Tiszaug márványos ragadozói…

 

Szinte napra pontosan egy éve jártam utoljára Ugon, egy rövidke pontyos horgásztúra alkalmával.

Akkor, a frissítő tavaszi éjszaka során, vacogva és talán kissé elcsigázva bámultam a kukoricával csalizott totál mozdulatlan botjaimat. Eközben a holtág sötét, zavaros vize nagyon is élt…

Nem pontyugrások loccsanó hangja törte meg a néma felszínt, hanem sejtelmes, mély buffantások robaja. Változó méretű szürkék voltak a hangoskodók újra és újra. Természetesen még csak véletlenül sem volt nálam a megfogásukra alkalmas eszköz, amivel becserkészhettem volna őket,  

így maradt a fülelés és egyfajta misztikus borzongás minden egyes felszíni rablást követően.

Közben eltelt egy teljes esztendő és én már tudatosan készültem erre az időszakra.

Figyeltem az időjárás alakulását, a víz hőfokát, érkeznek-e hírek esetleg fogásokról, vagy arról, hogy netán ívnak-e már a pontyok, keszegfélék. Végül úgy alakult, hogy egy néhány napos intenzív felmelegedést követő, agresszívan betörő hidegfronttal terhelt éjszakán sikerült időt szánni a hareszok becserkészésére.

Az 53 hektáros víz sosem könnyű ellenfél, legyen szó békés- vagy akár ragadozóhalak megfogásáról, de aki egyszer megtalálja a kulcsot ehhez a szeszélyes vízhez, az nagyszerű élményekkel gazdagodhat idelátogatásai során.

Mocsári pajtás...

Az időjárási körülményekről már beszéltem, az szinte tökéletesnek mondható - már ha harcsázni készül az ember - sátrazni azért kissé hűvös volt még. A helyszín, ahol a pecázást terveztem így tavasszal nem is lehetne ideálisabb. Ugyanis a patkó alakú, levágott kanyarulat végei rendkívül laposak és körbe sűrű nádasokkal szegélyezettek. Rajzolni sem lehetne szebbet-jobbat, ha ívásra alkalmas, gyorsan melegedő részt keresne az ember. Az érkezésemig azonban csak reménykedni tudtam abban, hogy valóban olyan ideálisak már a körülmények, mint azt megálmodtam.

A válasz hamar jött…

Keszegek és kárászok ugráltak, fürdőztek a napfényben, szinte percenként, az egész célterületen.

A sejtésem, miszerint jókor leszek jó helyen, ezzel szinte azonnal igazolást nyert.

Nem is tétlenkedtem sokat, rögvest csónakba pattantam és keresgélni kezdtem a legmegfelelőbb helyet a szakítós, spannolós módszerhez lerakott karóimnak.

Igyekeztem a bajszos ragadozók fejével gondolkozni, és az esti portya várható közlekedési útvonalának epicentrumát meglelni. A vízzel elöntött, friss hajtású nád között sexelni készülő potykák menekültek a szélrózsa minden irányába, amint az alu garda orra a sárga, elszáradt torzsák közé fúródott. Jó helyen keresgéltem…

A ponty és a kárász legtöbbször közös területen és egy időben ívik, az aktív mozgolódást látván határozottan tovább javultak az esélyeim.

Tökéletes helyen vagyok, így a bambuszokat beszúrtam enyhén dőlt szögben és felkötöttem rájuk a szakító zsinórt egy karabinerrel, hogy este már csak bele kelljen kapcsolni a végszereléket.

Irány a part és kezdődhet a táborépítés, valamint a csalihal fogás az esti etapra.

Tenyeres kárászok, az estére...

A tábor...

Mire mindent elrendeztem odakint, és megfelelő mennyiségű kárászt is bezsákoltam, addigra csendben esteledni kezdett és az eddig kavargó, csípős szél is végre visszavonulót fújt. A fák mögött alászállni készülő izzó napkorong aranyszínűre kezdte festeni a kishalaktól gyűrűző felszínt.

Éreztem, hogy közeleg az én időm…

Rögvest vízre szálltam, és a gondosan megszúrt és rögzített fürge tenyereseket - szinte osonva - a korábban már kijelölt, végszerelékeknek szánt helyre jutattam.

A szárazra visszaérve még némi finomhangolás következett, ezzel tökéletesre lőttem a cuccokat.

A karfás fotelban elégedetten hátradőlve vizslattam, milyen remekül kelletik magukat a csalétkek, és közben azt a víziót láttam magam előtt, hogy ha éhes ragadozó jár a környéken, szinte fix, hogy valamelyiket lekéri a karóról…

Fantáziaországból egy zúgó morajló hang rángatott vissza a cudar valóságba…

A holtág legvégén lévő befolyó rejtett zugából egy csónak orra bukkant fel, amit robbanó motor hajt, ebből már tudtam, hogy a halőrúrhoz van szerencsém. Illetve inkább szerencsétlenségem, merthogy pontosan a kifeszített zsinórjaim felé haladt. Kiabáltam, integettem neki, de a hangos zúgás miatt semmit sem érzékelt a jelenlétemből…

Az első meglassulása már csak akkor volt, amikor a fonott madzag már a propellerre tekeredett és fékezni kezdte a ladikot…

A „csősz” a vízen, én pedig a parton szitkozódtam…

Ő a motorjáért, én pedig a felszerelésemért aggódtam makacsul, meg persze a szépen megálmodott harcsás élményemért.

Körülbelül 10 perc „kézműves szakkört” követően mindkét oldal eszközei mechanikai sérülés nélkül szabadultak és úszták meg a nem várt találkozásból adódó incidenst.

Persze ettől még mindkettőnk hangulata igencsak paprikás volt, de csakis egymás kölcsönös tiszteletének megtartása mellett.

Néhány perc beszélgetéssel egybekötött rutinellenőrzés mellett hamar rendeztük a dolgainkat, aztán ki-ki ment a maga útjára.

Kissé csalódottan huppantam vissza ülő alkalmatosságomba, mert a fényváltás időszakára megálmodott első kapás illúziója kártyavárként látszott összedőlni.

Aztán csakhamar felszívtam magam, és sebtiben újraépítettem mindet.

Talán fél óra telhetett el az ominózus eset óta, de már ismét a „kárászok haláltánca” rázta a vaskos botok morózus spicceit.

Mire végeztem mindennel, már erősen indokoltnak tűnt a lámpagyújtás is.

Ha azt mondom, hogy behúzást követően alig 10 perc telt el, akkor talán keveset mondok, de ha 20-at, akkor meg már bőven túlzok az idővel, a lényeg viszont az, hogy a vadul táncoló kishal folyamatos rázása egyszer csak 3-4 erőteljes bólintós húzásban teljesedett ki.

Szinte fel sem fogtam a dolgot, de szerencsémre mégis reflexszerűen nyúltam a nyéltag felé. Két erőteljes ráhúzással jeleztem a bajszosnak, hogy mi lesz a kötelező haladási irány.

Természetesen nemtetszését azonnal közvetítette felém, szinte felrobbant a felszín a nád tövében.

Mondhatni, nagyobb ellenállás nélkül sikerült a pislákoló lámpás által megvilágított részen megmeríteni a mohó kis márványost.

A mohóságot értsétek szó szerint…

A torkos kis szürke igazi haspók volt…

A gyülekező apróhal sokaságából degeszre tömte már magát, ennek ellenére még az én csalimat is megkívánta.

Azt hiszem, ez a jelenség teljes joggal adhat bizakodásra okot számomra a pozitív folytatást illetőleg.

Újabb tűzést követően a még csillagfényben szikrázó éjszaka leple alatt ismét visszarögzítettem a szerelékemet a torzsák közt meredező cövekre.

Mondanám, hogy partot érve hosszú órák reményteli várakozása következett, de szerencsére nem…

Még szinte meg sem pihent a lámpázást követően a helyszín, máris újabb elkövető cibálta a cájgot.

Most sem voltam rest bevágni, és szerencsére ezúttal is ült a tökéletes, sallangmentes szerelék a bajszi „bőrnyúzó” szája szélében.

Rövid pórázon folyt tovább a küzdelem a partmenti részeken. Bojtos farkával veszettül csapdosni kezdte a felszínt a ragadozóból lett préda, de végül megadóan siklott karnyújtásnyi távolságra. A bendője ennek is, mint az előzőnek, szinte pattanásig feszült a behabzsolt tápláléktól.

Néhány másodpercig csodáltam még a mintázatát, majd hagytam elkígyózni a zavaros víz adta rejtekébe.

BKK HOOK RED OCTOPUS...

A következőkben a procedúra ugyanaz volt…

Feltűz, bevisz, spannol, kicsit vár, majd kapás… Ahogy abban a bizonyos „nagykönyvben” meg van írva.

Írtam az elején, hogy milyen harcsás álmok kergetőztek a fejemben a szürkület óráin, de bevallom ilyen estében még csak véletlenül sem reménykedtem. És még 10 óra sem volt…

Ő sem az-az óriás, amiért éjszakánként kiülünk a még kissé dermesztő áprilisi éjszakákon megfagyni, de súlyra ez már bőven közelebb volt a 6kg-hoz, mint az 5-höz.

Beles...

A következő kapásig (merthogy volt az is) közel egy órát kellett várakoznom, így volt időm kicsit elmerülni az éjszaka hangjaiban.

Szinte biztos, hogy az áprilisi-májusi éjjelek a leg- élettel telibbek, hangosabbak…

Éledezni látszik a természet, a madarak százainak csilingelő énekét és az unkák ezreinek szerelemtől bódult szüntelen kuruttyoló hangját mindössze néhány, víz fölé nyúló, odvas fán megpihenő bagoly jóllakott, elégedett huhogása, vagy megriasztott szürke gém érdes, recsegős kiáltása törte meg csupán. Kész hangcunami. Mondanom sem kell, varázslatos élmény volt ismét számomra…

Azonban ezen az éjszakán a nékem sokkal kedvesebb hang is megszólalt ismételten. A botra szerelt csörgő harsány muzsikája jelezte, hogy egy újabb márványostestű haresz jelentkezett be.

Mielőtt a botra nyúltam volna már hallottam, ahogyan a buzogánysás tövében elégedetlenül forog a sekély vízben az elkövető.

A csapkodás intenzitásából és ellenkezéséből úgy ítéltem meg, hogy talán az ő tömege már két számjegyű lehet.

Sajnos tévedetem, mert az agresszív viselkedése ellenére is csupán 6 kg-ig lengett ki a mérleg nyelve…

BKK RAPTOR-X...

Ne vegyétek ezt panasznak, ez az este így volt számomra a lehető legtökéletesebb, a nagyokért pedig majd eljövök máskor…

Egy akciót ugyan még tartogatott a sötétség, de pechemre azt sikerült elbénázni.

Az éjszaka második felére az ígért front hozadékaként esővel terhelt felhők kezdték eltakarni a millió ragyogó égitest csodás fényjátékát. Abban reménykedtem ez a fajta ború meghozza a nagyobbak étvágyát is, és kimozdítja őket zegzugos búvóhelyükről, de nem így lett.

Sőt, az eddigi méret is teljes passzivitást mutatott a továbbiakban, így esemény nélkül virradt rám a hajnal.

Azt hiszem így is élményekben gazdag rövidke túrán vagyok túl és abban is biztos vagyok, hogy rendszeresíteni fogom ezeket az áprilisi kiruccanásokat Tiszaugra!

Pár héttel később már szépen zöldül a táj...

Ütemes rablásrendszer a kolokánok földjén...

Isten tudja miért, de kicsit már hiányzott az őszi, téli, dropis „buzera” peca…

Ezért hát egyik délután úgy döntöttem, valami jó, hínáros, zsombékos, nádas helyet keresek magamnak és ott elcsípek néhány csíkost.

Fronttal terhelt az időjárás, déltől az ország bármely részén előfordulhat heves zápor, zivatar, legalábbis ezt ígérték. Mit se számít…

Felmarkoltam a gumis táskát, tele mindenféle apró finomsággal, meg persze mellétettem az iciri-piciri, kis mindenes, wobbleres dobozkámat, hiszen bármi lehet, akár még kellhet is.  Apró a tartó, alig 6-7 csali fér el benne, így nem túl nagy a választási lehetőség, de vész esetére talán megteszi.

Kocsiba pattanok és nagy rössel indulok neki a város forgatagának. Péntekről lévén szó minden olyan lámpaváltás, amin már 3-ik nekifutásra át tudok surranni, szinte ajándék. :-)

Azért idővel valahogy csak sikerül a kívánt helyre keveredni, kezdődhet a móka.

A terep tökéletes, pont olyan, mint gondoltam, hiszen rég nem jártam itt. A nyár közepére a flóra teljesen átvette az uralmat, szinte szőnyegként borítja a felszínt. Azért vannak lyukak, illetve olykor fél szobányi tiszta részek, amik tökéletes lehetőséget adnak a sügér horgászatára.

Még nem is dobtam, de már boldogság van… :-)

KOLOKÁN MEZŐ

Hamar hadrendbe állítom a fegyverzetet és kezdődhet a móka. Az első néhány nyiladékban teszek próbát. Egy-egy parányi ütés mutatja, itt vannak, de nem is túl nagyok és nem is túl éhesek…

Azért tovább próbálkozom…

Közben tekintetem elkalandozik az elém táruló vízi világ megannyi csodáján. Pezseg az élet!!!

Szitakötők könnyed tánca, szárcsa mama aggódó ricsaja, valamint siklótól riadó békák loccsanása ad újabb és újabb impulzust az ide látogatónak.

A tápláléklánc szinte minden tagja vadászik, és maga is préda… micsoda körforgás!

Ábrándjaimból egy heves ütésváltás rángat vissza a valóságba, igaz picit azért belebambulok…

Szép sötét, erősen kontrasztos mintázatú csapó „punk” kölyök elégedetlenkedik.

Hamar megszabadítom fájdalmától és visszaeresztem az otthonául szolgáló dzsungelbe.

„Lólépésben” próbálgatom a tiszta, zsebkendőnyi részeket… nem az igazi! Grabancon ragadok még néhányat, de érzem, ha mára csak ennyi halas élmény ér csupán, nem leszek maximálisan elégedett.

Tavasszal sok gyönyörű, sötét, „mocsári” balint sikerült itt becsapni, viszont akkor még volt hová dobni a nekik szánt műcsalit… Összeszedelőzködtem és gondoltam sétálok egy nagyot, hátha akad még itt legalább egy olyan spot, ami még „hasznosítható” balinfogásra… :-)

Bot nélkül fedezem fel a környéket és legnagyobb megelégedésemre találok két olyan részt, ami rejthet fogatlan ragadozót. A kérdés csak az, hogy ott vannak-e?!

Leülök egy bokor takarásába és kémlelem a vizet…

Hamar kiderül, hogy táplálékhal van gazdagon. Legalább 6-8, rajban mozgó balincsemege grasszál, egyik hínárfolttól a másikig. A ragadozókat viszont nem látom, hogy abajgatnák őket.

Már készülök továbbhaladni, mikor egy bődületes rablás csattan el a túloldalon, egy növényekkel körülölelt kis öbölben. Több se kellett… Vissza a kocsihoz, gumis cuccot szét, wobblereset össze, és irány vissza. Mivel tudtommal nem túl mély a víz, úgy döntök egy wtd-vel a kapocsban térek vissza, és azzal próbálom kapásra bírni az imént hangoskodót. Nem kellett agyalnom, melyiket küldjem harcba, hiszen egyetlen gyári darab lapult a „vészdobozkában”!

Mielőtt lendíteném az elsőt, megint ugyanott durran a víz…

Hamar loccsan is a topwater az előző rumli helyén, de nem vált ki reakciót.  Megpróbálom még párszor, mielőtt más típusra váltanék, de kudarc!

Nem túl széles a pálya, „legyezőben” dobásról kár is beszélni, talán 3-4 sáv van, ahol fixen el tudom húzni a szerkót, és még így is játszani kell, hogy minden növénycsoportosulás mellett akadás nélkül el tudjam vontatni.

Közben másik helyen is rabol az Őn… nem az előző példány, mert ez látszatra is kisebb volt.

Aham, szóval többen is vagytok??!! Míg ezt konstatálom, újabb fröcskölésre kapom oda a fejem.

Nahh ilyenkor kell leülni és gondolkodni picit… nyilvánvaló, hogy itt a ’csak dobom-húzom’ dolog nem működik, hiába tudom hova kell ejteni. A közhiedelemben az kering, hogy a bujkáló, lesből támadó balinokat viszonylag könnyű átejteni. Hiszen, ha kifigyeled, hol tanyázik, és meg is tudod dobni a „lakás előtti tornácot”, akkor ha nem is elsőre, de viszonylag hamar ledurrantja az orra előtt imbolygó imitációt.

A Dunán ilyenre nem sok lehetőség van, viszont az tény, hogy a Tisza-tavon fogott balinjaim igazolást adnak erről a teóriáról. Azonban a horgászatban az a szabály, hogy nincs szabály és papírforma se.

Ekkor jön az, hogy a horgász leül, figyel és okosodik…

Elsősorban a legelső „nagy” rablás elkövetőjére próbálok valamiféle ütemet, rendszert felépíteni, hogy mikor, miért, és hogyan rabol…

A nap szépen süt még, így a víz tetején gyűrűző prédaállatok jól mutatják magukat, tehát könnyű őket szemmel követni. Szinte félelem nélkül köröznek az ominózus, leselkedő balin háza táján.

De még nem elég közel ahhoz, hogy rájuk rontson.

Azonban egyre közelebb, és közelebb kerülnek. Végül balról jobbra haladva szinte érintik a hínárt, a rablás viszont elmarad… Nem értem! Biztos, hogy ott van, akkor miért nem vág oda??!!

A növénysziget végéhez érve az aprónép megfordul és ugyanazon az útvonalon elindul visszafelé…

Lassan, komótosan haladnak és mikor a „vesztőhelyre” érnek, bummmmmm közéjük rohan a takarásból. Ez az, amikor számítasz rá, mégis kikerekedett szemekkel, meghökkenve nézed a jelenetsort. Igaz, hogy újabb, legalább negyed órámba telik, de kivárok még egy támadást.

Ha létezik tökéletes másolat, akkor ez az volt! Kishalak közelednek, balról jobbra elhaladva zavartalan az útjuk, visszafelé pedig megint bammmmmm. Parádés!

Úgy vigyorgok ott magamban, mintha már a kezemben szorongatnám a rafkós, lesből támadó fenekeszeget, pedig még nagyon nem!

Mindenesetre felkészülök rá, hogy a legközelebbi esetnél az én minnow-om is már az élő prédák között „árulja a testét”! 

Megint nem kis időbe telik, mire lehetőségem van végre lezárni ezt kis „háborút”.

Felkapó kar nyitva, szem a célra szegezve és várok!

Végre balról elhaladnak, majd fordulás, és 2 méter, 1 méter, fél méter, már kilövésre készen állok, indítom a csalit, tökéletes időzítéssel érkezik a lehető legjobb helyre! A snegók rebbennek, de talán túl nagyot ahhoz képest, mint amekkora riadalmat okozhat a kis 44 mm-es Yo-Zurim vízre érkezése! Persze, hát nem is attól ugrottak szét, hanem mert a bestia rontott ki a rejtekéből. A látvány és az érzés egyszerre hasít az érzékeimbe és tudatosul a fejemben! Ez bizony megvan, végre!!! Olyan kapása volt, hogy most is beleborzongok. A partra terelés is megér egy misét, hiszen rengeteg helyre lett volna lehetősége berongyolni, de végül meglett a „mocsári rém”!

Az alsó horog tökéletesen akadt, viszont a hátsó egyik ága nem túl szerencsésen, szemgolyó mellé csúszott. Szerencsére már rutinos vagyok a kényes helyekről való kampószabadításban, hiszen az elmúlt pár hétben kétszer is feladta a leckét, hogyan távolítsam el MAGAMBÓL a szúrós „vasat”.

Lefektettem egy puha kúszónövény „ágyra” és szerencsére viszonylag hamar, finoman, és precízen, óvva a szeme világát, sikeresen „megműtöttem”. Dr. Balán rendel!!! :-)

Yo-Zuri L minnow 44mm

Készült pár kép, és ha kicsit talán csorbult is az önbecsülése, de legalább visszatérhetett uralni a hínármezőt!

Figyelmem újabb rablók felé terelődött!!!

Egy jóval kisebb példány néhány perc alatt többször produkálta magát egy nádfal csúcsán. Az egyik ilyen támadásába sikerült jó ütemmel belekontárkodni és elvenni a kedvét egy időre a mohó zabálástól. 

Fiiish Power Tail...

Említettem, hogy volt egy másik rész, ami még talán ennél is szűkebb és vadregényesebb volt. Már a dobó pozíció felvétele sem volt éppen sétagalopp. Nem is mondtam még, időközben elered az ígért eső. Először, olyan jó nyári zivatarosan, majd kellemesen áztatós stílusban. Hamar csúszóssá téve az agyagos járatokat, amin haladtam.

Itt is néhány gyors felderítő dobással indítottam, az érdeklődők száma zéró.

Kicsit visszább vonultam! Egyrészt szemlélődni, másrészt a fák még meglévő sűrű lombozata is védett valamelyest az hulló cseppektől.

Nem kellet sokáig ott eseménytelenül kuporognom, hiszen viszonylag hamar mutatta magát egy újabb igazán combos dög. 

Ő nem bujkált, mint az előző, inkább a megfelelő helyre való terelés taktikáját alkalmazta.

Ez úgy nézett ki a valóságban, hogy a partvonaltól kb. 5 méterre, a parttal párhuzamosan volt egy félköríves növény sáv, ami úgy nézett ki, mint mondjuk egy hullámtörő a tengereken… :-)

Az egyik felén - ami majdnem összeért a szárazfölddel - volt a képzeletbeli bejárat, ezen az alig 50 cm széles nyiladékon járt be a koma portyázni, de úgy, hogy ott bejött a háborítatlan kis öbölbe, megkerülte a gyanútlan halrajt, majd mikor a hátuk mögé ért, elkezdte zavarni őket a keskeny járat felé! Még nem támadta őket élesben, hiszen az igazi rablás csak a legszűkebb részen következett be, mikor már nem volt hová menekülniük. Mesteri ragadozó…

Persze nem szoptam ki ezt sem elsőre az ujjamból… nem kevés időt töltöttem azzal, lassan már bőrig ázva, hogy „kulcsot” találjak ehhez a halhoz is…

És persze dobáltam neki a „fahalamat”, mikor jött befelé és kezdte bontogatni a kis akcióját, de hiába!

Na, de majd most!!!

A terv a következő, marad a rejtőzködés, megvárom, míg bejön a táplálékért, megkerüli őket és mikor megkezdi a terelést, én eldobok abba az irányba, ahol bejött, jóval túl azon, és úgy vezetem be a csalit a szűk helyen, hogy pont addigra haladjon el az orra előtt, mire kialakul bent a káoszhelyzet!  Elsőre megcsináltam, amit elterveztem, de nem működött, inkább az élő halat választotta most! Újból nem kevés idő telt el várakozással… Aztán egyszer csak megint megnyílt őkelme háta felett a víz, ahogyan a sekély vizű bejárat felé haladt.

Megkerülés, majd terelés! Én dobok és húzom, ahová kell, viszont a támadás már a csalim mögött kezdődik! Elcsesztem!

 Illetve mégsem! Egy nagy villanást látok, majd hatalmas hullámot, ahogy visszakanyarodik, és teljes gőzzel bebombázza megint a kis L-minnowot. A rövid pórázos fárasztás alatt olyan előadást produkál, hogy szemem, szám tátva marad, és csak bízom a sikeres végjátékban.

Végül Ő is kézbe kerül.

Méltóképpen egy friss hínármező tetején pózoltatva kattintok róla párat. Lenyűgöző, morcos jószág!

 

Amíg tevékenykedek vele, újabb durrogást hallok, látni nem látom, mert a nád benyúlása takarja.

Gondolok egyet, végül is már így is vizes vagyok, mi baj lehet. Cipő, zokni le, majd próbálok bemerészkedni a vízbe, természetesen békanyál, hínár, szúrós ágak között lépkedek, csak reménykedek benne, hogy valami eldobott konzervkukoricás dobozba, vagy félbe tört sörösüvegbe nem sikerül belelépnem.

Végül csak addig merészkedek, hogy kilássak a „zöld fal” mögül. Egész szépen dobható nyílt víz tárul elém… Ha már itt vagyok, akkor párhuzamosan a növényzettel elhúzom a csalit kezdésnek.

Alig veret néhány másodperce a kisméretű balinmágnes csalim, de máris elnehezedik, majd megáll…

Ezt most nem kellett túlagyalni!!! :-) 

Jót meccselünk egymással, majd hálám jeléül az élményekért cserébe őt is útjára engedem.

Kicsit elfáradtam és a szűnni nem akaró égi áldás is arra sarkall, hogy az autóhoz csúszkáljak.

Az első sikereim helyszínén még azért megállok a szokásos utolsó-utolsó, na, jó tényleg az utolsó dobásokra, persze még fél órát maradtam legalább! :-)

És milyen jól tettem! Még két sötétruhás útonállót sikerült lépre csalni!

Egyet csak úgy random a „nyílt vízről”, egy másikat pedig a már-már szokásos ÜTEMES RABLÁSRENDSZER kifigyelésével!!! :-) Remek délután volt! Majdnem jót sügereztem!!! :-)

Szevasztok!

KIVÁRNI, ELÉRNI, VISSZATÉRNI...

KIVÁRNI…

Erősen benne vagyunk a fényváltás időszakában, cimborám jó 10 perce már a süllős csalikkal kutatja a tüskéseket. Én még kitartok!  Formásabb balin után áhítozok, de fejemben már formálódik a milyen csalira is kellene váltani az L minnow-ról. Nahh még egy, nahh egy utolsó dobás, mormolom…

Végül úgy döntök, lemondok a mai „nagy” balinról és beérem a sihederekkel, innentől a süciké a terep. Miközben széthúzom a melltáska cipzárját, még egyszer végigkémlelem a folyó felszínét, hátha megpillantok egy ragadozó Őn-t.

Ugyan dobástávon túl, de 10 másodpercen belül eldurran két combosabb rablás is a város pislákoló fényeiben csillogó Duna felszínén.

Csalicsere sztornó!

Tempósan közelítem meg az esemény helyszínét, sietségem okán csetlek-botlok a kövezésen rendesen. Végül lőtávon belülre érek…

Az első próbálkozás alkalmával jó helyen fog vizet a csali, a kapás azonban elmarad.

Pedig tudom, hogy most is ott cirkál a „dobott víz” szélén.

Másodjára, ha lehet, még pontosabban ejtem a Duna hátára, szépen rávezetem a kiugró kőszórás csúcsára, és amikor túlhalad azon, a másodperc törtrésze alatt bebombázza a csalit.

A szívem a torkomban dobog, mikor megszólal az orsó fékje… Okos hal, jól próbálja a javára fordítani a sodrás erejét, a sorsa végül mégiscsak az, hogy pár fotó készül róla a szárazon. Majd útjára engedem a fővárosi éjszakába… Megérte KIVÁRNI! :-)

ELÉRNI…

Egy kis cserkelés az esti program a Dunán, induláskor még „jászozás” néven futott a projekt, később azonban inkább amolyan mindenes horgászat lett a dologból, mert kb. csak jász nem jött (azért nem voltam boldogtalan J).

Az útvonal egy része keresztülhaladt egy olyan pályán is, ahol előző esztendőben szinte kivétel nélkül fogtam domit… Egyetlen trükkje van/volt a dolognak, hogy el kell érni a túloldalt. Tavaly ilyenkor a rekord kis víz miatt nem okozott nagy kihívást a kívánt célterületre juttatni a bogárimitációt, hiszen a kőszórás legnagyobb hányada szárazon volt. Most azonban, hiábavaló volt minden kósza kísérlet.

Az utolsó, még a vízből épphogy csak kilátszó kövön egyensúlyoztam, így is jó erős két méter híja volt a kívánt táv elérésének… Cserélgettem a csalikat, vártam egy-egy nagyobb széllökést, hátha az majd segít, de ha megfeszültem, se sikerült elérni. Borzalmasan sajnáltam, mert a kis kiugró kőszórás mögötti pangó vízben, minden túlzás nélkül, mindig lakik fejes. Kár ezért a ziccerért…

Mindegy, ezt el kell engedni és haladni kell tovább…

Került a dobozba néhány a jászoknak szánt, eddig még sohasem dobott kis csali. Volt köztük egy, amit még sohasem tettem kapocsba. Annyira kicsi méret, hogy szinte meg voltam győződve róla, hogy „dobhatatlan” kategória. Hát nem! J

Ez az apró „gyilkos” úgy szállt, mintha csúzliból lőtték volna ki. Persze, mire megvilágosodtam, már jócskán továbbhaladtam… Na, sebaj! Irány vissza, hát majd ezzel leszedem…

Néhány perc caplatást követően ismét az utolsó kiálló kövön egyensúlyozok szinte lábujjhegyen állva. Megsuhintom a botot és a piros kis Yo-Zuri szörnyetegem a túlpart köveinek tövében loccsan! Elégedettség formál kaján vigyort az arcomra… Pedig még csak részsikerem van.

Hamar felveszem a kontaktot, mielőtt a sziklák réseibe süllyedne a csalim és azok marasztalni próbálnák. Talán a harmadik teljes körét futja a hajtókar, mikor végre lecsap, akiért küzdöttem. Nem túl nagy, de azért pofás darabot édesgetek át magamhoz. Megérte újrapróbálni, és szerencsére sikerült végre ELÉRNI. :-)

VISSZATÉRNI…

Tomi barátommal lépdelünk a budapesti éjszakában, nahhh nem a sétálóutcák forgatagában, hanem a rakpart nyaktörő kövezésein… Túlvagyunk már néhány halon, de itt valahogy nehezen nyugszik meg a víz. Több idő kell, hogy az „éjszaka hercegei” a partközeli zónákba merészkedjenek.

Azért nem adjuk fel. Türelmesen és kitartóan vallatjuk a rézsű alját. Kopognak a wobblerek a hatalmas sziklák oldalán, nehéz terepen, csali marasztaló területen kutakodunk…

Kevés a kishal a szélében, ezért kicsit elbizonytalanodunk, hogy kerül-e ma fogas a terítékre.

A semmiből végre tanúi vagyunk egy formás süllőloccsanásnak, ami újabb reményt ad, hátha…

A végletekig kimaxoljuk a helyet, szinte minden egyes négyzetcentiméteren elvezetjük a csalikat, de aktívan táplálkozó sárkányba nem futunk bele. Továbbállunk, hiszen van még néhány ígéretes spot a mai útvonalon. Végül ezeken sem járunk sikerrel… A hazaindulás gondolata formálódik a fejünkben, de előtte megbeszéljük, hogy azt a területet, ahol a süllőrablást láttuk, megvallatjuk még egyszer…

És milyen jól tettük…

Célirányosan közelítettünk és dobástávon belül közrefogtuk az ominózus területet. Az első dobás, amit elindítok, szintén az elvágó víz mezsgyéjén csobban… Elvezetem rajta, majd egy csuklómozdulattal a felette lévő kis „medence” csendesebb vizébe terelem a minnow-ot. Szépen lelassítom, majd apró pöccintésekkel próbálom „eladni” egy esetlegesen ott megbúvó ragadozónak.

Elég jól sikerült „megmarketingelni” azt a mozgást, mert úgy fest „vevőt” találtam a 9 cm-es Yo-Zuri Crystal minnowra… Két döccenés után kihagy a test, majd egy jó ütés után elnehezedik, ahogy kell… Boldogság van…

Végül a kitartás és a VISSZATÉRÉS kombinációja gyümölcsözőnek bizonyult!