Írok, mert olvastok...

Évek óta mondogatom én is, meg persze rajtam kívül valamennyi „őskövület” blogger társam is, hogy a műfaj halódik, vagy talán végleg ki is purcant. Régen beláttam már, hogy nincs értelme vesződni hosszú, több tízezer karakteres bejegyzésekkel, hiszen ebben a mai, felgyorsult világban megváltoztak az igények. Gyors, rövid, impulzív tartalmakra vágynak az emberek, meg persze csakis olyanokra, amiket még csak véletlenül sem kell elolvasni. Eztán van az az állapot a magunkafajta megfáradt bloggerek életében, hogy egy ideig még azért a magunk szórakoztatására készül egy-egy nekünk kedves történetből írásos emlék, majd már talán mi sem vagyunk elég hálás közönség saját magunknak, így hát a tartalmak apránként elmaradoznak, míg végül teljesen megszűnnek. Nagyjából ezt az ívet futom én is jelenleg a blogolással. Időnként eszembe jut, hogy jó lenne firkantani valami históriát, de hát ugyan mégis kinek!? Kinek-kinek??? De hát hiszen olvastok! Ugyan passzivitásom okán több, mint egy éve nem jelent meg új tartalom a felületen, mégis a statisztikák szerint havonta több ezren böngészitek a betűket valamelyik márnás, domolykós vagy éppen csukás kalandomban. Semmilyen közösségi felületen nem vagyok aktív, mégis tetszetős számokat produkál a webnaplóm. Ki érti ezt? Lehet, mégis érdemes lenne néha napján publikálni valamit? Talán mégis van még igény az ilyesfajta írásokra? Fene tudja! Nyilván az is közrejátszik a mutatós számok alakulásában, hogy sokan tűkön ülve várjátok a tavaszt, és ha még saját élményekért nem is merészkedtek a vízpartra, azért talán hoz némi kielégülést számotokra a mások tollával megírt elbeszélések, beleélős históriák olvasgatása. Igazából kár is boncolgatni az okokat, örülök, hogy megtiszteltek ezzel a sok-sok kattintással! KÖSZÖNÖM! Na jól van, valamit írok a pecáról, halakról, Dunáról is. Igazi nagy beruházással indult az év eleje. Beszereztem egy pár „nagyfiús” Manta feedert az öreg folyóra. Kaptak magukra szép új tekerőket is, és úgy voltam vele, ha már lúd legyen kövér is, hiszen ilyen felszerelés már igazán megérdemli, hogy egy nagy, erős, stabil folyóvízi barbel tripodon pihenjen, amíg a márnák meg nem hajtogatják őket. Ebből a néhány dologból már kiderülhet mindenki számára, hogy Duna, feeder, márnák szentháromság jegyében tervezem lefolytatni az évet. Amennyiben születik bejegyzés jó eséllyel ezt a témát öleli majd fel. Vagy nem!

Múlt héten már tavasz VOLT! Azért a múltidő, mert jelenleg 0 fok van és az órákon keresztül öklömnyi pelyhekben szakadó hó az imént hagyott csak alább! Normális is lenne mindez, ha mondjuk december, vagy január lenne éppen, de hahó, MÁRCIUS 17. van! Megyek is, letakarom a szerencsétlen magnóliát, mert csórikám a reggeli -5°C-ban szinte fix, hogy eldobja a még ki sem nyílt szirmait. Talán így még van esélye virágba borulni! Na de a múlthét… Kivel mással, ha nem Halbogár cimbivel kezdtük volna közösen ostromolni az éledező folyót. Ezek a pecák még nagyon nem a pörgős, halbő horgászatokról szólnak. Legtöbbször kevés lehetőség adódik a nap folyamán, ilyenkor aztán igazán jól kell sáfárkodni ezekkel a szórvány kapásokkal különben nagyon könnyen fogott hal nélkül maradhatunk. Ezen a gondolati mezsgyén haladva sikerült is egy 4:0 kapás szériát abszolválnom a délelőtt folyamán! Nesze neked helyzetkihasználás! Aztán természetesen összekaptam magamat, és persze Tomi is halra váltott néhány cibálós kapást. A napból végül egy igen tetszetős feederezés kerekedett. Terveim szerint most hétvégén is a vízparton leszek, és ha az eredményesség is a várakozásoknak megfelelően alakul, akkor már lesz miről bővebben is írni. Ennek okán ígérem készül egy bőlére eresztett, tavaszi, összegző Dunás írás. Még jelentkezem…

Olyan volt amilyen...

Holnap reggel az utolsó pecámra indulok… Na, nem befejezem a horgászatot, csupán január végéhez közeledünk, ennek okán lejárnak a 2023-as horgászokmányaim. Szilveszter már igen régen volt, de én ilyenkor szoktam igazából évet értékelni. Amennyiben rövidre szeretném zárni a dolgot, akkor csak annyit mondanék: igazán messze volt a jónak mondható kategóriától, de mivel írnék erről egy hosszabb-rövidebb összegzést, ezért néhány leütött karakter áldozatul fog esni a mondandómnak.

Kezdjük is mindjárt az elején… Fergeteg hava nem is indult olyan rosszul. A hónapban szinte csak és kizárólag a vizeink tigriseit üldöztem, egészen a nászuk kezdetéig. Kitartásomnak köszönhetően elég combos jószágok tesztelték a felszerelésemet, és végre valahára sikerült meglépni a hőn áhított „méter pike” kategóriát is. Egy fagyos, zord, álmoskás reggel első dobása adta be az új személyes rekordomat, nem kis örömet okozva ezzel nekem. Elkezdtem végre igazán nagy csalikat szórni, aminek hatására főként darabosabb ragadozók kerültek horogvégre. Egyik fogadalmam volt az esztendőre ez, ha lehet így mondani. Szóval a robosztus csalikat erőltettem leginkább. Szerencsés döntésnek bizonyult…

Jégbontó hava főként a tanulásról, eszközbeszerzésről és sok-sok várakozásról szólt. 2022-ben elkezdtem foglalkozni a harcsák megfogásával. A kezdők szerencséjének köszönhetően szinte minden próbálkozás halat adott, ezért érthető módon hamar bele is bolondultam a misztikus lesők horgászatába. De mivel a felszerelésem nem igazán volt megfelelő hozzá, így költekezni kezdtem. Cikkek, videók és blogok jó szolgálatot tettek ismét a tanulási fázisban. Sajnos csak az idő telt baromi nehezen… Szinte naponta néztem miként emelkedik fokról-fokra vizeink temperatúrája. Mondanom sem kell, szinte egy örökkévalóság volt…

Végül csalafinta széllel, virágillattal és sok napsütéses órával ránk is köszöntött Kikelet hava. Szeretem ezt az időszakot. Alig néhány nap alatt, a semmiből képes berobbanni az élénk színekben pompázó tavasz. Persze szinte mindannyiszor megpróbál izmozni még egyszer, utoljára a ropogós tél, de végül minduntalan diadalmaskodik a megújulás elsöprő ereje. Nahhh, és akkor végre harcsázás… Habár a körülmények adottak voltak, és elgondolásom szerint rendre jókor voltam jó helyen, a vacogós éjszakák mégis permanensen némák és kapástalanok maradtak! Egészen bolondok napjáig, azaz Szelek havának első éjjeléig kellett próbálkoznom, hogy végre produktív is legyek. Itt megint sikerült egy PB-t ütni. Természetesen nagy volt a vigadalom a fogást követően. Az eddig fogott, átlag 3-6-10 kilós hareszok enervált védekezése után ez a fárasztás már élményszámba ment, még akkor is, ha most sem beszélhetünk kapitális zsákmányról. Teljes joggal, ámde mégis tévesen gondoltam ezek után, hogy végre elindult valami. Nem mondom, hogy totálisan elmaradt a siker, de az egészen biztos, hogy nem pont ilyen eredményeket álmodtam meg magamnak még februárban. Egy kicsit meg is csömörlöttem a dologtól, ezért ismét az oltalom alól szabaduló csukák felé fordultam. Legalább itt sikerült hozni a mondhatni kötelezőt… Szép krokik görbítették a spiccet, és ami megint csak kuriózum volt számomra, hogy multis szettel is volt szerencsém szákba terelni néhányat, már rögtön az első próbálkozások alkalmával. Jó, azért sikerült néhány csúnya „fészket” is dobni az újdonsült motyóval.

Ígéret hava következik, ami minduntalan parádés! JA BOCS, EZT NEM IDE… Addig volt ez így, amíg volt balin a Dunában. Alig néhány éve, még rendre bődületesen sok-halas pecák jellemezték ezt az időszakot, mára azonban sajnos valami megváltozott… Nyilván túlzás a totális nihil, de az tény, hogy minden egyes fogatlan ragadozóért vért kell izzadni az elmúlt pár esztendőben. Amelyiket meg sikerül megtalálni és még becsapni is, az meg többnyire soványka és néhány plusz centiméter toldást igénylő mérettel rendelkezik. Itt is a csuka horgászat volt a joker a pakliban, amit rendre ki is játszottam.

Következett a Nyárelő hava, ami már igazi multikulti a horgászat szempontjából, de akkor már ide vehetjük még Áldás vagy akár az Új kenyér havát is, mert körülbelül mindháromra ugyanaz a jellemző. Ekkorra már valamennyi honos fajunk túl van a szerelmi időszakán, és elméletileg jól fogható, legalábbis abban a bizonyos nagykönyvben ez van megírva. Süllők, csukák, balinok, harcsák, domolykók színesítették a palettát most is. Igaz, semmiből nem volt igazán sok vagy kiemelkedő méretű, csak úgy pötyögött a nyár. Minden fogásért menni kellett, nem is keveset. Jó lenne legalább itt egy olyan pecáról beszámolni, amikor kvázi elég volt eltalálni a vizet ahhoz, hogy eredményesek legyünk, de nem tudok ilyet mesélni. Nem működtek igazán a dolgok! Talán ekkor fogalmazódott meg bennem először, hogy azok a helyek és módszerek, amik korábban élménydús, fogásokban gazdag napokat biztosítottak az évek folyamán, elfogyni látszanak. Amikor elkezdtem pergetni, az első néhány idényemet azzal töltöttem, hogy minden egyes évszakra, hónapra, és halfajra megtaláljam a megfelelő helyet, ahol kis túlzással, de mindig eredményes lehetek. Plusz gondoskodtam arról is, hogy legyen mindenre B, C, de sok esetben akár D terv is, ha esetleg valamelyik kevésbé működne. Így volt kerek az esztendő 12 hónapja. Ez elég sokáig egy nagyon jól működő rendszer volt, de mivel az életben semmi, így ezek a helyek sem működnek, működtek örökké, ez már tény! Azt vettem észre, hogy ha felmerül a peca gondolata, akkor tétovázni kezdek, hogy hová is menjek. Az ok pedig igazán egyszerű. Elfogytak, megszűntek, megváltoztak, vagy éppen kitiltottak ezekről a helyekről, én pedig tücsök módjára nem foglalkoztam a bőség időszakában a jövővel, csak a mának éltem. Rájöttem, hogy ismét szorgos hangyának kell lennem ahhoz, hogy visszataláljak a régi ösvényekre. Sok munkát és energiát kell beletennem megint a horgászatba, és csak bízhatok benne, hogy ezeknek az erőfeszítéseknek meglesz a gyümölcse.

Ezen a mezsgyén haladva futottam neki Földanya & Magvető havának, ami korábban szinte mindig a feederes márnázásról szólt, nem máshol, mint a Dunán. Az elmúlt két évben a korábban bevált helyeken szinte mindig szerény terítékkel büszkélkedtem, szóval úgy éreztem itt az ideje serénykedni és kalandozni egyet, új, járatlan helyeken. Nem bántam meg ezt a döntésemet… A januári írásomban olvashatjátok is, mennyire megérte nekivágni az ismeretlennek… De azért pár képet ide is beteszek ízelítő gyanánt. Ezen sikeremen felbuzdulva kellő magabiztossággal futottam neki a késő őszi és téli hónapoknak.

Enyészet hava következik, majd a soron lévő az Álom hava. Azt gondolom, ez a két népies elnevezés, amivel az elmúlás hónapjait illetik, össze is foglalja ezen időszakom milyenségét is. Voltak terveim, de a természet rendre kibabrált velem, jöttek mentek a frontok, mínusz fokról plusz húszra alig huszonnégy óra alatt szinte kétnaponta. Aztán a folyamatos áradások majd minden folyónkon, ami lehetetlenné tette a jászozást, süllőzést, kövesezést, menyusozást ebben az időszakban. Ezután jött a cidris tél, jégpáncéllal fedte be hosszú hetekre a legtöbb szabad vízfelületünket, amin nem fogott az ereje, az továbbra is méteres kilengésekkel áradt tovább. Szóval itt a folyamatos rossz helyzet az, ami akadályozott a próbák során. Persze, egy-két kivételes alkalomtól eltekintve… Na, így nézett ki az évem, 1100 szóba zsúfolva. Nem mondanám jónak, de a megfelelő konzekvenciákat levontam. A terv az, hogy a 2024-es idénynek újult erővel, HANGYAKÉNT futok neki, és ha így lesz, talán ismét bővelkedni fog tartalomban az oldal.

DUNAI KALAND...

Gyönyörű, színpompás ősz van… ráadásul szerencsénkre szép hosszúra is sikeredik…
(Na jóóóó, nem! Vasmarkú, fagyos, makacs tél van, de olyan jó visszaemlékezni, és mivel most éppen van kedvem írni, ezért gondoltam firkantok valamit a blogra, visszaemlékezés gyanánt.)
Szóval folytatom:
Mondanom sem kell, hogy nekünk horgászoknak ez az időszak nem csak a színesedő táj szépsége miatt, vagy éppen az alacsony fűtésszámla miatt jó igazán. Talán nem mondok nagy újdonságot, ha azt mondom: ilyenkor a lehetőségek tárháza számunkra szinte végtelen, legyen szó békés, vagy ragadozó halas horgászatról. Ez idő tájt kezdődik a márnázás igazi időszaka is… Az előző esztendőben néhány belvárosi pecát leszámítva nem igazán foglalkoztam a marcik megfogásával, idén ennél picit talán jobb a helyzet. Régen volt már ilyen, de most nem a korábban megszokott helyek felé vettem az irányt, illetve vettük, merthogy Halbogár barátommal kezdtünk új utakat járni. Kalandozni indultunk, és azért az általában nem szokott rossz lenni… Hosszas keresgélést követően találtunk is egy ígéretesnek mondható szakaszt. Elsőre közösen kezdtük faggatni a részt, és már az a próbálkozás is jól mutatta, hogy bizony van potenciál a dologban. De valami mégis hibádzott. Fogtunk márnákat, koncérokat, és vésett ajkú paducból is került néhány horogvégre a nap folyamán, az örömünk azonban mégsem volt igazán felhőtlen. A szeptemberi, októberi időszakban rekordközeli, alacsony vízállás dominált mindvégig. A laposabb részeken horgászóktól ilyen esetben meglehetősen nagy dobásokat igényel ez a szélsőséges körülmény.

Mivel extra erős botok híján vagyunk jelenleg, éppen, hogy csak nyaldossuk a távoli, mélyebb, jónak hitt részek határát, ahol tippünk szerint a termetesebb halak járnak. A maximális dobástávunk mezsgyéjén kezdődik egy elég markáns, mély árok, aminek én még egyszer-egyszer meg is tudom dobni a peremét, de Tomi nem. Ennek okán a különbség eredményességben elég szembetűnő. Lényegesen többször, és jóval testesebb dunai halak jelentkeznek nálam. Ennyit számít az a plusz néhány méter. A sok spiccet rázó jelentkezőből viszont elég keveset tudok csak fogott halra váltani. A kapás után az akasztás rendre ül, meríteni viszont sajnos csak ritkán kell. Az ok igen egyszerű. Az árok rézsűjén vastagon meg van telepedve a vándorkagyló, ami a nálunk lévő legvastagabb fluorocarbon előkéket is rendre elmetszi. A márna köztudottan úgy védekezik, hogy azt a bumszli vasaló fejét túrja bele az aljzatba, ha szerencsénk van, akkor épp csak sérül a zsinór, ha nincs, akkor azonnal pattan. Hát itt bizony leginkább pattant. Ennek kiküszöbölése okán hiába is emeltem már szinte lehetetlen magasságba a botot, hasztalannak bizonyult ellenük. Szóval mint említettem, fogtunk szépen, de számos halam lépett meg az előkémmel együtt idő előtt. Pedig érzetre combos jószágok is voltak köztük. A következő alkalommal Tomi nélkül vágtam neki az üvöltő széllel fűszerezett napnak. A vízszint pont ugyanolyan alacsony, ha nem sekélyebb, mint legutóbb. Ennek leküzdésére most magammal cipeltem a nyári melles csizmámat, és bizony nem is féltem használni. A partra cuccolást követően szinte azonnal ugrottam is bele a kantáros hacukába. Első körben bot nélkül sétáltam be a letisztult, a szél által meglehetősen felkorbácsolt folyóba. Ballagtam-ballagtam előre addig, még derékig nem ért a víz, ekkor megállva visszafordultam és elégedetten nyugtáztam, hogy legalább 8-10 méter extra dobástávot nyerhetek így. Szóval a távolság-gond egycsapásra megoldódott. Azonnal kirongyoltam a vízből és rögtön a súlyos, tömött kosártól bólogató pálcával a kezemben fordultam vissza, és lendítettem is. Jó helyen voltam...

Bár ennek az igazolása egy ideig váratott magára… Több, mint egy óra telt el egyetlen árva pöccintés nélkül. Kitartottam az elméletem mellett, miszerint jó spoton csücsülök, így rendületlenül tovább szórtam a csontival gazdagon megspékelt etetővel degeszre nyomkodott rácsos kosarat. Cimborám kérdésére, hogy miként alakul a peca, ment is a tömör egyszavas válasz! FOS! Merthogy ezidáig az volt. Az ezt követő 15 percben aztán 3 vízig húzós kapásom volt, ahol a bevágást követően mindannyiszor beleállt a bot a halba, majd ellentmondást nem tűrően elindult a sodrásba, zárásként pedig valahányszor pattant a zsineg. Füstölt az agyam. Az előző alkalomból okulva, lényegesen vastagabb és kopásállóbb madzaggal készültem a mostani horgászatra, de ez is hasztalannak bizonyult. Ideje volt kezdeni ezzel a helyzettel valamit… Az autó hátuljában szerencsére ott lapult az egyik csukás motyó, minek orsóján 23-as fonott volt csévélve. Gondoltam miért ne?! Vágtam is belőle egy jó méteres darabot, és kötni kezdtem rá egy vaskos 6-os méretű kampót, szóval nem apróztam el a dolgot. Dobást követően szinte alig pihent meg a botspicc, máris újabb erős cibálást kellett elviselnie. Az új felszerelés már elsőre jól vizsgázott, és merítő fölé sikerült húzni vele az első barbust a nap folyamán.

A közel 60 cm-es forma morcosan elégedetlenkedett a gumis merítő ölelésében. Innentől aztán beindult a nagyüzem… Na, azért nem kell azt gondolni, hogy 3 percenként hajladozni kezdett a spicc…mert nem. Mivel nem akasztottam ki a zsinórt, így a megdobott távolság rendre változott. Az „össze-vissza” érkező kosarak miatt érthető módon nem alakítottam ki fix etetést, ezért a pondróval rogyásig töltött horog csak úgy várta, hogy kvázi a semmiből rátaláljon 1-1 porszívó szájú. A kapások sűrűsége így csupán óránként 3-4-re tehető. De azok álomba illőek voltak. Egy idő után elkezdtek a márnák mellett a koncérok is megjelenni a törés szélén. Szerencsére nem azok a szép kicsik, hanem azok a csúnya nagyok jelentkezgettek, és tették változatossá a pecát. Először csak felváltva jöttek a két faj egyedei, majd a délutánba fordulva talán már több volt a királyhal, mint a barbus… Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szórakoztam jól. Néhány szebb rózsahal már elég rendesen megdolgoztatta a felszerelést a fütyülő szélben.

A halkan cicergő orsó duruzsoló hangja azonban rendre meg-meg melengette a lelkem. Az igazán szép trófea azonban még váratott magára. A naplemente közeledtével aztán ismét a márnák kezdek dominálni a megdobált területen, és szerencsémre a zsákmányolt pikkelyesek mérete is centiről-centire növekedni kezdett a hunyorgó, vörösen izzó őszi Nap fényében. Mint miden valamirevaló történetnél, úgy itt és most is a végére marad a csattanó… A nap hala, amire egész nap vártam, hogy végre kidugja bajuszát az árok partjára, végül egy erőteljes bólintással bejelentkezett. Mire a bothoz értem, az orsó már folyamatosan dobta a zsinórt lefelé magáról, tökéletesen engedelmeskedve a hal diktálta ütemnek. A kapás láttán is már jó halnak tűnt, de harcosságát a nyél kézbevételét követően mutatta meg csak igazán. Mondanom sem kell, nagyszerű fárasztást követően tudtam csak megszákolni őkelmét. Feederes pecán bizony régen éreztem magam ennyire jól. A szélnek mondjuk lehetett volna kicsit kevésbé fagyos a lehelete, úgy talán komfortosabb lett volna érzetre, de inkább befogom és nem panaszkodom.

Természetesen az utolsó fogás koronázta a napot, de enélkül is hibátlannak mondható etapot sikerült zárni. Pár képet küldtem kedvcsinálónak Tominak, hogy pezsdüljön a vére és kedvet kapjon egy néhány nappal később elkövetendő portyára. Elértem a célom… mentünk még!
Köszi a figyelmet…