Friss, ropogós, nullkilométeres engedélyem van a Dunára!!!
Szégyen nem szégyen, de valóban a tegnapi nap folyamán jutottam el
odáig, hogy végre 2018-as papírokkal rendelkezzek. De legalább van… :-)
Viszont, ha már érvényes a zsuga, akkor ugyebár illene használni is.
Pesti mércével nézve 300-on van a Duna. Van, aki odavan ezért, én
viszont nagyon nem! A kedvenc helyeim ilyenkor vagy mind víz alatt vannak, vagy
ami nincs, az meg amúgy is a brutál sodrás miatt most szinte
meghorgászhatatlan.
Szóval valami csendes nyugis visszaforgót kellene találni, ami ilyenkor
remek haltartó helynek bizonyul. Nincsenek nagy vágyaim, csak egy jó kis
tavaszi keszegezést szeretnék…
A Kondorosi úti befolyó előtt elterülő nagy forgó ideális lehetne, ha
vagy egy picit lejjebb, vagy inkább feljebb lenne a víz. Bár, mivel baromi
akadós, és sajnos otthonra leltek ott az otthontalanok, nem szívesen horgászom
ott mostanság. Amikor többet kell magad mögé tekintgetned, mint a vízre és a
spiccekre, az már nem fasza. Szóval hamar lebeszélem magam…
Másik alternatíva a Kvassay zsilip torkolatánál kavargó, örvénylő rész.
Több lehetőséget is tartogat számomra. Eredményes lehet az állóvíz és a folyóvíz
határa, valamint a befelé elterülő csendesebb, mozdulatlan részek is.
A bökkenő csak annyi hogy nem ismerem azt a részt…
Évekkel ezelőtt jártam ott egy téli éjszakai peca keretein belül… ne
kérdezzétek minek mentünk és hogy miért akkor, a lényeg, hogy betli volt az
fix… :-)
Tegnap volt szabad pár órám, ezért úgy döntöttem lenézek, csak úgy
turista módjára megvizslatom a vizet.
A bejutás, mint minden csepeli szakaszra, picit nehézkes.. na jó nem
annyira, csak ha bénázik az ember és makacsul hiszi, hogy vezet a vízig másik
út is, nem csak az, amelyik ipari területeken halad keresztül… :-)
Nem vezet másik!!!
Kiballagtam a spiccig és közben két spori leste a mozdulatlan
botvégeket. Nem tudom mióta lehettek kint, de mindkét srác mellett csontszárazon
hevert a klasszik drót szák… Vélhetően, ha lett volna mivel megtölteni, akkor
már megtették volna…
Miután körbejártam a részt, letelepedtem az egyik lépcsőre alig 15-20
méterre az egyik horgásztól, aki az általam is érdekesnek tartott hely kellős
közepén próbálkozott. Hamar kiderült, hogy ő nemrég érkezhetett, ugyanis a
holmik nagy része csak most került elő a tatyóból és a második feeder is
mostanra lett üzemkész. Alig 10 percet üldögéltem ott, de ezalatt sikerült
abszolválnia 2 üres és egy telitalálat kapást. Tenyeresnél bőven nagyobb keszegfélét
siklatott a partig, majd tette rabságba azt.
Ennyi elég is volt, meg voltam győzve, másnap hajnalban támadok.
Hajnal :-)
kicsit már mást jelent nálam a hajnal, mint korábban… :-)
Szóval 5:30 kor sikerült a kocsiba bekászálódni és a város nagy részét
kikerülve elgurulni Csepelig.
Kocsival nem közelíthető meg a hely… motyó nélkül kellemes kis séta a
partig vezető út, de a sok (részben felesleges) cuccal felmálházva, egy igazi
passió. :-)
Csend, béke, nyugalom, sehol egy lélek, így hát szabadon választhatok a
kínálkozó helyek közül.
Azonnal lázas szerelésbe kezdek, de szinte másodpercenként kizökkent a
koncentrálásból egy-egy fröccsenő balin rablás… igazi víziparádét rendeznek a
falánk fenekeszegek.
Az első pálcát, a bekevert etető híján csak néhány szem csontival
megdíszítve lendítem a habokba.
Majd a második feederért nyúlok, miközben nem várt kapás érkezik… mohón,
amolyan keszegesen rázza valami a spiccem… finoman megütöm és szinte ellenállás
nélkül csévélem partig az első fehérnépet. Néhány keszegfélére fogási tilalom
van érvényben e hónap 15-től, az első vendégem is pont egy, az ilyenkor
védettséget élvező fajok egyike, egy kis lila orrú szilva. Azonnal csúsztatom
is vissza, hadd haladjon tovább. Konstatálom, hogy nem is rossz kezdés, hisz
fél perce sem dobtam még be. Se etetés, se semmi és még így is, tehát előttem a
hal… :-)
Nem vagyok egy villámkezű, de azért jó esetben nem szokott 35 percig
elhúzódni egy bot készre szerelése, most viszont a kellemes gondom adódott,
ugyanis folyamatosan lefoglaltak az egyre másra érkező pimasz keszeg kapások. A
méret hasonló, a fajösszetétel viszont igencsak változatosnak mondható. Baglyok,
szilvák, laposak és karikák váltogatták egymást a horgon.
Időközben az etetőt is sikerült megfelelő állagúra kutyulni. Jöhet a
taktikus peca…
A jobboldali botot fixre teszem, klipsszel meghatározva a pontos
távolságot. Azon egy masszív etetést létrehozva, amire talán egy-egy szebb
dévért, vagy hát merjünk nagyot álmodni, netán egy kisebb dunai pontyot is rá
tudok csalogatni… Ugye milyen szépen hangzik??!! :-)
Nah, erről a botról szinte nem is kell többet beszélnünk a nap
folyamán… :-)
Szórtam én a búzával és csontival bekevert rakéta kosárba töltött
csemegét, mint bolond a lisztet, de néhány vakmerő gébet leszámítva mindenkit
abszolút hidegen hagyott a szerintem egyébként igencsak vonzó, csontival
megtámasztott, szépen tekergőző giliszta csokrom.
A másik bot, amivel kerestem a halat bezzeg rendszeresen jelentkezőkre
talált…
Igaz az megfigyelhető volt, ahogy haladunk előre az időben úgy időnként
néhány méterrel mindig közelebb kell dobni a visszaforgó, élő víz felőli
határához. Mert egy adott távolságon 4-5 kapást követően nagy lett a csend. Ilyenkor
pár métert arrébb dobtam, és láss csodát újra evett a hal. Eközben a másik bot
masszívan hallgatott továbbra is.
Vígan elszórakoztam azzal az egy aktív bottal is, mígnem követve a
kifelé úszó halakat egyszer csak elértem a sodrást… Ahová természetesen ezekkel
a szerelékekkel nem tudtam utánuk menni.
A rohanó víz pokoli nyomása azonnal visszatette a szereléket abba
távba, ahol már jóformán egy darab uszonyos sem maradt. Próbálkoztam egy
darabig még visszacsalni őket lövőtávra, de mindhiába…
Nem érkezett több rezgős kapás…
A szinte már nyári hőséget okádó Nap már teljesen átbukott a mögöttem
lévő magas fák sűrűnek még nem mondható lombkoronája felett és erősen kezdte
égetni a nyakamat.
Utolsó rohamot indítottam, a fix botot is felszabadítottam néma
rabságából és azzal is keresgélésbe kezdtem… legyező irányba végigdobáltam az
előttem örvénylő részt, de mintha ciánozták volna a vizet.
Gondoltam egy merészet és átszereltem az egyiket „nagy ágyúra”… 5 oz
kosarat, fonott dobóelőkét és erőgumit kapott, ezzel felvértezve küldtem a
sodrásba, hátha…
Öngyilkos merénylet volt, mert szinte a legkisebb ellenállás nélkül
görgette ezt is vissza a forgó széléig a Duna… Ekkor már közel másfél órája nem
kellett horogtól szabadítanom halat.
Kicsit elkeseredtem, mert nagyon nem így indult a reggel. Nem voltak
giga-mega halak, de legalább alig hagytak egy percre nyugodni. Végül úgy
döntöttem első tavaszi keszeges pecának nagyon is megteszi ez a néhány óra, ha
tovább maradok, csak rontom az egyébként pozitív élményt.
Vélhetően délutánra, vagy legkésőbb az esti órákra ugyanúgy visszaszivárogtak
volna a forgó meglassult vizébe, ahogyan délelőtt fokozatosan elhagyták azt. De
ez már maradjon csak feltételezés, mert már itthon vagyok és gépelem a ma
reggeli dunai élményemet. Szevasztok! :-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése