Ha évzáró peca, akkor szinte mindig valamilyen formában a Duna kerül előtérbe.
Idén Fáni Zsolti barátommal egy sütögetős, menyusozós éjszakai pecára vállalkoztunk.
Zsolesz meglehetősen sok energiát fektet bele, hogy a halszegény téli horgászatait bearanyozza egy-egy csodás mintázatú menyus megfogása.
Én viszont, annak ellenére, hogy régi nagy vágyam egy „kutyafejű” elejtése, mégis relatíve keveset próbálkozom a becserkészésükkel, hiába az évtizedes dunai múlt.
Nem mondom, hogy időnként nem kísérleteztem, de valahogy sohasem ment a fogás, akár egyedül mentem, akár kisebb-nagyobb társasággal.
Bevallottan, igencsak nehézkesen veszem rá magam a téli mínuszos éjszakákon az elindulásra. Legtöbbször zimankós, messze is van, és hát valljuk meg, nem az a kimondott pörgős peca.
Jó. Lehet, hogy lusta vagyok, na!
Most viszont ismét rávettem magam a kaland kedvéért.
Este 6-kor már a ködös, kihalt ártéri erdő útjain zötykölődtem a megbeszélt helyünk felé.
Felszerelést különösebben nem igénylő műfaj ez, így a boton és a tripodon kívül csupán néhány, főként a kényelmünket szolgáló eszközre lehet szükségünk, ezért gyakorlatilag egy körben le lehet cuccolni a kövezésre.
Zsolt a bevált horogálló csali híján valami egészen új dologgal rukkolt elő.
Főként fagyasztott szardínia volt a menü egyszakállú barátaink számára.
Voltak kétségeink, hogy mennyire lesz tartós és ellenálló a dobások során, de kopoltyún keresztül tűzve meglehetősen stabilnak tűnt. Hogy mennyire fogós???
Arra a következő 15 percben csattanós választ is kaptunk…
Két éles, határozott ütés jelezte: kívánatosnak bizonyult a tengeri apróhal.
Néhány húzást még kivártam, majd egy jó biccentést követően ráhúztam a botra.
Abban a pillanatban mondtam is a cimborámnak, hogy ha menyus kígyózik a végén, akkor ez igencsak combos darab.
Igazam lett…
Pár pillanaton belül már a merítőben tekergett ez a 45 cm-es, ikrától duzzadó szépség.
Szerencsés fickó vagyok, hiszen nem egy csenevész példánnyal estem át a tűzkeresztségen, hanem mindjárt egy ilyen koros, erőtől duzzadó big mamával.
Csináltam pár képet róla majd szépen elúszott a húzós, kakaós víz adta homályba.
Elégedetten és örömittasan csaptunk bele egymás tenyerébe.
Ettől kezdve kényelmesen hátradőlve terülhettem el a karos fotelben, hiszen én mára már megvoltam.
A következő órák különösebb esemény nélkül teltek el.
Bár inkább csak a botok nem voltak aktívak, hiszen nekünk volt témánk bőven. Leginkább a menyhalakról beszélgettünk, hogy mi miért van és vajon miért nincs. Majd az is szóba került, hogy milyen lenne, ha esetleg egyszer az életben egy különleges fekete példánnyal hozna össze a sors minket. Ugyebár köztudott, hogy a menyusok 1000 féle mintával, és szín-variációban foghatók, mégis a sötét szín talán a legritkább a kifogott halak között.
Legalábbis mi még nem igazán láttunk belőlük a hazai vizeken…
Ahogy telt-múlt az idő, a sejtelmes köd kezdett teljesen rátelepedni az éjszakai tájra.
A túlpart fényei egyre csak halványultak, és a látótávolság is a közvetlen környezetünkre korlátozódott.
Mint említettem, terveztünk némi lakomát is, megünnepelve ezzel a 2022-es horgász-év lezárását.
Mustáros pácban pihenő szüzek várták, hogy serpenyőbe kerülve csodás étek váljon belőlük.
Már épp készülődtünk a rögtönzött mini konyhánk felállítására, mikor Zsolesz jobbos botján két gyors ütésváltás arról informált minket, hogy van érdeklődő a maradék afrikai haresz kockára.
Közelebb lépett a bothoz, amire újabb határozott húzások érkeztek.
Jó ütemű bevágás következett, majd a spicc görbülete jelezte is felénk, hogy nem éppen arasznyi hal éhezett meg a gondosan metszett halcafatra. Nagy fárasztásra azért senki se gondoljon, hiszen ezek az egyszakállú kis ördögök nem erőművészek.
A part közelébe érve a fejlámpa fényében egy szürkés, feketés kígyózó test sziluettje sejlett át a sáros löttyre hasonlító felszín alól.
Első blikkre lazán rá is mondtam, hogy kis pundra tekereg a horgon…
De nem! Basszus, ez bizony egy hatalmas és rendkívül érdekes „festésű” téliharcsa volt!
Pontosan olyan, amiről korábban az este folyamán álmodoztunk…
A következő néhány percben nem kevés szitokszóval törtük meg az éjszaka csendjét örömünkben.
Rengeteg képet és videót készítettünk erről a kivételes példányról, majd útjára bocsájtottuk őkelmét. Szerencsére a horog rendhagyó módon a szája szegletébe akadt, így végül gond nélkül inthettünk neki búcsút.
Kevés olyan embert ismerek, aki ennyi időt és energiát áldozna a vén Duna uszonyosainak kiismerésére és becsapására, szóval ha valaki, akkor Zsolt maximálisan megérdemelt egy ilyen halat, ami így teljes joggal koronázta meg a mögötte álló, kissé nehézkesnek mondható évet.
Az este hátralévő részében már csupán a kucu húsával kerültünk közelebbi kapcsolatba.
Akinek volt szerencséje érezni azon az éjszakán a piruló pecsenye fenséges illatát a parton, az bizony jobban irigyelhette a falatot tőlünk, mint a horogra csalt menyusainkat. Hozzáteszem, teljes joggal!
Azt hiszem, méltóképpen zártuk le az esztendőt… Jövőre ismét irány a part!
