Kuni „memoriál”…

Néhány hete a semmiből támadt egy kósza gondolatom, miszerint el kellene látogatnom a Kiskunsági-főcsatornára… Ebben persze idáig semmi kuriózum nincsen, hiszen sok pergető és „csipeszes” horgász is járja ezt a vadregényes csatornát… Gondoltam én, merthogy ez régen így volt…

Hogy honnan tudom?

Hát onnan, hogy gyermekkorom egyik, ha nem a legikonikusabb vize ez számomra…

Ifjonti éveim majd minden nyári szünetében közel 1-1,5 hónapot töltöttem el itt a családdal, sátortáborban, igazi nomád vadkempingezés keretein belül.

Imádtam!!!

Nem volt se TV, sem internet, nemhogy okostelefon, de még egyéb mobil is alig-alig…Valahogy mégsem unatkoztunk… Összefogtunk tücsköt, békát, körülvett minket az erdő és a végeláthatatlan délibábos mező, meg persze a csati…

Programnak számított a „Kostökön” való fürdés, kagyló szedés a pontyozáshoz, hínárfogó építés, compóra, vörösre úszózás, frissen hengerelt szalmabálákon való önfeledt ugrándozás, és persze a mindennapi jégkrém megszerzésért való több kilométer gyaloglás a porszáraz, szikes utakon.

Nyilván egy mai gyereknek ez maga lenne a földi pokol. Mi mégis jobban vártuk minden évben a tesómmal ezt a fajta vakációt, mint bármilyen külföldi nyaralást… Az indulás hajnalán mindenkinél előbb keltünk és hallgattuk, hogy vajon a szomszéd kakasa mikor kezdi el fennhangon hirdetni a közelgő indulás reggelét?! Szóval lázban égtünk…

Annyira felkapott horgászhely volt akkoriban, hogy volt olyan, mikor vissza kellett fordulnunk, mert nem volt elegendő szabad hely a tábor építéséhez. Minden túlzás nélkül az összes beállóban horgásztak, még ott is, ahol gyakorlatilag kis túlzással, de tömött nádfal volt csupán.

Népszerűségének oka nem más volt, mint az elképesztő halbőség… Akkoriban az egész család békés halazott, így leginkább onnan vannak kézzelfogható emlékeim… Elképesztő vad pontyok, fenséges nádrágó amurok tették próbára a régi Silstar botokat… Aki oda járt, az szerintem el sem tudta képzelni, hogy valaha is elapad ez horgászparadicsom. Pedig hát voltak intő jelek…

Az ember telhetetlen, és akkoriban a mértékletességet még csak hírből sem ismerték az ottaniak.

Tízen pár évesen többször szemtanúja voltam 8. emeleti panellakás hallal teletömött fürdőkádas jelenetének, ahol a ház ura számolatlanul osztogatta a lakóknak a hétvége zsákmányát…

20 pluszos torpedók és hibátlan nyurgák végezték mészárszéken…  

Több társaság is adta-vette egymás közt az etetett helyeket egész évben, minek eredményeképpen, szinte folyamatos volt a „szüretelés”! Akkora amurokat láttam a folyó közepére bepányvázva (nem egyesével, hanem ötösével), hogy azt el sem hinnétek! Szóval egy szó, mint száz, maga volt a horgászok paradicsoma…

Aztán jöttek a gyengébb évek… Már melósabb volt egy-egy jobb hal megfogása, de azért még mindig adta annak, aki kicsit is ismerte a vizet. Majd egyre többet lehetett hallani, hogy áramozzák a vizet ezen a szakaszon IS!

Ez nyilván nagyobb mértékű rablásnak számított, mint „a telhetetlen horgász”…

A fogások elmaradoztak, nyaranta hetek teltek el úgy, hogy érdemleges halat alig lehetett merítő fölé terelni. A horgászok kezdtek elmaradozni, foghíjasak maradtak a beállók még a legfrekventáltabb időszakokban is. Ezzel párhuzamosan a „közbiztonság” is rohamosan romlani kezdett…

Több negatív történetet is hallottam helyiektől, a lopás, bántalmazás sajnos egyre gyakoribb jelenséggé vált. Szerencsére minket semmilyen atrocitás nem ért abban az időben. Utoljára talán valamikor 15 éve járhattam ott egy éjszakai peca keretein belül, pontos eredményre nem mernék esküdni, de emlékeim szerint valamirevalónak mondható halat nem kerítettünk horogvégre.

Aztán sikerült szert tenni egy hétvégi telekre Tiszaugon, innentől kezdve ezen okok miatt is, de többet nem mentünk az imádott Kuninkra…

Mint említettem, azóta eltelt több mint egy évtized. És milyen az ember? Ennyi év távlatában szinte csak a jóra és a szépre emlékszik. Mikor ma beültem az autómba és beütöttem a Kígyósi csárda címét az útvonaltervezőbe, ugyanaz a gyermeteg láz kerített hatalmába, mint annak idején tejfölös szájú suhancként. Valahogy eszembe sem jutott egész úton, hogy ne ugyanazt az arcát mutatná a víz, mint amiért annyira szerettük. Annyi esztendő telt el, és én meg voltam győződve, hogy augusztus elején, ami a csúcsidőszaknak mondható, egy gombostűnyi helyem sem lesz pergetni.

Régen a csárda környékén lévő partszakasz, az 52-es út mindkét oldala sátrasokkal volt tele. A könnyű vízvételi lehetőség és a parkolóban akkoriban még üzemelő kisbolt közelsége miatt, ez egy frekventáltabb rész volt a „kényelmesebbjének”… Most totál üres!!!

Sebaj… Majd beljebb…Első utam egy közeli zsiliphez és a mellette lévő kis benyúló félszigethez vezetett…

Életem első balinjait itt fogtam… Emlékszem, heteken át minden hajnalban és este vagy az egyetlen arany vagy a másik ezüst körforgóval szórtam a vizet, hátha nyakon sikerül csípni egy hangoskodó ragadozót…

Azt a napot sosem felejtem el, mikor végre megtört a jég és végre megszánt a víz szelleme! Ráadásul rövid időn belül duplázni is sikerült… Hatalmas élmény volt számomra… Ordítva rohantam vissza a táborba, kezemben a kb. 40 cm-es balinnal, emlékszem, mint valami szent jobbot, úgy hordtam körbe büszkén mindenkinek…

A műtárgy közelében nagyon jó sügereket és böszme nagy naphalakat is lehetett fogni…

Mikor odaértem az imént említett helyre, jött a második arcul csapás…

Egy pillanatra azt gondoltam, nem is vagyok jó helyen…

A korábban erdős, ligetes, dzsungeles részből nem sok maradt, betonból viszont annál több lett…

Kempingező horgászok természetesen itt sem voltak fellelhetőek…

A zsilip közvetlen közelében nem pecáztam, mert tiltotta a tábla, de az alatta lévő kavargó vízből sikerült kipiszkálni egy kölyök balint… Aztán ennyi…

Pánikra semmi ok… majd a másik oldal…

Fél szemmel a felhőket mustráltam, miközben a most még csontszáraz agyagos, nyomvályús úton poroszkáltam. Sok kellemes/kellemetlen emlék elevenedett fel bennem közben. Szinte egyik év sem alakult úgy, hogy vagy beköltözésnél, vagy legalább a hazafelé induláskor ne esett volna az eső. Volt, hogy mindkét esetben kijutott a jóból… J Aki jártas ilyesfajta csatornapartokon, az pontosan tudja, hogy elég 10 perc intenzív eső és ez a repedezett, aszályos út olyan ragadós masszává változik, hogy gyakran még az elakadt zetorhoz is traktort kell hívni… J Szóval dagonyázni csupán egy kis nosztalgia kedvéért, azért nem szeretnék most, jobb tehát résen lenni.

Az 52-es forró aszfaltján átbukva ismét közelítek a vízhez…

Az első néhány beálló itt is üres… döbbenet…

Tényleg nem tudom, hogyan érzékeltessem veletek azt, hogy régen olyan volt, mintha valami állandó majális lett volna a parton. Pezsgett az élet… Mindenhol ropogott a tűz a bográcsok alatt, hatalmas 15-20 fős társaságok söröztek mindenfelé, épp csak körhinta nem volt felállítva…

Most sehol egy lélek…

Persze örülnöm kellene, hogy egymagam vagyok a parton, hisz ez a legjobb kikapcsolódás. Csak az akkori állapotokat ismerve, olyan mintha leciánozták volna az egész térséget. Meg persze, ahol ilyen kevés a horgász, ott vélhetően a halállomány is közel azonos lehet, ha nem vonzza ide a népeket…

Aztán, mikor már tényleg kezdtem azt hinni, hogy egyedül maradtam a bolygón, végre egy a fák alatt hűsöltetett autóra lettem figyelmes, amihez nyilvánvalóan horgász is tartozott… Közelebb érve kiderült, nem a „sátrazós fajta”, de most ez is megteszi.

Gyalogszerrel haladok nyiladékról nyiladékra… A víz csodálatos… mindenhol burjánzik az élet…

Halmozgást nem igazán látok, így meglehetősen vaktában dobálok, sűrűn váltogatva a csali repertoárt…

Újabb emlék villan be…

Régen annyi balin volt itt, hogy egy-egy horgászhely jobb és bal oldalát is más-más baller uralta. Nagyok voltak és erősek… meg persze egész nap hangosan verték a vizet… Tudom-tudom, megint csak panaszkodom, de ennek a korábbi emlékképnek most nyoma sincs. Azért csak bandukolok előre és ráfordulok arra a szakaszra, ahol a legtöbb alkalommal sátraztunk… Újból tájolnom kell magam, hogy biztosan ott vagyok-e, ahol gondolom, mert itt sem az a látvány fogad, aminek kellene…

A korábbi erdősáv helyén, ahol a rongykunyhók sorakoztak, most gyakorlatilag tarra van vágva, ameddig csak a szem ellát… amit most gondolok, azt jobbnak látom most kipontozni!

… … … … … … … …

Közben, csak hogy picit jobb kedvem legyen, egy hínárlakó, sötét ragadozót sikerül leszedni a pályáról… nem nagy ez sem, de legalább valami…

Kicsit, amolyan csukásabb szakasz következik… feldobom a drótot és gumival próbálok becsapni legalább egy valamirevaló „kuni tigrist”! Ahogy így ejtegetem a növényfoltok közé a plasztikot, egy járőr cirkál el előttem… Pont szárazon van a motyó, pár méterre elépöccintem a hypoteezt, majd rohamtempóban csévélem felé… Először azt hittem, elijed és kereket old, de nem így tett! Egy hatalmas félkört leírva bebombázta az attraktív korongfarkút. Kuni-Ati: 0-3 :-)

Tovább menetelek a rengetegben… elvileg az úton haladok, de itt most nem minden jármű mozogna otthonosan. Embermagasságú bokros cserjék vették át az uralmat, nem csak a nyomvonal szélén, hanem gyakran annak közepén is… A természet visszaveszi, ami az övé…

Egyetlen pozitívuma ennek a nagy humanoid hiánynak talán az, hogy a szemetünk nincs jelen… Nem tudom, ki és mikor mentesítette a területet a hulladéktól, de igazán jó munkát végzett, és legfőképp tartósat… Nem botlottam sörös vagy csontis dobozba, nem kergetett a szél etetőanyagos zacskókat, és műanyag palackok sem tobzódtak a bokrok tövében. Bravó!

Jut még egy szintén gigászinak éppen nem mondható balinocska a végére. Igen, végére, merthogy a visszaengedést követően nem a hal fröcsköl arcon, hanem az egyre baljósabban gomolygó felhők verejtéke csattan a fejem búbján. Nálam ez most legalább másodfokú viharjelzésnek minősül, szóval irány a járgány, mielőtt mocsárrá változik itt minden. Nem jutott sok peca mára, alig 3 óra sajnos, de így is van mit emésztenem a mai napból. Vélhetően nem várok újabb tízen X évet a következő látogatással… Ha másra nem is, egy őszi csukázásra szinte biztosan elcsábulok majd, ha már színesedik táj.

U.I.: Jó volt nosztalgiázni, talán legközelebb sátrat is hozok magammal…

 

 

Balaton „GÁJD”…

Napok óta töprengek azon, miként is meséljem el nektek a Balatonon nemrég velem történteket.

Talán úgy célszerű, ha mindjárt az elején kezdem… Szóval az úgy volt, hogy Halbogár barátommal egy ideje próbáljuk összeegyeztetni a mindennapjainkat annak érdekében, hogy egy a „magyar tengeren” történő közös horgászatra alkalmasnak vélt napot találjunk végre a júliusi nyárban. Eközben az imént említett cimbora egy másik szálat is igyekezett felgöngyölíteni, aminek a túlsó végén Marcsó Zoli volt érdekelt. Végül egy kis szervezést és egyeztetést követően a két fonál összetalálkozott és innentől kezdve együtt szövögettük tovább a nagy reményekkel teli balinos álmainkat.

Tomival évente csupán néhány alakalommal látogatunk el a végtelen kékség országába, de igaz, ami igaz, hogy gyakorlatilag még sosem kellett igazán csalódnunk a Balcsi adakozó kedvében. Legyen szó az északi, vagy a déli partról, szinte kivétel nélkül bőségesen jutalmazott minket az egyébként sokszor oly hisztis és makrancos tó szelleme.

Velünk ellentétben viszont Zoli rutinos rókának számít, egyértelműen ő van hazai pályán. Sok időt tölt itt az évben, minek okán rengeteg megszerzett tapasztalat birtokosa, amit érkezésünk estéjén a végeláthatatlan történet áradat elmesélése közben nagyszerűen érzékeltetett is. Jó mesélő, igazán vidám figura, aki láthatóan tudja és legfőképpen élvezi is, amit csinál. Röviden vázolja a másnap reggelünk forgatókönyvét is, majd viszonylag korán alvásra int minket, pedig jó lett volna még hallgatni néhány históriát a vele és ismerőseivel történtekről.

Sebaj, így is hamar nyakunkon a hajnal…

3:50-kor az ébresztőóra könyörtelenül ráz fel minket és próbál valamiféle életet erőszakolni az alvó testünkbe.

Nincs könnyű dolga…

Néhány perc múlva azonban már vendéglátónk lámpáinak piros fényét követve kanyargunk az üdülőövezet kihalt néma útjain, az aktuális hajnali balinos pályánk felé. Érkezést követően hamar magunkra húzzuk a mellest! Igen-igen, bármily furcsának tűnhet, mi mégis gázlóruhában készülünk a fogatlan ragadozók üldözésére és megfogására…

Ami ezután jön az szemet kápráztató, horgász lelket simogató érzés, főleg ha a Balatonon jársz.

Ugyanis tökéletes tükörvíz fogadott minket! A szél szinte nem is rebbent, az öregesen ébredező Nap első sugarai pedig plusz élményfaktorként, a vörös ezernyi árnyalatával igyekeztek megfesteni az ég alját és az előttünk elterülő végtelennek tűnő kéklő felszínt. Meseszerű…

Hamar be„sólyázzuk” a gumihacukába öltöztetett testünket a habokba és célba vesszük az első bójasor utáni területet...

Egymástól csupán néhány méteres távolságra, halkan lopakodunk előre a célterület irányába.

Felsőbb utasításra nem szórjuk feleslegesen a vizet! Nyitott felkapó karral, mintha csak a ravaszon lenne az ujjunk, feszülten várjuk, hogy eldurranjon valahára az első felszíni rablás. Aztán kezdődhet a móka.

Habár csak percek telnek el, mégis egy örökkévalóságnak tűnik az az alig tíz percnek mondható intervallum, amit néma kémleléssel, szobrozva töltünk a derékig érő vízben.

Majd egyszer csak bammmmm…

Látványos fröcsköléssel vette kezdetét a tivornya…

Zoli nagy stratéga és mintha kicsit jövőbelátó vénával is meg lenne áldva, ugyanis a hatalmas „tánctér” azon szegletében vártuk a bulit, ahol valóban kezdődött is a bugizás. Ráadásul mit ad Isten, még éppen dobástávon belül is helyezkedtünk (profizmus). Azonnal repültek a topwater csalik, amiket eszeveszett tempóban, szinte cibáltunk vissza magunk felé… Az első ilyen „erőszakos” sétáltatás rögtön eredményesnek bizonyult, ugyanis egy „ezüst nyíl” könyörtelenül lebombázta a kis csahosomat, amit éppen húztam…

Fárasztást követően én persze jó szokásomhoz híven igyekeztem volna fotókkal dokumentálni az eseményeket, de hamar rá kellett jönnöm, itt most nincs idő efféle dolgokra. Itt vannak, zabálnak, tehát ilyenkor kell őket megfogni…

A kis területre összeterelt snecirajt rendületlenül vámolták a ballerek, mi pedig a „báránybőrbe bújtatott kutyáinkat” hajigáltuk nekik kitartóan. A pontos sorrendre már nem igazán emlékszem hogyan volt, de talán elsőként Zoli pálcája maradt perecbe, majd Tomi kezéből csavarták ki majdnem a botot, és legvégül az én kutyámat is lekérték a türkiz felszínről. Alig néhány másodpercen belül! Parádé baszd meg! :-)

Egymástól alig 2-2 méterre álltunk és egyszerre fárasztottunk mindhárman…

Hogy milyen érzés volt??? KURVA JÓ! :-)

Olyanok voltunk, mint mikor a gyerekek beszabadulnak Disneyland-be…

Csak mondanám, hogy három meglett, sokat látott férfiember önfeledt mosollyal az arcán, hangosan hahotázva állt a Balaton közepén, miközben halakat fárasztott… Aki ezt látta kívülről, fix hogy bolondnak nézett minket. Természetesen itt azért fotóztunk… J

Néhány egyed még meg lett tréfálva, de az úgynevezett „kishalfoci” nem tartott tovább pár percnél… A balinok a küszöket, mi pedig a pályát vertük szét túl hamar…

Ezután Zoli unszolására határozottan elkezdtünk jobbra tolódni…

Hogy miért?

Az indok nem más, mint a csérek megjelenése volt…

Az őnöknek még nem volt látható jelük, de a snecikkel táplálkozó madarak a magasból már hamar észlelték, merre tereli a ragadozó falka a kishal felhőt. A szárnyasok okosak, és a zűrzavart kihasználva szinte mindig leszedik a sápot a balinok reggelijéről. Szerencsére a mi „nyomolvasó” cimboránk is eszes, így a repülő „halfarkasok” jelenléte neki is árulkodó jelként szolgált.

Szóval settenkedve, de azért tempósan igyekeztünk a tollasok által megjelölt hely irányába…

Mire lőtávra értünk, elkezdődött a habzsolás… Delfinek módjára ugráltak a balinok és fejvesztve menekült a préda. Mi pedig ott folytattuk, ahol abbahagytuk az imént… A változatosság kedvéért egy újabb tripla fárasztás koronázta meg az amúgy is álomszerűen alakuló pecánkat.

Minden kapás vehemensre, határozottra és rendkívül attraktívra sikeredett, és a horgokon elégedetlenkedő fogatlanok is derekasan küzdöttek a szabadságukért, ami tovább növelte a horgászat élvezeti értéket. Már az első néhány fogás is megcsinálta a napunkat, és még messze nincs vége a dolognak…

Újabb és újabb kapások érkeztek a wtd csalikra. Természetesen mindet azért nem sikerült halra váltani, de ez a felszíni pecák velejárója. Nem csüggedtünk, mert legbelül azt éreztük, ez soha nem érhet véget. Persze ez nem így volt…

Fejenként több megfogott hallal a hátunk mögött, fürkésző tekintettel kémleltük a felszínt hátha észreveszünk újabb kialakulóban lévő „játszótereket”…

Voltak is, de mind-mind bent a messzi távolban… Elérhetetlen kategória…

Majd elhangzott az a mondat, amit annyira nem akartunk hallani…

„A mai reggelen talán ennyi volt, kezdjünk behúzódni a nádfal közelébe, ahol egy-egy cirkáló járőrt még esetleg nyakon tudunk csípni…”

Hazudnék, ha azt mondanám szomorú ábrázattal bandukoltunk az említett vadregényes parti sáv felé, éppen ellenkezőleg… :-) Fülig érő szájjal és mocskos trágár szavak kíséretében emlegettük az eddig történteket. Tudtuk, hogy baromi szerencsések voltunk…

Aztán jött a bónusz pálya… a hab a tortára… :-)

Nem is tudom, hogy mi kerítettük-e be a balinokat, vagy inkább ők fogtak közre minket, de egyszer csak a semmiből a csetepaté kellős közepében találtuk magunkat. Mindenhol rablás és ezek csak rendületlenül habzsoltak… Szerintem ez volt az a pillanat, amikor már az egész partszakasz a mi hangunktól visszhangzott… :-) Kurjongattunk, hahotáztunk és el sem akartuk hinni, hogy ez a valóság.

Már szinte mondanom sem kell, itt is tripláztunk egy jót… ami feltette a pontot arra a bizonyos i-re.

Volt több, rövid zászlón bebombázott csali, ami olyan adrenalin löketet adott nekünk, hogy bocs, de kb. magunk alá hugyoztunk tőle… :-)

Aztán, mint minden csoda ez is sajnos véget ért… De azt hiszem, egy életre nem felejtem ezt a kora hajnali etapot…

Néhány szót ejtenék azért a mai gájdolásról is…

Most az a rész jön, hogy örökké hálásak leszünk neki ezért a hajnalért és sokáig emlegetjük még majd ezt a pecát… De a hála az természetes, és mi meg is köszöntük neki a nagyszerű lehetőséget…

Inkább valami mást írnék még le, ami sajnos kevésbbé gyakori…

A mai közösségi portáloknak köszönhetően rengeteg új ismeretség, horgászbarátság, és persze barátság is köttetik… Ez így van rendjén… A legtöbb ilyesfajta ismerkedés hol másutt is történne, mint a vízparton, valakinek az egyik kedvenc pályáján vagy „titkos helyén”.

Én is voltam már sokszor vendég és vendéglátó is ebben a körben.

De csak most Zolinál jöttem rá, hogy annyira rosszul csináljuk mi ezt horgász emberek…

Az az általános, hogy…

Az ilyen első találkozásoknál legtöbbször a vendéglátón van egyfajta nyomás, hogy meg tudja mutatni egy ismeretlennek, hogy jó az a rész ahová viszi és hogy tudjon vele szép halakat kvázi „fogatni”, hiszen akkor válik jó házigazdává… A másik oldalon pedig szintén van teher a vállakon, hiszen szeretné bizonyítani az egyén, hogy ügyes horgász és nem szeretne fogás nélkül maradni, pláne úgy, hogy még kb. azt is megmondják, mit és hová dobjon. Ettől görcsössé válik mindkét fél...

Így gyakorta elmarad a jó peca érzete. Továbbá klasszikus hibának tartom azt is, hogy sokszor túlzottan előzékenyek vagyunk egymással szemben… Ezalatt azt értem, hogy gyakran eludvariaskodjuk a dolgokat, ami szintén felesleges…

Ezt most csak azért írom le, mert először az életben talán úgy éreztem Zolinál, hogy egyik fél sem görcsöl, senki nem akar túlontúl bizonyítani, vagy hogy végre egyszer az életben nem udvaroltuk túlzóan körbe egymást csajos módon azzal, hogy (te dobj a rablásra, mert te vagy közelebb, nem, inkább te dobj, mert te vagy vendég) aztán végül a hal nevetve továbbálljon miközben mi egymásnak „pukedlizünk” illemből.

Szóval egy szó, mint száz, Zoli egy fasza balatoni gájd volt… Segített nekünk, irányított minket, de közben velünk élvezte a pecát és a saját fogásainak ugyanúgy örült, mint a miénknek. Így kell ezt!

Köszönjük, király volt!!!

Flashback 2019

2018 év végén valahogy úgy zártam a soraimat, hogy "ha legalább ilyen évem lesz a következő is, akkor maximálisan elégedett lehetek és leszek is"!
Hát nem olyan lett! :-)
Ha lehet überelni az előzőt, akkor azt gondolom, sikerült egy lapáttal rádobni az ezt megelőző esztendőre. Felfedeztem magamnak sok új lehetőséget rejtő, igazán csodálatos, vad vizeket. Néhány történetet, egy-egy nap eseményeit megosztottam itt veletek, de ezen felül volt szerencsém olyan horgászatokban is részt venni, amit elmesélni sem merek, lehet el sem hinnétek, de ez így van jól... :-)
Megismerkedtem személyesen néhány "jó arc" pecással. (Pedig nem vagyok az a bratyizós típus) :-)
Sokat mentem cimborák társaságában és persze egyedül is a folyók, tavak partjára.
Tavasz óta tagja lehetek a Fahal Team-nek, ami még több pluszt hozott az életembe.
A kis blogom is szépen lassan fejlődik, hiszen már átlépte a számomra bűvös 100.000-es olvasottságot, amit ezúton is köszönök szépen nektek. :-) Ez csak RAJTATOK múlt! :-)
Szóval szerencsésnek mondhatom magam, mert igazán kijutott a jóból 2019-ben.
Hozzátartozik az elmúlt 4 évszak krónikájához az is, hogy rengeteget tanultam ismét, másoktól is, de leginkább a magam útját járva. Kísérletező típus vagyok és azt gondolom, a horgászat pont az ilyen embereknek való.
Persze-persze hazugság lenne azt állítani, hogy mindig minden a legtökéletesebben zajlott, mert hát persze, hogy nem! Léptek meg álomhalak a horogról, volt hogy ha meggebedtem, sem találtam a kulcsot a pikkelyesekhez. Az is megesett, hogy makacsságból nem azokra a fajokra horgásztam, amikre éppen kellett volna. Szóval van mit javítani "húszhúszban" is! :-)
Nem szabad elmenni azon tény mellett sem, hogy az öröm és a siker az relatív.
Számos horgász van, aki fogott szebbet, jobbat, nagyobbat... Azonban én igyekszem elsősorban nem másokhoz mérni magamat, hanem inkább azon munkálkodni, hogy a korábbi, általam már egyszer megugrott lécet egyre magasabbra téve újra és újra átlépjem. Azt vallom, ez a fejlődés kulcsa.
2020-ra is tele vagyok tervekkel, amik ha jól alakulnak, akkor vélhetően itt olvashattok majd róla hosszabb-rövidebb formában. :-)
Nem szaporítanám a szót, inkább megosztok veletek néhány fotót, amik igazán kedvesek számomra, amolyan visszaemlékezés gyanánt. BÚÉK ! :-)

Tavasz:

 

Nyár:

Ősz:

Tél: