Csend, nyugalom, Duna...
Aki ismer, az tudja
rólam, hogy imádok feederezni. Ebben a fajta pecában megtaláltam önmagam, jól
érzem magam benne és gyorsan lekopogom, de a fogásaimra sem lehet különösebb
panaszom. Viszont egy jó ideje foglalkoztat a dolog, hogy hogyan kellene
csillapítani a horgászat utáni vágyamat, amikor kedvenc halaim majd minden
tagjára időszakos tilalom van. Egy darabig még megoldást jelent a dévérek,
laposok és karikák üldözése, de sokadik alkalomra már kicsit egykedvűen
siklatom partig az említett fajokat. Egy ilyen keszeges peca alkalmával volt
szerencsém olyan vízi parádét látni és hallani, hogy tátva maradt a szám.
Darabos balinok robbantották a felszínt és kapkodták a rémülten menekülő
aprónépet. Kedvem lett volna rádobni…
Annyira beleégett
az agyamba az a reggel, hogy miután hazaértem, előkerestem egy évekkel ezelőtt
vásárolt pergető pálcát, amit Attila cimborámtól vettem meg azért, hogy
üldözhessem vele az öblök köveseit. Néhány ilyen UL gumis pecán részt vettem és
sikerült is jó néhány szebbecske csíkos hátú banditát felcsalni a mélyből. Jót
szórakoztam akkor, de ahogy tavaszodott azonnal előkerültek a feeder pálcák és
a kis pergető ment a sarokba a többi közé.
Körülbelül azóta annyira sem nyúltam hozzá, hogy arrébb tegyem. Most
viszont kedvem támadt újra ragadozóhalakat kergetni.
Vélhetően azért is
kerülöm a műcsalis pecát, mert úgy vélem művészet a kishal utánzatok helyes
mozgásának tökéletes kivitelezése. Magamat pedig picit fakezűnek érzem ilyen
precíziós feladatokra.
A lényeg, hogy bot
van, olyan amilyen nem feltétlenül balinfogásra termett, de egy misét azért
megér.
Vékony 0,10 fonott
zsinórom van itthon elfekvőben és valami kisebb, könnyebb orsót is tudok a
botra szerelni, ha nagyon körülnézek. Csalik kellenének…
Ennek a 3 csalinak még nem kell pergető táska... :-) Na de majd :-)
Na, itt vagyok
meglőve… Mindenképpen felszíni csaliban gondolkozom, egyrészt mert melegedő
vizeinkben a kishalak után mennek a ragadozók is, így vélhetően felső
vízrétegben lehetek eredményes. Másrészt a Duna az Duna. Akadók, kövek finoman
szólva sem a barátaim.
Szóval felszíni, de
hogy milyen is pontosan az megint tök homály…
Viszont van nekem néhány nagyon kedves, nagyon tapasztalt horgász
cimborám, akik ráadásul még segítőkészek is…
Kaptam néhány
tippet mik is a favorit felszíni csalik… Internet a barátom, azonnal kezdtem
felkutatni az említett darabokat. Nagy
meglepetésemre szinte az összes hiánycikk az országban…olyan meg, hogy egy
weboldalon egyszerre több darab is kapható legyen a kívánságlistámról, az meg
szinte elképzelhetetlen. Végül sikerült 3 fahalra 13.000 jó magyar forintot
beinvesztálni… Nem mondom, vert a víz, amikor arra gondoltam, hogy akár 1 óra
alatt is eldobálhatom valamennyit… A lényeg a lényeg, hamar megjöttek a kis
játékszereim, már csak egy hajnali időpont kellene, ami szabad. Szombatra
terveztem, de utolsó pillanatban beesett egy tejfakasztó buli, minek
következtében hétfő hajnalra tolódott a támadás napja.
Ez idő alatt volt
időm tanulmányozni természetesen Youtube-on, hogyan is kell helyesen vezetni a
kipróbálni kívánt darabokat. Popperről már hallottam és láttam is, hogyan
működik. Viszont a „sétáló kutya” elnevezésű halacska még hallomásból sem volt
ismerős… Mi lesz ebből??? Mindegy, pár
videót lejátszottam úgy 27 ezerszer, hogy legalább az agyam rögzítse a
technikát. Élesbe meg, lesz, ami lesz…
Illex Moccasin...
Az igazság napja…
Hajnali 3:50!!!! A
telihold sárga fénye mutat utat a kocsiig. Gyorsan, halkan bedobálom a maréknyi
motyót és irány a helyszín… Onnan lehet tudni, hogy baromi korán van még, hogy
már idejét sem tudom megmondani, mikor jutottam el A-ból B pontba ilyen gyorsan
Budapesten.
Kvassay-zsilip
környéke az úti cél, illetve annak az élő Duna felőli része. Sietősen lépkedek
a harmatos gazban, és közben kémlelem a vizet, van-e valami rablásféleség
odalent. Semmi, tök süket minden…
Nem jó jel mormogok
magamban… Minden esetre célirányosan haladok arra a helyre, ahonnan kényelmesen
meg tudom horgászni azt a részt, ahol legutóbb habzsolt a balin.
A szereléssel nem
kell bíbelődnöm, előző este mindent pöccre szereltem, csupán a csalit kell a
fülbe akasztani és kezdődhet a vallatás… Illex Moccasint pattintok fel és már
hajítom is az örvénylő víz szélére… Otthon kicsit aggódtam, hogyan fogom a
gyakorlatba átültetni azt, amiről elméleti szinten már van némi fogalmam.
Kérdéses volt számomra, miként is kell kívánatosan vezetni egy ilyen „kutyát”. A félelmem hamar szertefoszlik, mert
szerencsére első próbálkozásra sikerül látványra is tetszetősen csévélni a
csalit. Nekem legalábbis tetszik, aztán, hogy a ballerek is megkívánják, az
majd kiderül…
Jó negyed órája
dobálhatok, ezalatt alig két rablást láttam, azt is inkább kisebbet és egészen
a szélében, a parti kövezés mentén. Ezért párhuzamosan fordulok a parttal és
hosszan elnyújtott dobást követően táncoltatom a szúrós kishalat. Időnként
ütemet tévesztek, hamar görcsösen kezd mozogni a csuklóm. Próbálom kicsit
lazábbra venni a figurát… A pálcát kezdem megszokni, ezért egyre bátrabban és
pontosabban ejtegetem a kívánt helyre a küsz imitációt. Kémlelem a vizet, de
még hajtást sem látok… hol vagytok, hol vagytok???
Lassan közeledünk
az első fél óra végéhez, amikor egészen a part szélébe érkezést követően
azonnal indítom a csalit vissza, magam felé. Alig néhányat tekerek az orsón,
amikor a nyílt víz felől, méterekkel arrébbról valami berobban a wobi irányába.
Szemem, szám tátva, de mire felfognám mi történik, már csavarja is ki a
pergetőt a kezemből. Félelmetesen jó érzés és kb leírhatatlan pillanat, ahogy
előbb vizualizálod a kapást, mint hogy éreznéd a kezedben az ütést. Brutális.
Jó lenne, ha azt
írhatnám, hogy elképesztő fárasztásban volt részem, de hát márnához vagyok
szokva, így inkább csak élvezetes és emlékezetes volt az a néhány másodperc,
míg megadóan nem siklott a kezeim közé. Szép, egészséges fenekeszeg, izmos,
erős, igazi dunai ragadozó. Szerencsére sikerült túljárni az eszén. Ilyenkor
van az, hogy öröm, boldogság.
Pózolgatunk,
videózunk, aztán mehet vissza riogatni a kicsiket…
Dunai baller... <3
Gyorsan dobok egy
képet mentoromnak, hadd tudja csak meg, hogy nem volt hiábavaló az a sok idióta
kérdés, amit nekiszegeztem… Ezúton is köszönet és hála, hogy nem hajtott el a
picsába.
Kezd visszaállni a
pulzusom a normális közeli értékhez, szóval kezdhetem elölről a szisztematikus
átfésülését a területnek. Továbbra is csendes, nyugodt a felszín, sehol nem
látni szétfröccsenő babahalakat…
Úgy döntök, kicsit
pihentetem a pályát, vélhetően szétdobáltam és világgá kergettem minden
ragadozó Őn-t és prédáját.
Feljebb sétálok és
igyekszem egy olyan bokor/bedőlt fa alatti részt meghúzni, ahol legutóbbi
látogatásom alatt termetes balin garázdálkodott… Igaz, most ez is csendes, de
egy próbát megér…
Nem egyszerű a
csalit a célterületre juttatni, pláne, hogy kicsit fosok miután kb 7000 ft-os
csalival centizgetem a felszerelés marasztaló részt… Úgy döntök, végül mélyen a
sodrásba dobva próbálom leúsztatni a bokron túl, szabadon futó zsinórral, majd
a kellő távolságból elindítva pont az ágas-bogas rész alatt húzom el a csalit.
A terv jó, a kivitelezés többször egymás után sikeres, de sajnos eredménytelen…
Visszatérek a
„pihentetett” szakaszra…
Pár lendítés után
az előző kapás helyétől néhány méterre újból kapás kezd kibontakozni a
másodperc törtrésze alatt. Látványosan érkezik a koma és ver oda a csalinak…
Legalábbis így érzékeli a szemem és az agyam, viszont az ütést a kezem nem
érzékeli egy pillanatra sem, ennek ellenére jókorát rántok a nyélbe, minek hatására a csali felrepül a levegőbe, majd
csobban vissza tehetetlenül egy jó méterrel arrébb az akció helyétől. Becsapott
a szemem, és talán elrántottam előle a csalit??? Vagy lehet nem is azt
támadta???!!! Örök rejtély!!! Mindenesetre gyermeteg hiba volt részemről, de
reflexszerű mozdulat volt…
Kezd erősen tűzni a
nap, ezért úgy döntök, visszasétálok a kocsihoz és elpályázok haza. Közben
valamennyi elém kerülő beugrót még megvallatom, sajnos eredménytelenül.
Kesergésre azonban
nincsen okom, hisz így is remekül sikerült az első WALK THE DOG stílusú
pergetésem a Dunán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése