Ha ősz, akkor úgy, mint régen…

 

Ha ősz, akkor úgy, mint régen…

 

 Ha ősz, akkor Duna és természetesen márnák! Legalábbis néhány évvel ezelőtt biztosan ez volt számomra a színesedő évszak mottója.

Ma már ez kicsit sincs így… Sajnos, vagy sem, de az őszi pergetések kínálta lehetőségek rendre felülírták az elmúlt esztendőkben ezt a szlogent. A bajszos marcik helyett a verőfényes októberben még felszínivel becsapott balinok jelentették a vágyott adrenalint, később csukák, sügérek és kövesek horgászata adta az élményt. Egyszóval a márnákra nem maradt idő… De idén ez másként alakult…

Ismét csillapíthatatlan vágyódást kezdtem érezni a Duna békés halainak becserkészésére.

A hűvösödő hajnalok eljövetelével egyre-másra törtek felszínre a régi kitörölhetetlen feederes emlékek.

Őszi hangulat...

Ismét a karomban akartam érezni a vad, harcos márnák pulzáló erejét, látni szerettem volna a paducok bolond spiccrázós villám kapásait, és legbelül áhítoztam arra a semmihez sem fogható, már-már hátborzongató emócióra, hogy ismét bármelyik pillanatban, akár életem hala is lehajthatja a botvéget.

Szerencsémre ezek nem olyan illúziók, amik ne válhatnának könnyedén valósággá, csak tenni kell érte.

Tettem is!

A jövő nemzedéke...

Első körben Zsolesz cimborámat látogattam meg egy esti fővárosi pecáján. Nem vittem a vizitre se botot se semmit, csak nézelődni, hangolódni mentem hozzá. Még mindig kissé idegenkedek ettől a budapesti zajos, koszos túlontúl urbánus környezettől, azonban látom, milyen csodás halakkal pózol estéről- estére, ami igencsak motiválóan hat rám. Szóval bemerészkedtem…

Ottlétem néhány órája alatt a rakpart lépcsőjén gubbasztva figyeltem az eseményeket a szűnni nem akaró forgalom keltette hangcunamiban.

Pontosan nem emlékszem a fogott halak számára és méretére, de emlékeim szerint néhány padró és pár hátulgombolós márna tette csak tiszteletét. Mondanom sem kell, ettől azért még nem kezdtem bizseregni…

Jahhhh, meg valami más is történt…

Volt ott egy srác, aki talán életében először pecázott az öreg folyón és ugyan Ő talán fel sem fogta, ami vele történt, de minden bizonnyal élete legnagyobb szilvaorrú keszegét tarthatta kezében.

Olyan hideg közönnyel tette mindezt, hogy az már nekem fájt. Legbelül pedig piszkosul irigy voltam rá… Alsó hangon 50+ volt, szóval igencsak „érett” volt már az a dudaorrú matuzsálem.

Nahh, mondjuk ez már kissé lázba hozott…

A következő bevetésre már én is „talpig fegyverben” érkeztem…

Az este margójára csak annyit, hogy a város még mindig retkes és szagos, az egy négyzetméterre eső, kövek közt randalírozó patkányok száma pedig igencsak magas. Meg még annyi, hogy kb. tucatnyi márnát fogtunk fejenként, ami többségében vagy innen, vagy onnan súrolta az éppen méretet. Szóval nem nagy történet…

Jahhh, meg valami más is történt...

Volt ott egy srác, aki életében már sokadszor pecázott az öreg folyón, és pontosan tudta mi történik vele, amikor minden bizonnyal élete legnagyobb szilvaorrú keszegét tarthatta kezében.

Olyan kitörő örömmel tette ezt, hogy csak na. Legbelül pedig piszkosul büszke volt magára.

Pontosan 51 cm-es volt az éltes Vimba.

Ha valami, akkor ez igencsak lázba hozott…

51 cm-es Vimba...

Újabb kör a városban...

 A recept és a program nagyjából ugyanaz, azt leszámítva, hogy a sok süldő márna mellett megjelent a vésett ajkú sokadalom is, akik gyakorta vehemensen kapkodták el a barbusok elől a nekik szánt csonti csokrot.

Izgalmas pörgős peca volt, de talán megint kissé csalódottan indultam volna haza a horgászat végeztével, ha nem jött volna egy mozdony, aki borította az állványt.

Aki márnára horgászik, és kiakasztott klipszet használ, azzal időnként megesik, hogy borul a pakli.

A semmiből érkezik egy vízig hajlítós kapás, amitől egyszer csak oda lesz az állvány stabilitása és a bot ellentmondást nem tűrően a rohanó víz felé veszi az irányt. Ha valami, akkor ez a látvány igencsak megemeli a pulzust. Ha pedig sikerül nyakon is csípni az elkövetőt, akkor az maga a mennyország.

Én akkor és ott meg is váltottam a jegyemet ezzel a csodás izmos, erős elkövetővel.

Jót küzdöttünk egymással, és a bohókásra sikeredett merítést követően, mellkast kitolva pózoltam néhány kattintásnyit a zsákmánnyal. Kicsit homályos, kicsit vakus lett a fotó, de szerintem jól látszik így is, milyen kivételes hal a mai trófeám. Titkon ilyen halak reményében vettem rá magam a betondzsungelben történő pecára.

Esti torpedó...

Sóderos próba…

 

Imádom a Dunát...

Kicsit elhagytam a várost, de így utólag bár ne tettem volna.

Az első alkalom egy jókora paducozásba fulladt, márnát sajnos egy darabot sem láttam.

A második felvonás alkalmával pedig már paducot sem… J

Szinte érthetetlen számomra, hiszen ilyenkor már úton útfélen márnát kellene fogni, hát most nem így történt. Az okokat azóta is keresem…

Jó, azért itt-ott belefutottam néhány kivételesen szép dunai leányba, akik mindig kedves látogatónak számítanak az etetésemen. Ezek a fogások természetesen megkoronázták a napomat.

Így nem maradt bennem most sem különösebb keserűség.

Nappali etap, ez ám a streetfishing…

 

 A BKK csúcsminőségű horgai, márnázásra hangolva...

Október vége-november eleje jó esetben már nappal is parádés szokott lenni. Így az esti városi pecát egy nappalira cseréltem.

Talán most először tudtam elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy a főváros kellős közepén, a forgatag epicentrumában ücsörgök a hajlongó spicceimet bámulva. Kicsit döcögősen indult a dolog most is, de aztán közel egy óra intenzív etetést követően, az éppen frissített két fehér-egy piros kombót elhúzta egy fürge márna. Aztán újabb és újabb társa követte… A kapások számával szerencsére a méret is arányosan növekedett.

A végén jött az a bizonyos pont az i-re. Bizton állíthatom, hogy ezt a halat álmodtam meg magamnak az urbán peca ötletének megfogalmazódásának óráján. Attraktív botcibálást követően, egy rendkívül intenzív fárasztás végeztével, csodás vasalófejű bp-i harcos törte át a felszínt, majd csúszott a háló marasztaló ölelésébe.

Városi "malac"...

A szálloda és étterem hajók maradékán nevelkedett „malacka” ott pihent a merítőben és bizony én is pihegtem a kövezésen a harcunkat követően. Azt hiszem ez az a városi peca élmény, amiről Zsolt már annyit mesélt, egy pillanat alatt átéreztem, és talán a szívembe is zártam ezt a jelenséget.

Akik követik az írásaimat láthatják, hogy ezen az őszön egy kicsit tényleg minden úgy volt, mint rég.

Márnáztam és igazán élveztem minden percét, még akkor is, ha egy kicsit nyögvenyelősre sikeredtek bizonyos periódusok… Mondanom sem kell, jövőre nagy dilemmám lesz a hideg évszak közeledtével, hiszen döntenem kell, hogy márnák vagy pergetés legyen, de talán egy win-win helyzetben kiegyezhetünk.