A kőgörgető sodrás ura...

A hajnal első, reszketeg fényei lassan simítják végig az Ipoly tükrét. A suhanó víz felett vékony páraréteg lebeg, mintha maga a folyó álmodna még a sötétség maradékából. A part menti fűzfaágak ezüstös levelei alig rezdülnek, csupán a madarak neszezése töri meg csendet. Egy-egy halászó jégmadár száll át a víz felett, majd nyomtalanul elvész a túlsó part sűrűn szőtt rengetegében. A levegő friss és hűvös, de már érezni benne az emelkedő nap meleg ígéretét. A harmat gyöngyei apró tükörként csillognak a méregzöld fűszálak hegyén, s a lassan kibontakozó fény aranyszínre festi a partmenti buja szegélyt. A világ ébred - a folyó, a fák, a madarak mind együtt lélegeznek a hajnal első órájában. Az Ipoly partja ilyenkor nem csupán táj: inkább egy csendes, időtlen pillanat, amelyben a természet és a horgász eggyé válik.

Melles csizmában, a víz súlyától tompított léptekkel araszolok előre az apró kavicsos mederben. A folyó lassan hömpölygő tükrén helyenként még valami finom, kékes derengés terül szét. A levegőben időnként a friss iszapillat és a vízről érkező hűvöskés lehelet keveredik, mintha maga a folyó is óvatosan venné a lélegzetét, talán csak azért, hogy ne zavarja a nesztelenül közlekedő „vadászt”. Csendben - mint egy vízhez szokott árnyék - közelítem meg az ígéretesnek tűnő haltartó helyeket. Minden dobásban ott van a gyakorlott mozdulat eleganciája: a bot egy finom ívet rajzol a levegőben, a zsinór halk suhanással nyúlik utána, a csali pedig úgy fog vizet, mintha csak egy száraz falevél lebegve hullana alá. A domolykók rejtekhelyei mellett sunyin futó áramlatok élénken fodrozódnak, a márnák mederhez simuló alakja pedig néha sejtelemesen villan meg a mélyebb törések oldalán. Feszülten figyelek, hiszen minden apró koppanásnak súlya van. A víz maga mesél: a kavicsok között csusszanó sodrás, a felszínt érintő rovarok tánca, olykor egy-egy nesztelen rablás halk csattanása odébb. Minden olyan idilli, mint egy festményben megdermedt pillant, melyet csak az első kapás húz mozgásba!

Egy bedőlt fa kusza ágrendszere felől hírtelen mozdulat rázza meg a víz felszínét: a domolykó, mint egy árnyékból előtörő villanás, kiront rejtekéből, és hevesen rácsap a gömbölyded csalira. A kapás olyan éles és határozott, mintha maga a folyó rántaná meg a zsinórt. Egy lélegzetnyi csend szakad meg, és máris kezdetét veszi a fárasztás izgalmas, lüktető csatája. A bot karcsú váza finoman remeg a kezemben, a pattanásig feszült zsineg halk, feszült dallamot penget, miközben a fejes újra és újra megpróbálja visszanyerni a szabadságát. A sodrás és a hal közös táncba kezd, én pedig teljes figyelemmel követem minden rezdülésüket. A küzdelem lassan a javamra billen. Végül a víz selymes tükréből kibukkan a bronzosan fénylő test, oldalán a napfény csillan, mintha aranyba mártott pikkelyekkel hálálná meg a tisztes küzdelmet. Kezemben tartva érzem, ahogy még egyszer megfeszül benne az élet, aztán lassan megadja magát a pillanat nyugalmának. A visszaengedés maga a harmónia: óvatosan bocsájtom vissza éltető elemébe, ahol egy röpke másodpercig még a tenyerem közé simul, majd egy elegáns farcsapással ismét eltűnik a homályba. A folyó mintha hálásan zárná köré a hullámait miközben távozik.

A délelőtt lassú, napfényben fürdő órái egymás után hozzák a mámorító pillanatokat. A telények újra és újra előtörnek lesállásaikból, és suhanó árnyékként követik a nekik szánt faragványokat. Szerencsémre mindannyiszor engednek a jól vezetett technikának. A folyó gyakorta megajándékoz, mintha maga is élvezné a velem való játékot. A nemes küzdelmet minden esetben a visszaengedés elegáns rítusa követi, így teljessé téve az élményt. Minden tökéletes, mégis valami mélyebb vágy tovább zizeg bennem, mint egy makacsul vissza-visszatérő dallam a fejemben. Úgy érzem az igazi jutalom, a mélyből érkező, megállíthatatlan erejű, legendás folyóvízi harcos még nem mutatkozott meg. A kőgörgető sodrás ura még adós nekem egy találkozással. Délutánra a víz hangulata is megváltozik: a napfény szöge élesebb, a sodrás mintha határozottabban susogna, és bennem átveszi helyét az elhatározás. Most már minden lendítés, minden megfontolt lépés, minden figyelmes pillant a hőn áhított zsákmánynak szól. A folyó kanyarogva hív magához, egyszerre kihívóan és ígérően. Én pedig készen állok rá, hogy megküzdjek a mély rejtett erejével, végre találkozzak azzal a harcossal, akiért ma jöttem.

A sokadik, türelmesen kivárt dobás után egy sóderzátony mélybe harapó, kavicsos oldalában két finom, szinte alig érezhető koppintás fut végig a zsinóron, majd - mint a villám sujtása - elementáris erejű ütés rázza meg a botot. A kétség legkisebb szikrája sincs bennem: ezt csak egy márna tudja ilyen vehemenciával megtenni. A folyó igazi, vad, zabolátlan harcosa jelentkezett végre. A hal bődületes erővel fordul a sodrásba, és én szinte azonnal érzem is a karomban azt a nyers, ősi energiát, amely csak egy ilyen folyóvízi lakóban él. A rózsahal-védekezés elszánt és megalkuvás nélküli: a mélybe tör, majd oldalazva igyekszik egy vízalatti fa ágai közé menekülni, ahol talán megtalálhatná a szabadságot. Minden mozdulata olyan, mint amit elképzeltem, pontosan az a küzdelem bontakozik ki, amiről álmodtam. Mindeközben a gondosan összerakott felszerelés maximálisan állja a próbát, mintha maga is részt akarna vállalni ebből a legendás csatából. A küzdelem végül egyre inkább felém billen, s amikor a márna ezüstös teste a víz alól felvillan, már tudom, hogy közel a győzelem. A merítőháló selymes ölelésében csendesedik el a kavargó erő, a torpedótestű harcos ideiglenes nyugalomra lel.

A part szélén térdelek és büszkén, szinte ünnepélyes áhítattal szemlélem a hálóban fekvő, fenséges halat. Őérte jöttem. Miatta jártam végig a kanyargó folyó hosszú ösvényeit, miatta vártam, reméltem, és dobtam újra és újra. A boldogság, amely ebben a pillanatban átjár, leírhatatlan. Következhet a szabadon bocsájtás magasztos pillanata. Óvatosan visszacsúsztatom őkelmét, a víz pedig lassan köré fonódik, mintha csak maga is üdvözölné visszatérő bajnokát. Aztán egy büszke farokcsapással kilő a mély felé, és eltűnik a kavicsos meder árnyai közt. Csak a fodrozódó víztükör árulja el távozását.

Szerencsés csillagzat alatt jöttem a világra - ezt most a folyó igazolta. Ugyanis az előbbi márnám nem egyedül portyázott ezen a szakaszon, hiszen vele együtt egy nagyobb csapatra leltem. Időnként úgy törtek a felszínre, hogy hátúszóik kecses vonala megtörte a víztükröt, mintha maga a folyó szelleme mutatta volna meg rejtett kincseit egy röpke pillanatra.

Akadtak rontott kapások, hirtelen véget érő fárasztások, amikor a hal javára billent a mérleg nyelve, de mindez még élőbbé, még izgalmasabbá tette a délutánt. A nap végére egy igazán bőséges, sok-halas peca kerekedett, olyan, amelynek emléke egy-egy hullámként tér vissza majd a gondolataimba. Természetesen sikerült néhány fényképet is készítenem a megfogott, fenséges példányokról: ezüstös testű torpedók, amelyek ott pihentek velem a part menti fövenyen, mintha csak a folyó egy-egy darabját tarthattam volna egy pillanatra a kezemben. Ezek a felvételek később is visszahozzák majd a nap varázsát, a sodrás illatát, a küzdelem izgalmát, a szerencse mosolyát.

Írok, mert olvastok...

Évek óta mondogatom én is, meg persze rajtam kívül valamennyi „őskövület” blogger társam is, hogy a műfaj halódik, vagy talán végleg ki is purcant. Régen beláttam már, hogy nincs értelme vesződni hosszú, több tízezer karakteres bejegyzésekkel, hiszen ebben a mai, felgyorsult világban megváltoztak az igények. Gyors, rövid, impulzív tartalmakra vágynak az emberek, meg persze csakis olyanokra, amiket még csak véletlenül sem kell elolvasni. Eztán van az az állapot a magunkafajta megfáradt bloggerek életében, hogy egy ideig még azért a magunk szórakoztatására készül egy-egy nekünk kedves történetből írásos emlék, majd már talán mi sem vagyunk elég hálás közönség saját magunknak, így hát a tartalmak apránként elmaradoznak, míg végül teljesen megszűnnek. Nagyjából ezt az ívet futom én is jelenleg a blogolással. Időnként eszembe jut, hogy jó lenne firkantani valami históriát, de hát ugyan mégis kinek!? Kinek-kinek??? De hát hiszen olvastok! Ugyan passzivitásom okán több, mint egy éve nem jelent meg új tartalom a felületen, mégis a statisztikák szerint havonta több ezren böngészitek a betűket valamelyik márnás, domolykós vagy éppen csukás kalandomban. Semmilyen közösségi felületen nem vagyok aktív, mégis tetszetős számokat produkál a webnaplóm. Ki érti ezt? Lehet, mégis érdemes lenne néha napján publikálni valamit? Talán mégis van még igény az ilyesfajta írásokra? Fene tudja! Nyilván az is közrejátszik a mutatós számok alakulásában, hogy sokan tűkön ülve várjátok a tavaszt, és ha még saját élményekért nem is merészkedtek a vízpartra, azért talán hoz némi kielégülést számotokra a mások tollával megírt elbeszélések, beleélős históriák olvasgatása. Igazából kár is boncolgatni az okokat, örülök, hogy megtiszteltek ezzel a sok-sok kattintással! KÖSZÖNÖM! Na jól van, valamit írok a pecáról, halakról, Dunáról is. Igazi nagy beruházással indult az év eleje. Beszereztem egy pár „nagyfiús” Manta feedert az öreg folyóra. Kaptak magukra szép új tekerőket is, és úgy voltam vele, ha már lúd legyen kövér is, hiszen ilyen felszerelés már igazán megérdemli, hogy egy nagy, erős, stabil folyóvízi barbel tripodon pihenjen, amíg a márnák meg nem hajtogatják őket. Ebből a néhány dologból már kiderülhet mindenki számára, hogy Duna, feeder, márnák szentháromság jegyében tervezem lefolytatni az évet. Amennyiben születik bejegyzés jó eséllyel ezt a témát öleli majd fel. Vagy nem!

Múlt héten már tavasz VOLT! Azért a múltidő, mert jelenleg 0 fok van és az órákon keresztül öklömnyi pelyhekben szakadó hó az imént hagyott csak alább! Normális is lenne mindez, ha mondjuk december, vagy január lenne éppen, de hahó, MÁRCIUS 17. van! Megyek is, letakarom a szerencsétlen magnóliát, mert csórikám a reggeli -5°C-ban szinte fix, hogy eldobja a még ki sem nyílt szirmait. Talán így még van esélye virágba borulni! Na de a múlthét… Kivel mással, ha nem Halbogár cimbivel kezdtük volna közösen ostromolni az éledező folyót. Ezek a pecák még nagyon nem a pörgős, halbő horgászatokról szólnak. Legtöbbször kevés lehetőség adódik a nap folyamán, ilyenkor aztán igazán jól kell sáfárkodni ezekkel a szórvány kapásokkal különben nagyon könnyen fogott hal nélkül maradhatunk. Ezen a gondolati mezsgyén haladva sikerült is egy 4:0 kapás szériát abszolválnom a délelőtt folyamán! Nesze neked helyzetkihasználás! Aztán természetesen összekaptam magamat, és persze Tomi is halra váltott néhány cibálós kapást. A napból végül egy igen tetszetős feederezés kerekedett. Terveim szerint most hétvégén is a vízparton leszek, és ha az eredményesség is a várakozásoknak megfelelően alakul, akkor már lesz miről bővebben is írni. Ennek okán ígérem készül egy bőlére eresztett, tavaszi, összegző Dunás írás. Még jelentkezem…

Olyan volt amilyen...

Holnap reggel az utolsó pecámra indulok… Na, nem befejezem a horgászatot, csupán január végéhez közeledünk, ennek okán lejárnak a 2023-as horgászokmányaim. Szilveszter már igen régen volt, de én ilyenkor szoktam igazából évet értékelni. Amennyiben rövidre szeretném zárni a dolgot, akkor csak annyit mondanék: igazán messze volt a jónak mondható kategóriától, de mivel írnék erről egy hosszabb-rövidebb összegzést, ezért néhány leütött karakter áldozatul fog esni a mondandómnak.

Kezdjük is mindjárt az elején… Fergeteg hava nem is indult olyan rosszul. A hónapban szinte csak és kizárólag a vizeink tigriseit üldöztem, egészen a nászuk kezdetéig. Kitartásomnak köszönhetően elég combos jószágok tesztelték a felszerelésemet, és végre valahára sikerült meglépni a hőn áhított „méter pike” kategóriát is. Egy fagyos, zord, álmoskás reggel első dobása adta be az új személyes rekordomat, nem kis örömet okozva ezzel nekem. Elkezdtem végre igazán nagy csalikat szórni, aminek hatására főként darabosabb ragadozók kerültek horogvégre. Egyik fogadalmam volt az esztendőre ez, ha lehet így mondani. Szóval a robosztus csalikat erőltettem leginkább. Szerencsés döntésnek bizonyult…

Jégbontó hava főként a tanulásról, eszközbeszerzésről és sok-sok várakozásról szólt. 2022-ben elkezdtem foglalkozni a harcsák megfogásával. A kezdők szerencséjének köszönhetően szinte minden próbálkozás halat adott, ezért érthető módon hamar bele is bolondultam a misztikus lesők horgászatába. De mivel a felszerelésem nem igazán volt megfelelő hozzá, így költekezni kezdtem. Cikkek, videók és blogok jó szolgálatot tettek ismét a tanulási fázisban. Sajnos csak az idő telt baromi nehezen… Szinte naponta néztem miként emelkedik fokról-fokra vizeink temperatúrája. Mondanom sem kell, szinte egy örökkévalóság volt…

Végül csalafinta széllel, virágillattal és sok napsütéses órával ránk is köszöntött Kikelet hava. Szeretem ezt az időszakot. Alig néhány nap alatt, a semmiből képes berobbanni az élénk színekben pompázó tavasz. Persze szinte mindannyiszor megpróbál izmozni még egyszer, utoljára a ropogós tél, de végül minduntalan diadalmaskodik a megújulás elsöprő ereje. Nahhh, és akkor végre harcsázás… Habár a körülmények adottak voltak, és elgondolásom szerint rendre jókor voltam jó helyen, a vacogós éjszakák mégis permanensen némák és kapástalanok maradtak! Egészen bolondok napjáig, azaz Szelek havának első éjjeléig kellett próbálkoznom, hogy végre produktív is legyek. Itt megint sikerült egy PB-t ütni. Természetesen nagy volt a vigadalom a fogást követően. Az eddig fogott, átlag 3-6-10 kilós hareszok enervált védekezése után ez a fárasztás már élményszámba ment, még akkor is, ha most sem beszélhetünk kapitális zsákmányról. Teljes joggal, ámde mégis tévesen gondoltam ezek után, hogy végre elindult valami. Nem mondom, hogy totálisan elmaradt a siker, de az egészen biztos, hogy nem pont ilyen eredményeket álmodtam meg magamnak még februárban. Egy kicsit meg is csömörlöttem a dologtól, ezért ismét az oltalom alól szabaduló csukák felé fordultam. Legalább itt sikerült hozni a mondhatni kötelezőt… Szép krokik görbítették a spiccet, és ami megint csak kuriózum volt számomra, hogy multis szettel is volt szerencsém szákba terelni néhányat, már rögtön az első próbálkozások alkalmával. Jó, azért sikerült néhány csúnya „fészket” is dobni az újdonsült motyóval.

Ígéret hava következik, ami minduntalan parádés! JA BOCS, EZT NEM IDE… Addig volt ez így, amíg volt balin a Dunában. Alig néhány éve, még rendre bődületesen sok-halas pecák jellemezték ezt az időszakot, mára azonban sajnos valami megváltozott… Nyilván túlzás a totális nihil, de az tény, hogy minden egyes fogatlan ragadozóért vért kell izzadni az elmúlt pár esztendőben. Amelyiket meg sikerül megtalálni és még becsapni is, az meg többnyire soványka és néhány plusz centiméter toldást igénylő mérettel rendelkezik. Itt is a csuka horgászat volt a joker a pakliban, amit rendre ki is játszottam.

Következett a Nyárelő hava, ami már igazi multikulti a horgászat szempontjából, de akkor már ide vehetjük még Áldás vagy akár az Új kenyér havát is, mert körülbelül mindháromra ugyanaz a jellemző. Ekkorra már valamennyi honos fajunk túl van a szerelmi időszakán, és elméletileg jól fogható, legalábbis abban a bizonyos nagykönyvben ez van megírva. Süllők, csukák, balinok, harcsák, domolykók színesítették a palettát most is. Igaz, semmiből nem volt igazán sok vagy kiemelkedő méretű, csak úgy pötyögött a nyár. Minden fogásért menni kellett, nem is keveset. Jó lenne legalább itt egy olyan pecáról beszámolni, amikor kvázi elég volt eltalálni a vizet ahhoz, hogy eredményesek legyünk, de nem tudok ilyet mesélni. Nem működtek igazán a dolgok! Talán ekkor fogalmazódott meg bennem először, hogy azok a helyek és módszerek, amik korábban élménydús, fogásokban gazdag napokat biztosítottak az évek folyamán, elfogyni látszanak. Amikor elkezdtem pergetni, az első néhány idényemet azzal töltöttem, hogy minden egyes évszakra, hónapra, és halfajra megtaláljam a megfelelő helyet, ahol kis túlzással, de mindig eredményes lehetek. Plusz gondoskodtam arról is, hogy legyen mindenre B, C, de sok esetben akár D terv is, ha esetleg valamelyik kevésbé működne. Így volt kerek az esztendő 12 hónapja. Ez elég sokáig egy nagyon jól működő rendszer volt, de mivel az életben semmi, így ezek a helyek sem működnek, működtek örökké, ez már tény! Azt vettem észre, hogy ha felmerül a peca gondolata, akkor tétovázni kezdek, hogy hová is menjek. Az ok pedig igazán egyszerű. Elfogytak, megszűntek, megváltoztak, vagy éppen kitiltottak ezekről a helyekről, én pedig tücsök módjára nem foglalkoztam a bőség időszakában a jövővel, csak a mának éltem. Rájöttem, hogy ismét szorgos hangyának kell lennem ahhoz, hogy visszataláljak a régi ösvényekre. Sok munkát és energiát kell beletennem megint a horgászatba, és csak bízhatok benne, hogy ezeknek az erőfeszítéseknek meglesz a gyümölcse.

Ezen a mezsgyén haladva futottam neki Földanya & Magvető havának, ami korábban szinte mindig a feederes márnázásról szólt, nem máshol, mint a Dunán. Az elmúlt két évben a korábban bevált helyeken szinte mindig szerény terítékkel büszkélkedtem, szóval úgy éreztem itt az ideje serénykedni és kalandozni egyet, új, járatlan helyeken. Nem bántam meg ezt a döntésemet… A januári írásomban olvashatjátok is, mennyire megérte nekivágni az ismeretlennek… De azért pár képet ide is beteszek ízelítő gyanánt. Ezen sikeremen felbuzdulva kellő magabiztossággal futottam neki a késő őszi és téli hónapoknak.

Enyészet hava következik, majd a soron lévő az Álom hava. Azt gondolom, ez a két népies elnevezés, amivel az elmúlás hónapjait illetik, össze is foglalja ezen időszakom milyenségét is. Voltak terveim, de a természet rendre kibabrált velem, jöttek mentek a frontok, mínusz fokról plusz húszra alig huszonnégy óra alatt szinte kétnaponta. Aztán a folyamatos áradások majd minden folyónkon, ami lehetetlenné tette a jászozást, süllőzést, kövesezést, menyusozást ebben az időszakban. Ezután jött a cidris tél, jégpáncéllal fedte be hosszú hetekre a legtöbb szabad vízfelületünket, amin nem fogott az ereje, az továbbra is méteres kilengésekkel áradt tovább. Szóval itt a folyamatos rossz helyzet az, ami akadályozott a próbák során. Persze, egy-két kivételes alkalomtól eltekintve… Na, így nézett ki az évem, 1100 szóba zsúfolva. Nem mondanám jónak, de a megfelelő konzekvenciákat levontam. A terv az, hogy a 2024-es idénynek újult erővel, HANGYAKÉNT futok neki, és ha így lesz, talán ismét bővelkedni fog tartalomban az oldal.