Sajtszagú Márnák

A Duna fővárosi szakasza is lehet szép!

Az emberi butaság netovábbja, mikor ragaszkodunk, a korábban bevált már-már sablonszerű dolgainkhoz. Még akkor is, ha nyilvánvalóan a jelen körülmények közt nem válik be, nem hoz áttörő sikert a számunkra. Ennek tükrében nehezen próbálunk ki, valami mást, valami újat, igaz ez az élet bármely területére, így a horgászatra is. Mint oly sokan, köztük én is hajlamos vagyok már-már görcsösen ragaszkodni egy adott helyhez, csalihoz, nap szakhoz és bármi olyan eseményhez vagy történéshez, amiben a korábbi sikereim kulcsát látom. Aztán a sorozatos kudarcok vagy gyenge eredményeket követően,  el kell gondolkoznia az embernek,  hogy hol és miben lehet a hiba. Néha napján csupán  egy aprócska dolgot megváltoztatunk, kicserélünk, az akadozó gépezetben máris látványos javulást, pozitív változást észlelünk, ami az eredményességünket illeti. A számomra legátütőbb sikert, egy a mások által előszeretettel használt, ellenben nálam rendszeresen mellőzött csali kipróbálása és annak nem várt eredményessége jelentette. A SAJT!
 A márnázás fortélyait, néhány kedves Dunai cimborámtól tanultam, lestem el, ami a mai napig horgászataim alapját, gerincét adja. Erre rakódnak rá,  magam tapasztalatai valamint a média különböző fórumain megjelenő szakírók (nem ritkán, csupán reklám célú) írásai. Ez mellett lelkes amtőrök blogjai és egyéb más  képi anyagban gazdag újságok hasábjai tesznek jó szolgálatot a tanulni vágyó sporik számára...
Köztudottan, a márna olyan halunk, ami szinte bármit elfogyaszt, amit felé sodor a jó öreg Duna. Ezért mondhatnánk, hogy könnyű dolga van a márna vadászoknak, mert kis túlzással, de bármivel csalizhatunk, biztos a siker. Ám ez koránt sincs mindig így. Igenis tudnak válogatósak lenni őkelmék.
Mifelénk a fővárosi Dunán sokféle csalival kergetik a márnákat, sajttal, kolbásszal, párizsi kockával, klasszikusan iszap gilisztával, kagylóval, májjal és a modern kor vívmányaival, azaz peletekkel. Télen nem ritkán,  menyhalazás közben, halszelettel vagy éppen pergetve, műcsalival is horogra lehet keríteni őket. Ám a legtöbben mégis a csontkukacot tartják a legfogósabb csalinak. Nem véletlen tehát, hogy mivel a környezetemben horgászók többsége szintén a kis férgekkel csalizik, így nekem is ez jutott kipróbálásul.
 Mivel rögtön az első pecákat követően nagyon is sikeresnek tűnt, így törvényszerűnek mondható, hogy pecázáskor csontit mindig kellett vinni, ha nem volt és már nem tudtam beszerezni, úgy el sem indultam pecázni, hiszen az a nyerő csali, gondoltam.
Úgy vélem, a márna horgászok azért is szeretik a csontit elsődlegesen, mert  az melett hogy a bajszik imádjak, ha kicsit kevesebb a márna, akkor is sok "járulékos" halat be lehet vonzani és itt elsődlegesen nem a gébre gondoltam. :-) De a népes keszeg tábor majd minden tagja megfogható vele valamint időnként ragadozók is elcsábulnak a csonti csokorra. Tehát, nem várt élményeket és jó szórakozást biztosíthat ez a fajta csali, számunkra.

Figura barátom, csontival fogott 5 kg-os süllője!

Rezső giga, mega fenekeszege:-) 

Nyáron, gyakori vendég volt a horgunkon ez a méret!

Mint mondtam, a tavalyi szezonba, nekem nagyon is bevált a csonti, majd jött a tél, amit a menyusok kergetésével töltöttem. Alig vártam a tavaszt, hogy újra a marcikat vehessem üldözőbe. Ami az előzőektől eltérően korántsem kezdődött sikeresen. Rengeteg betli és igen gyenge eredmények jellemezték ezt az időszakot számomra. Ezért hát minden létező fórumon kerestem a megoldást, sok dunai pecással beszéltem, akik szintén panaszkodtak, de valahogy mégis fogtak, fogogattak. Többen javasolták váltsak helyet, megtörtént, de itt sem volt rózsásabb a helyzet. Majd két ismerősöm tanácsán elgondolkoztam kicsit, akik az év teljes szakában csak és kizárólag sajtkockával horgásznak, nem mellékesen, jelen állás szerint, nálam eredményesebben, azt javasolták próbáljam ki. Persze náluk az is erősen közrejátszik, bizony undorodnak a kis pondróktól, így törvényszerű hogy nem csaliznak vele előszeretettel. Bevallom, időnként ha nagyon nem ment a dolog, egy-egy dobás erejéig, korábban  próbáltam a sajtkockát, de semmi bizalmam nem volt felé, butaság tudom, de úgy voltam vele hogyha a "csoda " csontira nem jön ,sajtra miért is jönne?! Így a következő lendítésnél, már tettem is vissza csokrot. De valószínű, mivel egyébként is betlis napok voltak és csak nagyon rövid idejéig, leginkább percekig próbálkoztam vele, így eredményt nem hozott...

Sajnos a csontit ők is imádják :-(

Aztán végelkeseredésemben, úgy döntöttem, "Ha egyszer úgy adódik, hogy kimehetnék, de nincsen csontim, akkor bizony egy teljes pecát a sajttal való horgászatnak szentelek"

Nem kellett hozzá sok idő, talán ha két nap, mikor munkából hazafelé megfogalmazódott a gondolat, ma még pecázni kellene! Jött a szokásos probléma, csonti nincsen és mivel este 9 múlt, gyanítottam nem is nagyon szerzek be sehol. Mire végigfutott ez a gondolatsor, már mosolyogtam magamban, akkor hát eljött az idő, veszek sajtot és bizony kipróbálom élesben. Útközben betértem, egy sokáig nyitvatartó áruházlánc boltjába és célirányosan a sajtpult felé vettem az irányt. Odaértem, majd tanácstalanság lett úrrá a gondolataimon. Záporoztak a kérdések a fejembe, vajon melyik a jó????  Puhább, keményebb, füstölt, sima, trappista vagy valami minőségibb, hófehér vagy kicsit mattabb színű? Aztán végül egy márkás, kemény, elég intenzív illatú tejkészítmény mellett tettem le a voksom.

Talán ez jó lesz gondoltam és a kasszák felé vettem az irányt...

Hazaértem, majd rögtön kicsomagoltam a sajtot és elkezdetem néhány kockát vágni, majd bojlis szilikonra fűztem, a kb 1x1 cm darabkákat...

Érdemes éjszakai pecák előtt, otthon előre fűzni néhányat!

Útközben, azon morfondíroztam, vajon tényleg normális vagyok-e, hogy ilyen későn pecázni indulok, pláne sajttal (szinte garantált a sikertelenség) gondoltam. Kiértem arra a partszakaszra, ahol korábbi sikereim értek. Majd kiválasztottam egy helyet és aprócska fejlámpám fényében, összeszereltem a pálcákat. Mire csobbant mindkét végszerelék, már majdnem hajnali fél egyet ütött az óra. A partszakasz üres volt, sehol egy lélek, teljes a nyugalom, hátradőlök székemben és nézem ahogy spiccem világító patronjai ritmusosan bólogatnak.

Telnek, múlnak a percek és az órák, de nyugalmamat nem zavarja meg egyetlen kapás sem.

Csaliznom, egyetlen dobás után sem kell, hiszen a kemény sajt a szilikonon nagyon jól tart.

Próbálok játszani a távolsággal, hol közelre, hol távolra próbálom, de az eredmény ugyanaz, mozdulatlan botvég. Lassacskán, a hazaindulás gondolata fogalmazódik meg bennem, álmos is, fáradt is vagyok és nem titkoltan elkeseredett is, azzal az érzéssel vegyítve, hogy "ugye én megmondtam, hogy a sajt nem jó csali."

Mielőtt hazaindulnék logó orral, úgy döntök, hogy átülök egy másik helyre és még egy fél órát adok a dolognak, hátha csoda történik. Ez már nagyon sokszor bevált, igaz csontival csalizva, de gondoltam hátha...

Hitehagyottan lendítem szerelékemet, ami így irreálisan közel esik a kövezéshez, legyintek rá és a másik bot felé fordulok, hogy azt is újracsalizva bejuttassam a habokba.

Szemem sarkából látom, hogy az imént "elhibázott" dobás után, bizony heves érdeklődés mutatkozik!

Annyira meglepődök, hogy szinte reagálni is elfelejtek az erős húzásra, de aztán csakhamar visszatérek a valóságba és beleemelek a botba. Igencsak jól küzd a marci,  jó néhány méter zsinórt lop az orsómról, kicsit húzok a féken és elkezdem, a part felé pumpálni, nem tetszésének heves fejrázással ad hangod. De csakhamar megszelídül és fáradtan elgyengülve siklik a merítő felé...

Életem első márnája, amit sajttal fogtam!

Kattintok párat, majd a kövezés szélére viszem zsákmányomat, lassan a vízbe csúsztatom és hagyom pár másodpercig, hogy magához térjen és a saját erejéből távozzon kezeim közül...
Csalizok és hasonlóképpen az előzőekben halat adó rövid távolságra pöccintem, a sajtal fűzött horgot.
Alig néhány perc telik el, mikor villámgyors ütés jelzi újabb sajtzabáló érkezett. Viszonylag kis ellenállást érzek, néhány fejrázáson kívül semmi más trükköt nem vet be a szabadulása érdekében, ebből gondolom ifjonc marcival van dolgom. Küzdelmünk végére hamar pontot teszek. Igyekszek mielőbb megszabadítani a horogtól és útjára engedni, hagy nőjön és okozzon évek multán, másnak is nagy örömöt...

Apró márna is márna :-)

Elégedetten botladozok felfelé, a szabadon eresztés után (érdemese volt megint átülni) mikor látom,  hogy a még bent lévő bot, egyszer csak elindul a Duna felé. Lépteimet sietősre veszem és csakhamar megálljt parancsolok neki, igaz néhány pillanatig csupán, mert hamar elindul a sodrás felé. Heves kirohanásaival, többször több méter zsinórt kér magának a dobról, amit csak nehezen tudok visszacsalni magamnak. A sorozatos fejrázás melett újabb trükköt próbál bevetni, rendszeresen a kövek közé akar bemenekülni, szigorúan tartja magát a fenék közeli zónákban. Azonban csakhamar megtörik az ereje és csodaszép teste átsejlik a víz alól. A nagyon szép sodrófa alakú vadvízi harcos, immár szelíden hagyja,  hogy irányítsam. Merítés után, csak lemérem 59,5 cm es a bajszos... Csinálok pár fotót, amit persze megint csak nem könnyű, egyedül készíteni, majd társaihoz hasonlóan útjára engedem őt is.

Csodaszép...

 Lassan a pakolás mellett döntök és hazafelé veszem az irányt, útközben azon gondolkozom, tényleg a sajtkockának köszönhetem ezt a 3 halat vagy csupán a véletlennek?! Végül arra jutottam, még egy próbát teszek csak sajttal, a végleges meggyőzés érdekében. HOGY EZ SIKERES LETT VAGY SEM, A KÖVETKEZŐ RÉSZBŐL MEGTUDJÁTOK :-)

Dunai nagyhurkos pecák...

... A szokásostól eltérően más helyen és napszakban próbálkoztunk a harcos bajszosok becsapásával.

Az ősz beálltával a víz és a levegő hőmérséklete igencsak lehűlt, ez indokolttá tette, hogy akár nappal is megpróbáljuk a vélhetően egyre nagyobb csapatokba tömörülő halakat, a mélyebb részeken is megkergetni.

Ennek megfelelően reggel 9-kor az előzőekben megbeszélt helyen találkoztunk Józsival, majd Rezső barátunk támpontjai alapján próbáltuk kiválasztani a legmegfelelőbb helyet. 

A kövezés megközelítése a kevésnek éppen nem mondható felszereléssel nem volt a legegyszerűbb feladat, de végül épségben lejuttattunk mindent, a meredek töltésen a vízig.

Nem éppen napsütéses vénasszonyok nyara jellegű időjárás fogadott minket. A borongós ködszitálós idő, valamint az időnként jó csípős szembeszél próbálta kedvünket szegni, ígyhát bizony elkelt a meleg öltözék.

Az a néhány alkalom, amit a Dunán töltöttem az egy viszonylag lassú folyású sekélyebb részen volt.

Ezért hát fura látvány volt, a sebesen folyó és örvénylő szakasz látványa. Szinte látom magam előtt a tanácstalan arcomat, ahogyan ott állok és azon morfondírozok, vajon hogy fog megállni ebben a húzós vízben az 50 g-os tányérólommal nehezített végszerelékem?! Józsi felkötött egy 60 g-os ólmot, majd belendítette 10-12 méterre. A folyó nem volt rest, azonnal belekapott és szinte tépte ki a kezéből a könnyű kis feedert. Egymásra néztünk és picit elhűlt tekintettel, de végül a maradás mellett döntöttünk, azzal az opcióval, hogyha nem megy hát arrébb cuccolunk. Ezután botállvány állítás, de csak egy-egy bot szerelése és csalizása, majd bevetése következett.

Bedobott szerelékeinket a víz, az alattunk elterülő kövezés lábáig sodorta, ami ha nem akadt nem is olyan rossz dolog. Ugyanis az enyhe kanyar miatt, a vízzel érkező hordalék, melyben a márnák számára sok szerves anyag található, itt gyűlhetett össze, mint egy természetes etetést létrehozva.

Bedobást követően néhány perccel eleredt az orrom vére, amit hátrahajtott fejjel próbáltam csillapítani, mikor is csörgésre lettem figyelmes, ahogyan az egy szem botom borítja az állványt és indul a víz felé.

Annyira meglepődtem a vehemens  kapás "hallatán" láttán, hogy csak rövidke lefagyást követően sikerült megfelelő pozícióba emelnem a botot. Mikor utolértem a kapás elkövetőjét, heves rángásokkal jelezte nem tetszését. Sajnos a kontaktus a korábbi ügyetlenkedésem következtében hamar megszakadt, lehetett érezni, hogy a zsinór kétszer megpeng a víz alatt valamiben, majd egyszer csak megkönnyebbül...

Egyszerre szomorúság és öröm járta át a testem. Szomorúság, mert egy jónak vélt halam távozott ideje korán a horgomról másrészt pedig örültem, hiszen a Dunán különösen fontos a jó helyválasztás, márpedig ha ilyen rövid idő alatt sikerült kapást elérni, csak jó helyre ültünk.

Ezen esemény után nem volt kérdés MARADUNK!!!

Azonnal szerelésbe kezdtünk, immáron 2-2 bottal folytatódott a peca.

Alig 20 perc elteltével, a jobb oldali bot spiccén erős ütést véltem felfedezni, ami rövidesen erőteljes húzásban teljesedett ki. A jelenetsort határozott beemelés követte, majd megkezdődött a fárasztás.

Nagyon jó összhang mutatkozott a folyóvízi feeder és a kellő pontossággal beállított fékű orsóm között. Így hamar kivédekezték a hal szabadulási kísérleteit és megadásra kényszerítették, az amúgy csonti csokorra kapó 53 cm-es márnát.

Kíméletes horogszabadítást és néhány fotót követően következett, a menetrend szerinti visszaengedés.

Néhány dobás után kitapasztaltam, hogy tudom úgy dobni, hogy végül megközelítőileg egy azon helyre (az előző kapás helyére) tegye horgomat a víz. Ugyan etetőkosarat nem használtam, ám a kihozott anyagból mégis bekevertem egy kg-ot, majd a kétkezes gombócokat a meghorgászandó terület közelébe dobtam.

Talán ha fél óra telt el, mikor újabb delikvens jelezte, rátalált a pici horgomra a Duna alján. Erős húzást illik válaszolni, akasztok is, majd fársztom aktuális ellenfelem. Jól küzd a halam, gyors és lendületes irányváltoztatásaiból márnát sejtek méghozzá biztosan méreten felülit. Sodrásnak felfele indul, szigorúan próbálja magát a fenék közeli részen tartani, elemeléseimre rendre nem engedelmeskedik. Néhány perces küzdelmet követően megadja magát, izmos hengeres teste átsejlik a víz alól, majd békésen csúszik a merítő fölé. A horog megint tökéletesen akadva száj szegletet átütve őrzi halamat...

 Ismételten néhányszor kattan a gép, majd mehet is vissza a sebesen rohanó Dunába.

Eseménytelen fél órát követően ismét eredményes vagyok. Méret körüli ifjonc a zsákmányom. Örömöm határtalan, alig másfél óra alatt 3 fogott és egy elbénázott hal...

Ezután Józsi pillanatai következtek. Erős, húzós kapása van, de sajnos lukat üt. Nemsokára azonban bothúzós kapása után megáll a pálca a kezébe. Akaszt!!! Szép küzdelem veszi kezdetét. Józsi enged a hal kirohanásainak, érzi jó hallal küzd, végül győztesen kerül ki a csatából. Gyönyörű 57 cm-es harcos bajszossal pózolhat.

Arcán látszik a felszabadult, határtalan már-már gyermeki öröm.Végre megjött az első és nem is akármilyen. Jobb azzal a tudattal üldögélni a parton, hogy ha már más nem is történik aznap nem jött ki hiába az ember. Mert hát a horgász a pihenés mellett mégiscsak a halfogás élménye okozta adrenalin hajhászás miatt is űzi ezt a sportot.

Kissé felerősödik a szél. Spicceim ritmusos bólogatásba kezdenek, míg nem a páros bólogatásból, a jobb oldali spiccem nem emelkedik vissza, pillanatra megtart majd egyszer csak kiegyenesedőre vált.

Keményen odadörgölök és határozott ellenállást érzek. Néhány perces huzavona után, hamar megadja magát és hagyja, hogy újabb fotók készüljenek.

Mire fél hármat mutat az óra, újabb két márnát sikerül felküzdenem egy rövid időre. Néhány óra leforgása alatt 8 kapás, abból 6 meg is lett. Úgy gondolom kívánni sem lehet jobbat. Kell is az izgalom, mert anélkül minden bizonnyal belefagytunk volna az ülőalkalmatosságainkba.

Horgászatunkat három fővel terveztük, Rezső viszont csak a késő délutáni órákra tudott hozzánk csatlakozni, persze a nap folyamán rendszeres tájékoztatátst kapott tőlünk, ezzel próbáltuk ügyeinek intézését meggyorsítva előbb partra csábítani.

Csendesebb időszak következett. Csali variációkkal próbáltuk előidézni, a korábbi jó széria folytatását...

Rezsi hat óra magasságában érkezett, szerelt, csalizott, dobott, majd csak ezután következett a szokásos "átszellemülős cigi". Még a szájában füstölt az első szál, amikor már fárasztotta az első halát. Nem aprózta el 55 cm-es barbus büszke tulajdonosa lett. Ezzel meglett a nyári időszakban már szokásossá vált sötétedés utáni első hal.

Rövid időn belűl újabb akasztás, újabb szép márna, ami méreteiben némiképp elmarad az előzőtől.
Kijelenthető, Rezsi hamar felvette a ritmust. Mindkét hala csonti csokorra kapott, így megállapítható, hogy a nap sláger csalija, a féreg csokor volt.
Csendesebb időszakot követően, gébet sejtető spiccremegést megelégelve emelt oda, meglepetésére egy 8-10 cm-es kis márna kívánta meg a csaliját. Örömteli dolog látni, hogy van új nemzedék, ami remélhetőleg még nagyon sok élménydús pecához segíti hozzá a Dunai horgászok népes táborát.
Lassan zárórához közeledvén, a nap történéseit elemezgetjük, eközben Józsinak újabb kapása és az előbbinél nagyobb, ám így is méreten aluli márnája, a mai 10-ik fogást eredményezi.
Egyéb hal nem akadt a horgunkra, természetesen néhány gébet leszámítva. Egyre hűvösebbre fordul az idő és fájó szívvel, de tele jó élménnyel, a pakolás mellett döntünk...

Téli merengő...

Lassan elmúlt a töltött káposztával és bejglivel telített, családlátogatós, őrült ajándék vásárlós időszaka az évnek. Itt az új esztendő, ami ha hinni lehet a jóslatoknak egy új alapokra helyezett törvénybe foglalt irányelv alapján fog zajlani. Minket horgászokat és az erre az ágazatra épülő turizmus fejlesztését hivatott szolgálni. Hogy a honatyáink által megalkotott új rendelet mennyire kedvez a pecásoknak és hogy hagytak-e kiskapukat a törvényes kereteket gyakran átlépő  halászoknak valamint a mértékletességet nem ismerő húshorgászoknak, az a jövő zenéje. Mindenestre valami megpezsdült, elindultunk egy úton ami mindenképpen jó dolog, így talán unokáink számára is megmarad a természetes vizeken megfogott  halak okozta élmény lehetősége.
A másik fontos dolog az év ezen időszakában, hogy némiképp összegzi az elmúlt tizenkét hónap horgász eseményeit, jót, rosszat egyaránt. Azt gondolom ez majd minden horgásznál jelen van valamilyen formában.
Szívesen emlékszünk vissza ilyenkor a remek fogásokban bővelkedő napokra, hétvégékre. Valamint komplett ötlettár van a fejünkben a következő év esetlegesen bekövetkező betlis napok elkerülésére.
Sokan éves statisztikájukat, mások kronológiai sorrendben, mappákba rendezett képeiket böngészik.
Így találtam rá én is egy -Vénasszonyok nyara- című albumra, valamikor még október elejéről. A benne található képek láttán gondolataim azonnal messze szállnak és szinte érzem az őszi Duna semmihez sem hasonlítható illatát.
Visszagondolva nem az aznap fogott halak száma vagy méretei amitől igazán emlékezetes az a nap számomra, hanem inkább az akkor készült képek. Ugyanis ha valaki azt mondaná valaha, hogy mutassam be a márna horgászatának érzését, csak és kizárólag képek formájában, akkor ezt a képsorozatot mutatnám meg neki! Számomra eme néhány képkocka, maga a márnahorgászat életérzése, amikor a természet,a halak,a folyó és a horgászember eggyé válik!
Csupán csak képekkel azonban mégsem mutathatom be a történtet, így hát némi írásos anyaggal próbálom még jobban lefesteni, az aznapi eseményeket.

Csodás őszi hangulatkép...

...Hajnali öt óra van mikor is észveszejtő sípolás rángat vissza az álomvilágból a valóságba, majd egy kedves hang súgja a fülembe, hogy kelni kell. Ez az ébresztő azonban most nem csak kizárólag nekem szól, az aznapi pecának menyasszonyom kíséretében vágok neki. 

Mindketten szeretnénk kiélvezni a jó idő adta lehetőségeket és egy nagy adag D vitamin bombát magunkba szívni, a nap utolsó simogatóan meleg sugaraival. 

Készülődés közben Rezső barátomtól kapok üzenetet, hogy ha nem gond akkor meló előtt ő is kiugrik a szokott helyünkre, pár órára szerencsét próbálni...

Felszereléssel a nyakamba indulok a lift felé, elhaladva egy francia erkély üvegajtaja előtt szembesülök azzal a ténnyel, hogy szakad az eső mintha muszáj volna. Egyszerre keserűség járja át a lelkem és egykedvűen szólok Klárinak, hogy ne zárja még az ajtót, egyelőre nem indulunk.

Majd fél órát üldögélünk a lakásban, mire tova halad a kora reggeli zápor.

Irány a part...

Kihalt a táj, csupán Rezső kocsija fehérlik a messzeségben. Mellé parkolok és kiszállva az autóból  hevesen érdeklődök van-e kapás vagy legalább némi mozgolódás a vízen?! Azt mondja néhány pöccintésen kívül és egy-két szép balin rablást leszámítva, semmi esemény nem történt.

Hamar szerelésbe kezdek, hogy az őszi nap sugarai mire elérik a rohanó Duna felszínét, addigra minden a helyére kerüljön.

Szépen lassan telnek az órák a nagy eseménytelenségben, jót beszélgetünk hármasban.

Kilenc óra lehetett, mikorra már nyoma sem volt a kora reggeli gomolyfelhőknek, igazi kora őszi idő kerekedett. Meleg azért nem volt de a nap már pirongatta az arcunkat.

Rezső barátommal:-)

 

Közeledtünk a a tíz órához, ami azt jelentette Rezső számára, hogy lassan indulnia kell. Egykedvűen nyúl a bot felé kiemeli a tartóból, belehúz, ezzel egyidejűleg az én botom életre kel.  Egymásra nézünk, hogy most akkor mi is van???!!! Összeakadtunk volna??? Azonban az én zsinórom, az ő húzásának ellenkezőleg hasítani kezdi a vizet. Nem tétlenkedek tovább, határozott emeléssel megálljt parancsolok a halnak illetve csak parancsolnék, mert a finomra állított fék mellett szépen lassan lopni kezdi zsinóromat a dobról.

Egy keveset nehezítek a dolgán azzal, hogy néhányszor ráfogok a dobra és belepumpálok, válaszul néhány rúgást kapok majd ismét ciripelni kezd az orsó. Egymásra mosolygunk, mert tudjuk mindketten, ezekért a fárasztásokért szerettünk bele a Dunába és sportos halaiba. 

Fogyóban a hal ereje, magam felé csalogatom jobbára már csak a víz ellenállása nehezíti a dolgom.

Hosszú hengeres teste sejlik át a letisztult Duna víze alól, fáradtan, mégis méltóságteljesen siklik a parti kövezés felé.

 A büszke harcos...

De nincs ám vége...

Megmutatta magát, majd egyetlen farokcsapással felrobbantja a folyó felszínét és hamar az akadókkal  tűzdelt mély felé veszi az irányt.

Egy szempillantás alatt, kereket oldana...

Irány a mély...

Méretőből adódóan és mivel igazán kiharcolt már magát, csírájában elhalódik a szabadulás kísérlete. Rezső a kövezés szélén kuporodva várja, hogy a felszínen sikló haltest a merítő fölé érjen.

Végre megvan a nap első hala, vártunk rá néhány órát, de most végre a merítőben elnyúlva mozdulatlanul pihen. Olyan tökéletesen akadt az erős izmos szájába, a 10-es méretű horog, hogy megszabadítani sem könnyű tőle. Néhány fotó készül róla, majd jön a szokásos visszaeresztés...

Végre a merítőben...

C&R

 Irány haza ...

Rezsőnek lélektanilag a legfájóbb pillanatban jött a halam, indulás előtt. Nincs is ennél rosszabb...

Örültem volna ha ő fogja, mostanában picit rájár a rúd, elhagyta a szerencse az mellett, hogy igencsak kevés időt tud a parton tölteni. Összepakol és autójának körvonalai lassan a messzi homályba vesznek...

Hamar újra csalizok bízva a csordaszellem erejében, hátha akad még egy-kettő, akit horogra lehet csalni. Probálkozásom hasztalan, a befeszített spiccek mozdulatlanul merednek az ég felé.

Az idei év nagy tanulsága, ami szerintem a Dunán akár örök érvényű igazság is lehet az az, hogyha egy-két órát kapástalanul töltünk a parton, mindenképpen érdemes arrébb cuccolni még ha ez sokszor fárasztó és megterhelő mutatvány is. Nem kell hatalmas távokban gondolkodni, sokszor akár 25-30 méterre való átköltözés is csodákat eredményez. Egy hosszabb peca alkalmával akár többször is érdemes váltani, az eredmények önmagukért beszélnek.

 Így most sem teszünk másként, felfelé indulunk a folyón nem sokat aligha 20 métert. Közben látom Klári arcán a hitetlenséget, hogy ez most mire jó, mivel lesz itt másabb mint ott???

Minden a helyére kerül majd a rövidebb dobásra szánt botot 10-12 méterre lendítem.

A 60 gramm-os tányérólom, a kicsit meglassult folyóban hamar megáll...

Csalizom a másik  pálcát, de a szemem le sem veszem az imént bedobottról. Költözés után szintén gyakori jelenség, hogy első dobást után alig pár másodperccel a csobbanás követően, már viszi is a hal.

Valami ilyesmit várok most is...

Imáim meghallgatásra találnak, hiszen botra húzós kapással jelentkezik az első hal. Örömittasan és elégedetten pillantok a barátnőmre, azzal a (na ugye én megmondtam, hogy megéri költözni?!) nézéssel!

Serényen indul a fényképezőért, hogy megörökíthesse a fárasztás minden momentumát.

A küzdelem menete és a hal mérete is szinte ugyanaz mint az előző. Azért itt megjegyezném, hogy az előző évben ez a méret, ami most a nagy átlagot jelenti, az igencsak kicsinek számított ebben az időszakban. Nem panasznak szánom ezt a mondatot, nagyon is elégedett vagyok a történések menetével. Csak némiképp hiányolom a darabosabb bajszosok jelenlétét.

Szóval megy a huzavona, adok kapok. Lassan, de biztosan szárazra kerül ideiglenesen a marci. Szép egészséges példány, néhány kattintást igazán megér ő is, majd mehet vissza éltető elemébe...

Keményen tartja a Dunai nagyhurkos kötés...

A legyőzött harcosbajszos...

Úton hazafelé...

Szinte még látni a burványt, amit maga után hagy máris csobbannak a szerelékek.

Érzem, hogy itt vannak a halak és mivel etetőanyagot nem hoztam magammal így csak nagyon rövid ideig maradnak a területen. Minden perc számít az újabb siker elérésében.

Feszülten várom az újabb kapást, pici apró bólintások vannak csak a spiccen, amiket a vízbe hulló elsárgult levelek okoznak, mikor egy-egy darab a zsinórhoz tapad...

Telnek a percek és figyelmem lankadni kezd, persze egy belső hang ilyenkor folyamatosan azt duruzsolja, hogy (miért nem hoztal ki magaddal etető anyagot?), amivel az elém keveredett csapatot hosszabb ideig itt tudtam volna tartani. Annyira belemerülök  a gondolataimba, hogy szinte észre sem veszem, ahogyan baloldali bot spicce szinte beelőzi a jobbost.

Keményen bevágok és igyekszek mihamarabb eltépni az aljzattól, mert ez a rész még az előzőnél is furfangosabb. Akadósabbnál akadósabb kőszórások tarkítják a medret. Sikerül felhúzni, de nem áll meg fél vízen. Egyből a felszínig emelkedik, ahol égtelen ramazurit csap, fröcsköl engem is a fényképezőgépet is, majd sértődötten alámerül...

A kis vadóc...

 Szépen küzdött...

Húzok a féken és két erőteljesebb pumpálással megtöröm a lendületét. Hamar a merítőbe terelem, elejét véve az esetlegesen bekövetkező újabb nem várt fürdőzésnek...

Jöhet egy-két őszi hangulatkép, aztán irány a folyó...

Marcihal...

 A legtöbb Dunai horgász barátom is ezt vallja...

 Lesétálok a kövekre és tartom a halat míg vissza nem nyeri erejét és egy erős rúgással ki nem csúszik a kezeim közül. Elégedetten és széles mosollyal az arcomon mosom kezem, az egyre hülő Duna vizében.
Majd egy hang üti meg fülem...
Ati  KAPÁS...KAPÁS...
Hamar a bot végénél termek és visszakézből már be is vágok. A bot hajlása közel sincs a karikához, nem egy gigászi ellenfél küzd a horgomon. Picit eljátszadozunk egymással, aztán beáll a mai legyőzöttek sorába.

Nem sokkal nagyobb, mint a méret...

Csendesebb időszak következik. Van időnk kiélvezni a késő nyári időjárást, így az ősz derekán.

Rövid idő elteltével egy újabb vándorlás gondolata szalad át az agyamon... 

Hátha... gondoltam.

Kérdésemre, miszerint költözzün- e, nagy meglepetésemre igenlő választ kaptam.

Még szinte el sem hangzott a bűvös szócska, már egy új hely szerencséjében bízva lendítettem a botot...

Itt azonban már nem jött be az első dobás sőt második és harmadik csalizásra sem volt érdeklődő.

A nap már lemenőben volt, ilyenkor már rohamosan hűl a levegő, pláne, hogy egy nagyon hideg szembeszél kezdett uralkodóvá válni. Lassan a pakolás melett tesszük le a voksunkat.

Azonban még maradt némi esemény, történés a végére, ami keretet adott az egész napunknak. Szinte az utolsó utáni pillanatban jött még egy márna, a nap záró akkordjaként.
Lassan minden a helyére került a kocsiban, és lenyugvó őszi nap utolsó sugaraival mi is eltűnünk a horizonton... Szép nap volt:-)

A nap utolsó hala...
Mennyivel másabb érzés halat fogni, így rámolás közben, mint amikor Rezső pakolt össze délelött?!