2020. július 27., hétfő

Balaton „GÁJD”…

Napok óta töprengek azon, miként is meséljem el nektek a Balatonon nemrég velem történteket.

Talán úgy célszerű, ha mindjárt az elején kezdem… Szóval az úgy volt, hogy Halbogár barátommal egy ideje próbáljuk összeegyeztetni a mindennapjainkat annak érdekében, hogy egy a „magyar tengeren” történő közös horgászatra alkalmasnak vélt napot találjunk végre a júliusi nyárban. Eközben az imént említett cimbora egy másik szálat is igyekezett felgöngyölíteni, aminek a túlsó végén Marcsó Zoli volt érdekelt. Végül egy kis szervezést és egyeztetést követően a két fonál összetalálkozott és innentől kezdve együtt szövögettük tovább a nagy reményekkel teli balinos álmainkat.

Tomival évente csupán néhány alakalommal látogatunk el a végtelen kékség országába, de igaz, ami igaz, hogy gyakorlatilag még sosem kellett igazán csalódnunk a Balcsi adakozó kedvében. Legyen szó az északi, vagy a déli partról, szinte kivétel nélkül bőségesen jutalmazott minket az egyébként sokszor oly hisztis és makrancos tó szelleme.

Velünk ellentétben viszont Zoli rutinos rókának számít, egyértelműen ő van hazai pályán. Sok időt tölt itt az évben, minek okán rengeteg megszerzett tapasztalat birtokosa, amit érkezésünk estéjén a végeláthatatlan történet áradat elmesélése közben nagyszerűen érzékeltetett is. Jó mesélő, igazán vidám figura, aki láthatóan tudja és legfőképpen élvezi is, amit csinál. Röviden vázolja a másnap reggelünk forgatókönyvét is, majd viszonylag korán alvásra int minket, pedig jó lett volna még hallgatni néhány históriát a vele és ismerőseivel történtekről.

Sebaj, így is hamar nyakunkon a hajnal…

3:50-kor az ébresztőóra könyörtelenül ráz fel minket és próbál valamiféle életet erőszakolni az alvó testünkbe.

Nincs könnyű dolga…

Néhány perc múlva azonban már vendéglátónk lámpáinak piros fényét követve kanyargunk az üdülőövezet kihalt néma útjain, az aktuális hajnali balinos pályánk felé. Érkezést követően hamar magunkra húzzuk a mellest! Igen-igen, bármily furcsának tűnhet, mi mégis gázlóruhában készülünk a fogatlan ragadozók üldözésére és megfogására…

Ami ezután jön az szemet kápráztató, horgász lelket simogató érzés, főleg ha a Balatonon jársz.

Ugyanis tökéletes tükörvíz fogadott minket! A szél szinte nem is rebbent, az öregesen ébredező Nap első sugarai pedig plusz élményfaktorként, a vörös ezernyi árnyalatával igyekeztek megfesteni az ég alját és az előttünk elterülő végtelennek tűnő kéklő felszínt. Meseszerű…


Hamar be„sólyázzuk” a gumihacukába öltöztetett testünket a habokba és célba vesszük az első bójasor utáni területet...

Egymástól csupán néhány méteres távolságra, halkan lopakodunk előre a célterület irányába.

Felsőbb utasításra nem szórjuk feleslegesen a vizet! Nyitott felkapó karral, mintha csak a ravaszon lenne az ujjunk, feszülten várjuk, hogy eldurranjon valahára az első felszíni rablás. Aztán kezdődhet a móka.

Habár csak percek telnek el, mégis egy örökkévalóságnak tűnik az az alig tíz percnek mondható intervallum, amit néma kémleléssel, szobrozva töltünk a derékig érő vízben.

Majd egyszer csak bammmmm…

Látványos fröcsköléssel vette kezdetét a tivornya…

Zoli nagy stratéga és mintha kicsit jövőbelátó vénával is meg lenne áldva, ugyanis a hatalmas „tánctér” azon szegletében vártuk a bulit, ahol valóban kezdődött is a bugizás. Ráadásul mit ad Isten, még éppen dobástávon belül is helyezkedtünk (profizmus). Azonnal repültek a topwater csalik, amiket eszeveszett tempóban, szinte cibáltunk vissza magunk felé… Az első ilyen „erőszakos” sétáltatás rögtön eredményesnek bizonyult, ugyanis egy „ezüst nyíl” könyörtelenül lebombázta a kis csahosomat, amit éppen húztam…

Fárasztást követően én persze jó szokásomhoz híven igyekeztem volna fotókkal dokumentálni az eseményeket, de hamar rá kellett jönnöm, itt most nincs idő efféle dolgokra. Itt vannak, zabálnak, tehát ilyenkor kell őket megfogni…


A kis területre összeterelt snecirajt rendületlenül vámolták a ballerek, mi pedig a „báránybőrbe bújtatott kutyáinkat” hajigáltuk nekik kitartóan. A pontos sorrendre már nem igazán emlékszem hogyan volt, de talán elsőként Zoli pálcája maradt perecbe, majd Tomi kezéből csavarták ki majdnem a botot, és legvégül az én kutyámat is lekérték a türkiz felszínről. Alig néhány másodpercen belül! Parádé baszd meg! :-)

Egymástól alig 2-2 méterre álltunk és egyszerre fárasztottunk mindhárman…

Hogy milyen érzés volt??? KURVA JÓ! :-)

Olyanok voltunk, mint mikor a gyerekek beszabadulnak Disneyland-be…

Csak mondanám, hogy három meglett, sokat látott férfiember önfeledt mosollyal az arcán, hangosan hahotázva állt a Balaton közepén, miközben halakat fárasztott… Aki ezt látta kívülről, fix hogy bolondnak nézett minket. Természetesen itt azért fotóztunk… J


Néhány egyed még meg lett tréfálva, de az úgynevezett „kishalfoci” nem tartott tovább pár percnél… A balinok a küszöket, mi pedig a pályát vertük szét túl hamar…

Ezután Zoli unszolására határozottan elkezdtünk jobbra tolódni…

Hogy miért?

Az indok nem más, mint a csérek megjelenése volt…

Az őnöknek még nem volt látható jelük, de a snecikkel táplálkozó madarak a magasból már hamar észlelték, merre tereli a ragadozó falka a kishal felhőt. A szárnyasok okosak, és a zűrzavart kihasználva szinte mindig leszedik a sápot a balinok reggelijéről. Szerencsére a mi „nyomolvasó” cimboránk is eszes, így a repülő „halfarkasok” jelenléte neki is árulkodó jelként szolgált.

Szóval settenkedve, de azért tempósan igyekeztünk a tollasok által megjelölt hely irányába…

Mire lőtávra értünk, elkezdődött a habzsolás… Delfinek módjára ugráltak a balinok és fejvesztve menekült a préda. Mi pedig ott folytattuk, ahol abbahagytuk az imént… A változatosság kedvéért egy újabb tripla fárasztás koronázta meg az amúgy is álomszerűen alakuló pecánkat.

Minden kapás vehemensre, határozottra és rendkívül attraktívra sikeredett, és a horgokon elégedetlenkedő fogatlanok is derekasan küzdöttek a szabadságukért, ami tovább növelte a horgászat élvezeti értéket. Már az első néhány fogás is megcsinálta a napunkat, és még messze nincs vége a dolognak…




Újabb és újabb kapások érkeztek a wtd csalikra. Természetesen mindet azért nem sikerült halra váltani, de ez a felszíni pecák velejárója. Nem csüggedtünk, mert legbelül azt éreztük, ez soha nem érhet véget. Persze ez nem így volt…

Fejenként több megfogott hallal a hátunk mögött, fürkésző tekintettel kémleltük a felszínt hátha észreveszünk újabb kialakulóban lévő „játszótereket”…

Voltak is, de mind-mind bent a messzi távolban… Elérhetetlen kategória…

Majd elhangzott az a mondat, amit annyira nem akartunk hallani…

„A mai reggelen talán ennyi volt, kezdjünk behúzódni a nádfal közelébe, ahol egy-egy cirkáló járőrt még esetleg nyakon tudunk csípni…”

Hazudnék, ha azt mondanám szomorú ábrázattal bandukoltunk az említett vadregényes parti sáv felé, éppen ellenkezőleg… :-) Fülig érő szájjal és mocskos trágár szavak kíséretében emlegettük az eddig történteket. Tudtuk, hogy baromi szerencsések voltunk…




Aztán jött a bónusz pálya… a hab a tortára… :-)

Nem is tudom, hogy mi kerítettük-e be a balinokat, vagy inkább ők fogtak közre minket, de egyszer csak a semmiből a csetepaté kellős közepében találtuk magunkat. Mindenhol rablás és ezek csak rendületlenül habzsoltak… Szerintem ez volt az a pillanat, amikor már az egész partszakasz a mi hangunktól visszhangzott… :-) Kurjongattunk, hahotáztunk és el sem akartuk hinni, hogy ez a valóság.

Már szinte mondanom sem kell, itt is tripláztunk egy jót… ami feltette a pontot arra a bizonyos i-re.



Volt több, rövid zászlón bebombázott csali, ami olyan adrenalin löketet adott nekünk, hogy bocs, de kb. magunk alá hugyoztunk tőle… :-)

Aztán, mint minden csoda ez is sajnos véget ért… De azt hiszem, egy életre nem felejtem ezt a kora hajnali etapot…




Néhány szót ejtenék azért a mai gájdolásról is…

Most az a rész jön, hogy örökké hálásak leszünk neki ezért a hajnalért és sokáig emlegetjük még majd ezt a pecát… De a hála az természetes, és mi meg is köszöntük neki a nagyszerű lehetőséget…

Inkább valami mást írnék még le, ami sajnos kevésbbé gyakori…

A mai közösségi portáloknak köszönhetően rengeteg új ismeretség, horgászbarátság, és persze barátság is köttetik… Ez így van rendjén… A legtöbb ilyesfajta ismerkedés hol másutt is történne, mint a vízparton, valakinek az egyik kedvenc pályáján vagy „titkos helyén”.

Én is voltam már sokszor vendég és vendéglátó is ebben a körben.

De csak most Zolinál jöttem rá, hogy annyira rosszul csináljuk mi ezt horgász emberek…

Az az általános, hogy…

Az ilyen első találkozásoknál legtöbbször a vendéglátón van egyfajta nyomás, hogy meg tudja mutatni egy ismeretlennek, hogy jó az a rész ahová viszi és hogy tudjon vele szép halakat kvázi „fogatni”, hiszen akkor válik jó házigazdává… A másik oldalon pedig szintén van teher a vállakon, hiszen szeretné bizonyítani az egyén, hogy ügyes horgász és nem szeretne fogás nélkül maradni, pláne úgy, hogy még kb. azt is megmondják, mit és hová dobjon. Ettől görcsössé válik mindkét fél...

Így gyakorta elmarad a jó peca érzete. Továbbá klasszikus hibának tartom azt is, hogy sokszor túlzottan előzékenyek vagyunk egymással szemben… Ezalatt azt értem, hogy gyakran eludvariaskodjuk a dolgokat, ami szintén felesleges…

Ezt most csak azért írom le, mert először az életben talán úgy éreztem Zolinál, hogy egyik fél sem görcsöl, senki nem akar túlontúl bizonyítani, vagy hogy végre egyszer az életben nem udvaroltuk túlzóan körbe egymást csajos módon azzal, hogy (te dobj a rablásra, mert te vagy közelebb, nem, inkább te dobj, mert te vagy vendég) aztán végül a hal nevetve továbbálljon miközben mi egymásnak „pukedlizünk” illemből.

Szóval egy szó, mint száz, Zoli egy fasza balatoni gájd volt… Segített nekünk, irányított minket, de közben velünk élvezte a pecát és a saját fogásainak ugyanúgy örült, mint a miénknek. Így kell ezt!

Köszönjük, király volt!!!