Hogy honnan tudom?
Hát onnan, hogy gyermekkorom egyik, ha nem a legikonikusabb vize ez számomra…
Ifjonti éveim majd minden nyári szünetében közel 1-1,5 hónapot töltöttem el itt a családdal, sátortáborban, igazi nomád vadkempingezés keretein belül.
Programnak
számított a „Kostökön” való fürdés, kagyló szedés a pontyozáshoz, hínárfogó
építés, compóra, vörösre úszózás, frissen hengerelt szalmabálákon való önfeledt
ugrándozás, és persze a mindennapi jégkrém megszerzésért való több kilométer
gyaloglás a porszáraz, szikes utakon.
Nyilván egy mai gyereknek ez maga lenne a földi pokol. Mi mégis jobban vártuk minden évben a tesómmal ezt a fajta vakációt, mint bármilyen külföldi nyaralást… Az indulás hajnalán mindenkinél előbb keltünk és hallgattuk, hogy vajon a szomszéd kakasa mikor kezdi el fennhangon hirdetni a közelgő indulás reggelét?! Szóval lázban égtünk…
Annyira felkapott horgászhely volt akkoriban, hogy volt olyan, mikor vissza kellett fordulnunk, mert nem volt elegendő szabad hely a tábor építéséhez. Minden túlzás nélkül az összes beállóban horgásztak, még ott is, ahol gyakorlatilag kis túlzással, de tömött nádfal volt csupán.
Népszerűségének oka nem más volt, mint az elképesztő halbőség… Akkoriban az egész család békés halazott, így leginkább onnan vannak kézzelfogható emlékeim… Elképesztő vad pontyok, fenséges nádrágó amurok tették próbára a régi Silstar botokat… Aki oda járt, az szerintem el sem tudta képzelni, hogy valaha is elapad ez horgászparadicsom. Pedig hát voltak intő jelek…
Az ember telhetetlen, és akkoriban a mértékletességet még csak hírből sem ismerték az ottaniak.
Tízen pár évesen többször szemtanúja voltam 8. emeleti panellakás hallal teletömött fürdőkádas jelenetének, ahol a ház ura számolatlanul osztogatta a lakóknak a hétvége zsákmányát…
20 pluszos torpedók és hibátlan nyurgák végezték mészárszéken…Több társaság is adta-vette egymás közt az etetett helyeket egész évben, minek eredményeképpen, szinte folyamatos volt a „szüretelés”! Akkora amurokat láttam a folyó közepére bepányvázva (nem egyesével, hanem ötösével), hogy azt el sem hinnétek! Szóval egy szó, mint száz, maga volt a horgászok paradicsoma…
Aztán jöttek a gyengébb évek… Már melósabb volt egy-egy jobb hal megfogása, de azért még mindig adta annak, aki kicsit is ismerte a vizet. Majd egyre többet lehetett hallani, hogy áramozzák a vizet ezen a szakaszon IS!
Ez nyilván nagyobb mértékű rablásnak számított, mint „a telhetetlen horgász”…A fogások elmaradoztak, nyaranta hetek teltek el úgy, hogy érdemleges halat alig lehetett merítő fölé terelni. A horgászok kezdtek elmaradozni, foghíjasak maradtak a beállók még a legfrekventáltabb időszakokban is. Ezzel párhuzamosan a „közbiztonság” is rohamosan romlani kezdett…
Több negatív történetet is hallottam helyiektől, a lopás, bántalmazás sajnos egyre gyakoribb jelenséggé vált. Szerencsére minket semmilyen atrocitás nem ért abban az időben. Utoljára talán valamikor 15 éve járhattam ott egy éjszakai peca keretein belül, pontos eredményre nem mernék esküdni, de emlékeim szerint valamirevalónak mondható halat nem kerítettünk horogvégre.
Aztán sikerült szert tenni egy hétvégi telekre Tiszaugon, innentől kezdve ezen okok miatt is, de többet nem mentünk az imádott Kuninkra…
Régen a csárda környékén lévő partszakasz, az 52-es út mindkét oldala sátrasokkal volt tele. A könnyű vízvételi lehetőség és a parkolóban akkoriban még üzemelő kisbolt közelsége miatt, ez egy frekventáltabb rész volt a „kényelmesebbjének”… Most totál üres!!!
Sebaj… Majd beljebb…Első utam egy közeli zsiliphez és a mellette lévő kis benyúló félszigethez vezetett…Életem első balinjait itt fogtam… Emlékszem, heteken át minden hajnalban és este vagy az egyetlen arany vagy a másik ezüst körforgóval szórtam a vizet, hátha nyakon sikerül csípni egy hangoskodó ragadozót…
Azt a napot sosem felejtem el, mikor végre megtört a jég és végre megszánt a víz szelleme! Ráadásul rövid időn belül duplázni is sikerült… Hatalmas élmény volt számomra… Ordítva rohantam vissza a táborba, kezemben a kb. 40 cm-es balinnal, emlékszem, mint valami szent jobbot, úgy hordtam körbe büszkén mindenkinek…A műtárgy közelében nagyon jó sügereket és böszme nagy naphalakat is lehetett fogni…
Mikor odaértem az imént említett helyre, jött a második arcul csapás…
Egy pillanatra azt gondoltam, nem is vagyok jó helyen…
A korábban erdős, ligetes, dzsungeles részből nem sok maradt, betonból viszont annál több lett…
Kempingező horgászok természetesen itt sem voltak fellelhetőek…
A zsilip közvetlen közelében nem pecáztam, mert tiltotta a tábla, de az alatta lévő kavargó vízből sikerült kipiszkálni egy kölyök balint… Aztán ennyi…
Pánikra semmi ok… majd a másik oldal…
Fél szemmel a felhőket mustráltam, miközben a most még csontszáraz agyagos, nyomvályús úton poroszkáltam. Sok kellemes/kellemetlen emlék elevenedett fel bennem közben. Szinte egyik év sem alakult úgy, hogy vagy beköltözésnél, vagy legalább a hazafelé induláskor ne esett volna az eső. Volt, hogy mindkét esetben kijutott a jóból… J Aki jártas ilyesfajta csatornapartokon, az pontosan tudja, hogy elég 10 perc intenzív eső és ez a repedezett, aszályos út olyan ragadós masszává változik, hogy gyakran még az elakadt zetorhoz is traktort kell hívni… J Szóval dagonyázni csupán egy kis nosztalgia kedvéért, azért nem szeretnék most, jobb tehát résen lenni.
Az 52-es forró aszfaltján átbukva ismét közelítek a vízhez…
Az első néhány beálló itt is üres… döbbenet…
Tényleg nem tudom, hogyan érzékeltessem veletek azt, hogy régen olyan volt, mintha valami állandó majális lett volna a parton. Pezsgett az élet… Mindenhol ropogott a tűz a bográcsok alatt, hatalmas 15-20 fős társaságok söröztek mindenfelé, épp csak körhinta nem volt felállítva…
Most sehol egy lélek…
Persze örülnöm kellene, hogy egymagam vagyok a parton, hisz ez a legjobb kikapcsolódás. Csak az akkori állapotokat ismerve, olyan mintha leciánozták volna az egész térséget. Meg persze, ahol ilyen kevés a horgász, ott vélhetően a halállomány is közel azonos lehet, ha nem vonzza ide a népeket…
Aztán, mikor már tényleg kezdtem azt hinni, hogy egyedül maradtam a bolygón, végre egy a fák alatt hűsöltetett autóra lettem figyelmes, amihez nyilvánvalóan horgász is tartozott… Közelebb érve kiderült, nem a „sátrazós fajta”, de most ez is megteszi.
Gyalogszerrel haladok nyiladékról nyiladékra… A víz csodálatos… mindenhol burjánzik az élet…
Halmozgást
nem igazán látok, így meglehetősen vaktában dobálok, sűrűn váltogatva a csali repertoárt…
Újabb emlék villan be…
Régen annyi balin volt itt, hogy egy-egy horgászhely jobb és bal oldalát is más-más baller uralta. Nagyok voltak és erősek… meg persze egész nap hangosan verték a vizet… Tudom-tudom, megint csak panaszkodom, de ennek a korábbi emlékképnek most nyoma sincs. Azért csak bandukolok előre és ráfordulok arra a szakaszra, ahol a legtöbb alkalommal sátraztunk… Újból tájolnom kell magam, hogy biztosan ott vagyok-e, ahol gondolom, mert itt sem az a látvány fogad, aminek kellene…
A korábbi erdősáv helyén, ahol a rongykunyhók sorakoztak, most gyakorlatilag tarra van vágva, ameddig csak a szem ellát… amit most gondolok, azt jobbnak látom most kipontozni!… … … … … … … …
Közben, csak hogy picit jobb kedvem legyen, egy hínárlakó, sötét ragadozót sikerül leszedni a pályáról… nem nagy ez sem, de legalább valami…
Kicsit, amolyan csukásabb szakasz következik… feldobom a drótot és gumival próbálok becsapni legalább egy valamirevaló „kuni tigrist”! Ahogy így ejtegetem a növényfoltok közé a plasztikot, egy járőr cirkál el előttem… Pont szárazon van a motyó, pár méterre elépöccintem a hypoteezt, majd rohamtempóban csévélem felé… Először azt hittem, elijed és kereket old, de nem így tett! Egy hatalmas félkört leírva bebombázta az attraktív korongfarkút. Kuni-Ati: 0-3 :-)
Tovább menetelek a rengetegben… elvileg az úton haladok, de itt most nem minden jármű mozogna otthonosan. Embermagasságú bokros cserjék vették át az uralmat, nem csak a nyomvonal szélén, hanem gyakran annak közepén is… A természet visszaveszi, ami az övé…
U.I.: Jó volt nosztalgiázni, talán legközelebb sátrat is hozok magammal…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése