2017. október 6., péntek

4 órás randevú az "öreg hölgyel"






Rohanó világban élünk. Hétfőtől péntekig robotolunk a melóhelyen, a hétvége pedig többnyire a családi programok jegyében zajlik. Csak egy a bökkenő, október van, és a Dunán ilyenkor zabál a márna. Alapjában véve nem vagyok híve a rövidke, pár órás pecának. Szeretem, ha van rá egy teljes napom, vagy éjszakám. Így van ideje igazán kibontakozni az embernek. Azonban a kényszer nagy úr, és ha nincs más alternatíva, akkor nem vetem meg a potya pár óra lógatást sem.
Álmos, unalmas hétfő reggel van és az a kósza gondolat motoszkál a fejemben, hogy ha minden jól alakul, akkor talán juthat egy kis délutáni horgászat, csak úgy laza hétindítónak.
Ennek okán a napi teendőim közé szépen becsempészem a kötelező horgászbolt látogatást.
Csupán csak csontiért nyitok be a pecabolt ajtaján, de mondanom sem kell, hogy így is kerül néhány aprócikk a kosárba. Mire elkongatják a delet, szinte már 90 %-os biztonsággal kijelenthető, hogy a délutánt egy röpke légyott erejéig az „öreghölgy” társaságában töltöm majd.
Szinte az egész évre jellemző, hogy menetrendszerű áradások váltogatják egymást a horgászok legnagyobb bánatára. Mire kicsit letisztulna a folyó, újabb és újabb árhullám érkezik a felső szakaszokról. Most épp apad, budapesti mércével nézve 185 cm körül mozog. De a hét második felére újabb löket érkezik, csak, hogy érezzük a törődést. Nem mondom, hogy a legideálisabbak a körülmények, viszont nekem csak most van időm, úgyhogy nincs mese, indulni kell.
Ugyan csak pár órára megyek, mégis annyi a kötelezőnek mondott cucc, amit cipelnem kell, hogy akár egy hétre is mehetnék. Átrongyolok a városon és célba veszem a Dunát…
Sajnos az elsőre kigondolt helyen, ahová igyekeztem, foglalt volt. Marad a B terv!
A hosszú partszakaszon rajtam kívül csak egy sporttárs faggatja a vizet. Letelepszek a parton és igyekszek hamar berendezkedni a kövezésen. Jócskán benne vagyunk már az őszi délutánban, ugyan a napnak már kevés az ereje, mégis jólesően pirongatja az arcomat szerelés közben.
5 oz kosárral nyitok és olyan jó 25-re vágom be, természetesen töltetlenül. Az apadó, meglassult folyó ereje meg sem billenti a „vasat”. Növelhetném a távot, de most jónak érzem itt, ezért fixre akasztom a zsinórt a klipszbe.
Jöhet az etetőkeverés…
Mivel előző este nem tudtam, hogy jövök, így maradt a helyi kutyulás a parton. Jobb szeretem otthon elkészíteni, mert úgy van ideje elegendő nedvességet magukba szívni és kellőképpen megdagadni a szemcséknek. Most azonban kénytelen vagyok itt elkészíteni a tökéletes keveréket.
Mivel ma rövid idő alatt kell eredményesnek lennem, olyan állagot kell készítenem, hogy annak a kosárból való távozási ideje ne legyen hosszabb, mint 3 perc. Ezért csak csínján bánok a hozzáadott folyadék mennyiségével. Természetesen túl száraz sem lehet az etető, mert akkor meg a fenékre érkezés előtt kimossa a folyó a kosár öleléséből azt.
Végre lassan a helyére kerül minden és kezdődhet az élvezet…


Immáron a töltött etetőkosár nagy össztömege alatt robban szét a Duna felszíne.
Leállítom a pálcát, majd az órámra pillantok és kezdődhet a visszaszámlálás.
Szigorúan betartva a 3 percet, nyúlok a nyél felé, majd újratöltök és lendítem vissza hajszálpontosan az előző helyére. Az első negyed óra világos képet ad arról, hogy jelenleg nem tartózkodik előttem a hal. Mozdításom sincsen.
Sebaj, ilyenkor mikor már jelentősen csökken a vízhőfok több időbe telik, mire a kialakított etetési sáv, amit a rendszeres és pontos dobásokkal hozok létre, elém csalogassa a folyam lakóit.
Egész pontosan 23 perc telik el, mire az első delikvens megrázza spiccem… tipikus keszeges, rázogatós a jelzés. Éles szimatú, tenyeres karika az első szemfüles jelentkező. Hamar útjára engedem.
Ezután beindul az élet… zsinórban 3 villámgyors kapást szúrok el. Paducot sejtek az elkövetők személyében. Válaszul bő 25 cm-el növelem az előke hosszát, ami hamarosan meghozza a sikert.
Egyre-másra érkeznek az éles ütések a spiccre, aminek eredményeképpen egyenméretű egyedeket siklatok a víz tetején a partig. Sajnos nem az a méret, ami megdolgoztatná a felszerelést, de egy percig sem bánkódom, hiszen remekül szórakozom.




Viszont alig egy óra mókázást követően felébred bennem a vadászösztön. Szeretnék valami termetesebbet is fogni, nevezzük nevén, mondjuk márnát.
Nagyobb csalit, gondolok itt elsősorban a sajtkockára, sajnos nem hoztam magammal, ami kicsit szelektálná ezt a méretet. Próbálkozok azzal, hogy néhány méterrel az etetés alá és fölé dobok, de ott is csak a vésettajkúak jönnek. Ekkora már olyan sűrűséggel jött a padró, hogy gyakorlatilag még fenékre sem ért a végszerelék már vadul lecsaptak a csonticsokorra. Lassan kezdtem beletörődni, hogy itt ma esélye sem lesz a horog közelébe férkőzni a marciknak, amikor végre erőteljes húzás érkezik. Nem vagyok rest és odadörgölök neki. Húzásából ítélve egészen biztos voltam benne hogy márna, viszont a folyamatos fejrázás azt is egyértelművé tette, hogy kiskorú az elkövető. Sejtésem beigazolódott. Ennek ellenére ez a méret már merítőszákot érdemel és követel.
Matracra fektetem, és hamar megszabadítom a szúrós csomagtól, majd a parti kövezés széléről a vízbe csúsztatom.
Ezután minden kezdődött elölről…


Mire megint kezdtem volna belefásulni a dologba, megérkezett Józsi cimborám, aki meghozta szerencsém, így mutathattam neki márnát is, nem csak gömborrú paducokat. Ez sem volt gigászi, de némiképp tetszetősebb darab volt.
Majd futószalagon érkeztek a délutáni sokadalom újabb apró tagjai.
Közeledünk a fényváltás idejéhez, a Nap már kezd alábukni a mögöttem húzódó partoldal mögött.
Általában ez az időszak meg szokta hozni a nagyok kapókedvét, ezért bizakodva vártam ezt az időszakot.
Tovább javultak az esélyeim azzal, hogy végre kezdtek elmaradozni a paduckapások, így talán több idejük van a márnáknak, hogy a csali közelébe jussanak.
A legutolsó dobást követően már legalább 7 perce nem volt jelentkező. Felvettem hát a botot, hogy újat dobjak, amikor egy szó erejéig hátrafordultam Józsihoz. Ez az idő pont elég volt, hogy a csali fellibbenjen és az ott ólálkodó bajszos lecsapjon rá. Persze erről mit sem tudván próbáltam továbbcsévélni a madzagot, amikor éreztem egy nagyobb fajta ellenállást. Mivel rögtön rúgott egyet, azonnal mondtam, tuti „kabátba” húztam valamit. Egészen a merítési zónáig nyugodtan komótosan sikerült kiterelnem. Mintha nem hitte volna el, hogy bizony horogvégre került. Elfelejtett védekezni. Amikor a merítő alá került, akkor kapcsolt és kezdett éktelen viaskodásba. Gyorsan matracra tettük, hogy ne sérüljön, meg persze ne rúgja szét a merítőt. A horog szabályosan szájszélbe volt akadva.
Tehát tényleg az a pár pillanatnyi kihagyás, vagy szünet kellett neki, hogy a bemozgatott csalit felszippantsa.
Amúgy csodálatos, egészséges, jó kondiban lévő, már a kemény téli hónapokra felhízott márnával volt dolgunk. Minden elemében a vadság, és őserő sugárzott belőle. Még így is, hogy ebből ma nem sokat villantott. Készítettünk pár fotót a vastagszájúról, majd a már világító telihold fényében útjára bocsájtottuk őkelmét.
Záró akkordként nem is volt rossz zsákmány, és mivel lejárt a mai napra szánt 4 órás penzumom, a pakolás mellett döntöttem és tele jó emlékkel, és a rengeteg kapásnak köszönhetően meglehetősen fáradtan is, hazafelé vettem az irányt.
Tartalmas, remek 4 óra volt ez. Azt hiszem, ezen az őszön még teszek néhány próbát még akkor is, ha csak egy fél délutánnyi szabadidőm is van, mert MEGÉRI!