Tél végi, kora tavaszi élménypecák...RELOAD

Tél végi, kora tavaszi élménypecák...

A viszonylag enyhe télnek köszönhetően állóvizeink csak nagyon rövid időre, alig 1-2 hétre fagytak be. Akkor is csupán annyira, hogy épp csak horgászni ne lehessen rajtuk. A február vége pedig kimondottan tavasziasnak volt mondható, nem ritkán 10 fokos, verőfényes napsütésben teltek a napok. A Duna vízhőfoka is lassan emelkedni kezdett, de még mindig csak 4-5 fok körül mozgott, ami sajnos még jócskán elmaradt attól, hogy jó eséllyel horgásszunk békés halakra az öreg folyón. Ezért hát a folyóvízi ember egy kis feltöltődés kedvéért tavi pecára kényszerül. 

Kora tavaszi feederezés...

Pusztai Attila barátommal egy egész napos kora tavaszi feederezésre szántuk rá magunkat. Egy festői környezetben lévő, Budapesttől alig néhány kilométerre található, igazi vadregényes tározóra látogattunk. Hajnalban indultam Attilához és ő a megbeszélteknek megfelelően percre pontosan 5 órakor kilépett a lépcsőház ajtaján a horgászat majd minden kellékével a hátán. Bepakoltunk a kocsiba, majd a még szinte alvó városon keresztül, alig fél óra autókázást követően megérkeztünk az
általunk választott tó parkolójához. Sportjegy váltása és behúzó kocsi bérlése után lassan lépkedtünk a még korom sötétbe burkolt, erdővel körülölelt tározó partján. Utunkon végigkísért minket a hajnali madarak csodás éneke és füttykoncertje. Közben Attila mesélt nekem a tározó kialakulásáról, a benne található halakról, gyerekkori élményeiről, amik itt érték. Néhány száz méter után megálltunk két vízre emelt öreg stégnél, a bal oldalira mutatott, ez lesz. Nem kérdeztem miért pont itt, hiszen vakon megbíztam benne és sok év tapasztalatán alapuló helyismeretében. 

Felszereléseinkkel a hátunkon leereszkedtünk az agyagos partoldalba vájt, hajnali párától igencsak csúszóssá vált lépcsőkön az öreg, korhadt, helyenként foghíjas deszkákkal borított horgászhelyeinkig. Lámpáink fényében rendezkedtünk be a stégen. Fontos mindennek a pontos elhelyezése, hogy később semmi se legyen útban, ám mégis minden kéznél legyen. A botok összeszerelésénél már a felhőkön helyenként átszűrődő, felkelő nap tompa fénye is segédkezett. A reggel apró csodái... A reggeli világossággal csodás látvány tárul a szemünk elé a hegyekkel körülölelt tó közepén. A korábban elárasztott patak völgyében lévő elkorhadt fák megmaradt csonkjai meredeztek az ég felé.
Megpezsdült az élet, vízimadarak sokasága lepte el a víz felszínét és hangos rikoltozásokkal köszöntötték a reggelt. Annyira belemerültünk a körülöttünk lévő megannyi apró csodába, hogy szerelékeink megkötése igencsak hosszúra nyúltak. A horgászatra akkor kezdtünk csak koncentrálni, mikor megelevenedett a vízfelszín és mindenütt pontyugrások jelezték, bizony szép halállománnyal bír az általunk választott vízterület. Mindketten könnyű feederrel próbálkoztunk, aminek kosarába fekete színű, hideg vízi pontyos-keszeges etetőanyagot gyúrtunk nem kevés élőanyaggal és folyékony aromával tunningolva. Ez különösen vonzó lehet a tározó méltán híres fehér hal állományának is. Persze főként a pontyok aktív részvételében bíztunk.

Taktika...

A parttól alig 40 méterre húzódik az egykori patak medre, amit pontosan jelez az előttünk lévő tuskócsoport. A valamikori mederbe dobálva körülbelül 3,5 méteres vízoszlop nehezedhet a szerelékeinkre, ennek az ároknak a felénk eső oldalát igyekeztünk megdobálni úgy, hogy minél közelebb legyünk az egykori fa csoportosulás maradványaihoz. Ennek persze lehet hátulütője is, mert a rafinált halak a kapást követően azonnal beugorhatnak az akadóba. De bízva abban, hogy a kellő időben történő reagálással és a halak hideg víz okozta viszonylagos tompaságát kihasználva, el tudjuk őket terelni a szerelékmarasztaló területről.

 

Jó kezdet...

Lendültek az első dobások, majd székeinkben hátradőlve percekig némán vizslattuk a kacsák hangos ricsajozását. Majd Attila pattant föl és keményen belehúzott a jobbos botjába, a sikeres akasztás után a karikában maradt a pálca, egy pillanatra megállt, majd a húzásnak eleget téve távolodni kezdett a valamikori erdősor maradványaitól. Mikor biztonságos részre ért a hal, kicsit könnyebbre vette a figurát és hagyta kidolgozni halát. Néhány búrványt csinált, majd engedelmesen csúszott a merítő fölé a gyönyörű sormintával rendelkező töves. Matracra fektette, és még a porcos részbe akadt horog kiszabadításán fáradozott, amikor már a bőszen hajladozó spiccel én is terelgettem egy pikkelyest.

Jó kapást és rövid tusát követően a siheder potyka illetődötten csúszott a hálóba..
Hamar útjára bocsátottuk első halainkat és vártuk az újabb jelentkezőket. Imáink meghallgatásra találtak, szép sorjában rezegni kezdtek a spiccek.

Tipp: Amennyiben cölöpökre épített stégről horgászunk, érdemes hosszabb, akár 3-4 méteres merítőnyeleket használni a szákoláshoz. Ugyanis rövid nyéltag esetén gyakran vészesen közel kell húznunk halunkat a stég tartóoszlopaihoz, amiken ha sikerül körbetekernie magát, akkor gyors halvesztést kapunk eredményül.

Valami nem volt az igazi... Attila nagy pillanatai következtek, sorra jöttek a szebbnél szebb kapások, nem ritkán még az egyik bottal fárasztott, miközben a másikon is beköszönt a hal. Ilyenkor futás át az ő stégére az én merítőmmel és duplán fárasztottuk a halakat. Nem voltak eseménytelenek a percek. Alig 10-15 méter volt a végszerelékeink vízbe érkezése között, de míg a tuskós felé eső oldala ment, addig a hozzám közelebb eső rész a kezdeti sikereket követően csak kevés kapással bírt, és sajnos gyakran hosszabb időre is mélyen hallgatott. Ekkor taktikát váltottam és keresgélős pecára tértem át egy időre. Így ugyan több kapásig jutottam el, azonban inkább a keszegfélék és kárászok szippantották fel a csonti csokrot, a pontyok egy-egy kivételtől eltekintve, mélyen hallgattak. A másik stégen viszont tovább zajlottak az események.

Egyszerű, de nagyszerű...

A lehűlt vizeken általam leggyakrabban használt végszereléket kötöttem itt is. Számtalanszor bizonyította fogósságát, egyszerűsége pedig önmagáért beszél. Mindennek a lelke egy közel 20 cm-es gubancgátlócsővel egybeépített 30-40 g körüli hétköznapi bordás kosár. Ez alá egy mikroforgó került, amit egy sima gumigyönggyel ütköztettem meg. A forgó szabadon maradt végébe kötöttem a hajszálelőkét, aminek a hossza most is, mint legtöbbször, 10 cm körüli volt. Ennek a mérete persze hosszabb-rövidebb irányba is változhat, ahogy a helyzet megkívánja. A végére pedig 10-es méretű vékony húsú horgot kötöttem. Csaliként szinte kizárólag csontit használtam, amit jelen esetben erősen aromásított lebegő csontival emeltem a hideg vízi etetőanyaggal tömött kosár fölé.

Tipp: Az év majd minden szakára igaz az a tény, hogy a lebegtetve felkínált csali sokkal eredményesebb. Ám, ha valamikor, akkor télen hideg vízi pecáknál ez halmozottan igaz. Ebben az
időszakban ritkán állnak fejtetőre a kedvünkért, hogy az iszapban turkálva keresgéljenek az általunk felkínált finomságok után. Szívesebben fogyasztják az orruk előtt tetszelgő, könnyen megszerezhető táplálékot.

Aki mer az nyer...

Székemben hátradőlve volt időm gondolkodni, mit kéne másként csinálni, mivel a spiccek mozdulatlanul feszültek. A szerelékben és a csaliban maximálisan megbíztam, inkább a
hely, ahova dobáltam nem volt az igazi. Merész dologra szántam rá magam. A kitekert és újracsalizott botjaimat ezután úgy dobtam be, hogy a tuskók vonalától legalább 5-8 méterrel beljebb, szinte azok mögé estek le a kosarak. Ennek a kockázata az volt, hogy a csalit felhörpintő pontyok még ha maguktól nem is mennének be az akadóba azonnal, utolsó mentsvárként felkínálom nekik a lehetőséget, hogy amikor fárasztás közben elhúzom őket az ágas-bogas rész közvetlen közelében, minden megerőltetés nélkül egy oldalazó mozgással máris a sűrű ágak közé vethetik magukat. Kockázatos lépés, de muszáj volt meglépnem az esetleges eredményesség érdekében. Csobbanás után a barátom arcára is kiült az "ez normális???" tekintet. Még mielőtt megszólalt volna, már magyaráztam is a bizonyítványom, hogy tudom mik a veszélyek, de hátha... További mentegetőzésre a későbbiekben azonban nem is szorult a dolog, mivel az első bajszos perceken belül jelentkezett is.

Egy kis izgalom...

Apró, maszatolós, keszegesnek tűnő kapással jelentkezett az első. Kicsit egykedvűen emeltem be, de a bot egy pillanatra megállt a kezembe, majd lomhán, de határozottan elindult. Szerencsémre pont nem az akadó felé, mert a húzásából ítélve, ha szakadásig feszítettem volna, sem tudok megálljt parancsolni neki. Leírt egy nagy kört, majd némi hajlandóságot mutatott, hogy magam felé húzzam. Lassan loptam a távolságot, méterről méterre nyertem vissza a vékony monofilt. Félúton egyszercsak megállt, majd őrült tempóban elindult oldalra és összehúzta a másik zsinóromat. Szerencsémre akadás nélkül vissza tudtam terelni az eredeti oldalra. Már a stég előtt járt, azonban makacsul igyekezett tartani a fenék közelségében magát. Megint egy gyors irányváltoztatással megpróbált a cölöpök közé keveredni, de szerencsére ezt időben meg tudtam akadályozni. Utolsó erejével még alámerült, de aztán megadóan bukkant fel ismét a felszínen és immár engedelmesen csúszott a hálóba. Ezután végre elkaptam a fonalat és egyre-másra húztam a halat. Megközelítőleg egyen méret volt, amit fogtam. A pikkelyesek közé beesett egy-egy tükrös is, de nem volt nagy méretbeli különbség köztük.

Utolsó felvonás...

Alig egy óra maradt hátra a mai kis pecánkból, ami azért hozott még újabb halakat számunkra. Záró akkordként még egy szinte egyszerre történő kapás és fárasztás sorozat végén, végül a pakolás és a hazaút mellett döntünk. Fáradtan, de tele élménnyel cammogtunk az autóhoz, miközben összegeztük a nap eseményeit. Azt gondolom, egy tél végi, kora tavaszi peca se induljon rosszabbul, mint a miénk, ahol a nap folyamán összesen 37 db ponty, 10 db dévér, és 6 db igencsak darabos kárász volt a vendégünk egy rövidke pillanatig...

Sárkányok a jég alól…

Odakint csikorgatja már a fogait a decemberi tél. Ennek van most itt az ideje, mégis bosszankodik az ember miatta, persze feleslegesen, hiszen ez a természet rendje. Peca cuccokkal bíbelődök éppen a kellemesen felfűtött lakásban… Na, nem a téli helyüket keresgélem a szóban forgó tárgyaknak a szoba egy távoli zugában, hanem szedegetem a mai napra szükségesnek ítélt holmikat, merthogy pergetni készülünk. Sokszor felkínált, de mégis csak most megragadott lehetőség ígérete okozta szapora szívverés jelzi, hogy nagy napnak nézünk elébe. Indokolt a többes szám és az izgatottság is, ugyanis Tomi barátommal közös csónakos pergetésre indulunk Budapest egy kedvelt Duna öblébe. Partról már sokszor vallattuk a területet, viszont a számtalan akadó, valamint a frekventált helyeken lévő állandósult embertömeg a siker ellenére is ad egyfajta negatív töltetet az itt elkövetett próbálkozásainknak. De a ladik megléte sokszorozza a lehetőségeinket, és ezzel párhuzamosan az esetleges élményfaktort is.

Fagyos, ködös, párás, amolyan szottyos reggelnek futunk neki. Teljes gőzzel nyomatom a fűtést az autóban, és közben próbálok egérutat találni az ébredező város forgatagában. A találkozási pontra érve közösen folytatjuk utunkat a sziget romos, ipari útvesztőjébe, ahol a lélekvesztő lapul.

Kaptam szóbeli instrukciót, hogy miként, és hogyan találunk rá a mai kölcsön ladikra, így végül nem okozott különösebb gondot rálelni, még így ismeretlen terepen sem.

Említettem, hogy elég zord arcát mutatta a hajnal, de valahogy egy percig sem merült fel annak a gondolata, hogy esetleg be is fagyhat az öböl „háta”. Pedig csúnyán ez a helyzet…

Szerencsére nem vagyunk ijedős gyerekek, egyetlen kósza pillanatig sem merült fel az az eshetőség, hogy stornó a mai kaland. Azonnal a megoldáson kezdtünk agyalni, miként törjük ki a sajka testét a szorosan ölelő jég fogságából. Nyilván nem ez volt a nehezebbik feladat… Inkább az, hogy miként jutunk el egyetlen evezővel ilyen körülmények között, A-ból B pontba.

Munkamegosztás van, én cuccolok a hajótestbe és leoldom a láncokat, miután sikerül kiolvasztani a lakatok zárszerkezetét. Barátom addig próbál egy nagyobb darabot jégmentesíteni legalább annyira, hogy irányba fordítsuk a bárkát. Mindketten a fedélzeten vagyunk, kezdődhet az utazás.

Normál esetben egyetlen evezővel is nagyon max. 15 perc az odaút, ha hullámzik a felszín.

Mi viszont eléggé andalgósra vettük a figurát, higgyétek el nem a kellő romantika megteremtése miatt. Valamivel több, mint 1 órát szenvedtünk, mire utat törtünk magunknak a célhelyig.

Közben voltak olyan szakaszok, ahol parton sétálva, mint egy gályarab kötélen vontattam a csónakot.

Általában nagy a jövés-menés az öböl vízén, de pechünkre egyetlen motoros csónak, vagy nagyobb hajó sem törte fel az acélos felszínt előttünk könnyítés gyanánt. Még egy percet sem horgásztunk, de már megvolt mára a felejthetetlen kaland…

Végre a kívánt helyre korcsolyáztunk, következő feladatként az előttünk lévő szakaszt egy jókora sugarú körben szilánkosra kell törni. Kicsit tanakodunk, hogy pontosan mekkorát, és milyen irányba is tegyük mindezt. Természetesen a partról már ismert, mélyben rejlő akadókat is számításba véve.

Kemény meló ez is, de addig-addig forgatjuk a hajótestet körbe-körbe, mígnem kapunk egy jókora viszonylag tiszta, de persze jégkásás területet, ahol végre horgonyt vethetünk.

Hiába szabadultunk meg a küzdelmeink során néhány réteg ruhától, így is csordogál a hátunkon az izzadság. Annak fényében, hogy késő délutánig tervezzük abajgatni a halakat nem túl jó jel ez -5 fok környékén, mert ami most még izzadság, az néhány 10 perc múlva a csontig hatoló reszketés formájában köszön vissza újra.

Az előre megkötött szerelékek hamar a kapocsba kerülnek és kezdődhet végre a horgászat.

Próbáljuk ejtegetni a dropshot cuccot, de a nagyobb jégdarabokra rendre felül a zsinór. Talán az első olyan dobás, ami rendesen utat talál magának és tudom pöcögtetni ahogyan kell, máris kapásba torkollik. Felcsillan a remény, azonnal fény gyullad az alagút végén, hogy bármennyire is nehéznek, vagy mondjuk ki nyíltan: reménytelennek tűnik a mai halfogás ilyen körülmények között, azért csak-csak megoldható.

Formás, sávos kis ragadozó bukkan fel a kissé szivárványszínű, olajos jégtörmelék közül.

Mosolygok, mint a fagyott vadalma… :-)

Kattintok néhány képet a mai első „mirelit” halról, miközben elkapom Tomi kémlelő tekintetét. Messziről benzines csónak motorjának egyenletesen duruzsoló hangja hallatszik. A csónak testét ugyan még a köd homálya bújtatja, de egyértelműen hallatszik, hogy abból az irányból közeledik, ahonnan mi is érkeztünk. Óriási nevetésben törünk ki mindketten, hiszen ha csak egy kicsit is később vágunk utunknak, akkor vélhetően az általuk feltört folyosón játszi könnyedséggel siklunk idáig.

Két pergető pecás bukkan elő a homályból és már köszönő távolságon belül veszik el a gázt.

Akkora rössel érkeznek, hogy a korábban megtisztított szakaszunkra egy „fél Grönlandnyi” jégmezőt tolnak be a hullámaik. Szerencsére nem kell felszedni a vasmacskát, mert látván a dolgot a segítségünkre sietnek, a motoros hajtással hamar szétzúzzák az eggyé fagyott tömböt.

Kedves gesztus volt, hiszen más talán nagy ívben sz@rt volna rá.

Nem is állnak közvetlenül a nyakunkra, ami szintén nem megszokott viselkedés az itteniektől.

A gyengélkedő téli Nap igyekszik áthatolni a tejköd burkán, ami kicsit felmelegíti a lelkünket. A szél is elkezd lengedezni, és ennek a kettőnek a hatására egyre nagyobb tiszta, dobható felület keletkezik végre.

Halbogárnak kicsit döcögősen indul a reggel. Nehezen találja a ritmust, és az első jó ütés elkövetője is félúton lemarad. Közben sikerül két gyönyörű kövest a felszínre tépnem, és átemelni a csónak oldalán. Nekem különösen nagy élmény ez, hiszen még csak most ismerkedek a „gumis” pecákkal.

Természetesen Tominak sem kell sok idő, hamar felveszi a fonalat…. szép kövesek kerülnek terítékre nála is. A reggeli órákban elég rapszódikus haljárás mutatkozott. Hol ő, hol én fogtam, de hogy mindketten egyforma ütemben húzzuk őket, az nem jött össze. 

A dropi mellett terveztem kipróbálni a cheburashkával való pergetést is. Senki ne nevessen, nekem ezek tényleg új dolgok…:-) Mivel éppen én voltam üresjáratos szériámban, gondoltam itt az ideje tenni egy próbát. Egy 5 g-os fejre került fel egy nagyon finom, lágy mozgású Westin Hypoteez. 

A mi ezután jön az valóban a kezdők szerencséjének tipikus esete. Első dobásra körülbelül a negyedik beleemelésre érkezett egy elég jó ütés, majd egy gyors fárasztást követően 41 cm-es fogas törte át a felszínt. Ezután bő 20 perc alatt sikerült még 3 ilyen formát bemákolnom. :-) Ez az a pillanat, amikor megszeretsz egy eddig ismeretlen módszert, és szívedbe zársz egy új csalit. :-)

Ahogyan szokott lenni, fordult a kocka és cimborám pillanatai következtek… a szép kövesek után beköszönt neki is az első fogasherceg…majd a második és harmadik is. Ha verseny lenne, akkor tényleg fej-fej mellett haladnánk. Mivel érdeklődés nélkül vezetgetem a gumit, se köves, se sütyi, úgy döntök a partról megismert törés felé orientálódok, ahol általában felhőben áll a sügér. A gond csak az, hogy a kívánt helyen van bőven szerelékmarasztaló hulladék a vízben. Próbálom megtalálni az ideális szöget, ahol még úgy pöcögtetem el a dropit, hogy az akadót elkerülje, de a tartás halasabbik feléről kicsalogasson néhány banditát. A 3. újrakötést követően talán érthető okokból megunom a kísérletezést.  Újból vissza a csebuhoz… vaktában dobok a régi meder irányába, ahol elsőre megjön, amit eddig a határokat feszegetve cserkeltem az akadó mentén. Igazi pufi dunai sügeret szorongatok a fagyos markomban. Az egyik kedvenc ragadozóm…

Nagy reményekkel dobom vissza az előző semmi közepébe, de több kapásom nem érkezik innen.

Kicsit csendesebb időszak következik… van idő enni-inni, töltődni energiával. Közben egyre több pergető érkezik a vízen. Legalább 7-8 zsinórban lekötött tákolmányból szórják már a vizet kettesével.

Alakul a tumultus…

A sziesztát követően újult erővel vetjük bele magunkat a horgászatba… váltogatjuk a jobbnál jobb gumikat, újabb színek, és méretek kerülnek „színpadra”, szinte mind ad egy-egy halat. A dropival és a csebuval fogott halak aránya is közel azonos. Bár a „vasgolyóval” kínált plasztikot szinte csak a süsük eszik. 

Úgy döntök, ennek okán kicsit jobban erőltetem ezt a módszert a következő időszakban.

Két üres húzást követően olyan rántást kapok a nyugalmi állapotból fellibentett gumira, hogy azonnal lever a víz. A bot megáll a kezemben, majd néhány jó rúgást kapok. Érzem, hogy jó a hal, halmozottan jobb, mint amiket eddig fogtunk. Elindul felfelé, de mielőtt a teste átsejlene az opálos felszín alól, kereket old. Amit akkor mondtam, és gondoltam azt most inkább nem írom le, mert sok lenne a csillag a szövegben. Menni kell tovább…

Újabb halak érkeznek, kövesek és kisebb süllők mutatják magukat. Tamás is serénykedik, szépen gyűjtögeti a darabszámot a nagy kísérletezés közben.

Egy kicsit kockáztatva, de próbálok hosszabbat dobni, tudom hogy csalitemető kapuját döngetem megint, de mindig ott áll a hal, ahol nehéz megfogni. Türelmesen várok, hogy az ólom talajt fogjon…

pöcc… nem akad, pöcc, szerencsére most sem… újból emelem és érzem, hogy valami marasztalná a szerkót. Próbálom nem erőltetni a dolgot és menteni a menthetőt. Kinyitott felkapóval próbálom kipengetni az elakadt csomagot. Habár még vannak gondjaim ezzel a fajta szabadítással, mégis egyre jobb hatásfokkal oldom meg a rázós szituációkat. Ez is egy ilyen arányt javító pillanat, szerencsére szabadult minden, ami kell… felszedem a kint lévő madzagot, mikor megfeszítem, újra ellenállást érzek. De ez most szerencsére úgy rúg, mint egy ló… :-)

Érzem, hogy jobb méret van a horgon, de persze még mindig szoknom kell a ragadozók viszonylagos gyengécske védekezését a márnákhoz képest. Mire a ledolgozandó táv felénél jár, addigra már fent veri magát a tetején. Szép, formás, pompás színezetű halat próbálok kartávolságba édesgetni. Végül cimborám javaslatára merítővel vetek véget a harcnak. A nap fénypontja számomra ez a csodálatos hal. Fanyalgóknak üzenek! :-) Persze ez sem giga nagy, de számomra akkor is ez már kedves méret, főleg egy ilyen decemberi napon. :-)

Alig egy óra van még napnyugtáig, de az újra visszasűrűsödött köd jóvoltából talán még annyi sincs hátra a mai horgászatból…

Ismét csónaktársam virít… az utolsó 3-4 hal mind az ő fogása, és fogasa is egyben… :-) Méltóképpen zárva ezt a nehezen induló napot. Sok halat sikerült fognunk szerencsére, bár (lekopogom), ha együtt megyünk, ez szerencsére majdnem mindig így van, egymás szerencsehozói vagyunk talán. :-)

Habár sosem voltam nagy csónakfanatikus, gyakran szűkös, sokszor kényelmetlen, de ami vitathatatlan, baromi eredményes is tud lenni.

Ezúton is szeretném megköszönni „szakállas jótevőnknek” (na nem a Mikulásnak), hogy rendelkezésünkre bocsátotta sokat látott dunai rocsóját… :-)

Nagyszerű ez a víz és a halak imádták, amit kaptak…