Nádirigók hangos éneke lármázza a reggelt, miközben én halkan lépdelek
a harmatos fűszálak végtelen során. Vizek tigrisére áhítozva taposom a
métereket elnyűtt bakancsom sárral nehezített talpán.
Eközben minduntalan kémlelem a nyárfák hintette, itt-ott mégis aranysárgán
megcsillanó, finoman hullámzó felszínt, apróhalak megugró riadalmát kutatva.
Utam során délibábszerű, paradicsomi látkép kúszik fürkésző tekintetem
útjába.
A tavasz első szavára rügyet bontó ágas-bogas facsemete vízbenyúló,
terebélyes ágrendszere hívogató a magamfajta cserkelő „halászember” számára.
Lelki szemeim előtt szinte megelevenedik, ahogyan tigriscsíkos útonálló
lakja a szövevényes víz alatti világot.
Érzésre jó helyen járok…
A vélt birodalom kapuja olyannyira körülhatárolt náddal, sással, egyéb
csalafinta turpissággal, hogy hamar világossá válik számomra, talán egyetlen
esélyem van csupán a kívánt helyen felkínálni azt a bizonyos végzetes falatot.
Sündörgök, ólálkodok, méregetem a területet.
Több nyiladékban is lendítésre emelem a blankot, a dobás lendülete
azonban megannyiszor végtagjaimban marad.
Hezitálok!
Végül nekidurálom magam. Stabilan megragadom a „meghosszabbított karom”
szivacsos nyéltagját, szememet szúrósan a célterületre szegezem, majd egyetlen
laza csuklómozdulattal szinte játszi könnyedséggel ejtem a növényzet szélébe.
Felszedem a zsinór hasát, majd próbálom életre kelteni a cérna végén sorsát
váró, illegő-billegő táplálékhal formájú gumit. Érzem, ahogyan az ágak
pókhálóként próbálják marasztalni a dzsungelba vezetett kishalamat. Kamikaze
akciónak tűnik egyelőre a dolog.
Pattanásig feszülnek az idegeim, hiszen érzem, hogy ott van, tudom,
hogy lesi az illetéktelen behatolót.
Egy pillanatra kizökken a ritmusból a vontatott plasztik, majd
krumpliszsákként elnehezedik.
Nem akadónak tűnik a dolog, szóval derékból elfordulva húzok rá
keményen.
A hatás nem marad el, őkelme nemtetszésének hangot adva azonnal felrobbantja
a felszínt.
Elképesztő adrenalin fröccsöt ad ez a vizuális show számomra.
De hamar vissza kell térnem a valóságba, hiszen még csak részsikernek
mondható az akasztás.
Úgy döntök, kesztyűs kézzel és kemény gyeplővel bánok vele, finomkodás
szóba sem jöhet most.
A veszélyes zónából elterelve igyekszem javítani méterről méterre a
sikeres fogás esélyein.
Zöldes-barnás álcaruhája lassacskán végre átsejlik a víz alól. Sokadjára
már, de ismét pulzusemelő pillanat.
Sejtettem, hogy végre valahára már nem az ’éppen méret’ küzd lelkesen a
horgomon, de az impozánsnak mondható méret bevallom meglepett.
Mivel nem kis huzavona után, időnként már megadásra hajlandó mozdulatok
is tesz, merítenem kell.
Végre előttem piheg egy igazi csúcsragadozó, egy nemes ellenfél és egy
nagyszerű harcos.
Nekem pedig csak az jár a fejemben, hogy ÉREZTEM, ÉREZTEM, ÉREZTEM!
Mit mondhatnék, tökéletes pillanat?!
Hamarjában készítek pár emléknek valót, mielőtt végleg útjára engedem ezt
a lenyűgöző jószágot.
Nagy élmény volt! Köszönöm.
