Mr. Black és a többiek…

 

 A sokat sejtetős címmel ellentétben ez közel sem egy, amolyan NDK-s hard pornó történet lesz, mint amire gondoltok elsőre, bár az igazat megvallva némi vérbőségem még most is van, ha visszaemlékszem erre a fullasztó délutáni balinozásra.

Napok óta olyan igazi, klasszikus, fülledt, fojtogatós, gatyarohasztó meleg van. Esténként ugyan mentrendszerűen, nagy csinnadrattával érkezik a vihar, de különösebb enyhülést sajnos ez sem hoz ránk.

Az igazat megvallva létezni is nehezemre esik ilyenkor, gondolom nektek is!?

Rövid napom ígérkezett a melóban, így az esti program előtt kerekedett néhány lyukas órám, amit pecának szentelhettem.

Megmondom őszintén, még csak véletlenül sem reménykedtem kiemelkedő fogási eredményben a nap legmelegebb óráiban, vagy mondhatnám úgy is, hogy az esetleges betli bekövetkeztének lehetősége erősen hendikeppes! J

Miden esetre egy marék, vegyes balinos csalival felvértezve, egy közeli csatorna felé vettem az irányt.

Az autóból kiszállva azonnal letaglózott a meleg. Itt éreztem, hogy a magammal cipelt 2 l víz nem sokáig lesz elég, de ameddig van belőle, igenis jó szolgálatot tesz, érdemes volt tehát a hátizsákot magammal hozni, amiben cipelhetem majd.

Leballagtam a vízhez, és egy igazi őserdő fogadott…

Tavasz óta nem jártam erre és bizony gyökeresen megváltoztak a körülmények.

Bizton állíthatom, az Everglades kutya fasza az itteni elburjánzott vegetációhoz képest, annyi szent!

Nád, sás, virágzó békatutajfélék, „kacsafű”, és kiterjedt hínármezők borítják a felszínt, szinte végeláthatatlanul. Gyönyörű, szemet kápráztató jelenség, igaz, ami igaz, de a pergető horgászatot még csak véletlenül sem könnyíti meg számomra.

Mondjuk, utólag belegondolva nem tudom mire is számítottam, így a nyár derekán… J

Ezen tények tudatában az alig tucatnyi műhal, amit a kapókeszegeknek szántam, az is ripsz-ropsz lefeleződött.

A különböző minnow és blade csalik a sűrű növényzet megléte miatt most alapból kiestek a játékból. Mivel poppert meg nem hoztam magammal, így kizárásos alapon csupán néhány wtd esetleges fogósságában bízhattam.

Közelebb merészkedve a vízhez, újabb, a horgászat szempontjából igen nagy jelentőséggel bíró megállapításokat tettem.

1: A csatorna vize kristály tiszta, valamint a szokottnál is gyorsabban folyik. (Ez jó is lehet, vagy éppen nem!)

2: A viszonylagos erős sodrás rengeteg, kisebb-nagyobb leszakadt növényszigetet szállít magával. (Elsőre nagy nehezítésnek tűnik)

3: Rengeteg a kishal. (Ez szuper, hiszen akkor vélhetően balin is van!) J

4: Mozognak balinok a pályán, igaz, hogy mennyire aktívak azt még nem tudom, de utána járok a dolognak! ( Legalább itt vannak, valamivel meg csak sikerül felhergelni őkelméket! ) J

 

WESTIN W3 ULTRASTICK 7-28 g...

Kezdődjön hát a móka…

Az első, vélhetően pontyosok által a nádfalból „kitört” állás nem sok jóval kecsegtet…

Látszólag régóta nem használja senki, hiszen a szúrós hínár a parttól több méterre is lefedi a felszínt.

(Szemét persze van dögivel!) :-(

A másik oldal sem sokkal reménnyel telibb, hiszen ott is a „gaztenger” az uralkodó.

Két, amolyan kisebb lyukba sikerül azért bele pöccintem a kutyámat, de igazán jól vezetni nem tudom a helyhiány miatt. Nem is erőltetem a dolgot, inkább továbbállok.

A következő nyiladékban még ennél is rosszabbak a kilátásaim, itt szinte nem is látom a csillogó víztükröt. Konkrétan nincs meghorgászható felület…

Séta tovább…

A soron következő beállóban végre felvillan némi reménysugár számomra…

A tömör zöld pokolban van egy-egy hosszabb tiszta, csalivezetésre alkalmas sáv mindkét irányban, ami már elég ahhoz, hogy pontos dobásokat követően a jól terelgetett „dogra” lecsapjon mondjuk egy ólálkodó nádi balin.

Jobbra kezdek…

A top water jó helyen csobban, amit jól jelez számomra a faragvány mögött megjelenő toló hullám is.

Néhány méteren keresztül követi a testet, de a cérna csak akkor szakad nála, mikor megállítom neki.

Bummmmm.

Ja, bum!!! Látványra, és hangra, de a csalihoz hozzá sem ér! Szinte azonnal ismét életet lehelek a játékszerbe, a kulcsingert mégsem sikerül kiváltani a korábbi támadóból!   

Néhányszor még elhúzom neki, mielőtt oldalt váltok, de hiába… 1-0 oda!

Ez idő alatt a másik „folyosóra” bekúszott egy újabb úszó sziget, lefelezve az eddig tisztán dobható távolságot.

Mivel néhány fix pontot leszámítva állandó mozgásban van a felület, érdemes várni néhány percet, hátha elmozdul a torlasz.

A néhányból közel 10 minutum lett, de legalább a következő tiszta dobás lehetősége végül újabb akciót adott…

Az eredmény sajnos itt is negatív, hiszen egy böhöm aláburványlással jelezte aktivitását a ragadozó, az akadás azonban megint elmaradt! 2-0!

A következő két placcon újabb 1-1 technikai rontással növelték az előnyüket ezek a szemetek…

Khmmm, 4-0!

Itt még üresen...

A fokozott érdeklődés ellenére csalit váltok, nem színben és a mozgásban látom a hibát, inkább a kutya méretével lehet a baj, ezért kisebbre cserélem.

A következő blokk inkább hajaz egy nehezített, természet alkotta tetris pályára, mintsem egy horgászhelyre.

Akkora a jövés menés a vízen, hogy azt elmondani sem tudom.

Vannak tiszta részek, de csupán néhány pillanatig.

Hol itt zárul be egy kapu, hol pedig ott!

Persze ezzel párhuzamosan újabb és újabb akadómentes kis csatornák is képződnek, esélyt adva 1-1 megfelelő dobásra.

Mint egy elcseszett, mágikus vízi labirintus!

Amúgy izgalommal teli ez az egész játék…

Egy ideig figyeltem ezeket a tolódásokat, majd a megfelelő pillanatban útjára engedtem a felszínre termett cikázó imitációmat.

A csobbanást követően azonnal alárohant a hal…

Elindítottam és végre úgy dörgölte le a víz tetejéről, ahogyan azt kell…

Az akadás szerencsére tökéletes, a W3 Ultrastickem pedig azonnal lágyan, de kellő határozottsággal kezdte őrölni a villámkeszegem erejét.

Végre sikerült merítő fölé terelnem az elsőt, ami egyben az új szák avató-pillanata is volt.

Hozzá méltó módon egy csodás, arany és fekete színekben pompázó fogatlan ragadozó pihent a puha, gumírozott háló ölelésében.

Akkor 4-1!

Szerencsére az üzlet beindult végre…

Erről a nagy és mozgalmas szakaszról a következő 20 percben (ami kb. 4 dobást jelentett) sikerült még két fekete harcost leszedni. Szóval kezdek feljönni, mint a talajvíz… HAHÓ, 4-3!

 

Az ezután lévő spoton az egyetlen megdobható terület a nádas totális takarásában volt.

Lábbeli le és irány a hűsítő közeg… Addig lépdeltem a bizonytalan állagú és eredetű iszaptengerben, míg végre egy helyütt kibújva sikerült a „tánctérre” ejteni a fahalamat.

Fáradalmaim megkoronázása gyanánt végül kezembe vehettem „sátánkát” a pokoli tekintetű ballert.

Az alvilág bugyraiból előkerült hal a torzsák rejtekéből úgy vetette rá magát a 6 cm-es műanyagra, hogy öröm volt nézni.

Meglepetésére most az én 3 ágú „vasvillámon” veszett rajta, legalábbis néhány fotó elkészültéig.

SÁTÁNI TEKINTET...

Akkor ezzel egál! 4-4!

Az ötödik megfogott - merthogy az következik - egy levadászott, látott, nagy hal.

Szántam rá nem kevés időt. Csendben kuporogtam a susnyásban és figyeltem a mozgását, mikor merre jár. A hátúszója rendre megtörte a rohanó víz felszínét, fordulásai látványosak, erőteljesek, határozottak voltak. A rajokba tömörült fehérhal menekülése szinte pánikszerű volt, ha a közelükbe somfordált.  Magabiztosan közlekedett a kis territóriumában, látszólag nem félt semmitől és senkitől. Ő volt itt a király.

Én azonban puccsra készültem…

Az uralkodónak szánt utolsó falattal a kapocsban vártam a megfelelő alkalmat.

Az első lendítéssel igyekeztem az orra elé kínálni a „harapnivalót”…

Az uraság rá is fordult, megnézte magának, majd hanyag eleganciával odébb állt.

Legközelebb azt a taktikát választottam, hogy egy viszonylag egyenes szakaszon elvezettem előtte a nagyreményű csalimat keresztezve az útját…

Mondanom sem kell, ez sem vált be…

Majd egyszer csak eltűnt…

Hosszú percek teltek el anélkül, hogy bármi is utalt volna a jelenlétére…

Kicsit lemondóan, egykedvűen hűsölni próbáltam a partoldalban húzódó bozótosban.

Amikor egyszer csak, alig néhány méterre a lábam alatt, komótosan, andalogva elvonult.

Lélegzetvisszafojtva, lassú mozdulatokkal nyúltam a felkapó kar felé és bothegyről elé, vagy inkább egy kicsit fölé-mellé dobtam. Elsőre úgy tűnt, tudomást sem vesz a dologról…

Majd a semmiből leírt egy hatalmas kört, megvillant a teste aranyló színe, és szemből letépte, konkrétan elpusztította a neki szánt csalétkemet.

Látványos, rövid zászlós fárasztással koronázta meg a vadászatot az immáron „bukott úr”!

Sok szép, egyedi színű és formájú balint tarthattam már a kezemben, de ehhez foghatót még talán sohasem. Mintha a legfényesebb aranyba majd a feketénél is feketébb szurokba mártotta volna valaki a testét. Igazi KIRÁLYHOZ méltó volt a díszes viselete!

Egy darabig gyönyörködtem még kivételes szépségében, majd útjára engedtem és néztem, ahogyan kissé megtört önbecsüléssel, egy hanyag farokcsapást követően eltűnik a hínár sötét rejtekében. 

 

Fordult a kocka! 5-4 ide, bár szerintem ez az előző bőven kettőt ért! J

Záró akkordként egy még csak megcsúfolt, hogy kihozzuk döntetlenre ezt a mai rövidke etapot.

Az időm lejárt! Az 5-5-ös döntetlen ellenére rég nem látott mosollyal hagytam el a vadregényes tájat.

Nyilván fogtam ennél sokkal többet, jöttek már bőven nagyobb balinok is, de ez a mai kaland egy igazi kuriózum volt számomra.

Szeretem az agyalós, különleges pecákat, és ez végre egy pont ilyen volt.

Más talán elsőre, fintorogva otthagyta volna ezt a pályát, én azonban szerencsére kitartottam és megfejtettem a vízi dzsungel titkát.

A csatornák fekete gyémántjai jutalmul pedig kellőképpen bearanyozták az elkövetkezendő napjaimat.

Balaton „GÁJD”…

Napok óta töprengek azon, miként is meséljem el nektek a Balatonon nemrég velem történteket.

Talán úgy célszerű, ha mindjárt az elején kezdem… Szóval az úgy volt, hogy Halbogár barátommal egy ideje próbáljuk összeegyeztetni a mindennapjainkat annak érdekében, hogy egy a „magyar tengeren” történő közös horgászatra alkalmasnak vélt napot találjunk végre a júliusi nyárban. Eközben az imént említett cimbora egy másik szálat is igyekezett felgöngyölíteni, aminek a túlsó végén Marcsó Zoli volt érdekelt. Végül egy kis szervezést és egyeztetést követően a két fonál összetalálkozott és innentől kezdve együtt szövögettük tovább a nagy reményekkel teli balinos álmainkat.

Tomival évente csupán néhány alakalommal látogatunk el a végtelen kékség országába, de igaz, ami igaz, hogy gyakorlatilag még sosem kellett igazán csalódnunk a Balcsi adakozó kedvében. Legyen szó az északi, vagy a déli partról, szinte kivétel nélkül bőségesen jutalmazott minket az egyébként sokszor oly hisztis és makrancos tó szelleme.

Velünk ellentétben viszont Zoli rutinos rókának számít, egyértelműen ő van hazai pályán. Sok időt tölt itt az évben, minek okán rengeteg megszerzett tapasztalat birtokosa, amit érkezésünk estéjén a végeláthatatlan történet áradat elmesélése közben nagyszerűen érzékeltetett is. Jó mesélő, igazán vidám figura, aki láthatóan tudja és legfőképpen élvezi is, amit csinál. Röviden vázolja a másnap reggelünk forgatókönyvét is, majd viszonylag korán alvásra int minket, pedig jó lett volna még hallgatni néhány históriát a vele és ismerőseivel történtekről.

Sebaj, így is hamar nyakunkon a hajnal…

3:50-kor az ébresztőóra könyörtelenül ráz fel minket és próbál valamiféle életet erőszakolni az alvó testünkbe.

Nincs könnyű dolga…

Néhány perc múlva azonban már vendéglátónk lámpáinak piros fényét követve kanyargunk az üdülőövezet kihalt néma útjain, az aktuális hajnali balinos pályánk felé. Érkezést követően hamar magunkra húzzuk a mellest! Igen-igen, bármily furcsának tűnhet, mi mégis gázlóruhában készülünk a fogatlan ragadozók üldözésére és megfogására…

Ami ezután jön az szemet kápráztató, horgász lelket simogató érzés, főleg ha a Balatonon jársz.

Ugyanis tökéletes tükörvíz fogadott minket! A szél szinte nem is rebbent, az öregesen ébredező Nap első sugarai pedig plusz élményfaktorként, a vörös ezernyi árnyalatával igyekeztek megfesteni az ég alját és az előttünk elterülő végtelennek tűnő kéklő felszínt. Meseszerű…

Hamar be„sólyázzuk” a gumihacukába öltöztetett testünket a habokba és célba vesszük az első bójasor utáni területet...

Egymástól csupán néhány méteres távolságra, halkan lopakodunk előre a célterület irányába.

Felsőbb utasításra nem szórjuk feleslegesen a vizet! Nyitott felkapó karral, mintha csak a ravaszon lenne az ujjunk, feszülten várjuk, hogy eldurranjon valahára az első felszíni rablás. Aztán kezdődhet a móka.

Habár csak percek telnek el, mégis egy örökkévalóságnak tűnik az az alig tíz percnek mondható intervallum, amit néma kémleléssel, szobrozva töltünk a derékig érő vízben.

Majd egyszer csak bammmmm…

Látványos fröcsköléssel vette kezdetét a tivornya…

Zoli nagy stratéga és mintha kicsit jövőbelátó vénával is meg lenne áldva, ugyanis a hatalmas „tánctér” azon szegletében vártuk a bulit, ahol valóban kezdődött is a bugizás. Ráadásul mit ad Isten, még éppen dobástávon belül is helyezkedtünk (profizmus). Azonnal repültek a topwater csalik, amiket eszeveszett tempóban, szinte cibáltunk vissza magunk felé… Az első ilyen „erőszakos” sétáltatás rögtön eredményesnek bizonyult, ugyanis egy „ezüst nyíl” könyörtelenül lebombázta a kis csahosomat, amit éppen húztam…

Fárasztást követően én persze jó szokásomhoz híven igyekeztem volna fotókkal dokumentálni az eseményeket, de hamar rá kellett jönnöm, itt most nincs idő efféle dolgokra. Itt vannak, zabálnak, tehát ilyenkor kell őket megfogni…

A kis területre összeterelt snecirajt rendületlenül vámolták a ballerek, mi pedig a „báránybőrbe bújtatott kutyáinkat” hajigáltuk nekik kitartóan. A pontos sorrendre már nem igazán emlékszem hogyan volt, de talán elsőként Zoli pálcája maradt perecbe, majd Tomi kezéből csavarták ki majdnem a botot, és legvégül az én kutyámat is lekérték a türkiz felszínről. Alig néhány másodpercen belül! Parádé baszd meg! :-)

Egymástól alig 2-2 méterre álltunk és egyszerre fárasztottunk mindhárman…

Hogy milyen érzés volt??? KURVA JÓ! :-)

Olyanok voltunk, mint mikor a gyerekek beszabadulnak Disneyland-be…

Csak mondanám, hogy három meglett, sokat látott férfiember önfeledt mosollyal az arcán, hangosan hahotázva állt a Balaton közepén, miközben halakat fárasztott… Aki ezt látta kívülről, fix hogy bolondnak nézett minket. Természetesen itt azért fotóztunk… J

Néhány egyed még meg lett tréfálva, de az úgynevezett „kishalfoci” nem tartott tovább pár percnél… A balinok a küszöket, mi pedig a pályát vertük szét túl hamar…

Ezután Zoli unszolására határozottan elkezdtünk jobbra tolódni…

Hogy miért?

Az indok nem más, mint a csérek megjelenése volt…

Az őnöknek még nem volt látható jelük, de a snecikkel táplálkozó madarak a magasból már hamar észlelték, merre tereli a ragadozó falka a kishal felhőt. A szárnyasok okosak, és a zűrzavart kihasználva szinte mindig leszedik a sápot a balinok reggelijéről. Szerencsére a mi „nyomolvasó” cimboránk is eszes, így a repülő „halfarkasok” jelenléte neki is árulkodó jelként szolgált.

Szóval settenkedve, de azért tempósan igyekeztünk a tollasok által megjelölt hely irányába…

Mire lőtávra értünk, elkezdődött a habzsolás… Delfinek módjára ugráltak a balinok és fejvesztve menekült a préda. Mi pedig ott folytattuk, ahol abbahagytuk az imént… A változatosság kedvéért egy újabb tripla fárasztás koronázta meg az amúgy is álomszerűen alakuló pecánkat.

Minden kapás vehemensre, határozottra és rendkívül attraktívra sikeredett, és a horgokon elégedetlenkedő fogatlanok is derekasan küzdöttek a szabadságukért, ami tovább növelte a horgászat élvezeti értéket. Már az első néhány fogás is megcsinálta a napunkat, és még messze nincs vége a dolognak…

Újabb és újabb kapások érkeztek a wtd csalikra. Természetesen mindet azért nem sikerült halra váltani, de ez a felszíni pecák velejárója. Nem csüggedtünk, mert legbelül azt éreztük, ez soha nem érhet véget. Persze ez nem így volt…

Fejenként több megfogott hallal a hátunk mögött, fürkésző tekintettel kémleltük a felszínt hátha észreveszünk újabb kialakulóban lévő „játszótereket”…

Voltak is, de mind-mind bent a messzi távolban… Elérhetetlen kategória…

Majd elhangzott az a mondat, amit annyira nem akartunk hallani…

„A mai reggelen talán ennyi volt, kezdjünk behúzódni a nádfal közelébe, ahol egy-egy cirkáló járőrt még esetleg nyakon tudunk csípni…”

Hazudnék, ha azt mondanám szomorú ábrázattal bandukoltunk az említett vadregényes parti sáv felé, éppen ellenkezőleg… :-) Fülig érő szájjal és mocskos trágár szavak kíséretében emlegettük az eddig történteket. Tudtuk, hogy baromi szerencsések voltunk…

Aztán jött a bónusz pálya… a hab a tortára… :-)

Nem is tudom, hogy mi kerítettük-e be a balinokat, vagy inkább ők fogtak közre minket, de egyszer csak a semmiből a csetepaté kellős közepében találtuk magunkat. Mindenhol rablás és ezek csak rendületlenül habzsoltak… Szerintem ez volt az a pillanat, amikor már az egész partszakasz a mi hangunktól visszhangzott… :-) Kurjongattunk, hahotáztunk és el sem akartuk hinni, hogy ez a valóság.

Már szinte mondanom sem kell, itt is tripláztunk egy jót… ami feltette a pontot arra a bizonyos i-re.

Volt több, rövid zászlón bebombázott csali, ami olyan adrenalin löketet adott nekünk, hogy bocs, de kb. magunk alá hugyoztunk tőle… :-)

Aztán, mint minden csoda ez is sajnos véget ért… De azt hiszem, egy életre nem felejtem ezt a kora hajnali etapot…

Néhány szót ejtenék azért a mai gájdolásról is…

Most az a rész jön, hogy örökké hálásak leszünk neki ezért a hajnalért és sokáig emlegetjük még majd ezt a pecát… De a hála az természetes, és mi meg is köszöntük neki a nagyszerű lehetőséget…

Inkább valami mást írnék még le, ami sajnos kevésbbé gyakori…

A mai közösségi portáloknak köszönhetően rengeteg új ismeretség, horgászbarátság, és persze barátság is köttetik… Ez így van rendjén… A legtöbb ilyesfajta ismerkedés hol másutt is történne, mint a vízparton, valakinek az egyik kedvenc pályáján vagy „titkos helyén”.

Én is voltam már sokszor vendég és vendéglátó is ebben a körben.

De csak most Zolinál jöttem rá, hogy annyira rosszul csináljuk mi ezt horgász emberek…

Az az általános, hogy…

Az ilyen első találkozásoknál legtöbbször a vendéglátón van egyfajta nyomás, hogy meg tudja mutatni egy ismeretlennek, hogy jó az a rész ahová viszi és hogy tudjon vele szép halakat kvázi „fogatni”, hiszen akkor válik jó házigazdává… A másik oldalon pedig szintén van teher a vállakon, hiszen szeretné bizonyítani az egyén, hogy ügyes horgász és nem szeretne fogás nélkül maradni, pláne úgy, hogy még kb. azt is megmondják, mit és hová dobjon. Ettől görcsössé válik mindkét fél...

Így gyakorta elmarad a jó peca érzete. Továbbá klasszikus hibának tartom azt is, hogy sokszor túlzottan előzékenyek vagyunk egymással szemben… Ezalatt azt értem, hogy gyakran eludvariaskodjuk a dolgokat, ami szintén felesleges…

Ezt most csak azért írom le, mert először az életben talán úgy éreztem Zolinál, hogy egyik fél sem görcsöl, senki nem akar túlontúl bizonyítani, vagy hogy végre egyszer az életben nem udvaroltuk túlzóan körbe egymást csajos módon azzal, hogy (te dobj a rablásra, mert te vagy közelebb, nem, inkább te dobj, mert te vagy vendég) aztán végül a hal nevetve továbbálljon miközben mi egymásnak „pukedlizünk” illemből.

Szóval egy szó, mint száz, Zoli egy fasza balatoni gájd volt… Segített nekünk, irányított minket, de közben velünk élvezte a pecát és a saját fogásainak ugyanúgy örült, mint a miénknek. Így kell ezt!

Köszönjük, király volt!!!

Balinparádé...

Egész héten egy igazi vad domolykózásról álmodoztam a Zagyván. Sajnos a mindennapos „hirtelen áradásoknak” köszönhetően az utolsó pillanatban a halasztás mellett döntöttem. Kellett egy B terv.

Az Ipoly hét elején nem azt adta amit vártam, így nem vágyok vissza, a Duna még mindig botrány (ki tudja még meddig?)! Az RSD lehet opció, de új kalandra vágyok, így a korábban már bevált szakaszok helyett új területek felfedezése hívogatott. Kaptam némi támpontot, merre vegyem az irányt (köszi Zsolt). Egy nyugodt, csendes holtág balinjaira fájt a fogam, ehhez kaptam kellő instrukciókat.

Érkezésemkor két dolog volt szembeötlő…

1: hogy a balinok itt vannak és aktívan hajtják a sneciket, akik zavarodottan rebbennek szét minden egyes Őn támadást követően.

2: egy igencsak zavaró és fájdalmas felismerés, mégpedig az hogy milliárd szúnyog próbál megmarni a fedetlen testrészeim minden apró négyzetcentiméterén. Persze a szúnyogriasztó a legjobb helyen, otthon egy szekrény mélyén hever legalább 60 km-re… Pech!

Talán, ha 10 perc telt el és én már tomboltam a megannyi vérszívó folyamatos szűnni nem akaró szúrós támadásaitól. Igazi földi pokol…

Mentőangyalom lett a helyi horgászboltos, akinél ugyan csillagászati összegért, de sikerült valami noname spray formátumú rovartaszító kotyvalékot beszerezni. Az első fújás sorozatot követően majdnem elhánytam magam a szagától, de a szúnyogoknak tetszett… továbbra is próbáltak aktívan csapolni… Jött még néhány fújáslöket és mikor már nagy cseppekben hömpölygött a bőrömön a borzalmas szagú lé, akkor már a szúnyogok aktivitása is kezdett megtörni. Viselhető lett az állapot.

Ideje volt a halakra koncentrálni…

A lustaságomnak köszönhetően finoman szólva sem érkeztem korán a partra… Mire a fújkáláson is túlestem, már fél 10 is elmúlt néhány perccel… 

Kicsit el is csendesedett a víz, itt-ott egy kósza loccsanás még adott némi támpontot, merre járnak a ragadozók. Lelkesen cserélgettem a kapocsban a csalikat, de nem sok sikerélményem volt…

Habár a fátyolfelhők miatt még polárszemüvegben sem volt igazán jól látható, mi zajlik a felszín alatt. Azért egy-egy magányosan kószáló egyedet csak sikerült kiszúrni.

WTD a kapocsba és kezdődhet a vadászat. Nyitott felkapó karral grasszáltam a frissen nyírt pázsitos nyaralók előkertjeiben, rablást és járőröző balinokat kémlelve.

Az első két ilyen cirkáló elé pöccintett „kutya” sajnos nem hozott sikert. Az elsőt totál hidegen hagyta a csobbanás és tovább úszott, a következő meg inkább pánikrohamot kapott és elmenekült a helyszínről.

A harmadik dög szinte a lábam alatt, a hínárfoltokhoz simulva közlekedett. Hanyagul elévetettem a csalit, zéró reakció, újabb kísérlettel némi érdeklődést már kiváltok, de erre is inkább csak egy amolyan flegma odanézést kapok, a harmadik dobás már kicsit vaktában esik a vélt útvonalába, hiszen már nem láttam a halat és akkor bammmm…

Úgy fest, sikerült kihozni a sodrából, mert olyan módon nyúlt vissza és tépte le a csalit a víz tetejéről, hogy csak ámultam és bámultam.  Tudom, hogy sokszor elmondom, de a top water a király!

Szeretem ezeket a sötét színű, magas hátú RSD-s ballereket. 

A következő 20 percben sikerült levadászni szintén „látott halként” 2 küszfalót, igaz méreteiben nem azt, ami igazán terhelné a felszerelést, de azért ennek is örültem.

Ahogy sétálgatok a párás, fülledt melegben, kiszúrok egy igazán nagy fenevadat… egykedvűen úszkál valahol középtávon, a háta időnként megtöri a csillogó felszínt és jókora hullámokat tol maga előtt…

Na igen, ő az, amiért jöttem… Nem ideális a dobóhelyzet, elég ágas-bogas részen haladok…

Követem a parton csendben és várom, hogy kiérjek egy tiszta részre, ahol rendesen megdobhatom a célpontot…

20m…

Már csak 10…

Már csak két lépés és kilépek végre a takarásból…

Lendítek és a csali tökéletes helyen fog vizet…

A termetes hal azonnal ráfordul, óriási búrványt hagyva maga után. Majd megüti a 7 cm–es felszíni csalit. Érzem a boton az ütést, bevágok, de a tartós kontakt elmarad… heves szívverés közepette várom, hátha rádupláz.. de a katartikus élmény sajnos elmarad.

A következő 1 vagy talán másfél órában alig látok randalírozó vagy kóborló egyedet, amit levadászhatnék. A semmibe dobálás meg valahogy nem szórakoztat.

Töröm a fejem egy számomra új, ismeretlen, de a "régi motoros" pergető pecások számára igazi „kulthely” felkeresésén.

Sosem jártam még ott, de már sok szenzációs történetet hallottam a környékről.

Persze negatívat is, de ez így van rendjén. Viszont alig 10 km távolságra van tőlem, így hát nincs vesztenivalóm, meg kell néznem a híres Tassi-zsilipet.

Futok egy kört, hogy oda most pontosan milyen engedély kell, végül kiderül sem az RSD, sem pedig az adott nagy Duna jegy nem érvényes arra a rövid, cirka 1 kilométeres szakaszra. Tassi 5-6 engedély kell!

A helyi büfé mellett van egy halőrház, ahol persze nem tudtam napijegyet venni, mert nem volt kitől. Megnéztem, hogy a horgászjegy.hu-n lehet-e vásárolni. Szerencsémre lehetett, így 13:00- tól már volt is érvényes zsugám. Most 12:30 van, szóval van egy szabad fél órám, amíg nekiláthatok a pergetésnek.

Addig nézelődök, mustrálom a vizet és a kint lévő horgászok módszereit.

Több, a szembe oldalon árnyékban megbúvó békéshalas pecást látok, nyakig felöltözve kapucniban a közel 35 fokos tikkasztó hőségben. Ott is fasza lehet a szúnyoghelyzet!!!!

Klasszik pergető nem is húzza a vizet, csupán a zsilip közvetlen közelében két vagy talán három egyén élő kishallal (természetesen jóhiszeműen csak süllő és még csak véletlenül sem kövesre áhítozva) ostromolja a habok alatti világot.

Nehezen telik az a fránya fél óra, viszket a tenyerem, nagyon dobnék már.

Kicsit átrendezem a melltáska dobozainak tartalmát, a WTD-k és popperek helyét sokat koptatott balinos úszó wobblerek veszik át, hiszen első blikkre vélhetően ezekre itt nem lesz szükség. A tajtékot vető tomboló hullámok között nem gondolnám nyerő megoldásnak őket.

Nem csaltam, tényleg megvártam a hivatalos kezdés időpontját…

 A hűtőben bezzeg szétmásznak... :-)

Úgy érzem, nem is maradtam le semmiről, ugyanis szűk 40 másodpercen belül az első ezüstös fenekeszeg már a kezeim között pihent. Álom kezdés…

 Az első...

A partszélben mozgó milliárdnyi kishal méretével megegyező minnow típusokat húzgáltam serényen.

Néhány dobást követően folyton cseréltem műcsalit, a méret és a forma maradt, csak a szín volt eltérő… 
Működött a taktika, hiszen szépen jövögettek a balinok.

 Yo-Zuri 3DR Minnow 70 SP...

Aztán valami megváltozott…

Az összes kapásom bentről a zubogó víz közepe tájékáról érkezett, de az elmúlt 15 percben mélyen hallgat az a zóna. Teljesen kihúzódtak a partszélbe és itt folytatták a habzsolást.

A kövezésen, amin kb. 30-40 cm víz volt, gond nélkül el tudtam húzni a korábbi csalikat, de reakciót nem váltott ki belőlük. A mélyből feltörve rendre a csali előtt, mögött, mellett ragadták el az élő prédát, de az én műhalaim, amik eddig szállították a sikert, most érintetlenek maradtak.

Rövidke agyalás után úgy döntöttem, ebben a kevésbbé kavargó szélvízben működhet a korábban a kocsiban hagyott felszíni arzenál valamelyik tagja…

Nem voltam rest, visszamentem, és már kapocsban egy doggal tértem vissza a forró betonkatlan rézsűjére.

Hittem is meg nem is, hogy jó lehet, de az élet azonnal igazolt…

Első dobásra egy szép balin siheder hozta vissza a csalit…

Aztán még egy és még egy… Szinte ugyanarról a helyről.

Két üres dobást követően előrébb sétáltam néhány métert, úgy egy fél dobástávnyit, és a jelenetsor itt is megismétlődött…

Ellentmondást nem tűrően ütötték-vágták a csalit.

Nem volt finomkodás, nem volt finnyázás és kb melléütés sem…

Ha mégis elhibázta elsőre, akkor levette duplába.

De volt olyan is, hogy elhibázott ütés után egy másik, szemből rárontó példány ragadta el azt.

Egyszerűen parádés volt, na…

Nem voltak kicsik a fogott halak, de egyes szórványrablások méretéből arra lehetett következtetni, hogy vannak itt nagyobb portyázók is.

Kapocsba került hát a nagyvad ölő… 

Tapasztalat, hogy vannak napok, amikor a szokottnál is válogatósabbak őkelmék. Ilyenkor kicsit sem mindegy a nekik felkínált csali mérete. Van, hogy az egészen kicsi a nyerő, van hogy a közepes, 7 cm környéke és vannak azok az esetek, amikor az igazán nagy és csörgős lehet a kulcs a bazinagy dögökhöz.

Nem elaprózva a dolgot, kapocsba kerül a 10 cm-es Yo-Zuri 3DR Pencil 100 F típusú nagyágyú.

Baromi jól és messzire dobható a test, így egészen nagy távolságról is pontosan a kívánt célterületre juttatom.

 Yo-Zuri 3DR Pencil 100 F

 Dühöngő víz...

Még a dühöngő vízben is jól látszik, ahogy vizet ér és indítás után is szemmel követhető a mozgása, hiába a hullámok magasodása.

Elsőre üresen húzom vissza, majd másodszor is érdeklődés nélkül csévélem magamhoz…

Elgondolkodok, hogy talán mégsem lesz nyerő ez itt most…

Aztán bummmm!!!

Brutális kapás érkezik, rendesen tekergeti a kezemben a W3-as Ultrasticket.

Azonban hiába a sodrás ereje, ami ellenfelemnek dolgozik, a pálca hamar felőrli a méretes bestia erejét. Gyönyörű példányt emelek ki.

Elég szerencsétlenül keveredtek bele a horogszárak a merítőbe, így csak nagy nehézség árán, már-már a háló rongálásával tudtam visszaadni nemes ellenfelem szabadságát.

Se fotó, se puszi, se pá…

Rohantam vele a vízhez, mert így is túl sok időt töltött kint a szárazon. Szerencsére az oxigéndús vízben hamar útjára engedhettem.

Kár, hogy nem maradt róla kép formájában emlékem, hiszen jött még néhány böszme jószág a hátralévő időben, de ekkora talán egyik sem volt… Sebaj, az élmény az enyém!

Azt hiszem ezzel el is árultam, hogy a remek sorozatnak korántsem volt vége még…

Vegyes méretben támadták a húzott csalimat még egy jó darabig…

 Jött sok NAGY...

 És néhány kicsi is... :-)

Aztán megint egy váltás következett…

Most a ”széle” nem volt hajlandó több halat adni…

Kénytelen voltam ismét visszatérni a kezdő csaliformákhoz.

És szerencsére a show folytatódott…

Élvezetes volt a horgászat minden perce, de már kezdtem szédülni, hiszen órák óta állok a tűző napon.

Hiába vizeztem a sapkám, így sem volt túl komfortos, zabálta az energiáimat az dög meleg.

Tudom, tudom... kevesebb rinya!!!:-)

5 óra magasságában már kezdett megtelni a part, a helyi erők péntek révén teljesen megszállták a helyet. A kapások is elcsendesedtek, szinte semmire nem csábultak el az eddig vadul lakmározó ezüstnyilak. Azt hiszem, a csúcson kell abbahagyni, hiszen már szinte csak ronthatok eme csodálatos délutáni balinforgatag statisztikáján.

 Az utolsó...

Apropó statisztika…

Egy darabig ugyan számoltam a fogott halakat, de aztán végül már szó szerint összefolyt az egész.

És talán kár is belemenni a számmisztikába, a lényeg az, hogy ez az egyébként rendkívül leterhelt víz első találkozásra belopta magát a szívembe. Hiszen túl vagyok már néhány számomra brilliánsan alakult balinhajszán, de ez a mai toronymagasan kiemelkedik az eddigi legjobbak közül is!

Azt hiszem, megyek még…:-)