A „botbuktató” Ipoly

Egy ismerősöm szájából mostanság többször hangzott el az a kijelentés, hogy „az idegen vízen fogott hal mindig csodálatos élmény” és hozzátenném, igaza van. Mostanában előszeretettel kalandozok el a vén Duna kövezéseiről. Na, nem mintha nem kapnék elég élményt ott, csupán jó más állóvizeket és folyókat is, ha csak felületesen is, de megismerni. Valahogy így keveredtem az Ipoly semmihez sem fogható, vadregényes kanyarulataiba. Persze nem úgy ébredtem, hogy akkor ma irány az Ipolyság…

Néhány ismeretlen ismerős inspirált, főként a közösségi médiába feltöltött igényesen elkészített fotókkal.

Nem csak a kifogott zsákmány milyensége, de az őket körülvevő mesevilág is arra sarkallt, hogy mihamarabb ellátogassak arra a vidékre.

Kocka tavaknál sem hátrány, ha az ember fia szerez némi infót a meghorgászni kívánt vízterületről.

Amennyiben pedig vadvízre látogatunk, szinte kötelező valamicskét tájékozódni indulás előtt.

Ezért hát információt gyűjtöttem…

Szerencsémre sikerült olyasvalakit találnom, aki ugyan maga sem mozog túlzottan otthonosan a kis folyócskán, mégis a meglévő tudásából tudott legalább annyit segíteni, hogy merre is vegyem az irányt, így első körben. Köszönet érte… 

Hajnalok hajnalán indulok az ismeretlenbe… a Nap még valahol a horizont alatt téblábol, amikor Nagymarost és visegrádi Fellegvár látképét magam mögött hagyom, amint Szob felé haladok a kihalt, kanyargós, keskeny utakon.

A kis városka utolsó utcáját elhagyva, egy buszmegálló mögötti nagy parkolóban teszem le az autót, itt talán viszonylagos biztonságban tudhatom. Az oldalsó ablakon kipillantva már látszik a napkelte első kósza sugarai által bevilágított, rohanó folyócska felszíne.

Szinte rohanok a vízhez… Elképesztő látványt nyújt…

Mivel a Duna is rekord alacsony vízállást produkál, sejthető volt, hogy az Ipoly sem büszkélkedik jelenleg nagy vízhozammal. De azért meglepődtem némiképp, hogy a meder kisebb-nagyobb kövei még középtájt is mondhatni szárazon vannak. Helyenként ködfoltok misztikuma ad őszies hangulatot a tájnak, pedig közelében sem vagyunk az ősznek és hűvösebb időjárásnak, ugyanis már ilyen korai órán is bőven 24 fokot mutat a hőmérő, és érezni a fojtogató, fullasztó meleg néhány órán belüli eljövetelét.

Itt vagyok, hol is kezdjem…

Ha Ipoly, akkor a legtöbb horgásznak a domolykó-paradicsom ugrik be elsőre. Nem titkolt vággyal érkeztem ide, szeretném én is az elsőt végre horogvégre keríteni. Volt két próbálkozásom a fővárosi szakaszon, de sajnos a bogarászó vadászokhoz nem volt szerencsém.

Vágyaim okán kisebb rovar/kukacszerű, 4g-os Crazy Bug-ot csatolok a kapocsba. 

Nagyon jól vezethető a felszínen egy kicsit magasan tartott spiccel…

Vízben állós pecára is készültem ma, de mivel a köveken egész könnyedén lépkedve mozgok, egyelőre most halkabbnak gondolom ezt a fajta cserkelést. Pöcögtetem a partszélt, majd egy csendesebb, álló részt, de érdeklődő sajnos nem akad. Beegyensúlyozom magam egészen középre, ahol egy gyors zúgó rész szélét és az az alatti csendesebb részt monitorozom. Az alig 40 cm-es vízből balin durrant rá… de elvéti. Ösztönösen nyúlok a táskám cipzárjához, hogy valami balinnak szánt finomságot küldjek harcba. Majd végül megálljt parancsolok, és lebeszélem magam, hiszen nem csábulhatok el.

A terv az volt, hogy domit fogok, és csak ez lebeg a szemem előtt. Nyelek egy nagyot, és otthagyom azt a részt. 

Elkezd esni az eső, nem olyan áztatósan, ezért nem vonulok fedezékbe, folytatom a pecát.

Viszonylag hosszabb szakaszt járok be, dobálom a bokrok alját, húzom a partszélt, váltogatom a csalikat. Két kósza koppintást kapok csak, de fárasztanom nem kell…

Egy esőlevezető részhez érek, ami a környék hegyeiről hozza le a felesleget. Vörösesbarnás sáros lé keveredik az Ipoly tiszta vizével. Ezen a helyen picit  hosszabban elidőzök, persze itt is csak balin borzolja az idegeimet. Akadni ez sem akad, de nem próbálom újra támadásra bírni. Kitartok amellett, hogy domolykót fogok, és pont.

Visszakeveredek a kocsihoz és úgy döntök, keresek egy boltot, megreggelizek, majd újult erővel visszatérek…

Az első gyors rész, ahol a baller vitte volna a csalimat, halat sejtetett, ezért energiafeltöltést követően visszatérek. Ejtegetem az imitációkat a domigyanús részekre, közben a szemem sarkából látom, hogy rövid időn belül kétszer rabol a balin… Elfüstöl az agyam, feltépem a dobozt és kedvenc wtd-met csatolom fel. Első dobásra üreset húzok. A második kicsit jobb helyre érkezik, egy kőszórás mögé hullik a kutya. A surranó vízben elhúzott csalit elementáris erővel ragadja el egy ezüstös.

A fárasztás nem egyszerű. Helyenként szinte zéró a víz mélysége, ezért inkább én közeledek a halhoz mintsem, hogy átcibáljam az éles kavicsokon. Nyakon csípem őkelmét, megszabadítom a csomagtól, majd készülök egy-egy jobb fotó elkészítésére. Túl szépet, túl művészit akartam lőni, ami visszaadja, hogy milyen is itt horgászni… nem sikerült. Megfeszítette a testét, és már csúszott is ki a kezemből.

Próbáltam utána lépdelni, de sok kedvem nem volt összeverni magam a meder kövezésén.

Morgok, hisztizek egy sort… majd dühödten dobom vissza a sodrásba a csalit… nem is figyeltem különösebben a mozgását a csalinak, de talán kettőt-hármat tekerhettem bele, mikor bummmmm, újabb balin kívánta meg a jó mozgású halamat. A bánatom azonnal elszállt… Arra koncentráltam, hogy mindenképpen kézbe vehessem, ami sikerült is. Csináltam pár „biztonsági” képet, majd jöhetett pár beállítottabb is. Szerencsére modell típus volt a szálkás, mert szinte imádta a fényképezőt, a fényt, a csillogást, és a sztárságot. A távozós videó is fasza lett! 

Kicsit nyugodtabb lelkiállapotban folytattam a mai napot.

Úgy döntök, nem maradok ezen a részen, autóval kicsit feljebb kalandozok, hátha a felsőbb pályák megadják, amiért jöttem. Néhány ígéretes területen megálltam, de mindenhol az volt a bajom, hogy a két dobható állás között sokat gyaloglós, nagy távolságok voltak. Irány vissza a kiinduló állomásra.

Így utólag visszagondolva, azt hiszem hibás döntés volt. Mert a lustaságom miatt otthagytam a szemre is ígéretesebb domolykós részeket. Azért nem kell megvetni egyből!!!  

Nem tétlenkedtem!!!

Annyira meleg volt, hogy nem volt kérdés begázoljak-e a vízbe, vagy sem.

Több órát keresgéltem, próbálkoztam abban a pokoli hőségben. A kilátszó részeim pecsenyére égtek.

Hogy mit kaptam cserébe??? Rengeteg ütésem volt, kisebbek nagyobbak, de fogást nem tudok felmutatni. Amennyire vissza tudom idézni, legalább 20 akcióm volt! Az ugyebár nem kevés! Ezek legalább 3-4 féle csalira érkeztek, mégsem sikerült egyetlen halat sem fotóznom. Pedig volt, hogy 3-szor dobtam vissza ugyanoda neki a lárva utánzatot, és mind a háromszor neki is ment.

Illetve hazudok, mert még egy fenekeszeg jött, ami addig csapkorászott körülöttem, hogy végül elcsábultam, hogy rádobjak. Mondanom sem kell, mire kiegyensúlyoztam volna magam a telefonig, hogy megörökítsem, ő is búcsút intett. Fotós szempontból is egy peches nap volt.

Visszatérve az előző gondolati síkra, a rengeteg halvesztés nem újdonság nálam. Amióta új botot használok, azóta megfigyelhető, hogy a kapásaim csupán elenyésző százalékát tudom halra váltani.

Ami nagyon nem jó… 

Most ott tartok, hogy lehet ez a peca BOTBUKTATÓNAK bizonyul…

Azért mindent egybevéve, elég jól sikerült a debütálás az Ipolyon. Felfedezni jöttem, megismerni jöttem, és ha fogás nélkül mentem volna haza, azt sem bántam volna különösebben (jó azért egy kicsit de!!!). A miliő, ami körülvett már önmagában kárpótolta volna egy esetleges betli meglétét is.

Hamarosan azt hiszem, visszatérek még… és végre megfogom, amiért jöttem.