Októberi márnadömping a Dunán…

Borzasztóan korán van… A Hold még teli pofával vigyorog rám, miközben több körben pakolom a kocsi hátulját motyóval. Nem pergetni készülök, tripodnak, vödröknek és horgászszéknek keresem a helyét a csomagtartóban. Dunai, remélhetőleg márnás, vagy inkább sok-márnás kalandra készülök ezen a kimondottan hűvösre sikeredett októberi hajnalon. Néhány éve már nem márnáztam, ennek okát nem igazán tudom, talán simán csak nem volt kedvem hozzá. Most azonban valahogy újraéledt a tűz bennem, ilyenkor viszont menni kell. Olyan helyet választottam célállomásként, amit nem igazán ismerek, de korábban, sok-sok éve tettem errefelé néhány próbát, és az akkori élmények azóta is élénken élnek bennem. Legalább másfél óra autókázás vár rám, így a frissen főzött fekete igencsak jó szolgálatot tesz utam során. Kanyargós, kihalt, erdős részeken vezet az utam a kiszemelt hely felé, ezekben a pirkadat közeli órákban egy percre sem lankadhat a figyelem, ugyanis a sűrű erdők teremtményei őzek, rókák és borzok sziluettjei rendre felbukkannak a reflektor erős fényében. Még a sötétség az úr, mikor rákanyarodok az ártéri erdő porszáraz, kanyargós, gödrös útjára. Próbálok emlékezetből visszatalálni arra a helyre, mely anno már szolgált sikereim helyszínéül. Van bennem némi bizonytalanság ezügyben, ezért árgus szemekkel figyelek mindent, hátha valami támpontot ad és megerősít a jó irányt illetőleg. Elsőre odataláltam…

Csakhogy van egy kis bökkenő. Nemrég kialudt tűz füstjét érzem, majd pillantom meg a fák mögötti sóderen. Hiába a korai érkezés már foglalt a „helyem”. Sátorral, sok bottal foglalják a partszakaszt… Van egy bizonyos embertípus, aki simán beülne melléjük, de én nem vagyok ilyen. Szeretek is magam horgászni, és másokat sem szívesen zavarok a pihenésre szánt idejükben. Visszaülök a kocsiba és egy szendvics elfogyasztása közben bújni kezdem a maps-et. Mivel nem sok érdemi információt sikerül kiszednem belőle, gyalog indulok feltérképezni és megtalálni a leendő horgászhelyemet. Nem is mondtam még… hétvége van. Mivel szerintem 10 éve nem voltam szombati, vasárnapi napon sehol horgászni, az a meglepetés ért, hogy minden beállóban kocsik parkolnak, utasaik pedig vagy már nyomják a feedert, vagy épp a tábor felállításán ügyködnek. Na, pl. ezért nem járok hétvégén horgászni sehova! Közel 20 perce ténfergek a parton és a megmaradt helyek közül próbálom megtalálni a legideálisabbat. Szerencsére a nap első sugarai adta derengés már szépen mutatja a kissé egykedvűen folydogáló Duna felszínén a különböző mederalakulatok által megtört vizet és persze a sodorvonalat. Ja, meg ha lenne halfordulás, akkor persze azt is, de itt most ilyesfajta segítséget nem kapok az „öreglánytól”. Végül talán már kicsit megalkuvó is vagyok, mikor végre rábökök, hogy talán ez a rész megfelelő lehet. Döntést követően sietős léptekkel haladok a kocsi felé, mert egyre-másra érkeznek az újabb és újabb horgászok. Lesz-e márnadömping azt még nem tudom, de hogy horgászból az van, az már most fixen megállapítható. Sajnos kocsival nem tudok elég közel jutni a kiszemelt helyhez, illetve megpróbálhatnám, de kereket cserélni nem sok kedvem van egy esetleges defektet követően, így hát marad a málházás… Ezekben a pillanatokban szintén visszasírom a pille könnyű pergető felszerelést. Cipekedés közben van időm morfondírozni… Tudom, hogy egész évben ilyen alacsony a Duna, de akkor is fura és egyben borzasztó is így látni szeretett folyónkat. Konkrétan oda készülök pakolni, ahová normál esetben dobálni kellene ilyenkor. Nincs ez így jól… Csak remélni merem, hogy azért a jövőre nézve nem ez lesz a tendencia. Na de vissza a pecához, ha már végre partot értem. Nem számítok nagy hajóforgalomra, vagyis leginkább azt gondolom, hogy a mai napon elhaladó uszályok száma a nullához konvergál majd, így nagyon közel merészkedek a vízhez, illetve a Korum tripod első két terpesztője bőven a vízben van, ehhez mérten a többi cuccom is a közvetlen környezetében kerül elhelyezésre. Kristálytiszta és néhány méterig egészen sekély a rész, készültem is erre… Szerettem volna melles csizmát is hozni, de mivel az egér kirágta, én meg trehány módon nem vettem még újat, maradt hát a gumicsizma. Valameddig ez is megoldás lehet, hogy begyalogolva csalni tudjak a dobások távolságán, ha a helyzet úgy kívánja. Hamar összetolom a Mantákat és megkapják a monoval töltött tekerőket is. Egy kötés itt, egy kötés ott és máris csatasorban állnak az erős folyóvízi pálcák. A kajával szerencsére nem kell már bíbelődnöm, mert azt előző este gyakorlatilag készre kotyvasztottam. Van benne egy kis sajtos, némi fokhagymás mandulás etető, néhány csomag fahéj és vaníliás cukor, epres pellet bőven, ami piros színével igazi feltűnő nagyszemcsés adalék lesz a keresgélő halak számára. A nagy vödörnyi csalogató anyaghoz már csak a még didergő, kissé álmoskás csontkukac kerül hozzá. Nem szabad vele spórolni ilyenkor, mert ha no csonti, akkor no party! Meg is kapja a litert a mix…

Lendülnek az első dobások… Mivel nem vagyok itt ismerős, kereső-pecával nyitok. 150g-os, kisebb űrtartalmú kosarakkal kezdek, és nézegetem a távokat, mi az a távolság, ahol még fixen megáll. Plusz keresem azt is, merre tartózkodhatnak a halak éppen. Amint összeáll a dolog, azt tervezem, hogy klipszbe kiakasztott zsinórral folytatom majd a pecát. Alig telik el néhány perc, a balos botra érkezik egy bődületes kapás, a bot lefelé, ezzel egyidejűleg a szám felfelé kezd görbülni hasonló íven. Elég jó jel, ha ilyen hamar érkezik is az első hal. Akasztást követően az amúgy sem csontra húzott féken tovább nyitok, a bottal együtt szépen kontrollálják a horgon lévő hal kirohanásait. Majd érzem, ahogy pattan a zsinór és egyszer csak megkönnyebbül… Vélhetően egy víz alatti tárgyon pattant a madzag, így sajnos elvesztettem a halat. Sebaj, ilyen nyitány után kár keseregni, hiszen előttem a nap, a halak is megvannak, és vélhetően az étvágyukkal sem lesz gond. Gondoltam én… A következő 2 órában legyezőszerűen, több távon pásztáztam végig az előttem húzódó pályarészt, de érdeklődő több sem akadt. A franc se érti… Végül megelégeltem, összepakoltam a cókmókot, és arrébb költöztem. Talán egy 50 méterre távolodtam az előző helyemtől, viszont korábbi tapasztalataim alapján már ennyi is elég szokott lenni ahhoz, hogy egy teljesen új nap kezdődjön. Sikersztori lenne, ha ez most is így lenne, de sajnos egyelőre nem lett az. Szórom és szórom a semmibe…10 óra van, és azt az első-dobásos kapást leszámítva hallal még nem volt dolgom a mai napon… Mitévő legyek??? Úgy döntöttem, a balos botot egy hosszú, de kényelmes dobást követően kiakasztom arra a távra és elkezdem 4-5 perces ütemben, nagyobb űrtaralmú kosarakkal szórni a fix pontot. Az előke hosszát is tovább növeltem 150cm-re, meglátjuk így mire megyek. Bíztam benne, hogyha mégis van a környéken hal, akkor előbb vagy utóbb csak feljön az etetési sávon. A másik botot továbbra is keresőn hagytam… Az 5. dobás csobbant az új struktúrában, amikor… A keresőbotot éppen frissítést követően lendítettem dobásra, és ekkor az állványon feszülő feedert valami eszeveszett módon elkezdte ütemesen rángani, majd a bot görbületben maradt - mindez a másodperc törtrésze alatt. Mire felfogtam az egészet, a dobást követően visszatekert néhány tekerésnyi zsineget szintén ilyen gyorsan kéri le a dobról és szinte csattan a zsinór, ahogy a klipsz egy pillanatra megálljt parancsol. Na itt fogtam fel, hogy talán nem csak szemmel kellene követni az eseményeket, hanem cselekedni sem ártana. Öregszem, és az Evo-t sem akartam csak úgy eldobni, ezért mire azt biztonságba helyeztem, a botvéget konkrétan kihúzta a kupakból és elkezdte átcibálni az állványon… lehet ám, hogy itt ismét tátott szájjal néztem az eseményeket, mert mire közelebb léptem, már állványostól a folyóban úszott a bot. Na, ami ezután történt, talán azon agyaltam a legkevesebbet… ruhástól, csizmástól rohantam be utánuk… egészen derékig kellet begázolnom, hogy a bot legvégét még elcsípjem. Mázlim volt… Kezdődhetett a fárasztás… Ameddig eltartott a küzdelmünk, addig szinte fel sem fogtam, hogy a 15 fokos Dunában állok göncöstől, és mivel váltóruha híján vagyok, a kinti 8 fok sem lesz túl komfortos majd. Esküszöm nem vagyok egy lassú felfogású gyerek, de ebben a néhány percben igazi mafla képet festek magamról. Egy szó, mint száz, sikerült merítőbe terelni a bot-tolvajt. Némiképp vigasztalódhattam azzal, hogy végre megvan az első halam, és nem is feltétlenül a megszokott átlagmérethez volt sorolható.

Kissé libabőrös combokkal (nem az izgalomtól), de tovább folytattam a pecát, még ha kissé alulöltözötten is. Mázlim, hogy a következő fél órában az az egy bot is kellően megdolgoztatott… 8 vagy 9 kapás érkezett ezalatt, pofás márnák és tetszetős koncérok formájában. Konkrétan ki is melegedtem…Később volt pár perc nyugi, amit arra tudtam fordítani, hogy a másik botot is aktív társához igazítsam. Megkapta a hosszú előkét, és a nagy, 0,8-as űrtartalmú kosarat, valamint a 43m-en kiakasztott zsinórt.

Na, innentől kezdődött az orosz rulett… Volt bennem némi félsz, hogyha maradnak ezek az intenzív és dobást követő gyors kapások, akkor igazi hazárdjáték a kétbotos peca. De mivel „éhes voltam”, sok halat akartam fogni, kockáztattam. Nem bántam meg… Olyan peca kerekedett a következő néhány órában, amiről minden dunai feederes álmodozik az ősz közeledtével. Eszméletlen jó kapások, és még annál is izgalmasabb fárasztások színesítették a napomat. Számtalan hal kikérte a zsinórt a klipszből, volt olyan is, hogy esélyem sem volt kiakasztani azt, ilyenkor tépték az amúgy kicsit sem vékony előkét. Mint említettem, a márnák mellett igen nagy számú koncér is színesítette a palettát. Jellegzetes fejrázással a bevágást követően mindig hamar elárulja magát. A hozzá tartozó súly pedig - anélkül is, hogy megpillantanánk - hamar bekategorizálja a méretét. Nem egy, fajtájának kivételesen szép egyede is tiszteletét tette egy gyors fotó erejéig ebben a néhány órában. A sok szépség mellett akad egy számomra különösen kedves is. Már fárasztás közben is éreztem, hogy nem az aprajából való. Persze a koncér fogása csak akkor biztos, ha már a merítő öleli. Sajátossága ugyanis, hogy a partmenti zónában szeret kereket oldani. Ez a hal azonban nem csak megmutatta magát, hanem egy-két fotót is engedett csinálni magáról, mielőtt ismét útjára engedtem. Mérleg híján csak a centit tudom, az pedig 57-et rajzolt.

Szerencsére már kevésbé ritka, ám védett halunk a koncér, vigyázzatok tehát rá mindenképpen, ha összefuttok vele. Na jó, nem volt végig kolbászból a kerítés… Jött egy olyan óra - vagy inkább másfél -, amikor csupán 15 percenként volt kapás. Mondjuk legalább volt időm egy kicsit gyönyörködni az októberi Duna-menti tájban… Az ősz csendesen rátelepedett a Dunára. A szemközti oldal fáin már alig maradt levél, de ami még őrzi helyét az ágakon, színes foltokkal festi meg a tájat. A víz nyugodt tükrén visszaverődik az ősz minden árnyalata, és van valami egészen különleges, megmagyarázhatatlanul békés hangulata az őszi Dunának. Horgászként pedig talán még közelebb kerül ehhez az ember: a csend, a víz mozgása és az őszi táj együtt olyan pillanatokat ad, amiért újra és újra érdemes leülni a Duna partjára.

Ahogy fordultunk bele a délutánba, úgy jöttek egyre combosabb marcik. Elképesztő bot-csavarós kapások, és orsó-recsegős fárasztások aranyozták be a délutánt. Ilyen felvezetést követően mondanom sem kell milyen reményekkel vártam, hogy a Napkorong elérje a horizontot. Szinte láttam lelki szemeim előtt, hogy az igazi fenevadak majd csak ezután érkeznek… Nem így lett… Az utolsó egy órában a nyekergő fékek helyett az éjszakai pihenőre vonuló varjúsereg lármája hallatszott csupán. Persze hiányérzetem, ha akarnám sem lehetne, merthogy tényleg annyi halat fogtam ma, ami máskor egy egész szezonra is elég lenne, köztük igazán impozáns darabokkal, szóval köszönöm Duna ezt az októberi márnadömpinget…