2016. február 3., szerda

Kora tavaszi márnák nyomában...


A folyóvízi pecák pont olyan szeszélyesek és kiszámíthatatlanok, mint maga a tavaszi időjárás. 
Aki rendeszeresen a jó öreg Duna partján tölti a pecára szánt idejét az pontosan tudja, hogy itt nem a megszokott sablon pecák adják meg a halak számára. Minden nap egy új megoldás, trükk vagy hely az ami meghozza/hozhatja számunkra a halat. Amikor azt írom, hogy halat, akkor bizony akár egyetlen egy hal megfogásáról is beszélhetek, hiszen ez nem a garantált 10+os pontyok sokaságának hazája.
Sokszor egyetlen kapás elérése vagy szép hal megfogása is nagy eredménynek számít az adott körülményeket figyelembe véve. 
Különösen igaz ez a kora tavaszi időszakra...


Határozottan tavaszodik...

Március első hetében járunk, tehát már a naptári tavasz változékony, szeszélyes időjárása uralja napjainkat. A fák ágai rügyet bontanak és lassan, de biztosan emelkedik a napi középhőmérséklet.
Sőt az ilyentájt megszokotthoz képest idén szokatlanul magas, 18 fok körüli száraz, de igencsak szeles nappalok és valamivel kevesebb, mint 8 fok körüli értékeket mutató éjszakák váltogatják egymást. Kedvenc folyónk, a Duna hőmérséklete is ennek arányában napról napra, ha csak néhány tized fokkal is, de melegedésnek indul.
A jelenleg 8-8,4 tized fokot mutató vízhőmérséklet már okot ad arra, hogy a nem is olyan hideg, de nekünk pecásoknak annál hosszabb telet követően végre, akár egész napos pecát tervezzünk a nagy folyón, némi fogás reményében. Az enyhe télnek köszönhetően december-január tájékán sem kellett leállni a pecával, ami a békés halak horgászatát illeti, de a környékbeli öblök, mellékágak hidegvízi keszegezése már nem elégíti ki horgász vágyainkat.
Márnát szeretnénk már fogni, hiszen november végén rázta utoljára spiccünket vadvízi harcos.
Évek tapasztalata alapján kijelenthető az a tény, hogy jó idő esetén és 10 fok körüli víznél már márciustól mozgolódnak a marcik,ám ez még korántsem nevezhető nagy zabálásnak, de biztan számíthatunk rá, hogy a fő medret elhagyva egyre gyakrabban látogatják a partközeli zónákat.
Ha jókor vagyunk jó helyen, akkor foghatunk is belőlük.
Na de hol???
Aki a folyóvizi pecákat kedveli, annak örök dilemma, hogy hol keresse kedvenc halait. Hiszen évszak, napszak, vízállás, front, légnyomás, medervizonyok és még számtalan egyéb tényező befolyásolja éppen aktuális tartózkodási- és kapokedvüket.
A Duna vízgyűjtő területein hulló kevés csapadék valamint annak folyamatosan történő olvadása az ilyenkor megszokottól eltérően, hihetetlenül alacsony vízállást eredményez.
Ez bizonyos szempontból jó, mert a későbbiekben, magasabb víznél történő horgászatainkhoz segítséget nyújt azzal, hogy betekintést nyerünk oda ahol máskor a víz az úr.
Érdemes ilyenkor jegyzetelni, fényképeket készíteni, mert később még nagy hasznát vehetjük az ilyenkor megszerzett információknak.
Negatívuma a dolognak, ha sokáig nem jön nagyobb árhullám és tartós vízszint emelkedés, az kihatással lesz a hamarosan ívni szándékozó halak szaporodásának sikerességére. Sajnos a partszélben lévő vékonyszálú gyökerek, amik kitűnő ikra- és ivadék őrző helyek, szárazon maradnak.


Ha nem jön a víz, ezek az ívó helyek sajnos szárazon maradnak...

Mint mondtam, a környékbeli öblök vizében megpezsdült az élet, sokan keszegeznek, pontyoznak ilyenkor, ám mi az élő folyóra vágytunk és kemény márna fárasztásrokól álmodoztunk, mikor megfogant bennünk egy több állomásból álló pecatúra gondolata.
Csupán egyetlen márna fogásról kaptunk hírt ismerőseinktől és az sem fővárosi részen jött, de bíztunk benne, hogy a mély hallagatásnak vége és horogra kerítünk legalább egy bajszost a nap folyamán.
Horgászatunk három különböző helyszínből álló, néhány óránként, eredményességtől függő helyváltoztató stratégián alapult.
Mindhárom rész más és más adottságokkal rendelkezik, így nagy reménnyel vágtunk bele az aznapi horgászatba bízván abban, hogy rálelünk kedvenceinkre.
Szép napos, ám igencsak szeles napra virradtunk, nem indultunk korán, alig pár perccel múlt 7 óra, mikor a ház előtt várva megpillantom Rezső barátom kocsiját.
A nagy autóban hamar meglesz mindennek a helye, pacsi-pacsi és már robogunk is forgatókönyv szerinti első állomásunk felé.
Alig fél óra autókázás után érkezünk meg, egy lassan mélyülő sóderos, nagyobb kövekkel alig szórt részhez. A gyorsabban melegedő szélvízek vonzó erejében bízva esett a választásunk erre a partszakaszra. Nem kevés cuccal felmálházva ereszkedünk le a csúszós töltésen, a hosszan elnyúló sóderos placcig.

Dunai sóderos...

A hely jellegzetessége, ami nem elhanyagolható kis víznél (ami jelen esetben 125cm-es Budapesti mércével) tökéletesen látszik, hogy egy szép nagy kőnyelv töri meg a rohanó vizet. Ennek a kőszórásnak jobb oldalára Rezső ül, bal oldalát pedig én horgászom meg.
Az ilyen ruganyoknak az a jellegzetessége, hogy a rá eső vizet megtöri és a folyás felőli oldalon nagy mélységeket hoz létre a rohanó víz ereje valamint a vízzel érkező természetes táplálék nagy részét felfogja, kiváló haltartó helyet hozva ezzel létre. A spiccre ráeső víz másik oldala pedig azért különleges, mert a mögötte elterülő rész gyakorlatilag áll- vagy a kialakult visszaforgónak köszönhetően visszafelé folyik. A kedvenc részem, a sodrás és az álló víz határának meghorgászása, most is ezzel próbálkozok elsőként.


Érdemes az év minden szakában ilyen részeken keresni a halakat...


Néhány, a hajokról ledobált cementes zsák is tarkítja a pályát...

Bámészkodásra nincs időnk a tettek mezejére lépünk, feederek élesítve, etetőanyag bekeverve és már repülnek is a csontival csalizott horgok a nekik szánt helyre.
Néhány alapozó kétkezes gombóc repül a végszerelékek közelébe, a még nagyobb csalogató hatás érdekében. Ez idő tájt már nem érdemes a fekete vagy nagyon sötét tónusú etetőket használni viszont az aljzaton rikító, élénk színű etetőanyag sem ideális. Valahol a kettő közti átmenet, amit célszerű használni.


Márna csalogató gombócok...

8-10 percenként az újra és újra megtömött kosaraink bombaként robbantják szét a Duna felszínét.
A várva várt eredmény azonban sajnálatos módon elmarad. A szél felerősodik és az orkán szerű széllökések borzolják a vizet. Alig két óra eseménytelenséget követően megegyezünk abban, hogy sikertelenségünk helyszínét elhagyjuk és a kocsival alig néhány kilométerre lévő, jeleggét tekintve merőben más partszakasz felé vesszük az irányt.
Ha az elöbbiekben lassan mélyülő, akadómentes sóderos részről beszéltem, akkor most homlekegyenest másmilyen szakasz az, ahol próbára tesszük a szerencsénket.
Közelítünk a helyhez és mindkettőnk gondolata, a korábbi szép fogások emléke körül forog, egy összenézéssel és széles mosollyal konstatáljuk, bizony régen jártunk ezen a szakaszon.
A most csak széthúzott pálcák hamar dobásra készek azt leszámítva, hogy kosarainkat nagyobb súlyúakra cseréljük, ezek talán ellenállnak a rohanó folyó erejének.
Bedobás után spicceink azonnal megfeszülnek és a már nehezített kosarak is másodpercekig görgetve keresik helyüket az aljazaton.
Normál vízállásnál, ez idő tájt nem próbálkoznánk itt a halfogással, mert mély, lassan melegedő vízében nem nagyon állna kint a márna még viszont most, majd két méterrel kevesebb vízoszlop terheli szerelékeinket és ez talán okot ad arra, hogy előszeretettel látogassák a sekélyebb, de márnák számára kitűnő ilyenkor is húzós vizet.
Néhány gombóc most is repül a 10-12 méterre lévő horgaink felé.
Majd beszélgetésbe és okfejtésbe kezdünk, vajon miért nem jelentkezett nem hogy márna, gyakorlatolatilag néhány gébet leszámítva még keszeg féle sem, az általunk felkínált 12-es méretű  aprócska horgainkon tekergöző 2-3 szem vékonyan megtűzött csontira.



Szomorúan konstatáljuk, bizony hideg még a víz, nincsenek még étvágyuknál, mikor a szemünk sarkából észrevesszük, hogy a folyó erejétől görbített spicc megkönnyebbül, majd két erőteljeset belhúz s végleg kiegyenesedik. A látványtól elképedve barátom kicsit megkésve, de végül nagy határozottsággal húz bele a botba. A spicc jóval a feje mögött jár mire végre utoléri az elkövetőt, aki folyásnak szemben indult el, a felszippantott horoggal a szájában. Szép küzdelem veszi kezdetét, természetesen nagy örömködés lesz urrá mindkettőnkön, hiszen pontosan tudjuk bizony márnával van dolgunk. Erejéből, harcosságából ítélve nem is az 'éppen hogy csak méret' kategória. A márnák álltal legtöbbször alkalmazott trükk arzenál majd minden elemét beveti, hogy szabadulni tudjon a szúrós csomagtól.
Gyors irányváltoztatásokkal és a környékbeli akadók elérésével küzd a merítőbe kerülés ellen.
Szó nincs róla, hogy a hideg víz miatt ne lenne erejénél, harcossága élvezetes fárasztást biztosít még nekem, külső szemlélőnek is!
A kövezés alján várom, hogy elkészüljön erejével és barátom a merítő felé kormányozza.
Izmos, hengeres teste méltóságteljesen csúszik az ideiglenes rabságot jelentő merítőháló felé.
Megvan 2014 első márnája...


2014-ben az első...


Rezső büszkén feszít az első marcival...

Néhány fotót készítek a halról és elejtőjéről, majd a lehető leghamarabb útjára engedjük.
Nagy fröcsköléssel távozik a gondos kezek közül.
Felbuzdulva a sikeren, újra csalizunk minden botot bízva abban, hogy nem egyedül kószáló példányról lévén szó, társaiból is elcsípünk néhányat.
Néhány géb remegős kapása és apró pöccintések adtak izgalmat a késöbbiekben.
Az idő egyre barátságtalanabb lett, a nagy széltől már zúgott a fejünk és fázott kezünk, lábunk.
Közösen úgy döntöttünk, a harmadik állomás ma nem fér bele és a kora délutáni órákban a hazaút mellett tesszük le a voksunkat.
Néhány mondatot azért ejtek, az elmaradt harmadik meg nem látogatott szakaszról.
Jellegében hasonlít az elsőhöz, azonban ez nem sóderos és nagyon akadós szerelékmarasztalós pálya viszont a rugany és az általa kialakult jelenségek hasonló körülményeket biztosítottak volna számunkra. Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy köztudottan 300-350-es víznél ad igazán halat, jelen körülmények között valószínű nem, ezért is maradt utolsó alternatívaként a tarsolyban.

Pár napra rá ismét a Duna partján voltam, egy gyönyörű, vadregényes homokpadokkal körülölelt kis szigeten. Késő délután érkeztünk Tóth Józsi barátommal a sziget csücskéhez, nem is elsődlegesen pecázási szándékkal, hanem egy későbbi több napos sátorozós bandázáshoz kerestünk megfelelő helyet. A kis sziget gyerekkorom több hetes pecáinak hangulatát idézte számomra. Jót beszélgettünk, a vörösen izzó lemenő nap fényében, miközben azért néhány dobás erejéig horgaink is bevetésre kerültek.
Az alig két és fél órás pecánk ugyan halatalannak bizonyult, de jó volt ismét magamba szívni a friss dunai levegőt.

Hangulatkép...


Csodás Dunai naplemente egy kis szigetről...

Ugyebár három a magyar igazság, ebből már ki lehet találni ismét pecát tervezünk.
Ugyan az időjósok 12-15 fokot ígérnek, ami önmagában nagyon is kellemes viszont itt majd' 100 km/h széllel van kísérve, ami már korántsem barátságos. Így a másnap kora reggeli pecának gondolatát elvetjük.
Fél 9 magasságában ébredek és első utam az erkélyhez vezet, gyönyörű verőfényes napsütés és totális szélcsend tárul elém a függöny mögül. Morgolódok, hogy 'nahhh...nesze nektek időjósok...'
Kettő percig sem gondolkozom, irány a part. Rezsőt hívom közben, hogy én mégis kijöttem, ha gondolja és ideje engedi szívesen venném ha csatlakozna.
Utam célirányosan az előzőekben márnát adó hely felé vezet.
Érkezésemkor az egész partszakasz, ameddig a szem ellát, teljesen üres volt.
Etetőanyag gyúrás, gyors szerelés és máris kényelmesen hátradőlve székemben élvezem, az igazi tavaszias időt. Fél óra elteltével már annyira éget a nap, hogy némi naptejet kenek az arcomra, mert ilyenkor nagyon hamar és nagyon csúnyán le lehet égni a napon.
Alig hogy végzek a mozdulatsorral, klasszikus botvívős és vehemens kapásom van, a kőláb végéhez dobott botomról. Nem vagyok rest, azonnal reagálok és egy erőteljes húzással megálljt parancsolok a halnak. Illetve csak parancsolnék, ugyanis ezen felbuzdulva nagy erejű folyamatos húzással válaszol.
Felsír az orsóm és szépen adagolni kezdi, a márna által követelt zsinórt. Néhány métert követően ezt megeleégelve, kicsit keményítek a féken és megpróbálom visszafordítani, ám nemhogy megállna , inkább megkettőzött erővel próbál zsínórt lopni. Érzem kezemben a lüktető erejét, ezek miatt a pillanatok miatt jár ki a magamfajta Dunai pecás.
Lassul a húzás majd megáll, pumpálok rajta kettőt hármat és magam felé fordítom a halat, aki néhány fejrázással jelzi nem tetszését.
Most már én irányítok, párszor felhúzom majd mindig morcosan visszafordul a mélybe, de ezek már nem komoly próbálkozások. Lassan megadja magát és beletörődik sorsába, jöhet a merítés.
Rendkívül örülök a fogásnak, igaz néhány nap alatt majd 10 fokos lett a víz, de azért még mindig hideg.
Az állványra feldobott géppel kattintok párat és már mehet is vissza megszokott közegébe.


Jól küzdött az idei első is...

 Várja a visszaeresztést...

Telefonon jelzem Rezsőnek bármit is csinál dobjon el mindent a kezéből és siessen, mert az idő remek és még a márnák is itt vannak.
Nem telik bele fél óra és már úton is van, érkezésekor már kezd benépesedni a part, velünk együtt 4-5 horgász kísérti a szerencséjét.
Alighogy megjött, a mellettem ülő kolléga köszöntésével van elfoglalva, amikor újabb kapásom van.
Nem vehemens, de azért határozott bologatós spiccel jelentkezik.
Megütöm és érzem, akad. Nem húzásba kezd, hanem a fejét rázza, ez kisebb halat sejtet, mint az előző volt.
Tesz néhány szabadulási kísérletet, de a jól beállított fék és a rugalmas bot hamar megtöri az erejét.
Rövid idő alatt a szákban van, mire barátom a segítségemre siet, már vége a küzdelemnek.
Nem egy óriási példány, de szép, egézséges és pompás színnel rendelkezik.
Persze ő is megérdemel néhány képet, mielött ismét eltűnik a habokba.


Nagy szélben jött...

S ment is...



C& R

Szinte a visszaeresztéssel egyidejűleg érkezik meg, nagy robajjal, a mára ígért viharos erejű szél első lökéshulláma, ami a könnyű állványt botostól felborítja.
Valamivel több, mint egy órát álljuk a szünni nem akaró lökéseket, majd az erős déli szél végképp megtör és hazazavar minket.
Szeszélyes a kora tavaszi időjárás, mint ahogy az Öreg hölgy is, de próbálkozni kell és végül mindenki horogra csalja az év első harcos bajszosát.








1 megjegyzés: