2020. április 27., hétfő

A sorsfordító első...




A sorsfordító első…


Hajnali 3:50! Könyörtelenül és hamar felráz a rikácsoló vekker hangja! Mivel nem pék a szakmám, kézenfekvő, hogy nem munkába indulok az éj leple alatt…
Magamra kapok valami lenge göncöt, nyúlok a maroknyi pergető motyóért, amik a lépcsőházi ficakban várnak menetkészen, majd szépen, halkan nekilódulok horgászni.
A Kvassay-zsilip környéke az úti cél, illetve annak is az élő Duna felőli része.
Fogyasztom a kilométereket Budapest útjain, miközben a rádióban valamiféle halk zene duruzsol, a szövegére nem is figyelek igazán, mert fejemben balinos álmok kergetőznek… 
Komótosan sétálok…
Az ódon gyártelepre bekanyarodva egy helyi munkásember fel-felvillanó, parázsló cigarettájára és annak erős, markáns aromájára leszek figyelmes. Elhaladva mellette egy-egy biccentős gesztussal üdvözöljük egymást, majd ki-ki halad a maga dolgára e korai órán.
Utam során újabb, nem várt társaságom akad…
A vízmű terület őrző-védő, hangoskodó ebe azt hiszem, teljes joggal ugyan, de vélhetően nem rokonszenvez velem! Az ócska, rozoga, rozsdás kerítés mellett kitartóan tombol és vadul tépi a kettőnket elválasztó idejétmúlt hálót. Szerencsére a mozgástere korlátozva van, így szépen lassan magam mögött hagyom, de még messziről is hallom elégedetlen, öblös, dühös hangját. Ha tehetné, szinte bizonyos, hogy jól megkergetne. 
Amennyire lármás volt a szolgálatot teljesítő vahúr, kezdetben pont annyira volt háborítatlan és nesztelen a Duna felszíne, miközben haladtam a horgászhelyem felé.
Szerencsére pilácsot nem kellett kapcsolni az odaúton, mert a kerekded Hold aranyló fénye az időszakos fátyolfelhők takarásából is szépen pislákolt. Természetes lámpásként mutatva ezzel az utat határozott lépteimnek a bakancsok taposta ösvényen, a kövezés csúcsának irányába.
Az épp csak lengedező hajnali szél nem kevés harmattal hintette be a térdig érő gyomtenger valamennyi levelét és szárát, amelynek nedves lenyomatát viseli mindkét lábbelim és hosszú szárú nadrágom.
Néhány vérszívó is érzi már, hogy pirkad, valamint hogy friss hús van a közelben, mert tüstént aktivizálják magukat. Bosszantóan döngicsélnek a fülembe, miközben a kapocsba aggatom az első fahalat, majd némán, lapulva rostokolok a rugany ormán…
Csendbe burkolózik a táj, már a szél sem rebben. A város fényei nyugalmat árasztanak magukból, hiszen most még nem zizzent fel a metropolisz úgy, mint egy keszekusza bolydult méhkas.
Habár korholtam magam, amiért pirkadatkor képes vagyok felkelni egy kétes kimenetelű wobbleres kísérletezés kedvéért, most mégis megnyugvás és elégedettség járja át minden porcikám, amint a kőszóráson egyensúlyozva várom a jó szerencsém. Jó helyen vagyok!
A Nap hamarosan átbukik a horizonton, de előtte még vörösre festi égi vásznát, ezzel próbálja elkápráztatni a korán kelő lelkek érzékeit. Bizton állíthatom, kitett magáért az aggastyán piktor a megalkotott „lángtengerrel”, amit az alvó nagyváros köré mázolt.
Egy nagyot szippantok a levegőbe…
A vén folyam illata az avatatlan orr számára talán inkább szagosnak mondható, de én imádom magamba szívni ezt a jellegzetes, semmihez sem fogható bukét.
Valahogy mindig megbabonáz…
Az első, kósza napsugarak végre felszínre csalogatják az előttem elterülő visszaforgó keszegeit. Megelevenedik a víz. Az apró tenyeresektől a bronzos lapátokig, számolatlanul forog a fehér hal. Beljebb, a fortyogó részen gyönyörű márnák buknak folyamatosan. Megrögzött feederesként az ilyen látványtól most kissé nagyobbat dobban a szívem.
Talán érthető is kicsit…
Az én nyílkeszegeim, akikért jöttem, azonban véletlenül sem mutatják aktívnak magukat, mélyen hallgatnak.
Közel egy órája hajigálok már, de sem nekiugrás, sem hajtás, vagy annak legkisebb jele sem mutatkozik. Talán nem lesz szerencsém ma…
Kissé kezdek reményvesztetté válni. 
Úgy érzem, a mai találkozóról a balin uraságoknak elfelejtettek táviratozni.
Ekkor végre, tőlem alig egy kőhajításnyira elementáris erővel durrant oda egy járőr őn a cirkáló snegórajnak. Valahára talán kezdetét veszi a hőn áhított  lakoma. 
Az előbbi attraktív fröccsenést újabb és újabb torpedócsapások követik. 
Adrenalin löketet ad a látvány, nem tagadom.
Talán kissé bele is bambulok a vízi parádé jeleneteibe, de nem feledkezhetek meg a mai „küldetés” céljáról! Egy ilyen habzsoló, útonálló egyeduralmába szeretnék én belekontárkodni egy-egy szúrós „fadarabbal”, ha lehet…
Szóval innentől teljes koncentráltság, ha kérhetem…dünnyögöm!

A lendület jó! Dobom, amit dobni kell, de azért így elsőbálozóként vannak kétségeim a végső sikerességet illetően. Közben szép lassan ismét elnémul a felszín, egyedül az én „sétáló kutyám” halk csaholása, khmmm, locsogása jelzi, hol is bontakozott ki a korábbi csatatér a ragadozó és a prédája közt. Kezdek beletörődni, hogy ebből a tivornyából én vélhetően most kimaradtam, igaz hívatlan vendégként nem is volt várható más végeredmény.
Azért természetesen nem adom fel, még ha lelkesedésem némiképp csökkent is azzal, hogy megmaradt az „ártatlanságom”, amit úgy elveszítenék ezen a hajnalon…
Újból útjára eresztem a dog-ot, ami a szemközti csücsök elvágó vizére érkezik.
Orrhangon mormogok valami olyasmit, hogy „azért egy jó két méterrel repülhettél volna még odébb”, amikor a még szinte álló faragványt valami szó szerint kiüti közegéből…
A visszaérkezést követően toccsan, majd ismét támadás éri, de a végső kontakt csak nem akar megszületni…
A két fityegő, három ágú kampó közül egyik sem ragad meg…
Ekkor én rántok bele egy jókorát és mikor ismételten vizet fog a csalim, végre bebombázza, ahogyan kell. A cingár kis pálca azonnal munkához lát és parabolába hajló felső taggal próbálja felőrölni a fogatlan bestia erejét. Parádés csatározás azért nem bontakozik ki, de mindenképpen felemelő látvány a zsinegen tekergőző ezüstös csibész.
Az akasztó szerencsére tökéletes munkát végzett! Fogott, ahogy kell és komolyabb károsodást mégsem okozott hál’ istennek.
A merítőháló ideiglenes fogságában van időm jobban szemügyre venni hazai vizeink hangos ragadozójának folyóvízre termett erős, izmos, áramvonalas testét. Ez maga a csoda…
Azonban nem vizslatom túl sokáig, hisz a szabadság neki is jár és az élményért cserébe megérdemli a további életet. Így hamarjában útjára engedem, hadd riogassa az „öreglány” apróhal állományát tovább!
Búcsúzóul villás farkával még megkínálja az arcomat a Duna hűsítő vizével, majd a termetes ezüstös árny eliszkol a biztonságot jelentő, enyhén opálos mélységbe.
A cserkelésre szánt időm lassan lejár és kezd meglehetősen erősen tűzni a Nap, ezért úgy döntök, visszasétálok a platánok alatt hűsölő járgányhoz és elslisszolok haza.
Zárszóként még annyit, hogy…
Vannak bizonyos horgászatok az emberek életében, amik meghatározóak és talán sorsfordítóak is.
Nekem ez a május végi, felszíni, balinos peca volt az, ami felállított a kényelmes horgászszékből és betessékelt a pergető horgászok világába, azóta sem bánom…