2021. március 1., hétfő

Kora tavaszi rák recegtetés Dél1-en...

 

Van egy szája...

Jééééé van nekem egy blogom… Ha már van, néha írni is kellene rá néhány sornyi szösszenetet… J

Kb. egy éve megfogadtam, hogy a kurv@ covidot igyekszem a lehető legkevesebbszer beleszőni a horgászós mondandómba, hiszen aki ezen sorok olvasására adja a fejét, úgy vélem a lehető legkevesebbet szeretne a vírusról hallani ezen a platformon, hiszen van éppen elég orgánum, ahol más sem zeng éjjel-nappal!

Most azonban mégis ejtenem kell néhány szót erről, ugyanis a 2021-es év első 2 hónapjában a peca gondolata, mint olyan, fel sem ötlött bennem. Finoman szólva sem voltam a helyzet magaslatán, kissé nehezen gyógyultam a betegségből, de szerencsére a március hava nem csak a természet rügyfakadását, hanem az én megújulásomat is magával hozta. Óvatosan, és sokat pihegve ugyan, de újra ráléptem a halfogás girbegurba útjára.


Halbogár Tomi noszogatott már egy ideje, hogy talán illő lenne megejtenünk az első közös túránkat valamelyik tó, vagy folyó partján. Nagyon is igaza volt!

Bár a testem nem igazán kívánta még a didergést hozó kora márciusi, fagyos leheletű, bolond szelekkel tarkított, sokat sétálós pergetős napot, de a lelkemnek már nagyon kellett az ilyesfajta gyógyír, így végül igent mondtam.

Hazudnék, ha azt mondanám magasra tettem a lécet, már ami az elvárásaimat illeti a nappal kapcsolatban. Szinte előre borítékolható volt, hogy nagyon lassú, kevés akciót hozó, és jó esetben is max. 1-1 fogott hallal zárul majd az első fekázásunk Délegyházán. Szó sincs pesszimizmusról! Itt ilyenkor nagyjából ez a realitás. Nem vagyok próféta, és forgatókönyvíró sem, de az előre vázolt idea végül bizony igazolást nyert, de ne rohanjunk ennyire előre az időben.

Találka szokásos módon a Varsában, ha már a kocsma nem lehet nyitva, pedig Istenemre jól esett volna egy erős, frissen főzött fekete, amíg a napijegyünket töltik. Talán majd legközelebb…

Hagyományosan az 1-2-es összekötő környékét céloztuk be kezdésnek…

A remélt, de kicsit sem várt reggeli zimankó tette a dolgát, alig néhány dobás kellett csupán hozzá, hogy a felhordott víz dermesztésével a gyűrűk szűkítésébe kezdjen. Fagytak, ahogyan azt kell!

A délegyházi tavak soha nem arról voltak híresek, hogy kis átláthatósággal bírnak, ez tény, de most valami elképesztő mértékben áttetszőek a jelenleg extrán alacsony vízállással bíró tórendszer tagjai. Kimondva-kimondatlanul már-már akváriumi körülményekre hajaz a stádium, nem könnyítve ezzel a dolgunkat.

Az összekötő hídja alatt viszonylag intenzív volt a táplálékhal mozgás, néhány rablás (nem fekás) is jelezte, hogy talán a megfelelő helyen nyitottuk a reggelt.

Adtunk is időt a dolognak, rendesen megszórtuk ezt a részt. A grasszáló apróhal alatt kerestük a nagyszájú kedvenceinket, de csupán egyetlen tilalmas süllő ifjonc csábult el a texas rigren kelletett rákocskámra. A kapása határozott volt, élesen koppant, kicsit sem úgy, ahogyan az „amerikai barátaink” szokták ilyentájt. Egyből tudtam, hogy nem a célhalunk ficánkol a horgon!

Tovább haladtunk az igencsak urbanizált, stégek által szabdalt vízparton. Sorra látogatva az előző években rendre halat adó spotok mindegyikét. Finoman szólva sem túl jó eredménnyel.

Sétánk során, ha elég szemfülesek vagyunk, az ilyenkor megszokott módon szemtanúi lehetünk a csukák nászba állásának.

Ez időben, több beállóban is hűen kísérgetik egymást az alig arasznyi vízben andalgó bugylik.

Jó elidőzni a „szerelmesek” felett néhány percig, bepillantást nyerve így titokzatos világukba.



Ébredezik a természet...

Ahogyan haladunk előre a nap folyamán, egyre-másra fogynak a korábban halat adó részek, és persze ezzel arányosan a lendületünk is igencsak lefelé tendál.

De persze minden dobásban ott van a fogás lehetősége, és ha egyetlen sansz adódik, azt igencsak jó lenne megragadni. Azért a koncentrációt nehéz fenntartani egy kvázi eseménytelen napon, ezt őszintén bevallhatom…


Westin Bass Finesse T&C 5-15 g... Westin CreCraw...


A sokadik stégre lépek fel macskákat megszégyenítő lopakodással, amikor az építmény árnyékos része alól, nem kimondottan riadtan, inkább csak gyanakvóan, egy 5 főből álló feketesügér raj iszkol ki komótos tempóban. Úgy érzem eljött az időm, a lomhán mozgó kompánia elé pöccintem a gumi páncélost, bízva abban, hogy a féltésből fakadó ösztönüktől hajtva versengenek majd a finoman lehulló „ollósért”. Na meg, ahogyan azt Móricka elképzeli… J A csobbanást követően, öten szaladtak nyolc irányba, akkora volta a riadalom ragadozóéknál! J  




Igazi cinikus vigyorral a képemen folytattam a buzera pecát…

A stég legszélén egyensúlyozva szépen el lehet érni egy, a víz fölé nyúló sűrű bokrot. Mindig rejt a szövevényes ágai között néhány napozó fekuszt. Bár az igazsághoz hozzá tartozik az is, hogy ezek a halak a passzivitásukról híresek leginkább. Továbbá, legalább fél méter víz hiányzik a bozót száraz ágairól, ami megint csak nem túl jó ómen. Végül, csak megdobom…

A bokáig érő vízben szinte alig merek bele pöccinteni a gumiba, mert félő, hogy kiugrik a vízből… J

Lassan elhaladok a jónak vélt résztől, amikor az éppen pihentető fázisban lévő soft csalit elkezdi nyámnyogni valami. Nehezen parancsolok megálljt a kezemnek, hogy ne húzzon rá egyből a maszatolásra. Végül három pöci után szakad a cérna, és csak oda dörgölök neki, de ezzel a lendülettel akkor a luftot ütök, hogy csak na!

Megdöfni biztosan nem sikerült azt a behemót száját, azt éreztem volna! Ilyenkor, ha újfent próbálkozunk, gyakorta kapásra ingerelhetőek ismét.

Nem örökérvényű szabály ez, de végre valami, ami a mai napon pozitívan igazolja önmagát… J

Ugyanis visszadobtam neki, és Ő megette!!! J

Az első nyammogást követően már a zsinórt is vinné a kis mohó, az erélyes bevágás pedig szerencsére jól ül. Csobog-locsog, de végül szerencsére hálóba terelem…


Texas Rig...

Volt öröm...

Megmondom őszintén, régen örültem már ennyire megfogott halnak. Hosszú volt ez a pandémiás, kényszerű böjt számomra. Merítésre pont befutott a cimborám is, és ha már ott volt, néhány képpel igyekeztünk is megörökíteni az első közös tavaszi horgászatot. Több, említésre méltó esemény igazából nem történt a hátralévő kis időnkben, én mégis maximálisan elégedett voltam most ezzel az igencsak szerénynek mondható fogási mutatóval is. Végül is azt kaptuk Dél1-től, ami ilyenkor a megszokott tőle.

Egy igazi hamisítatlan, kora tavaszi, nyögvenyelős, rák recegtetős napot.






 

 

 

2020. október 14., szerda

Őszelő…

 

Közel 48 órája zuhog ez az átkozott. Tudom, tudom, most van itt az ideje, hiszen mikor essen, ha nem ilyenkor?! Na, de akkor is…

Eddig a vénasszonyok nyara 20-25 fokai pirongatták az arcunkat, most meg egy csapásra szinte tökig gázolunk a dagonyában és ráadáskén alig nettó 7 fokig kúszik a higanyszál.

Maradjunk annyiban, hogy meredek, éles váltás ez… A blogot böngészve vettem csak észre, hogy meglehetősen régen jelentkeztem írással… Hmmm, lehet, hogy nem is hiányzott senkinek, de a lelkem megnyugtatása gyanánt gondoltam körmölök egy rövidet és megtűzdelem egy maréknyi képpel a hangulat kedvéért.

Nem lustaság volt az oka az elmaradt posztolásnak, inkább prózai okai vannak a dolognak.

Valahogy úgy alakult, hogy a szokottnál kevesebbszer jutottam ki kedvenc vizeimre, amikor meg kint voltam, amolyan „átlag jó” pecák kerekedtek… Fogtam tetszetős darabokat, de valahogy úgy éreztem, önálló bejegyzést talán egyik történet sem érdemelt, ha lehet így fogalmazni… De talán összegyúrva egy kerek egésszé még jó lehet, ezért így írom meg.

Az Instagram-om amolyan képes naplóként segít a legutóbbi horgászatok felidézésében, most is jó szolgálatot tesz ebben.


Nagyreményű Balaton…

 

Fahal csapatépítő hétvége a Balatonon. Mármint ez volt a terv... de aztán persze, megint kurva covid!!! Lassan hozzászokunk, hogy mindent keresztülhúz az életünkben ez a borzadvány vírus.

A közösségi kaland a csapattal elmaradt, de ha már szabad lett a hétvége és bezsongott a vérem a magyar tengertől, csak azért is pecára fordítottam a szombat, vasárnapomat.


Így sem voltam egyedül, mert a Rabit srácokkal közösen, a déli partot megcélozva ostromoltuk a türkiz hullámok bujtatta ragadozókat…

Nagy reményekkel érkeztem reggel, a többiek előtt valamivel, talán 1,5 órával.

Jó szokásomhoz híven azonnal a Balcsi fogatlan ragadozóit vettem üldözőbe…

Finoman szólva sem voltak túl aktívak, azért egy órácskát csak szenteltem nekik így is…

Aztán dilemma… Csuka vagy sügér???

Végül harapásálló motyóra váltottam és egy tetszetős spinnerbaitet kezdtem el ejtegetni a parkolópályán lévő vitorlások teste alá…

Jó sokat kellett várni az első „fogasra”… Ja, nem! J

Az első bevontatással már hozta is magával az attraktív vasam a „ladik” alatt portyázó ragadozót…

Árnyékként, alig 2 cm-ről kísérte a bojtos, bozontos csalimat egészen a lábam alatti részig…

Egy zabszem sem fért volna be abba bizonyosba, olyan meredten, mozdulatlanul és megfeszülve vártam, mi lesz a vége az akciónak… Egy pillanatra belassítottam, amitől néhány centit merült a spinner, mire válaszul egy villanás alatt megkerülte azt és kíméletlenül bebombázta azt… Szerencsére egy ilyen közelről látott akció képei bizony jó darabig beégnek az ember agyába. Nem „méterpike”, de rövid zászlón jót küzdött a nap első hala… Merítés után fújtam egy nagyot, majd ütemes tapsolásra lettem figyelmes… A fárasztás rövidke intervalluma alatt mondhatni a komplett üdülőövezet nyaralói álltak a sarkamban és elismerően bólogattak… még zavarba is jöttem kicsit… J

Pár fotó, majd hazaküldtem őkelmét…



Irány vissza a hajók alá…

A következő bárka nem rejtett lakót, így jöhetett a következő, szerencsére horgonyozott belőlük még éppen elég a kikötőben… Legközelebb egy elég szűk helyen akrobatázom be a drótos vasamat, de valahogy csak sikerül vízbe juttatni…

Meg is lett az eredménye a pontos dobásnak, ugyanis gardedámmal közeledik felém ismét a fityegő…

Finoman szólva sem gigászi és egy pillanatra el is gondolkozom róla, mit is akar ez a kis bicska az én jókora vadászeszközömtől… mosolyt is kanyarint a számra a látvány, ahogyan somfordál mögötte, de ekkor mohón beveri azt és izomból a botra is húz… Viháncol egyet a víz tetején, majd megpihen a merítőben…



Sikerül még pár „hajóközt” megszórnom, de újabb csuxt nem sikerül kicsalni, mielőtt megérkeznek a „Nyulak”.

A nap nagy részét lazítással, parti sütögetéssel töltjük, várjuk a fényváltást és az estét…



Jól indult a kis túrám és legvadabb álmaimban sem gondoltam, hogy néhány, wobblerrel megfogott sügéren kívül nem sok mindent sikerül becsapni a hátralévő időnkben… Nagy reménnyel érkeztem és a kezdés is azt éreztette jó kis etap lesz ez, végül mégis csalódás volt horgász szempontból a dolog.

De legalább bandáztunk egy jót…






 

Tavi csukák nyomában…

 




Ezután jött pár csukás próbálkozás a környező tavakon. Küzdelmes, nyögvenyelős horgászatok voltak egytől egyig…

Csupán az kárpótolt a nehéz pillanatokért, hogy a kevéske megfogott hal majd mindegyike jó méretű, szép mintájú volt.

Leginkább gumit és különböző wobblereket erőltetve teltek a horgász órák…






Végül a siker kulcsa a vertikális, agresszíven húzott csalikban volt. A jónak vélt szpotokon a plasztik csalikra rá sem szagoltak szinte, majd 19-re lapot húzva, a vertikek bizonyultak a pakli jokereinek.

Nem mennék most bele a dologba mélyebben, mert szeretnék erről egy külön bejegyzést készíteni a közeljövőben. Lesz miről írni. J Azt hiszem, ezen módszer többszöri használatának igenis létjogosultsága van…


 

Ugi hareszok…

 


Ott kezdeném, hogy elkészült az idei szilvapálinka… Természetesen Tiszaugon termett gyümölcsből.

Lehetne ezt otthon is kóstolni, ízlelgetni, de még jobb, ha horgászat közben a holtágon tesszük mindezt. J Adtunk is az élvezetnek…





A többes szám indokolt, hiszen faterral látogattunk el néhány napra a levágott kanyarulat partján lévő horgásztanyánkra…

A nedű kortyolgatása mellett természetesen horgász ambícióink is voltak… J

Évek óta nem pecáztunk így együtt, szóval jó volt egy kis apa-fia halkergetés…

Harcsázás volt a legfőbb cél, különböző módszerekkel igyekeztünk becserkészni a bajszosokat.

Az élőhalas módszerek nyertek most toronymagasan ebben a versenyben.

Nem a holtág nagyjai vendégeskedtek a horgainkon, de így is remek szórakozást nyújtottak számunkra.

U. I. Kurva finom a pálesz… J




 

Ha ősz, akkor márnák…

 

Az előző esztendőben indokolatlanul keveset márnáztam. Szám szerint 2x üldöztem feederrel a Duna bajszos harcosait. Sokkal többet kellett volna, hiszen ilyenkor parádés pillanatokat lehet megélni.

Csak ezt időnként hajlamos vagyok elfelejteni… J

Nem vagyok az a megfogadós típus, de elhatározásnak nyugodtan lehet azért nevezni azt, hogy a mostani őszön több időt szentelek nekik.



Ennek megfelelően sort is kerítettem az első ücsörgős pecára…

Ingadozik a víz, szinte folyamatosan és nem is kis kilengéssel. 2-3 napnál tovább ritkán stagnál a mérce, ami nagyon nem jó nekünk, horgászoknak. Viszonylag magas, de éppen apadó vízre sikerült lejutni. Ha valamit, akkor ezt utálom a legjobban… Az apadás miatt beljebb húzódnak a halak, de a víz még túl magas, hogy azon a távon is stabilan megállítsam a river feeder kosaraimat, ahol a pikkelyesek ilyenkor tartózkodnak… Ebből a kombinációból ritkán kerekedik top peca.

Ez ezen a napon sem volt másként…

Ütemes dobálással nem is próbálkoztam, kár is lett volna…

Azért a töltött kosarakat fixen egy helyre dobáltam, még ha spórolós is volt az ütem…


A nap folyamán pár kóborlót sikerült azért elcsípni. Mikor már éppen kezdte volna felütni a fejét az unalom, mindig jelentkezett pár vasalófejű, és állványborítós kapásokkal jelezték, hogy pokoli erőben vannak. Valamint azt is, hogy ha sikerülne néhány méterrel beljebb dobni, akkor nem csak a magányos egyedekből lehetne szemezgetni.

A fényváltás meghozta a nap halát… Vaskos testű forma jelentkezett, klasszikus kapással.

A sodrás erejét használva ügyesen lavírozott úgy, hogy ne kerüljön a merítő közelébe.

Kár, hogy a balinok nem tudnak ilyen vehemenciával küzdeni… J Jót meccseltünk…




Szumma szummárum, nem volt bomba nap, de azért kezdésnek nem is volt rossz, és mindenképpen megalapozta az előttünk álló időszakhoz a kedvem.

Sziklaszilárdan állítom, lesz még idén márnás történet… J

Remélhetőleg olyan impulzusokkal, hogy ne kelljen több nap eseményét egymásra fűzve megírni, úgy mint most…  J






2020. augusztus 5., szerda

Kuni „memoriál”…



Néhány hete a semmiből támadt egy kósza gondolatom, miszerint el kellene látogatnom a Kiskunsági-főcsatornára… Ebben persze idáig semmi kuriózum nincsen, hiszen sok pergető és „csipeszes” horgász is járja ezt a vadregényes csatornát… Gondoltam én, merthogy ez régen így volt…

Hogy honnan tudom?

Hát onnan, hogy gyermekkorom egyik, ha nem a legikonikusabb vize ez számomra…

Ifjonti éveim majd minden nyári szünetében közel 1-1,5 hónapot töltöttem el itt a családdal, sátortáborban, igazi nomád vadkempingezés keretein belül.

Imádtam!!!
Nem volt se TV, sem internet, nemhogy okostelefon, de még egyéb mobil is alig-alig…Valahogy mégsem unatkoztunk… Összefogtunk tücsköt, békát, körülvett minket az erdő és a végeláthatatlan délibábos mező, meg persze a csati…



Programnak számított a „Kostökön” való fürdés, kagyló szedés a pontyozáshoz, hínárfogó építés, compóra, vörösre úszózás, frissen hengerelt szalmabálákon való önfeledt ugrándozás, és persze a mindennapi jégkrém megszerzésért való több kilométer gyaloglás a porszáraz, szikes utakon.



Nyilván egy mai gyereknek ez maga lenne a földi pokol. Mi mégis jobban vártuk minden évben a tesómmal ezt a fajta vakációt, mint bármilyen külföldi nyaralást… Az indulás hajnalán mindenkinél előbb keltünk és hallgattuk, hogy vajon a szomszéd kakasa mikor kezdi el fennhangon hirdetni a közelgő indulás reggelét?! Szóval lázban égtünk…

Annyira felkapott horgászhely volt akkoriban, hogy volt olyan, mikor vissza kellett fordulnunk, mert nem volt elegendő szabad hely a tábor építéséhez. Minden túlzás nélkül az összes beállóban horgásztak, még ott is, ahol gyakorlatilag kis túlzással, de tömött nádfal volt csupán.

Népszerűségének oka nem más volt, mint az elképesztő halbőség… Akkoriban az egész család békés halazott, így leginkább onnan vannak kézzelfogható emlékeim… Elképesztő vad pontyok, fenséges nádrágó amurok tették próbára a régi Silstar botokat… Aki oda járt, az szerintem el sem tudta képzelni, hogy valaha is elapad ez horgászparadicsom. Pedig hát voltak intő jelek…

Az ember telhetetlen, és akkoriban a mértékletességet még csak hírből sem ismerték az ottaniak.

Tízen pár évesen többször szemtanúja voltam 8. emeleti panellakás hallal teletömött fürdőkádas jelenetének, ahol a ház ura számolatlanul osztogatta a lakóknak a hétvége zsákmányát…

20 pluszos torpedók és hibátlan nyurgák végezték mészárszéken…  

Több társaság is adta-vette egymás közt az etetett helyeket egész évben, minek eredményeképpen, szinte folyamatos volt a „szüretelés”! Akkora amurokat láttam a folyó közepére bepányvázva (nem egyesével, hanem ötösével), hogy azt el sem hinnétek! Szóval egy szó, mint száz, maga volt a horgászok paradicsoma…

Aztán jöttek a gyengébb évek… Már melósabb volt egy-egy jobb hal megfogása, de azért még mindig adta annak, aki kicsit is ismerte a vizet. Majd egyre többet lehetett hallani, hogy áramozzák a vizet ezen a szakaszon IS!

Ez nyilván nagyobb mértékű rablásnak számított, mint „a telhetetlen horgász”…

A fogások elmaradoztak, nyaranta hetek teltek el úgy, hogy érdemleges halat alig lehetett merítő fölé terelni. A horgászok kezdtek elmaradozni, foghíjasak maradtak a beállók még a legfrekventáltabb időszakokban is. Ezzel párhuzamosan a „közbiztonság” is rohamosan romlani kezdett…

Több negatív történetet is hallottam helyiektől, a lopás, bántalmazás sajnos egyre gyakoribb jelenséggé vált. Szerencsére minket semmilyen atrocitás nem ért abban az időben. Utoljára talán valamikor 15 éve járhattam ott egy éjszakai peca keretein belül, pontos eredményre nem mernék esküdni, de emlékeim szerint valamirevalónak mondható halat nem kerítettünk horogvégre.

Aztán sikerült szert tenni egy hétvégi telekre Tiszaugon, innentől kezdve ezen okok miatt is, de többet nem mentünk az imádott Kuninkra…




Mint említettem, azóta eltelt több mint egy évtized. És milyen az ember? Ennyi év távlatában szinte csak a jóra és a szépre emlékszik. Mikor ma beültem az autómba és beütöttem a Kígyósi csárda címét az útvonaltervezőbe, ugyanaz a gyermeteg láz kerített hatalmába, mint annak idején tejfölös szájú suhancként. Valahogy eszembe sem jutott egész úton, hogy ne ugyanazt az arcát mutatná a víz, mint amiért annyira szerettük. Annyi esztendő telt el, és én meg voltam győződve, hogy augusztus elején, ami a csúcsidőszaknak mondható, egy gombostűnyi helyem sem lesz pergetni.

Régen a csárda környékén lévő partszakasz, az 52-es út mindkét oldala sátrasokkal volt tele. A könnyű vízvételi lehetőség és a parkolóban akkoriban még üzemelő kisbolt közelsége miatt, ez egy frekventáltabb rész volt a „kényelmesebbjének”… Most totál üres!!!

Sebaj… Majd beljebb…Első utam egy közeli zsiliphez és a mellette lévő kis benyúló félszigethez vezetett…

Életem első balinjait itt fogtam… Emlékszem, heteken át minden hajnalban és este vagy az egyetlen arany vagy a másik ezüst körforgóval szórtam a vizet, hátha nyakon sikerül csípni egy hangoskodó ragadozót…

Azt a napot sosem felejtem el, mikor végre megtört a jég és végre megszánt a víz szelleme! Ráadásul rövid időn belül duplázni is sikerült… Hatalmas élmény volt számomra… Ordítva rohantam vissza a táborba, kezemben a kb. 40 cm-es balinnal, emlékszem, mint valami szent jobbot, úgy hordtam körbe büszkén mindenkinek…

A műtárgy közelében nagyon jó sügereket és böszme nagy naphalakat is lehetett fogni…

Mikor odaértem az imént említett helyre, jött a második arcul csapás…

Egy pillanatra azt gondoltam, nem is vagyok jó helyen…

A korábban erdős, ligetes, dzsungeles részből nem sok maradt, betonból viszont annál több lett…

Kempingező horgászok természetesen itt sem voltak fellelhetőek…

A zsilip közvetlen közelében nem pecáztam, mert tiltotta a tábla, de az alatta lévő kavargó vízből sikerült kipiszkálni egy kölyök balint… Aztán ennyi…



Pánikra semmi ok… majd a másik oldal…

Fél szemmel a felhőket mustráltam, miközben a most még csontszáraz agyagos, nyomvályús úton poroszkáltam. Sok kellemes/kellemetlen emlék elevenedett fel bennem közben. Szinte egyik év sem alakult úgy, hogy vagy beköltözésnél, vagy legalább a hazafelé induláskor ne esett volna az eső. Volt, hogy mindkét esetben kijutott a jóból… J Aki jártas ilyesfajta csatornapartokon, az pontosan tudja, hogy elég 10 perc intenzív eső és ez a repedezett, aszályos út olyan ragadós masszává változik, hogy gyakran még az elakadt zetorhoz is traktort kell hívni… J Szóval dagonyázni csupán egy kis nosztalgia kedvéért, azért nem szeretnék most, jobb tehát résen lenni.

Az 52-es forró aszfaltján átbukva ismét közelítek a vízhez…

Az első néhány beálló itt is üres… döbbenet…

Tényleg nem tudom, hogyan érzékeltessem veletek azt, hogy régen olyan volt, mintha valami állandó majális lett volna a parton. Pezsgett az élet… Mindenhol ropogott a tűz a bográcsok alatt, hatalmas 15-20 fős társaságok söröztek mindenfelé, épp csak körhinta nem volt felállítva…

Most sehol egy lélek…

Persze örülnöm kellene, hogy egymagam vagyok a parton, hisz ez a legjobb kikapcsolódás. Csak az akkori állapotokat ismerve, olyan mintha leciánozták volna az egész térséget. Meg persze, ahol ilyen kevés a horgász, ott vélhetően a halállomány is közel azonos lehet, ha nem vonzza ide a népeket…

Aztán, mikor már tényleg kezdtem azt hinni, hogy egyedül maradtam a bolygón, végre egy a fák alatt hűsöltetett autóra lettem figyelmes, amihez nyilvánvalóan horgász is tartozott… Közelebb érve kiderült, nem a „sátrazós fajta”, de most ez is megteszi.

Gyalogszerrel haladok nyiladékról nyiladékra… A víz csodálatos… mindenhol burjánzik az élet…

Halmozgást nem igazán látok, így meglehetősen vaktában dobálok, sűrűn váltogatva a csali repertoárt…



Újabb emlék villan be…

Régen annyi balin volt itt, hogy egy-egy horgászhely jobb és bal oldalát is más-más baller uralta. Nagyok voltak és erősek… meg persze egész nap hangosan verték a vizet… Tudom-tudom, megint csak panaszkodom, de ennek a korábbi emlékképnek most nyoma sincs. Azért csak bandukolok előre és ráfordulok arra a szakaszra, ahol a legtöbb alkalommal sátraztunk… Újból tájolnom kell magam, hogy biztosan ott vagyok-e, ahol gondolom, mert itt sem az a látvány fogad, aminek kellene…

A korábbi erdősáv helyén, ahol a rongykunyhók sorakoztak, most gyakorlatilag tarra van vágva, ameddig csak a szem ellát… amit most gondolok, azt jobbnak látom most kipontozni!

… … … … … … … …

Közben, csak hogy picit jobb kedvem legyen, egy hínárlakó, sötét ragadozót sikerül leszedni a pályáról… nem nagy ez sem, de legalább valami…



Kicsit, amolyan csukásabb szakasz következik… feldobom a drótot és gumival próbálok becsapni legalább egy valamirevaló „kuni tigrist”! Ahogy így ejtegetem a növényfoltok közé a plasztikot, egy járőr cirkál el előttem… Pont szárazon van a motyó, pár méterre elépöccintem a hypoteezt, majd rohamtempóban csévélem felé… Először azt hittem, elijed és kereket old, de nem így tett! Egy hatalmas félkört leírva bebombázta az attraktív korongfarkút. Kuni-Ati: 0-3 :-)




Tovább menetelek a rengetegben… elvileg az úton haladok, de itt most nem minden jármű mozogna otthonosan. Embermagasságú bokros cserjék vették át az uralmat, nem csak a nyomvonal szélén, hanem gyakran annak közepén is… A természet visszaveszi, ami az övé…

Egyetlen pozitívuma ennek a nagy humanoid hiánynak talán az, hogy a szemetünk nincs jelen… Nem tudom, ki és mikor mentesítette a területet a hulladéktól, de igazán jó munkát végzett, és legfőképp tartósat… Nem botlottam sörös vagy csontis dobozba, nem kergetett a szél etetőanyagos zacskókat, és műanyag palackok sem tobzódtak a bokrok tövében. Bravó!



Jut még egy szintén gigászinak éppen nem mondható balinocska a végére. Igen, végére, merthogy a visszaengedést követően nem a hal fröcsköl arcon, hanem az egyre baljósabban gomolygó felhők verejtéke csattan a fejem búbján. Nálam ez most legalább másodfokú viharjelzésnek minősül, szóval irány a járgány, mielőtt mocsárrá változik itt minden. Nem jutott sok peca mára, alig 3 óra sajnos, de így is van mit emésztenem a mai napból. Vélhetően nem várok újabb tízen X évet a következő látogatással… Ha másra nem is, egy őszi csukázásra szinte biztosan elcsábulok majd, ha már színesedik táj.

U.I.: Jó volt nosztalgiázni, talán legközelebb sátrat is hozok magammal…