Rohanó világban élünk. Hétfőtől péntekig robotolunk a melóhelyen, a
hétvége pedig többnyire a családi programok jegyében zajlik. Csak egy a
bökkenő, október van, és a Dunán ilyenkor zabál a márna. Alapjában véve nem
vagyok híve a rövidke, pár órás pecának. Szeretem, ha van rá egy teljes napom,
vagy éjszakám. Így van ideje igazán kibontakozni az embernek. Azonban a
kényszer nagy úr, és ha nincs más alternatíva, akkor nem vetem meg a potya pár
óra lógatást sem.
Álmos, unalmas hétfő reggel van és az a kósza gondolat motoszkál a
fejemben, hogy ha minden jól alakul, akkor talán juthat egy kis délutáni
horgászat, csak úgy laza hétindítónak.
Ennek okán a napi teendőim közé szépen becsempészem a kötelező
horgászbolt látogatást.
Csupán csak csontiért nyitok be a pecabolt ajtaján, de mondanom sem
kell, hogy így is kerül néhány aprócikk a kosárba. Mire elkongatják a delet,
szinte már 90 %-os biztonsággal kijelenthető, hogy a délutánt egy röpke légyott
erejéig az „öreghölgy” társaságában töltöm majd.
Szinte az egész évre jellemző, hogy menetrendszerű áradások váltogatják
egymást a horgászok legnagyobb bánatára. Mire kicsit letisztulna a folyó, újabb
és újabb árhullám érkezik a felső szakaszokról. Most épp apad, budapesti
mércével nézve 185 cm körül mozog. De a hét második felére újabb löket érkezik,
csak, hogy érezzük a törődést. Nem mondom, hogy a legideálisabbak a
körülmények, viszont nekem csak most van időm, úgyhogy nincs mese, indulni
kell.
Ugyan csak pár órára megyek, mégis annyi a kötelezőnek mondott cucc,
amit cipelnem kell, hogy akár egy hétre is mehetnék. Átrongyolok a városon és
célba veszem a Dunát…
Sajnos az elsőre kigondolt helyen, ahová igyekeztem, foglalt volt.
Marad a B terv!
A hosszú partszakaszon rajtam kívül csak egy sporttárs faggatja a
vizet. Letelepszek a parton és igyekszek hamar berendezkedni a kövezésen.
Jócskán benne vagyunk már az őszi délutánban, ugyan a napnak már kevés az
ereje, mégis jólesően pirongatja az arcomat szerelés közben.
5 oz kosárral nyitok és olyan jó 25-re vágom be, természetesen
töltetlenül. Az apadó, meglassult folyó ereje meg sem billenti a „vasat”.
Növelhetném a távot, de most jónak érzem itt, ezért fixre akasztom a zsinórt a
klipszbe.
Jöhet az etetőkeverés…
Mivel előző este nem tudtam, hogy jövök, így maradt a helyi kutyulás a
parton. Jobb szeretem otthon elkészíteni, mert úgy van ideje elegendő
nedvességet magukba szívni és kellőképpen megdagadni a szemcséknek. Most
azonban kénytelen vagyok itt elkészíteni a tökéletes keveréket.
Mivel ma rövid idő alatt kell eredményesnek lennem, olyan állagot kell
készítenem, hogy annak a kosárból való távozási ideje ne legyen hosszabb, mint
3 perc. Ezért csak csínján bánok a hozzáadott folyadék mennyiségével.
Természetesen túl száraz sem lehet az etető, mert akkor meg a fenékre érkezés előtt
kimossa a folyó a kosár öleléséből azt.
Végre lassan a helyére kerül minden és kezdődhet az élvezet…
Immáron a töltött etetőkosár nagy össztömege alatt robban szét a Duna
felszíne.
Leállítom a pálcát, majd az órámra pillantok és kezdődhet a visszaszámlálás.
Szigorúan betartva a 3 percet, nyúlok a nyél felé, majd újratöltök és
lendítem vissza hajszálpontosan az előző helyére. Az első negyed óra világos
képet ad arról, hogy jelenleg nem tartózkodik előttem a hal. Mozdításom
sincsen.
Sebaj, ilyenkor mikor már jelentősen csökken a vízhőfok több időbe
telik, mire a kialakított etetési sáv, amit a rendszeres és pontos dobásokkal
hozok létre, elém csalogassa a folyam lakóit.
Egész pontosan 23 perc telik el, mire az első delikvens megrázza
spiccem… tipikus keszeges, rázogatós a jelzés. Éles szimatú, tenyeres karika az
első szemfüles jelentkező. Hamar útjára engedem.
Ezután beindul az élet… zsinórban 3 villámgyors kapást szúrok el.
Paducot sejtek az elkövetők személyében. Válaszul bő 25 cm-el növelem az előke hosszát,
ami hamarosan meghozza a sikert.
Egyre-másra érkeznek az éles ütések a spiccre, aminek eredményeképpen
egyenméretű egyedeket siklatok a víz tetején a partig. Sajnos nem az a méret,
ami megdolgoztatná a felszerelést, de egy percig sem bánkódom, hiszen remekül
szórakozom.
Viszont alig egy óra mókázást követően felébred bennem a vadászösztön.
Szeretnék valami termetesebbet is fogni, nevezzük nevén, mondjuk márnát.
Nagyobb csalit, gondolok itt elsősorban a sajtkockára, sajnos
nem hoztam magammal, ami kicsit szelektálná ezt a méretet. Próbálkozok azzal,
hogy néhány méterrel az etetés alá és fölé dobok, de ott is csak a vésettajkúak
jönnek. Ekkora már olyan sűrűséggel jött a padró, hogy gyakorlatilag még
fenékre sem ért a végszerelék már vadul lecsaptak a csonticsokorra. Lassan
kezdtem beletörődni, hogy itt ma esélye sem lesz a horog közelébe férkőzni a
marciknak, amikor végre erőteljes húzás érkezik. Nem vagyok rest és odadörgölök
neki. Húzásából ítélve egészen biztos voltam benne hogy márna, viszont a
folyamatos fejrázás azt is egyértelművé tette, hogy kiskorú az elkövető.
Sejtésem beigazolódott. Ennek ellenére ez a méret már merítőszákot érdemel és
követel.
Matracra fektetem, és hamar megszabadítom a szúrós csomagtól, majd a
parti kövezés széléről a vízbe csúsztatom.
Ezután minden kezdődött elölről…
Mire megint kezdtem volna belefásulni a dologba, megérkezett Józsi
cimborám, aki meghozta szerencsém, így mutathattam neki márnát is, nem csak
gömborrú paducokat. Ez sem volt gigászi, de némiképp tetszetősebb darab volt.
Majd futószalagon érkeztek a délutáni sokadalom újabb apró tagjai.
Közeledünk a fényváltás idejéhez, a Nap már kezd alábukni a mögöttem
húzódó partoldal mögött.
Általában ez az időszak meg szokta hozni a nagyok kapókedvét, ezért
bizakodva vártam ezt az időszakot.
Tovább javultak az esélyeim azzal, hogy végre kezdtek elmaradozni a
paduckapások, így talán több idejük van a márnáknak, hogy a csali közelébe
jussanak.
A legutolsó dobást követően már legalább 7 perce nem volt jelentkező.
Felvettem hát a botot, hogy újat dobjak, amikor egy szó erejéig hátrafordultam
Józsihoz. Ez az idő pont elég volt, hogy a csali fellibbenjen és az ott
ólálkodó bajszos lecsapjon rá. Persze erről mit sem tudván próbáltam
továbbcsévélni a madzagot, amikor éreztem egy nagyobb fajta ellenállást. Mivel
rögtön rúgott egyet, azonnal mondtam, tuti „kabátba” húztam valamit. Egészen a
merítési zónáig nyugodtan komótosan sikerült kiterelnem. Mintha nem hitte volna
el, hogy bizony horogvégre került. Elfelejtett védekezni. Amikor a merítő alá
került, akkor kapcsolt és kezdett éktelen viaskodásba. Gyorsan matracra tettük,
hogy ne sérüljön, meg persze ne rúgja szét a merítőt. A horog szabályosan
szájszélbe volt akadva.
Tehát tényleg az a pár pillanatnyi kihagyás, vagy szünet kellett neki,
hogy a bemozgatott csalit felszippantsa.
Amúgy csodálatos, egészséges, jó kondiban lévő, már a kemény téli
hónapokra felhízott márnával volt dolgunk. Minden elemében a vadság, és őserő
sugárzott belőle. Még így is, hogy ebből ma nem sokat villantott. Készítettünk
pár fotót a vastagszájúról, majd a már világító telihold fényében útjára
bocsájtottuk őkelmét.
Záró akkordként nem is volt rossz zsákmány, és mivel lejárt a mai napra
szánt 4 órás penzumom, a pakolás mellett döntöttem és tele jó emlékkel, és a
rengeteg kapásnak köszönhetően meglehetősen fáradtan is, hazafelé vettem az
irányt.
Tartalmas, remek 4 óra volt ez. Azt hiszem, ezen az őszön még teszek
néhány próbát még akkor is, ha csak egy fél délutánnyi szabadidőm is van, mert
MEGÉRI!