Tavaszi seggelések…

 

Előző évben többször is elkövettem azt a hibát, hogy akkor is erőltettem a ragadozó halak megfogásának szándékát, amikor az finoman szólva sem halmozott el pozitív élményekkel.

A tavasz is nehezen és némiképpen döcögősen indult, meg persze a késő nyári, ősz elejei fogások sem mindig kényeztettek kellőképpen.

Vagy csak az én igényeim nőttek hirtelen, már nem is tudom igazán eldönteni.

Mindenesetre rendületlenül erőltettem a dolgot, kár volt… Hiszen lett volna bőven más alternatíva is!

Legtöbbször fogtam ugyan, de a megszokotthoz képest sajnos viszonylag keveset és a méret sem volt mindig éppen kielégítő. Ennek okán sokszor nagyon nyögvenyelős X-ek kerültek a naplóba.

Mindezt persze álszentség lenne panaszkodásként legépelni, mert az év nagy részében sikerült beletenyerelni rendszeresen bomba pecákba is.

Azonban tanulva a hibákból „húszhúszban” kicsit más stratégiát kívánok követni.

Nem erőltetem, ami épp nem megy igazán!

Ezen a mezsgyén haladva alakult úgy a tilalmakkal kevert-kavart mostani tavaszom, hogy több alkalommal is a feederek mellett ücsörögve gyűjtögettem a horgász élményeket a pergetés helyett.

Nem bántam meg, hiszen mindenkinek jót tesz időnként a változatosság…

 

Első, „DÉLI” kaland…

 

Ebben az esztendőben váltottam először országos jegyet, ugyanis némi matekozás után hamar rájöttem, hogy kis hazánk különböző vizein barangolva bizony a sokszorosát költöttem korábban a „majdnem, hogy mindenhova IS jó zöld papíros” áránál! Viszont a mostani zsugával a zsebben még nagyobb a szabadság, így idén több, új, még ismeretlen vadvízre vagy a korábban látogatott folyók különböző, még felderítésre váró szakaszaira is ellátogathatok gond nélkül.

Igyekszem is élni ezzel a lehetőséggel…

Így esett, hogy a fővárosi Dunát elhagyva, Tomi barátommal elcsalinkáztunk egy délebbi, még fel nem fedezett szakaszra, ami Zsolt cimboránk jóvoltából került a látóterünkbe. Ő szép halakat fogott ott már március legelején, s mivel így megvolt a kellő löket, próbát tettünk mi is a környéken.

Az időnk napsütötte, bár kissé hűvös volt még, pláne hogy a halak sem dolgoztattak meg minket különösebben. Viszont határozottan jó nap volt. Nem is vágytam másra, mint ott üldögélni a folyó partján, körülöttünk az éledező természettel. Meg persze azt a néhány valamire való kapást igyekeztem halra váltani, ami beesett a nap folyamán. Ennyi már elégnek is bizonyult a boldogsághoz!

Jót sztorizgattunk Tomival a korábbi „nagy” közös horgászatainkról. Remek nap volt…

Tavaszi hérics

Maradékból RSD…

 

Az „öreglányos” kaland után néhány nappal, a még ott bekevert etetőanyag maradékának elhasználásán törtem a fejem. Nem akartam megint a nagy folyó partjára menni, inkább egy jóval gyorsabban melegedő alternatívát kerestem a mozgalmasabb peca érdekében.

A hozzám közel lévő RSD jó választásnak tűnt elsőre.

Korábbi, aktívabbnak mondott, rezgőspicces időszakomban néhányszor ellátogattam oda pontyozni, keszegezni. Csupa jó emlékem van onnan…

Gondoltam, hát felelevenítem…

Az előző néhány nap szeles, borongós időjárása egy csapásra szelídülni látszott. Kisütött a nap és a bontakozó leveleket sem gyötörte már a csalafinta tavaszi lehelet. Bepattantam hát a kocsiba és alig 20 perc múlva már vizslattam is a víz felé meredő spiccet. Talán csak négy órát töltöttem a parton.

Viszont az idő rövidsége ellenére is bizton állíthatom, nagyon rég nem dévéreztem ilyen jót.

Akciódúsra sikeredett a délután. A végére koronaként még ugyan örültem volna egy pontyocska megfogásának is, de a virágzó fák alatt merítőbe terelt dévhal sokadalom is maximálisan boldoggá tett…

 

Ismét Duna, de most ÉSZAK…

 

Halbogár barátommal tavaly ősszel már volt egy nagyszerű közös kalandunk a festői Dunakanyarban. Erről itt olvashattok...

Klasszikus, sok halas, hamisítatlan, őszi márnázáshoz volt akkor szerencsénk. Úgy döntöttünk, megnézzük, hogy a tavaszi arca is van-e legalább annyira gyönyörű és változatos, mint amikor már kissé rozsdásodik a táj. A látvány most is magával ragadó. Csupán pár hét telt el az előző dunai turné óta, de lélegzetelállító a különbség. A reggelek persze még csípősek, de a Nap ereje egyre fokozódik.

A szemközti hegyek fái is már lassan zöldbe borítják a lankák erdeit. Akkor is megérte volna idejönni, ha kapásunk sincs a nap folyamán, de persze azért szerencsénkre akadt néhány hal a horgainkra.

A lassacskán, de stabilan melegedő folyó mutatott nekünk valamicskét a kincseiből.  

Persze nem mondom, hogy alig győztük a kapásszámot, de számos faj több egyedét is merítettük a horgászatra szánt időnk során. Márnák, szilvák, bodorkák, koncérok és cimborámnak egészen furcsa körülmények között, de még pár, amúgy ragadozó vénával megáldott balin koma is elhúzta a horgát. Szóval, elég jó kis mozgalmas napunk volt megint csak! Meg persze inkább a szabad levegő, mint a karantén…

Felújítás után Tiszaug…

 

Ha már rengeteg szabadidőnk lett a párommal a kialakult járványhelyzet miatt, mint sokan mások, mi is belefogtunk néhány renováló munkafolyamatba a portánkon. Pár napos festés és idegtépő bútor szét- és összeszerelősdi amúgy kicsit sem szórakoztató tevékenysége után úgy döntöttem, ellátogatok a tiszaugi telkünkre, amit idestova négy éve kerestem fel utoljára.

Jelige: Teljes pihenés…

Nagyon sok, jó emlék fűz ide még egészen siheder koromból. A legnagyobb amurok és pontyok megfogásának élménye is ide köthető azokból az időkből. Persze, ez idő tájt még egészen más arcát mutatta ez a csodás félvad víz. A tanyánk előtt húzódó, akkoriban csak „zöld pokolnak” emlegetett tökleveles rész elképesztő halakat rejtett. Heteket tudtam ott úgy eltölteni, hogy csupán egyetlen hosszú napnak tűnt az egész. A „tökösnek” azóta nyoma sincs és sajnos a megfogható nagytestű halak száma is igencsak megkopott az elmúlt évtizedben… Azonban most mégis igazán jó szívvel érkeztem ide…

Magas élet...

Persze, azért most már a pergető felszerelés is bekerült a csomagtartóba, hiszen nem titkoltan szerettem volna pár nagybajszú harcsát elkapni az előttem álló éjszakák folyamán.

Tervnek jó is volt a dolog, de mint a vásárolt napijegyből kiderült, ettől az évtől TILOS a pergetés a holtágon az év minden szakában! Nem mondom, hogy ujjongtam örömömben a hírtől!

Ekkor azonban még igyekeztem nyugtatni magam, hogy hátha nem mutatják magukat a harcsák és akkor talán nem fáj majd a szívem az elszalasztott esély okán. Erre csak annyit mondok, hogy este kilenctől tizenegyig több, mint 25 összetéveszthetetlen buffanás dördült el a közvetlen közelemben, utána már nem is voltam hajlandó számolni… Nem láttam a pipától…

Tehát maradt a feederezés…

Szigorúan a már klasszikusnak mondható rumos, vaníliás, főtt kukoricás etetésen, ahogyan az ősidőkben is csináltuk. Semmi bojli, semmi pellet, semmi glanc és flanc, csak a kissé mászkosra készített tengeri.

Fahéjas, vaníliás csemcsula...

A „csodafegyver” ellenére a dolgom sajnos mégsem volt egyszerű, hiszen a patkó alakú holtág utolsó előtti telke a miénk. Ez miért lényeg?

Mert, mint minden ilyen levágott kanyarulatnak a szélei, szinte törvényszerűen sekélyek és el is vannak iszaposodva rendesen.

Na, itt sincs ez másként…

Alapból nem is lenne gond ezzel, hiszen az évtizedek alatt mondhatni sikeresen alkalmazkodtunk az adott körülményekhez. Azonban a hómentes tél és a csapadékszegény tavasz kéretlen hozadéka, a szokottnál is alacsonyabb már-már extrém vízállás fogadott. A legmélyebb ponton is, ahol az etetés lett kialakítva, alig érte el a 60-70 cm-ert a vízoszlop magassága.

Gyorsan el is könyveltem, hogy de legalább szúnyog nincs, kaja, pia van, csak pihennem kell, mert a halak nem valószínű, hogy zargatnak majd a következő három nap folyamán. A szerencse azonban rám mosolygott, hiszen néhány óra alatt már a 3. pontyomat húztam a pocsolyának mondható vízből. Meglehetősen jó kezdés, ami reménnyel töltött el és ezek után érthető okokból, epekedve vártam az éjszakát…

Habár cudar hideget ígértek éjjelre (+3 fokot), mégis úgy döntöttem, hogy feladva a kényelmemet a botok mellett, sátorban töltöm az éjszakát. Szerencsére a közel 20 éves, még minőségi hálózsákomnak köszönhetően minden túlzás nélkül, de melegem is volt a felvert „rongylakban”, ahová hajnali egy után húzódtam be, miután a pontyok jószerivel, teljes mértékben leszartak…

Eseménytelen volt az éjszaka…

Mint, ahogy a másnap és az azt követő éjjel is! Ott még tettem egy kósza kísérletet stupeken ficánkoló kárásszal, de reggel sajnos érintetlenül engedtem útjára a kissé megviselt, ám de hősiesen küzdő „karcsit”. Igaz, az ezt megelőző estével ellentétben a harcsák aktivitása is hallhatóan vagy pont, hogy nem hallhatóan, de csökkent.

Mindenesetre nem panaszkodom most sem, mert élveztem az ott töltött időt, kellőképpen feltöltődtem. Meg, persze ha emelkedik a szint a várva várt esőzések következtében, akkor hamarosan újra támadok.

Ezzel a pár üldögélős történettel jutottam el május 1-ig, de most már a balinok, süllők és sügérek felé fordulva vetem bele magam ismét a pergetős, cserkelős pecák forgatagába.