Meglepetésvendég a Dunán...

Munkanap van! Igazi nyári, tikkasztó forróság. Kicsit kómásan, egy frissen főtt kávé illatába bódulva tervezgetem a mai nap teendőit. Végül addig sakkozok a feladatok elvégzésével, hogy ha csak egy lopott kis órácskára is (na jó, több lett belőle), de el tudok szabadulni valamelyik fővárosi öbölbe néhányat dobni. Ennek okán egy bot és egy marék balinos csali társaságában indulok a város forgatagába.

Jól haladok a dolgaimmal, 1 óra magasságában már az újpesti öböl közelében keresek némi napfénytől védett parkolóhelyet, ahol „horgászósba” öltözhetek át.

Nem a legideálisabbak a körülmények…

Patakokban folyik a homlokomon a verejték, miközben illegálisan lerakott szemétkupacok között lavírozok az öböl olajfoltos vize felé. Nem egy természetközeli élmény! De ez is Budapest!

Kezdésképpen felsétálok a magas fal tetejére, onnan kémlelem a felszínt. Néhány percet időzök fent csupán, majd szomorúan konstatálom, „döglött” a víz.

Sebaj, ha már itt vagyok, megejtek néhány dobást… Leereszkedek a magaslat tövébe és lendületesen kezdem szórni a vizet… nem sok sikerrel. Hamar meg is unom dolgot és a Marina felé veszem az irányt.

A magas part másik végében első dobásra egy jó ütést kapok a betonépítmény árnyékából, de sajnos nem akad rendesen.

Nem vagyok benne egészen biztos, hogy megszúrta a száját, ezért néhány cserecsalival próbálkozom újra támadásra bírni, de a maroknyi időmből nem szeretnék sokat erre pazarolni, így innen is hamar továbbállok…

Talán majd a nagy Duna…

Felcaplatok a hídra, majd lihegve bekommandózom magam a szigetcsúcsra.

Közben utcalakó kolónia tagjai néznek rám megvetően, ahogyan keresztülsétálok az „otthonukon”.

Ez sem Budapest büszkesége sajnos!!!

A csúcs elvágó vizén keresek ragadozót, de azalatt a néhány perc alatt, merthogy csak ennyit bírtam a tűző napon, nem sikerül kapásra bírni senkit.

Az órámra pillantok és mivel nem túl eseménydús és a dög meleg miatt nem is túl komfortos a peca, elindulok visszafelé. Ennyi volt mára!

Míg kiérek a szigetről, addig gyors újratervezés keretein belül úgy döntök, adok egy esélyt még a Fokának.

Az öböl belső oldala fás, árnyékos, és mivel nem túl magas a vízszint, így a kövezésen besétálva egész nagy részt meg lehet horgászni.

Ahogy közeledek a solyázó rész sekély vizében, egy retúr méretű balin randalírozására leszek figyelmes.

Legalább itt van egy kis élet!

Hogy honnan tudom, hogy retúr méret?! :-)

Hát mert a kis mohó a második dobásra elcsábul a kis L-minnownak! :-)

Már majdhogynem kiért a csali a szárazra, mikor is oldalról rákanyarodva megnyílt a víz az ezüstös háta felett és keményen odavert. Rövid csata után még a vízben szabadítottam a horogtól, majd intettünk búcsút egymásnak.

Végre valami esemény… :-)

Dobálgatok minden irányban, közben kémlelem a vizet, hátha látok rebbeni aprónépet…

Cserélgetem a favorit csalikat egymás után. A soron következő egy fiiish power tail, ő kerül a kapocsba.

Az első dobást indítom, amikor egy szép fröcskölős rablás durran el abban az irányban, amerre céloztam. A lendület nagyobb, mint amekkora távolságban volt az akció, így azonnal próbálom visszafogni a slungot. Hiába minden igyekezet, így is legalább 3-4 méterrel túlszalad a támadás epicentrumától.

Őrült tempóban vontatom a csalit, hátha sikerrel járok…

Túlhúzom a rablás helyén, de nem támadja semmi. Ekkor kettőt belerántok ütemtelenül, mire tompa elnehezedéssel ráeszi magát a horogra. :-)

Kis huzavona után magamhoz édesgetem. Elég vékonyan akadt a vas, így mikor tarkón ragadnám, az érintésemtől megijed és leveri magát. Annyira nem szomorkodom, hiszen amúgy sem volt sokkal nagyobb 40 cm-nél.

Negyed óra üresjárat következik, és már tényleg nagyon mennem kellene…

Persze, ilyenkor lát meg az ember olyan dolgokat, amit nem tud itthagyni… :-)

Szedtem már le innen a belógó ágak alól szebb domikat, és most is a jelenlétükre utaló szedéseket véltem felfedezni. Plusz néhány kisebb, olyan sügéres rablás is eldurrant a kövezés tövében.

A mai legkisebb csali, ami nálam van, „botvégre” kerül, majd lassan, időnként megállítva terelgetem a szórással párhuzamosan.

Az első néhány dobás hasztalannak bizonyul…

Majd egyszer csak valami kőkemény rányúlással jelentkezik, fordul egyet és azonnal elindul a szemközti hajók alá, egyenletesen, és folyamatosan.

Talán harcsa?! Merül fel első gondolatként.

Annyira ellentmondást nem tűrően haladt a biztos szabadulást jelentő kikötőbeli építmények irányába, hogy szinte biztos voltam benne, hogy nem derül fény az elkövető kilétére.

Próbáltam lassítani amennyire a felszerelés engedte, de kezdetben szélmalomharcnak tűnt a dolog.

Végül csak sikerült neki megálljt parancsolni!

A visszafordítás procedúráját követően, először jobbra majd balra tett újabb kísérletet a gyorsított eljárású szabadulás érdekében.

Szerencsére a Westin W3 UltraStick 7-28 g fokozatosan őrölte fel az eddig ismeretlen hal erejét.

Néhány perc elteltével eljutottam odáig, hogy ellenfelem vaskos, aranyló teste átsejlett a Duna vízén.

Jött a felismerés, hogy ponty, és vele az a szomorú feltételezés, hogy nyilván akkor külsős akadás.

Bármilyen ragadozónak örültem volna, ami ilyen kitartással és vehemenciával küzd, de egy „kikapált”, „kabátos” ponty pont nem hiányzott.

Kicsit keményebbre vettem a figurát, bíztam benne, hogy az aprócska hármas majd csak kipattan a testéből.

A durvább fárasztásnak hamar meg is lett a hozadéka, először került felszínre a pikkelyes.

Csak egy pillanatra, mert szinte azonnal visszatört a mélybe, de abban a tizedmásodpercben ameddig szem előtt volt, úgy látszott, nem külsős az akadás.

Nahhh baszki!!!!

Átértékelődött a dolog azonnal!

Kezem egyből a féken és már tekertem is „vajpuha” fokozatra.

Fejben gyorsan meghánytam-vetettem a lehetőségeimet.

Nyilván ha a kezdeti rohamokat bírta a felszerelés, akkor azzal már nem lesz gond.

Ha csak a Yo-Zuri kisméretű horga meg nem adja magát… Itt elmondtam 10 miatyánkot!

Szóval tételezzük fel, hogy karnyújtásnyira vontatom, na de akkor hogyan fogom kiemelni itt a kövezésen?! Merthogy persze merítő még csak véletlenül sincsen nálam.

Rendes fogást találni egy ilyen halon szabad kézzel, mondjuk úgy, nem egy leányálom.

A testi épségét egy pillanatig sem szeretném veszélyeztetni, szóval a kövezésen kivonszolás vagy hasonló agyament gondolat szóba sem jöhet.

Kicsit csillapodik a tombolása, így van időm körbenézni, hátha valaki tudna segíteni.

Persze sehol senki!

Kicsit feljebb van egy hódtanya a partoldalba vájva. Előtte a partvédő kövezés át van rendezve.

Egy szűk bejárat után egy kis mesterséges, ember alkotta sekély medence van kialakítva, aminek a belső fele puha iszap. Úgy döntök, ebbe a bokáig érő vízbe megpróbálom beterelni a bajszost és majd ott kísérelem meg partra emelni.

Még húz, de már viszonylag jól terelhető…

Meg is kezdem a szűk bejárat felé irányítani.

A nyiladékba érve kicsit rezeg a léc, mert két oldalról a köveken hamar el tudná pattintani a zsineget, de szerencsémre gond nélkül átcsúszik a veszélyes zónán.

Felsiklatom az iszapra, majd a botot nyitott felkapó karral leteszem.

Két kézzel nyúlok érte!

Szerencsémre nem rúg, pedig egy ideig taperolom még így is, hogy biztos fogást találjak rajta.

Felemelem és bizony igazi nehéz ólomsúlyú, úgy mondanám „sűrű”, izmos, dunai vad pontyot emelek a kamera lencséje elé. 

Yo-Zuri L minnow... Úgy fest, nem csak balinmágnes... :-)

Csodálatos vadvízi harcos.

Sejtettem, hogy előbb-utóbb belefutok egy pontyfogásba, főleg apró gumizás közben, de legvadabb álmaimban sem gondoltam, hogy az első pergetett pontyom wobblernek esik áldozatul, ráadásul pont a Dunán, ami a szívem csücske.

Készítek róla pár fotót, bár nem olyan könnyű, kicsit talán kapkodok is, hogy ne legyen sokat a napon 35 fokban.

Szerettem volna egy visszaengedős videót is készíteni, de amint vizet ért a bajuszszála, már rúgta is ki magát a kezemből és se szó, se beszéd, eltűnt az öböl opálos vizében.

A meglepetésvendégem után a maradék munka is érthetően könnyedén, és széles vigyorral a képemen lett elvégezve.  :-)