Téli merengő...

Lassan elmúlt a töltött káposztával és bejglivel telített, családlátogatós, őrült ajándék vásárlós időszaka az évnek. Itt az új esztendő, ami ha hinni lehet a jóslatoknak egy új alapokra helyezett törvénybe foglalt irányelv alapján fog zajlani. Minket horgászokat és az erre az ágazatra épülő turizmus fejlesztését hivatott szolgálni. Hogy a honatyáink által megalkotott új rendelet mennyire kedvez a pecásoknak és hogy hagytak-e kiskapukat a törvényes kereteket gyakran átlépő  halászoknak valamint a mértékletességet nem ismerő húshorgászoknak, az a jövő zenéje. Mindenestre valami megpezsdült, elindultunk egy úton ami mindenképpen jó dolog, így talán unokáink számára is megmarad a természetes vizeken megfogott  halak okozta élmény lehetősége.
A másik fontos dolog az év ezen időszakában, hogy némiképp összegzi az elmúlt tizenkét hónap horgász eseményeit, jót, rosszat egyaránt. Azt gondolom ez majd minden horgásznál jelen van valamilyen formában.
Szívesen emlékszünk vissza ilyenkor a remek fogásokban bővelkedő napokra, hétvégékre. Valamint komplett ötlettár van a fejünkben a következő év esetlegesen bekövetkező betlis napok elkerülésére.
Sokan éves statisztikájukat, mások kronológiai sorrendben, mappákba rendezett képeiket böngészik.
Így találtam rá én is egy -Vénasszonyok nyara- című albumra, valamikor még október elejéről. A benne található képek láttán gondolataim azonnal messze szállnak és szinte érzem az őszi Duna semmihez sem hasonlítható illatát.
Visszagondolva nem az aznap fogott halak száma vagy méretei amitől igazán emlékezetes az a nap számomra, hanem inkább az akkor készült képek. Ugyanis ha valaki azt mondaná valaha, hogy mutassam be a márna horgászatának érzését, csak és kizárólag képek formájában, akkor ezt a képsorozatot mutatnám meg neki! Számomra eme néhány képkocka, maga a márnahorgászat életérzése, amikor a természet,a halak,a folyó és a horgászember eggyé válik!
Csupán csak képekkel azonban mégsem mutathatom be a történtet, így hát némi írásos anyaggal próbálom még jobban lefesteni, az aznapi eseményeket.

Csodás őszi hangulatkép...

...Hajnali öt óra van mikor is észveszejtő sípolás rángat vissza az álomvilágból a valóságba, majd egy kedves hang súgja a fülembe, hogy kelni kell. Ez az ébresztő azonban most nem csak kizárólag nekem szól, az aznapi pecának menyasszonyom kíséretében vágok neki. 

Mindketten szeretnénk kiélvezni a jó idő adta lehetőségeket és egy nagy adag D vitamin bombát magunkba szívni, a nap utolsó simogatóan meleg sugaraival. 

Készülődés közben Rezső barátomtól kapok üzenetet, hogy ha nem gond akkor meló előtt ő is kiugrik a szokott helyünkre, pár órára szerencsét próbálni...

Felszereléssel a nyakamba indulok a lift felé, elhaladva egy francia erkély üvegajtaja előtt szembesülök azzal a ténnyel, hogy szakad az eső mintha muszáj volna. Egyszerre keserűség járja át a lelkem és egykedvűen szólok Klárinak, hogy ne zárja még az ajtót, egyelőre nem indulunk.

Majd fél órát üldögélünk a lakásban, mire tova halad a kora reggeli zápor.

Irány a part...

Kihalt a táj, csupán Rezső kocsija fehérlik a messzeségben. Mellé parkolok és kiszállva az autóból  hevesen érdeklődök van-e kapás vagy legalább némi mozgolódás a vízen?! Azt mondja néhány pöccintésen kívül és egy-két szép balin rablást leszámítva, semmi esemény nem történt.

Hamar szerelésbe kezdek, hogy az őszi nap sugarai mire elérik a rohanó Duna felszínét, addigra minden a helyére kerüljön.

Szépen lassan telnek az órák a nagy eseménytelenségben, jót beszélgetünk hármasban.

Kilenc óra lehetett, mikorra már nyoma sem volt a kora reggeli gomolyfelhőknek, igazi kora őszi idő kerekedett. Meleg azért nem volt de a nap már pirongatta az arcunkat.

Rezső barátommal:-)

 

Közeledtünk a a tíz órához, ami azt jelentette Rezső számára, hogy lassan indulnia kell. Egykedvűen nyúl a bot felé kiemeli a tartóból, belehúz, ezzel egyidejűleg az én botom életre kel.  Egymásra nézünk, hogy most akkor mi is van???!!! Összeakadtunk volna??? Azonban az én zsinórom, az ő húzásának ellenkezőleg hasítani kezdi a vizet. Nem tétlenkedek tovább, határozott emeléssel megálljt parancsolok a halnak illetve csak parancsolnék, mert a finomra állított fék mellett szépen lassan lopni kezdi zsinóromat a dobról.

Egy keveset nehezítek a dolgán azzal, hogy néhányszor ráfogok a dobra és belepumpálok, válaszul néhány rúgást kapok majd ismét ciripelni kezd az orsó. Egymásra mosolygunk, mert tudjuk mindketten, ezekért a fárasztásokért szerettünk bele a Dunába és sportos halaiba. 

Fogyóban a hal ereje, magam felé csalogatom jobbára már csak a víz ellenállása nehezíti a dolgom.

Hosszú hengeres teste sejlik át a letisztult Duna víze alól, fáradtan, mégis méltóságteljesen siklik a parti kövezés felé.

 A büszke harcos...

De nincs ám vége...

Megmutatta magát, majd egyetlen farokcsapással felrobbantja a folyó felszínét és hamar az akadókkal  tűzdelt mély felé veszi az irányt.

Egy szempillantás alatt, kereket oldana...

Irány a mély...

Méretőből adódóan és mivel igazán kiharcolt már magát, csírájában elhalódik a szabadulás kísérlete. Rezső a kövezés szélén kuporodva várja, hogy a felszínen sikló haltest a merítő fölé érjen.

Végre megvan a nap első hala, vártunk rá néhány órát, de most végre a merítőben elnyúlva mozdulatlanul pihen. Olyan tökéletesen akadt az erős izmos szájába, a 10-es méretű horog, hogy megszabadítani sem könnyű tőle. Néhány fotó készül róla, majd jön a szokásos visszaeresztés...

Végre a merítőben...

C&R

 Irány haza ...

Rezsőnek lélektanilag a legfájóbb pillanatban jött a halam, indulás előtt. Nincs is ennél rosszabb...

Örültem volna ha ő fogja, mostanában picit rájár a rúd, elhagyta a szerencse az mellett, hogy igencsak kevés időt tud a parton tölteni. Összepakol és autójának körvonalai lassan a messzi homályba vesznek...

Hamar újra csalizok bízva a csordaszellem erejében, hátha akad még egy-kettő, akit horogra lehet csalni. Probálkozásom hasztalan, a befeszített spiccek mozdulatlanul merednek az ég felé.

Az idei év nagy tanulsága, ami szerintem a Dunán akár örök érvényű igazság is lehet az az, hogyha egy-két órát kapástalanul töltünk a parton, mindenképpen érdemes arrébb cuccolni még ha ez sokszor fárasztó és megterhelő mutatvány is. Nem kell hatalmas távokban gondolkodni, sokszor akár 25-30 méterre való átköltözés is csodákat eredményez. Egy hosszabb peca alkalmával akár többször is érdemes váltani, az eredmények önmagukért beszélnek.

 Így most sem teszünk másként, felfelé indulunk a folyón nem sokat aligha 20 métert. Közben látom Klári arcán a hitetlenséget, hogy ez most mire jó, mivel lesz itt másabb mint ott???

Minden a helyére kerül majd a rövidebb dobásra szánt botot 10-12 méterre lendítem.

A 60 gramm-os tányérólom, a kicsit meglassult folyóban hamar megáll...

Csalizom a másik  pálcát, de a szemem le sem veszem az imént bedobottról. Költözés után szintén gyakori jelenség, hogy első dobást után alig pár másodperccel a csobbanás követően, már viszi is a hal.

Valami ilyesmit várok most is...

Imáim meghallgatásra találnak, hiszen botra húzós kapással jelentkezik az első hal. Örömittasan és elégedetten pillantok a barátnőmre, azzal a (na ugye én megmondtam, hogy megéri költözni?!) nézéssel!

Serényen indul a fényképezőért, hogy megörökíthesse a fárasztás minden momentumát.

A küzdelem menete és a hal mérete is szinte ugyanaz mint az előző. Azért itt megjegyezném, hogy az előző évben ez a méret, ami most a nagy átlagot jelenti, az igencsak kicsinek számított ebben az időszakban. Nem panasznak szánom ezt a mondatot, nagyon is elégedett vagyok a történések menetével. Csak némiképp hiányolom a darabosabb bajszosok jelenlétét.

Szóval megy a huzavona, adok kapok. Lassan, de biztosan szárazra kerül ideiglenesen a marci. Szép egészséges példány, néhány kattintást igazán megér ő is, majd mehet vissza éltető elemébe...

Keményen tartja a Dunai nagyhurkos kötés...

A legyőzött harcosbajszos...

Úton hazafelé...

Szinte még látni a burványt, amit maga után hagy máris csobbannak a szerelékek.

Érzem, hogy itt vannak a halak és mivel etetőanyagot nem hoztam magammal így csak nagyon rövid ideig maradnak a területen. Minden perc számít az újabb siker elérésében.

Feszülten várom az újabb kapást, pici apró bólintások vannak csak a spiccen, amiket a vízbe hulló elsárgult levelek okoznak, mikor egy-egy darab a zsinórhoz tapad...

Telnek a percek és figyelmem lankadni kezd, persze egy belső hang ilyenkor folyamatosan azt duruzsolja, hogy (miért nem hoztal ki magaddal etető anyagot?), amivel az elém keveredett csapatot hosszabb ideig itt tudtam volna tartani. Annyira belemerülök  a gondolataimba, hogy szinte észre sem veszem, ahogyan baloldali bot spicce szinte beelőzi a jobbost.

Keményen bevágok és igyekszek mihamarabb eltépni az aljzattól, mert ez a rész még az előzőnél is furfangosabb. Akadósabbnál akadósabb kőszórások tarkítják a medret. Sikerül felhúzni, de nem áll meg fél vízen. Egyből a felszínig emelkedik, ahol égtelen ramazurit csap, fröcsköl engem is a fényképezőgépet is, majd sértődötten alámerül...

A kis vadóc...

 Szépen küzdött...

Húzok a féken és két erőteljesebb pumpálással megtöröm a lendületét. Hamar a merítőbe terelem, elejét véve az esetlegesen bekövetkező újabb nem várt fürdőzésnek...

Jöhet egy-két őszi hangulatkép, aztán irány a folyó...

Marcihal...

 A legtöbb Dunai horgász barátom is ezt vallja...

 Lesétálok a kövekre és tartom a halat míg vissza nem nyeri erejét és egy erős rúgással ki nem csúszik a kezeim közül. Elégedetten és széles mosollyal az arcomon mosom kezem, az egyre hülő Duna vizében.
Majd egy hang üti meg fülem...
Ati  KAPÁS...KAPÁS...
Hamar a bot végénél termek és visszakézből már be is vágok. A bot hajlása közel sincs a karikához, nem egy gigászi ellenfél küzd a horgomon. Picit eljátszadozunk egymással, aztán beáll a mai legyőzöttek sorába.

Nem sokkal nagyobb, mint a méret...

Csendesebb időszak következik. Van időnk kiélvezni a késő nyári időjárást, így az ősz derekán.

Rövid idő elteltével egy újabb vándorlás gondolata szalad át az agyamon... 

Hátha... gondoltam.

Kérdésemre, miszerint költözzün- e, nagy meglepetésemre igenlő választ kaptam.

Még szinte el sem hangzott a bűvös szócska, már egy új hely szerencséjében bízva lendítettem a botot...

Itt azonban már nem jött be az első dobás sőt második és harmadik csalizásra sem volt érdeklődő.

A nap már lemenőben volt, ilyenkor már rohamosan hűl a levegő, pláne, hogy egy nagyon hideg szembeszél kezdett uralkodóvá válni. Lassan a pakolás melett tesszük le a voksunkat.

Azonban még maradt némi esemény, történés a végére, ami keretet adott az egész napunknak. Szinte az utolsó utáni pillanatban jött még egy márna, a nap záró akkordjaként.
Lassan minden a helyére került a kocsiban, és lenyugvó őszi nap utolsó sugaraival mi is eltűnünk a horizonton... Szép nap volt:-)

A nap utolsó hala...
Mennyivel másabb érzés halat fogni, így rámolás közben, mint amikor Rezső pakolt össze délelött?!