhezik meg annyira, hogy a víz tetejéről levegye a gyanúsan mozgó táplálék imitátort. A visszaengedéssel egy időben azon a helyen, amiért ideálltam, ismét szép, spriccelős rablás játszódik le.  

 Asp...

Közben magamra maradok, tehát teljes széltében és hosszában koncentrálhatok az esetleges rablásokra. Nem is telik el sok idő, amikor újabb bomba robban a víz tetején. Kicsit lassú is vagyok és a dobás se lett túl pontos. Még a levegőben járt a csali, mikor már szomorúan konstatáltam, hogy ezt csúnyán benéztem. Nem így lett! Óriási szerencsém volt, mert a méterekkel arrébb érkező csalira is azonnal rárontott a ragadozó. Meg is ragad a szájában, így fáraszthatom a mai második rablásról leszedett balinomat. Kisebb sebészi műtétet hajtottam végre szegényen, mert a hátsó horog is elég mélyen fogta a halat. Végül szerencsésen, némi harci sérüléssel, de szabadon távozott. 

 Keményen megragadt...

 

A hőség egyre elviselhetetlenebb, már patakokban folyik a hátamon a víz, nem vagyok képes tovább maradni ma. Jól sikerült a visszatérés a Dunára. Kicsit még felvértezem magam némi tapasztalattal, aztán visszamegyek elégtételt venni az öböllakó rohadékokon!!! :-)

Ha meg mégis megszívatnak, akkor legalább már pontosan tudom, milyen is az… :-)

Mennyi? 49! Mi 49? Mi mennyi?

  Padró...

Június van és az ország jelenlegi időjárása inkább hasonlít valamelyik latin-amerikai ország éghajlatához, mint az ilyenkor megszokott közép-európai viszonyokhoz. Minden délelőtt nagy mennyiségű csapadék áztatja a földeket, dörgéssel és villámlással kísérve. Aztán egy varázsütésre a komor felhőtakaró alól kivirít a Nap, és a hőmérő higanyszála rohamléptekben kúszik bőven 30 fok fölé.

Mindezt fojtós, brutál párával kísérve. Kikészíti az embert, nehéz koncentrálni, főleg a munkára.

Délután kettő óra van, kevesen indulnak ilyenkor pecázni, viszont szakadozik a felhőzet és a reggeli zuhénak már csak a pocsolyában fürdőző rigók adnak tanúbizonyságot.

Váltóruha, esőkabát és persze horgászernyő is van a súlyos pakkban, amit vonszolok az autóm felé. Néhány izzadságcsepp bizony legördül, mire mindent a helyére pakolok. Rinyának helye nincs, a szórakozásért bizony meg kell szenvedni. A mai napon új helyet szeretnék kipróbálni. Mondhatni ismerős vagyok a szakaszon, viszont ezt a részt eddig nem próbáltam, hát épp itt az ideje.

Útközben még beugrok a horgászboltba, mert csontim az nincs. A „nyüves” hűtő ajtaja mögött néhány dobozka pihen csak, amiben meggyötört, alig mozgó, lestrapált csontik tespednek.

800 pénz a fél liter, ezt a mennyiséget szántam a mai pár órára, ami önmagában nem olcsóság és, hogy ezért még ilyen silány is az áru… kicsit eltűnődtem. A következő pecabolt elég messze van, nem esik útba, szóval magamhoz ragadok egy tégelyt, és némi fintorral az arcomon a kasszához ballagok. Kifejező lehetett az ábrázatom, mert az eladó rögvest elmesélte hogyan jártak, áramszünet, miegymás. Minden csonti befulladt, kb ez volt még menthető állapotban. Viszont, így csak egy jelképes összeget kért érte, ami rendes dolog volt tőle. Mellédobtam még 1 kg búzát, valamint egy zacskó löszös agyagot, amikből további kedvezményt kaptam, így hamar feledtették velem a silány csonti okozta sokk élményt. Korrekt üzletpolitika. 

Minden megvan, ami kell, irány a part.

Amíg a folyóhoz érek, két kisebb zivatarba futok bele, csak intenzívre kapcsolt ablaktörlő lapát használata mellett látom az utat megfelelően.

Kezdésnek mindjárt a sátras ernyőt rögzítem fixre. Leszúróval és kövekkel is próbálom stabilizálni, mert a szél most éppen élénken lengedezik. Csak ezután jöhet a bot üzemkészre szerelése és az etetőanyag készre gyúrása. Nem cifráztam túl megint dolgot. 2 kg pörkölt magvas kaja, az imént vásárolt 1 kg főtt búza, majd a 2 kg löszös nehezítő anyag. Mostanában rászoktam erre az agyagtípusra, mert ha beáll a hal az etetésre, a süllyedő kosárból kioldódó löszfelhő azonnal a végszerelékre fókuszálja az uszonyosok figyelmét. Rengetegszer fordul elő, hogy a bot még a kézben van, mikor a paduc, vagy a márna, már szinte röptében ráveti magát a horogra. Megfigyelhető ez a jelenség egyébként is, ha tömegesen vannak jelen a halak, de ebben az esetben lényegesen többször.

Legutóbb bevált, hogy nagy űrtartalmú kosarakkal nyitok, és ha stabil az etetés, akkor kisebb beltartalmú, de ugyanolyan alaptömegű kosárra váltok. Amennyiben folyamatosak a kapások, ugyanúgy helyben tarthatóak a halak így is. Viszont, ha csökken az érdeklődés, ismét mehetnek vissza a „nagyágyúk”. 

 Csak űrméretre van különbség...

Az első néhány dobások egyike márnát ad. Nem az értékelhető fajtából, de legalább erős az utánpótlás a fővárosi szakaszon. Mindig megmosolygom a dolgot, tudván, hogy miféle erőgép cseperedik ebből az arasznyi jószágból pár éven belül. 

Csak pár év és lecsavarja a botot...

Gyötör a meleg és a pára, nehezen akaródzik kimenni a fák és az ernyő takarásából a napra. Viszont, ha nincsen kapás, akkor durván 3 percenként meg kell tennem ezt. Ha kapás van, akkor persze előbb. 

Érdekes módon ilyenkor kevésbbé kell noszogatnom magam. :-)

Egyre több embernél láttam, és lassan én is kezdek rászokni a dologra, hogy jegyzetelgetek peca közben. Alapból felírom mettől meddig voltam kint. Mit és mennyi etetőt keverek és használok el.

Órákra lebontva a kapások, és fogott halak arányát és persze fajtáját. Nem vagyok különösebben statisztikázós, de horgászat végeztével, jó visszanézni a számokat. Szóval rászoktam.

Ennek fényében szépen húzgálom a strigulákat. Sok a kapás és szerencsére nagy százalékkal halra is váltom őket, pedig paducdömping van. Mint tudjuk, azért a vésett ajkú had gyakran csúfot űz velünk, parton szorgoskodó lelkes amatőrökkel. 

 Siheder...

Néhány ifi kategóriás márna töri csak meg a futószalagon érkező, egyenméretű paduc sereg áradatát.

Jó móka ez, viszont kicsit várom, hogy a Nap az esti órákban kicsit alább bukjon, a „sáskahad” odébb álljon, hátha nagyobb teret engednek a testesebb halaknak is.

A szürkület eljövetelével valóban faképnél hagytak a padrók. 

Ez a mai méret...

Egyszer csak olyan érzés kerített hatalmába, amit imádok. Amikor érzed, hogy minden dobásban benne van a nagy hal. Megfeszülten várod, mikor bólint a spicc. Minden rezdülésre ugrik a kezed a nyélre.

Na most, na most és akkor egyszer csak bummmm. Tényleg villámcsapásszerűen kezdi tépni a botot befelé.

Bevágást követően végre erős ellenállást érzek. Azonnal fel is pattanok és ellépek a kirohanó hal irányába, nem akartam a klipszel vacakolni és így azonnal nyertem néhány métert. Szükség is volt rá, mert első kiugrásra elég sok madzagot követelt magának. A bot karikában és szépen lassan őrli fel a nemes ellenfél kitartását, és erejét. Minden terv szerint alakul. Nem kapkodok, türelmesen lopom a távolságot, kell nekem ez a hal. Aztán valami történt… csodák csodája valahogy lefordult. A horog néhány dobással előtte lett cserélve, most is tűhegyes, mégis kereket oldott. Hazudnék, ha azt mondanám életem hala volt, és persze az elvesztett halakra mindig azt mondjuk, hogy bitang nagyok voltak, de ez most tényleg nem volt rossz darab…

Nincs idő keseregni, azonnal lendítem vissza a motyót…

Újabb jó kapást várok, de ahogy telnek a percek, egyre jobban múlik a láz…

Vetek egy pillantást a kis könyvecském koszos lapjaira, számolom a strigulákat, 49 db hal.

Szép lett volna 50-nek az előző harcos. Na, de még van időm, ha nem is sok. Új lendülettel rohamoztam a folyót, csak az ötvenes szám lebegett a szemem előtt. Jó lesz paduc is, vagy egy kis karika, ha már márnát nem is ajándékoz többet az öreglány mára.

Semmi!!!

Egy árva pöccintés nélkül húztam le közel másfél órát a tök sötétben, arra az utolsó „kilépő” halra várva.

Szomorkodásra azért úgy gondolom nincs okom egy percig sem, hiszen igazán bőkezű volt ma is az öreg, hömpölygő folyó… SZÓVAL ENNYI, AZ ANNYI!

 Az igazán nagy sajna ma nem lett meg...

Duna, Feeder, Szerelem!

Viszonylag későn jutottam engedélyhez idén, ami teljes mértékben a lustaságomnak köszönhető.

Ennek okán, mire ostromolhattam volna a Dunát, már a tavaszi áradások keserítették az életemet, ezt követően pedig majd minden esetleges célhal ívási ideje fosztott meg a folyóvízi pecák örömétől.

Teljesen padlón voltam…

Odáig fajult a dolog, hogy már pergető botot is a kezembe vettem csak azért, hogy a Duna közelében lehessek.

Végre eljött az én időm mindenféle korlát feloldva, a Duna 230 körül áll, így a szokott helyeim meghorgászhatóak.

Ilyenkor van az, hogy már csak a meló az a tényező, ami gátat szab annak, hogy egy pecával töltött napot töltsek az imádott folyóm kövezésein.

Sebaj, a kevés idő is idő, így hiába csak délre érek ki a partra, pár órára így is jó leszek.

Nincsenek nagy vágyaim, csak olyan alapdolgokat szeretnék már átélni, mint hogy feszíti a zsinórt a folyó rohanó vize, vagy bosszankodni azon, hogy már megint elakadok kitekerés közben, egy-két géb is becsúszhat. Szóval csak a dunai mindennapok… ha még valami jobbféle pecába is sikerül belenyúlnom, az csak hab lesz a tortán.

Egybotos taktikán leszek ma is, mint az esetek 90 %-ban, ha eszik a hal felesleges a két bot, ha pedig nem eszik, akkor pedig szintúgy…

Hamar hadrendbe állítom a pálcát…

Az elkészült végszerelék a következő: 23-as fonott főzsinór, felfűzve egy úszórögzítő, benne egy 150 g-os kosár, alatta egy gumigyöngy ütköző. Ezt követően egy 15 cm-es power gum két, jelen esetben indokolatlanul nagy forgó közé iktatva (nem volt itthon más), majd jön a 16-as fluorocarbon előke, amin egy 10-es méretű Gamakatsu horog van kötve. Ez nekem bevált, felveszi a legkisebb tenyeres karika is, de kijön vele a testesebb márna koma is, szóval igazi arany középút.

Nem viszem túlzásba az etető keverést sem, 2 kg EA pörkölt kajához dobok közel 1 kg barna agyagot (szintén ezek voltak itthon), egy marék süllyedő piros morzsát és 0,5 l a kocsiban kicsit megaszalt nem túl élénk csontit adagolom hozzá majd apránként a keverékhez a horgászat üteméhez igazodva.

Mint említettem, ugyan horgászható a folyó, de azért így is magas a vize. Ezért hiába a 150 g-os kosár, elég rövid a parttól az a távolság, ahol még lehetőségem van fixre tenni a szereléket. A kőszórás végétől csupán néhány méterrel tudom beljebb dobni, ahol a csobbanást követően még mozdulatlan marad a spicc. Ez a rövid pórázos peca… 

Az első óra meglehetősen eseménydúsra sikeredett… 

3 perces ütemes dobálással kezdtem egy alap etetési sávot kialakítani. Szerencsére a halak nem voltak messze, így viszonylag hamar 10-15 perc elteltével már ütötték a spiccet. Az első 3-ról sikerült is lemaradni. Aztán előke hossznövelés mellett döntöttem, ami meghozta a sikert és tökéletes akadás mellett sikerült merítőbe siklatni az első vésett ajkúakat.

Az első óra végére a jó pár paduc mellé beesett a 2018-as év első márnája is, a mérete nem adott akkora élményt, mint maga az a tény, hogy végre kedvenc halam ficánkol a horgon. 

Szóval öröm és boldogság. Csordogál a peca, eszeget a hal. Nem kiemelkedő a mai horgászat eddig, de szerencsére nem is a legrosszabbakból való. A második óra is hasonlóképpen zajlik… paduc, paduc, paduc, majd a végén szintúgy egy kisebb márna zárja a sort.

Aztán valami történt… legalább 20 percig egy árva pöccintés nélkül cserélgettem, frissítgettem a csontikat. Az egyik ilyen dobás után, ahogy letettem a botot az állványra, átbújva próbáltam a spicc alatt lejutni a vízig egy röpke kézmosás erejéig, ekkor azonban egy erős ütéssorozatot éreztem a fejem tetején. Mondanom sem kell majd összeszartam magam.  Megfordulva láttam, hogy bot hajlékonyabbik vége olyan hevesen rángatózott, hogy öröm volt nézni.

Lelki szemeim előtt már láttam, ahogy egy csodaszép márna küzd a mélyben…

A mozzanatsort követően csak kézbe vettem a botot, bevágásra már nem volt szükség.

A védekezés vehemenciája szebb halat sejtetett, viszont súlyra meg nem éreztem igazán nagynak, de abban biztos voltam, hogy márna lesz.

Nem az lett!!!

Dunai mércével nézve is tetszetős paduc izmos, hengeres teste tűnt át a folyó sejtelmes leple alól.

Azonnal elkezdtem finomkodni vele, engedtem a féken és óvatosan próbáltam elterelni a kövek és akadók vészjósló közelségétől. Fél szemmel keresni kezdem a merítőt…

Természetesen se híre, se hamva annak az átkozottnak… gondoltam egy merészet, hogy partig húzom és uszony alá fogva rámarkolok. Elsőre nem jött össze a dolog… nem fáradt ki eléggé még, így megugrott, de nem is ez volt a fő baj, nem igazán vagyok hozzászokva, hogy egy paducnak olyan széles legyen a háta, hogy a két ujjam nem ér le a mellúszók alá!!!(Kellemes gondok)   Döbbenet!!! Újra összeszartam magam!!! 

Szinte már remegő kézzel tettem egy újabb kísérletet a megragadásra, ami szintúgy nem jött össze, de legalább most nem húzott vissza a mélybe a bestia. Így azonnal próbálkoztam újra és végül sikerült biztos fogást találni a testén.

Elvittem a matracig, ahol jobban szemügyre tudtam venni ezt a csodálatos teremtményt…

Elképesztő szépség!!! Az ilyen pillanatokért imádom a vadvízi horgászatot… 

Igyekeztem pár fotóval gyorsan megörökíteni a fogást majd hamar útjára engedni őkelmét.

Az volt a terv, hogy egy lassított felvételt készítek a visszaengedésről, de ez sajnos nem jött össze, mert rafinált módon 1 másodperc alatt kereket oldott az öreg padro, esélyem sem volt!!!

Nem bánkódok a dolgon legalább pár képet sikerült elpattintani róla!

Súlyra nem mértem, cm-ben viszont egészen 46-ig kellett kihúzni a szalagot!

Ez az a pillanat, amikor hátradőlsz a székedben és úgy vagy vele, hogy ha ma már semmi se kerül a horgodra, akkor sincsen semmi gond, amiért jöttél azt megkaptad…

Lehet túl hangosan gondolkodtam, mert egy jó ideig ismét, látszólag értelmetlenül dobáltam magam elé. Már épp kezdett lankadni a figyelmem, mikor a semmiből érkezett egy olyan kapás, ami szinte teljesen lemásolta az előzőt… Néztem volna még egy darabig, ahogy vehemensen, ellentmondást nem tűrően próbálja becibálni a botot a Dunába valami, de ilyen beköszönésre illik reagálni valamit.

A kapás vehemenciája és az azt követő védekezés intenzitása is közel azonos volt az előző paducmatuzsálem produkciójához. Szigorúan próbálta magát tartani a mélyben és rázta a fejét, mint egy megvadult pamplonai bika. Ment a huzavona, majd egyszer csak elakadt a fárasztás menete.

AKADÓ BASSZUS… Próbáltam néhányat rápumpálni, hátha kifordul a kosár a kövek közül…de hiába.

Éreztem, hogy a hal még rúg, viszont a vékony előke nem fogja sokáig bírni a dolgot ez szinte biztos.

Sietősen lépdeltem előre a kövezésen és igyekeztem az elakadás pontja mögé kerülni, hátha az ellenkező irányba ki tudom billenteni. Sajnos ez sem jött be. Csodák csodája a hal közben még mindig a horgon táncolt. Úgy döntöttem engedek zsinórt, neki hadd menjen, majd egy határozott mozdulattal megálljt parancsolok és egy hirtelen emelő mozdulattal felfelé irányba megpróbálom kiemelni a kosarat. A trükk szerencsére bejött… Halunk eközben annyira elkészült az erejével, hogy szinte azonnal megadóan siklott a merítő fej fölé. Vagy csak rácsodálkozott, hogy mekkora mázlista vagyok, hogy ilyen bénázás sorozat után is merítőbe tudom terelni őt…

Pár centivel kisebb, mint az előző, de Ő is bőven 40 cm felett van…

Kép lett, videó megint nem!!! Egy barom vagyok, elfelejtettem… 

Aztán megint jön az hátradőlés és semmibe dobálás…

Mivel vészesen fogy a mai pecára szánt időm, úgy döntöttem kicsit megpörgetem a végét, rendesen megdurrantottam élő anyaggal a maradék tápot. Valamint a viszonylag kis űrtartalmú kosarat egy dupla akkorára cseréltem. Súlyra megegyezik a kettő, ám a befogadóképessége duplája az előzőnek.

Az eredmény nem maradt el… a paducok hamar visszatértek az etetésre és villámgyors mozdulattal próbálták lelopni a nyűveket a horogról.

A sok kicsi után megint beesett egy szebbecske, ami merítést követően kimerevedett, jobbnak láttam azonnal visszaengedni nehogy baja legyen. Kamerázni most sem volt sok időm, mert amint vizet ért az orra hegye, már rúgta is el magát tőlem és tört vissza a mélybe!

Záró akkordként néhány ifjonc még borzolta a kedélyeket, de komolyabb, említésre méltó esemény már nem történt.

Mázlista vagyok, megint kaptam a Duna csodálatos egészéből egy szeletkét! Köszönöm!