Jött az az
agymenésem, hogy ha már belelendültem a pergetésbe, akkor szeretnék olyan
halakat is horogvégre keríteni, amiket még sosem fogtam. Na, például a domolykó
pont ilyen…
Adott a
történet, hogy a Dunán fogjam meg az elsőt...
Tettem is
kísérletet két olyan pályán, ami domit sejtet… Sajnos a fejesek elkerültek.
Úgy
döntöttem, akkor kicsit javítok az esélyeimen, és ellátogatok egy
domolykó-paradicsomba, ahol teljesülhet végre az álmom… illetve mindjárt kettő
is, merthogy régóta tervezgetek egy vadregényes Ipoly pecát.
Sokat nem
tököltem, mentem, láttam, de sajnos nem győztem… Az Ipoly sem adta be a hőn
áhított halat.
Három
komplett horgászatot tettem fel a kis ragadozókra, de az eredmény az zéró.
Illetve nem
totál nulla, mert ezalatt azért csak sikerült 12 db szép, harcos balint
megtréfálni.
Jónak jó,
és szépnek szép, de nekem tömpekeszeg…
A hely,
ahol először voltam ugyan nem rossz, de kiderült, hogy nem a legjobb szakaszt
szemeltem ki.
A
választott csalik sem bizonyultak túl ütősnek. Változtatnom kellett…
A pergetés
hozadéka, hogy az ember műhal függővé válik!!! Ugyan még tagadom a család
előtt, de a lelkem mélyén tisztába vagyok vele, hogy beteg lettem!!!
A készlet
nagy részét a bolti darabok teszik ki, viszont van kis hazánknak néhány ügyes
kezű Dzsepettója, akik csoda fahalakat adnak ki a kezeik közül. A balin
őrületemnek hála jutottam el Feri mesterhez, aki sokaknak adta kezébe álmai
halaihoz azt a bizonyos „faragott kulcsot” !!!
Baszki úgy
dicsérlek, hogy akár küldhetnél is néhány ingyen csalit… Horváth Ferenc :-)
A lényeg a
lényeg, hogy két balinos wtd mellé még a postázás előtti nap estéjén, egy
talonban lévő zero crank-ot is hozzátetettem. Éreztem, hogy ez kell nekem a
domolykók becsapásához.
Úgy alakult
a hetem, hogy a szerdai nap üresjárat a melóba. Kedd reggel eljátszottam a
gondolattal, hogy ha esetleg még ma megjönne a csomag, akkor mindjárt
kiruccannék egy gyors tesztre az északi határfolyónkra megint. A postás
szerintem azt hitte, hogy be vagyok narkózva, olyan szemekkel és vigyorral
vettem át a küldeményt, aminek mélyén gondosan csomagolva ott lapultak az új
topwaterek…
Sorsom
eldőlt, hajnalban irány a messzi észak!
Terv
szerint most néhány tíz kilóméterrel feljebb teszek próbát, Ipolytölgyes
magasságában.
A legutóbbi
kísérlet alkalmával néhány bokrosabb részt leszámítva, jól járható volt a part.
A nagy hőség miatt pedig a mederben sétálgatva cserkeltem a halakat. Ezen
felbuzdulva most sem öltöztem túl, pláne, hogy 35 fokot mondtak mára. Egy
fürdőgatya, oszt jó van paraszt…
Nem gyengén
elbasztam…
Tölgyesre
érve olyan dzsindzsa fogadott, hogy a pergető bot helyett inkább machete
kellett volna a kezembe… Néhány perc alatt annyi csalán és tüskeszúrás marta a
bőröm, hogy ordítani tudtam volna fájdalmamban. Átkoztam a napot…
Kb 1 órát
szenvedtem, és kommandóztam a bozótba, hogy viszonylag optimális dobópozíciót
vegyek fel. Persze, mire átverekedtem magam, addig minden létező növénylakó hal
látványosan távozott a partszélből… Az új lila kézműves volt kapocsba téve,
azzal próbáltam kapást kicsikarni. Kaptam két ütést és egy kisebb, arasznyi
domi végre megragadt rajta. Persze az örömöm nem lehet maximális, mert pont egy
magas part tetején jártam, mikor érkezett a kapás. Próbáltam megreptetni a
csöppséget, erre kirázta magából a hármast… nincs szerencsém.
Jöhet a
gázolós peca…
A meleg
miatt is, de leginkább a véres, hólyagos bőrömnek esett jól az Ipoly simogató
vize.
Jól mozgott
a kis pufi lila, és még az én sete-suta feederes kezem is pontosan dobálta.
Mégis
valahogy azt gondoltam, lehet, egy kisebb darabbal talán eredményesebb leszek.
Darabosabb jószág becsapásában nem reménykedtem, és talán a kisebb formákat
egyszerűbb becsapni, gondoltam…
Kicsit
vészmegoldásnak tűnik így utólag…
Most az előző
iránnyal ellentétesen indulok, a dunai torkolat irányába. Szépen meglassul a
víz, rengeteg növény és bedőlt fa, vagy nevezhetjük tartásnak is a dolgot,
szegélyezte a partoldalt.
Csendben,
halkan próbálok haladni a combközépig érő folyócska közepén. Jobbra is, balra
is ejtegetem a kis bogarat.
Alig
haladtam 50-100 métert, amikor az egyik sűrű vízre hajló fűféle alól végre
megütöm az első fejes halat, amit végre a tenyeremig siklathatok… Az örömöm
halmozottan nagyobb, mint a kis ragadozó testének mérete… de, aki a kicsit nem
becsüli…
Aztán, ha
egyszer egy bolt beindul…
Ugyanarról
az oldalról egy vízbe dőlt fa töri meg a folyást, és a mögötte lévő pangó
részből sikerül a másodikat is becsapni… elképesztő módon rombolt ki az
ágas-bogas otthonából.
Szerencsére
ez már jóval testesebb alakot öltött.
Fotózgatom,
aztán útjára engedem őt is…
Ezután úgy
döntöttem, vége a biztonsági játéknak, visszateszem a nagyobb csalit, hátha
esetleg egy öregebb nagyfejűt is sikerült lépre csalni vele.
Körülbelül
hetven, nyolcvan méterre járok egy középen kiemelkedő sóderos résztől.
Kétharmad, egyharmad arányban vágja ketté a rohanó vizet. A kisebbik, csendes
ág tűnik szimpatikusnak, pláne, hogy mindjárt a bejáratnál négyzetméter
nagyságú vízinövény kompozíció tündököl.
Ha domolykó
lennék, én bizony itt laknék.
Lopakodó
üzemmódra kapcsolok… az utolsó ötven méteren már nem is lendítem a botot, még a
lélegzetemet is visszafojtom. Végre dobótávra érek…
A kis
csatorna közepén loccsan a kis black purple.
Belehúzok
egy kicsit, majd megállítom. Ismét mozdítok rajta, gyönyörűen hullámzik.
Teljesen olyan, mintha egy páncélos bogár, próbálna megszabadulni a víz
fogságából.
A következő
tekerésnél pont beér a vélt domi lakásajtaja elé.
Megállítom,
azután kopogás gyanánt, picit belepöccintek. Jó házigazda révén azonnal ajtót
nyitnak nekem… Ellentmondást nem tűrően
ragadja magához csalimat, a pálcát pedig majdhogynem kitépi a kezemből. Rohanna
vissza a takarásba. Közben veszettül dolgozik a bot, és szépen cicereg az orsó.
Annyira jó
volt ez a néhány perc, a hely felfedezésétől a brutál kapásig, hogy borzongok,
miközben írok. Azt hiszem ez a pergetés sava borsa.
Gyönyörű
morcos, mozdonyfejűt van szerencsém fényképezni, hálás vagyok érte…
A
sóderpadon úgy döntök, tábort verek. Egyrészt, ezt az élményt meg kell
emésztenem, másrészt jól jönne néhány falat a korgó gyomromnak.
A rövidke
pihenőt követően útra kelek… Szerencsére a következő etap is eseménydús…
Sikerül még
hármat kimozdítani rejtekükből, ebből kettő vissza is hozza a csalit nekem.
Csodálatos
reggel…
A következő
kanyar külső és belső oldala is hirtelen megmélyül, ezért úgy döntök,
kikászálódok és visszabandukolok a kocsihoz.
A Nap már
magasan jár, és borzasztóan éget. Szinte húzódik a bőröm, ahol fedetlen a
testem.
Rövidke
pihenőt követően úgy döntök, gázolva megjárom a reggeli részt újra, mert vannak
ígéretes területek. Két helyen is megpróbálok vízre szállni, de olyan bűzös és
mély iszap fogadott mindenütt, hogy végül úgy döntök, hazafelé indulok, és
közben a múltkori eredménytelen szobi részt megpróbálom újra.
A klíma
csak küszködik az utastér hűtésével, üvegen keresztül is perzsel a nyári nap
melege.
Egy
pillanatra megfordul a fejemben, hogy elég élmény jutott mára, inkább nem kéne
erőltetni tovább, még hőgutát kapok. Aztán a vadászösztön győz, csak megállok…
legalább néhány dobást muszáj elkövetnem.
Lesétálok
arra a részre, ahol legutóbb is több ütést kaptam, egy csendes hínáros
kiszögelléshez.
Ami a
múltkor nem ment, most első dobásra bejött.
Nem gigászi, de számomra kedves méret hasítja a vizet, ahogy húzom magam
felé. Ez a szobányi terület jó haltartónak bizonyul, ugyanis még kettő domi
csábul el a lila kis szörnyemre, igaz az egyik félúton lemarad.
Emellett,
meglepetésként, egy szép csíkos bandita is megkívánja a felszínit.
Főnyeremény…
Ha a
szívemre hallgatok, még most is ott pergetnék, de a hőségriadó miatt az eszem
győz, és mára leteszem a lantot.
Az Ipolyon
ma délelőtt végre kiszakadt a „domolykós zsák”!!!
Adott a
rejtőzködő kincseiből egy igencsak tetszetős szeletkét. Idén még mindenképpen
visszatérek. Köszönöm Ipoly, Köszönöm Feri… egy csodát alkottál… Feri Blog :-)
