Csukamentés Halbogárral a Dunakanyarban...

Csukamentés Halbogárral a Dunakanyarban

A legutóbbi közös, úgymond ismerkedő Ipoly peca óta eltelt néhány hét. Azóta megállíthatatlanul, szinte rohamléptekben fordultunk bele az ősz halbő forgatagába. Közben néhány alkalommal összefutottunk egy-egy esti, vagy kora hajnali süllőzés okán a Duna kövezésein. Most viszont úgy döntöttünk, eljött az ideje megint egész napos túrát elkövetni. Ezúttal én mentem vendégségbe Halbogár cimborámhoz.  

Erre az esztendőre jellemzően pergető horgászatok kerültek előtérbe, most sincsen ez másként.

Folyami csukák reményében kerestük fel a Dunakanyar eldugott kis öbleit. Tomi jó tárlatvezetőnek bizonyult, már az odaúton a kocsiban több helyet, alternatívát, A, B, C tervet vázolt elém. Magabiztosnak tűnt, így hát szinte biztosnak gondoltam, hogy valahol, valamiképpen összehalazzuk a kezünket a nap folyamán. 

A kora reggeli időjárás teljesen az aktuális évszaknak megfelelően indult. Tahiban kezdtünk, ahol egy csodálatos sóderos partszakasz sejlik fel a tejköd takarása mögül. Azonban csalóka képet fest elénk az októberi hűvös reggel, ugyanis délutánra szikrázó napsütést, és árnyékban mért 25 fokos, kora nyári meleget ígértek a jósok. Kicsit nehezen hihető még ebben a pillanatban, hogy ennek valamelyest is van valóságalapja, hiszen a kocsiból kilépve hűvös, metsző szél csípi az orcánkat. Bizony elkelt a réteges öltözködés…

Nem vesztegetjük sokat az időt, ugyanis addig lenne jó megbúvó csukára lelni, amíg optimálisak a körülmények, mert amint a Nap sugarai oszlatni kezdik a ködöt, úgy esélyeink arányosan kezdenek konvergálni a 0-hoz.

A sekély partszélbe húzódó kishalrajok hamar megmutatják magukat, és ha ők jelen vannak, akkor a ragadozók sem lehetnek messze gondoltuk… Megerősítésképpen balinok hangos fröccsenései jelzik, jó nyomon járunk. Reményeink szerint lapulnia kell legalább egy folyami tigrisnek is a kishalfelhő alatt. Gumikkal pöcögtetjük az apró kavicsos állóvíz legalját. Később előkerülnek a „gyengék fegyverének” titulált nagyobb méretű körforgók is, de érdeklődő ezekre sem jelentkezik. Néhány dobás erejéig balinos csalik vágják a vizet, de az eddig hangosan csapkodó Őnök most mélyen hallgatnak. Újabb két nagy földnyelv által körülölelt csendes, nyugodt szakaszra vetünk szemet. Rendületlenül fésüljük át a több szobányi területet, kitartásunk töretlen.

Minden dobásban ott a hal lehetősége, de sajnos ezúttal itt is kudarcot vallunk.

Tomi úgy dönt, a másik irányban található, nagyobb kőgátnál lehet esélyünk. Illetve az amögött húzódó öböl csendes vize szolgálhat némi reménnyel a fogásra.

Mire felballagunk már szinte feloszlik a tejköd, egyre kontrasztosabban rajzolódnak ki a környező hegyek őszi színekben pompázó sziluettjei. Meseszép a táj. 

Térdig érő vízben habzsoló, váltózó méretű balinok egyedei rohamozzák a csoportosult kishal tömegeket. Felforr a vérünk, újból fenekeszeg fogására alkalmas woblerek kerülnek elő a táska mélyéről. Alig néhány dobás kell csupán, mikor vendéglátóm brutál ütést kap. Tetszetős fogatlan ezüstös ragadozó rázza a fejét, miközben ellentmondást nem tűrően ragadja tarkón Tomi a megérdemelt zsákmányt. Fél szemmel őt figyelem, de azért lendítek én is… Méretben sajnos bőven elmaradok az övétől, de én is akasztok egy fajtársat.

Az első dupla fogás a mai napon. Öröm, boldogság! :-) Aztán rajtamaradunk a pályán, rengeteg ütést kapunk, és igen változó méretben sikerül partig terelni a balincsorda tagjait. Az elosztás nem túl egyenrangú, Halbogár méretben és darabszámban is bőven fölém kerekedik. Ügyes kezű pecás, jól olvassa a ragadozók mozgását, és az általa favorizált csali is átlagon felül teljesít…

A műcsalik terelése közben több apró csipkelődést is kapunk, ami nem balint sejtet, ezért apróbb csalival próbálkozok tovább, és a tekerési sebességet is jócskán visszalassítom. Hamar fény derül a csipkelődők kilétére. A foltokban magasra növő hínárcsomók között éhes, csíkos kis banditák lesik áldozatukat. Óvatlanságukat kihasználva meg is vámoljuk őket némiképp. 

Majd társam is, és én is még egy-egy kisebb balint ütünk zárszóként.

Továbbállunk… újabb helyek után kutatva.

Mélyebb szakaszra látogatunk, ahol nagyobb jigeket ejtegetünk, de a meder alját így is nehezen érjük el. 

Akármennyire fasza haltartó helynek tűnik, komoly érdeklődő innen sem jelentkezik. Persze Tomi egy randalírozó Balin habzsolását megelégelve rápróbál, és be is csapja az újabb dunai ragadozót. Pár képet itt is kattintunk, majd útjára engedjük őt is. Kordul a gyomrunk, ezért a kocsi felé bandukolunk a visszahúzódó Duna saras, ragadós, dagonyás partján. 

Csukás napot terveztünk, de egyelőre nem állunk nyerésre, sajnos a krokiknak nem szólt senki a jövetelünkről…

Falatozás közben úgy döntünk, egy másik csukás rész reményében útnak indulunk, de közben még egy balinos résznél megállunk, ahol az egónkat még kicsit megcibálják a ballerek, mert csúnyán a képünkbe röhögnek.

Következő állomásunk színhelyén - sajnos az extrém alacsony vízállás miatt - szinte porrá száradt mellékágakat találunk. Na, itt sem lesz meg, amiért jöttünk.  Kiballagunk az ártéri erdőn keresztül az élő folyóhoz, közben a távolban víztükrön megcsillanó fény tereli a tekintetem. Egy jókora kubik látképe tűnik fel. Messze is van, és innen nézve is rendkívül sekélynek tűnik, ezért hát különösebben nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget. Tovább-ballagunk, és ismét kőgátak mögötti állóvízben keresgéljük a csukát. Mondanom sem kell, totál zéró itt is.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve elindulok egymagam a korábban felfedezett maradványvíz felé. Sétálgatok a szélén, és valamiféle élet jeleit kutatom a kissé posványos, algás vízben. Sehol semmi!

Meg sem rezzen a víztükör. 

Végül úgy döntök, megpróbálok egy aprócska forgót elvezetni a mocsaras vízben. Ahogy felszínt ér az apró aranyszínű pörgettyű, azonnal 3 irányból rombolnak rá. Nem is tudom én lepődtem–e meg jobban, vagy az apró kis ceruzacsuka, aki elsőnek ragadt meg a vason. Gyorsan szabadítom, majd úgy döntök, visszamegyek Tomihoz, és az élőbe engedem vissza a kis fogast.  Hamar visszatérek, de immáron nem egyedül. 

Mindketten sorra szedegetjük a kis krokikat, majd futunk velük az öreg Duna irányába, hogy mentsük, amit csak lehet. Mondanom sem kell, 1-1 fogott hallal több száz méter sprintet vágtunk ki, ami a közben gatyarohasztó meleggé vált időben hamar izzadságcseppeket csalt a homlokunkra. 

Csoda, hogy ebben a kis vízben, amiben látszólag a legkevesebb táplálék nélkül tengették az életüket, mégis életben maradtak. Azt reméltük, méretesebb darabot is rejt ez a mini élővilág, de éppen hogy méretes darabnál nagyobbat nem tartogatott számunkra. Rengeteg ifjoncot sikerült áthelyeznünk, egy élhetőbb környezetbe, ami jó érzéssel töltött el mindkettőnket. Régóta horgászom, de ilyenben még nem volt részem soha. Érdeklődésünk ismét a szentendrei ágra fókuszált, ideje lenne normál körülmények között megfogott csukát is abszolválni. 

Egy vízbe dőlt hatalmas, kiszáradt fa ágai között keresgélt Tomi, én pedig a másik irányba folytattam a kutatást.

Alig telt el pár perc, mikor éles, sikerszagú kurjantásra lettem figyelmes.  Nem voltam rest, azonnal kerestem a hang forrását, és rohantam annak irányába. Pont mikor odaértem, az addig széles vigyor fancsali arccá kezdett formálódni… Egy rosszul akadt, legalább 50 cm csuka oldott kereket, a gumiba rejtett horogról. Nem láttam még a cimbit sokat keseregni, de most rendesen elvolt kenődve, csak azt hajtogatta, hogy tett annyi jót a növendék csukákért, hogy igazán megérdemelte volna, ha legalább egy fotó erejéig kézbe vehette volna ellenfelét.

Persze igaza van, de az élet sajnos nem ilyen… 

Eljárt felettünk az idő, az októberi nap már hamar a horizont alá kúszik, így hát mi is szedtük a sátorfánkat, és búcsút intettünk a Duna vadregényes kanyarulatának.

Utólag visszagondolva, nagyon nem volt még igazi csukafogós az idő, persze lehetett volna szerencsénk, és foghattunk is volna rendesebb körülmények között is csukát, de majd legközelebb, talán nem is olyan sokára revansot veszünk a galádokon.