Sarkallatos pontok...

Minden horgászember a saját maga pecáiból tanul a legtöbbet. Legyen szó sikeres vagy éppen betlis napról, mindennek megvan a maga miértje. Érdemes tehát, némi időt szakaítani arra is, hogy számot vessünk azzal, mik is voltak azok a sarkallatos pontjai az aznapi pecánknak, amik sikerünket vagy éppen kudarcunkat eredményezték!

Túl vagyok az első klasszikusnak mondható, igazán eredményes októberi pecámon. Első körben azt terveztem, hogy leírom egy élménybeszámoló formájában az egész nap eseményeit, de szerencsére annyi pozitív élmény ért, hogy nem csak ebbe, de következő havi újságban sem férne el!

Ezért úgy döntöttem, inkább a peca végeztével levont konzekvenciát osztom most meg veletek.

Alap dolgokat, amik nagyban meghatározzák sikerre vagy kudarcra vagyunk ítéltetve az aznapi túránk során.

A hely és az idő...

A legtöbb embernek, aki a vízek szerelmese, nem adatik meg az a kiváltság, hogy akkor és oda menjen éppen pecázni, amikor az, halfogás szempontjából a legoptimálisabb.

Azt gondolom vagyunk ezzel így egy páran, hogy első a munka, a család és egyéb kötelességek majd csak az után következhet a hobbinkra szánt idő. Ilyenkor persze fittyet hányunk arra, hogy éppen milyen az időjárás, a vízállás vagy a halak kapókedve. Kimegyünk és megpróbáljuk kihozni az adott napból a maximumot. Mint korábban említettem már október első napjaiban járunk. Szerencsére a szeptemberi, szinte folyamatos áradásoknak nyoma sincs. Partra érkezésemkor budapesti mércével mérve 280cm-es, viszonylag letisztult víz fogadott. Ennek az időszaknak megfelelően a folyó hőfoka 14-15 fok körül mozog jelenleg, ami azt gondolom a lehető legideálisabb. Zárójelben említem meg, hogy éppen enyhe apadást jelez a vízügyi honlap adatbázisa. Sokan mondják azt, hogy az vízszintcsökkenés idején, gyenge a halak étvágya. Ám az én tapasztalataim alapján ez a feltevés csak akkor állja meg a helyét, ha drasztikus csökkenés mutatkozik. Ezért a jelenlegi 8-10 cm esés nem befolyásol szinte semmit.

A jelenlegi vízállás, annak hőmérséklete és a márnákra ebben az időszakban jellemző viselkedési és táplálkozási szokásai miatt, egy számomra igen kedves és jól ismert helyre esett a választásom.

Jellegét tekintve viszonylag húzós, a mélység pedig átlag 3m-es. Egyenletes szinte teljesen sík medrű, ám a legtöbb helyen igencsak akadós a szakasz. Tehát jól jön, a már korábban megszerzett tapasztalat, mert így a legköltséghatékonyabb a horgászat, ha az esetleges szakadások száma a lehető legjobban le van redukálva. Plusz információ még, ami fontos lehet, hogy a hely kanyar külső ívének végén található, ami azt eredményezi, hogy a víz által sodort szerves táplálék nagy részét, amit a halak előszeretettel fogyasztanak, nekinyomja annak a partnak ahol éppen ülök. Ez lehetővé teszi, hogy rövid távokat horgászva is eredményesek legyünk, hiszen kedvenceinket bevonzza ez a folyamatos természetes etetés.

Az időjárást tekintve is szerencsém volt, hiszen 20 fok körüli csak gyenge légmozgású, igazi vénasszonyok nyara időben volt részem.

Ez év ezen szakában már nem az éjszakák, hanem a nappalok azok amik leginkább halasnak mondhatóak. Tapasztalataim alapján, a délelött 10-től délután 4 óráig terjedő időszak a legintenzívebb. Ennek tudatában nem érkeztem korán most sem a partra. Az első dobások valamivel 10 óra után lendültek...

Bevonzzani és megtartani a halat...

Mivel csak a délelötti órákban érkeztem, ezért lemaradtam a kora hajnalokra jellemző látványos keszeg ugrásokról és márna fordulásokról, amik nagy segítséget adnak a horgászat megkezdésekor abban, hogy van-e hal a pályán és ha igen, akkor hol, milyen távon mozognak főként.

Ezért hát csak bizakodom abban, hogy a szimatom nem csal, hiszen minden adott ahhoz, hogy kellő mennyiségű hal legyen elöttem.

A puding próbája az evés. Ezért hamarjában összeállítom a szerelékemet és már küldöm is a Duna mélyére azt. Tökéletesen megalapozza a pecát az tény, hogy a dobást követően a szerelék még alig áll be, máris keményen ráhúz a spiccre az első bajszos. Mindenféle alapozó etetés nélkül jelentkezett az első, tehát sejtéseim beigazolódni látszanak. Úgy fest, van elöttem hal! További tanúbizonyság gyanánt, csakhamar visszajuttatom a szereléket és készülök bekeverni a mai pecára szánt etetőanyagot. Kellemes problémám adódik, legalább 3-4 alkalommal kell megszakítanom a keverés mechanizmusát, a spiccet rázó paduc ifjoncok miatt.

Most gondolhatnánk azt, hogy kár az etetőanyagért, hiszen itt bandázik a hal, nem kell semmit tennünk, akkor is szánkba repül a sült galamb.

Aki így gondolja, azzal azért vitatkoznék némiképp! Abban természetesen igaza lehet mindenkinek, hogy nagyban közrejátszik a szerencse faktor abban, hogy jelentős mennyiségű hal tanyázik éppen ott, ahol leültem. Azonban ezeket a halakat itt is kell tudni tartani, ezért az etetőanyag bekeverés és bejuttatása nélkülözhetetlen.

A marcik és a velük együtt bandázó halak mozgása ugyebár nagy csordákban történik és igencsak behatárolható. Nem nevezném teritórikusnak őket, azonban szeretnek egy bizonyos szakaszon cirkálni. Amit úgy képzeljünk el, hogy szinte óramű pontosággal térnek vissza mindig ugyanarra a szakaszra. Kivéve akkor, ha megfelelő mennyiségű és folyamatos táplálékot szórunk eléjük hiszen ekkor hosszabb-rövidebb időre letáboroznak a terített asztal előtt.

Na de amint megszűnik az etetés...

A délelött folyamán egymást érték a kapások. Szebbnél szebb márnák, paducok, szilvák jelentkeztek.

Nem lehetett panaszra okom, még nem megállt mögöttem egy sporttárs és beszélgetésbe nem elegyedtünk. A néhány percenkénti dobások elmaradtak, így a helybentartó anyag utánpótlás vonala elapadt. Ennek hatására a pálya viszonylag hamar, szinte teljesen kiürült.

El sem akartam hinni, hogy ez egy ilyen halbő napon is megtörténhetett. Közel 40 perces intenzív dobálásba került, mire ismét bevonzzottam őket és sikerült az első kapást kicsikarnom. Kezdetben paducok, aztán ismét a márnák kapták a főszerepet. Azt hiszem kellő tanúbizonyság arra, hogy egy tökéletesnek induló napot is hamar tönkre lehet tenni, némi kihagyással.

Néhány szót ejtenék azért az etetőanyagról is, ha már ennyi szó esik a fontosságáról.

Ahogy hűlnek vizeink, egyre inkább az édes ízek dominálnak a horgászok által bekevert anyagokban. Én azonban most egy olyan anyagot hoztam magammal, ami nekem egyfajta jolly joker-ként van jelen általába. Szinte minden körülmény között, évszaktól függetlenül megadja a halat ez pedig nem más, mint a Maros-nak a pörkölt folyóvizije. Ezt természetesen tovább tuningolom ezzel-azzal. Jelen esetben szintén Maros angolmorzsa piros/sárga színben valamint egy nagy adag fehérjebomba, forrázott csonti kerül még bele. Nehezítésnek egy-egy arányban keverek hozzá barna agyagot.

Tipp:

Horgászataink során gyakran nem kerül felhasználásra minden csonti. Viszont, mire legközelebb kijutunk a partra, addigra már használhatatlan állapotba kerül. Ezért célszerű egy erre kiszuperált edénybe vizet forralni majd a csontikat kb egy percre beledobni. A nyűvek rövid időn belül a víz felszínére jönnek. Ezután hideg csapvízbe, szűrőn keresztül le kell hűteni. A végeredmény egy jól tartósított, gumiszerű állagot kapó fehérjebomba, ami kiváló elemét adja a későbbiekben bekevert etetőanyagnak.

Talán mindennél fontosabb az adott helynek, módszernek és a fogni kívánt halaknak megfelően kialakított tökéletesen összehangolt szerelék kialakítása.

Írásaimban többször említettem, legszívesebben csupán egy botot használok a pecáim során.

Ennek legfőbb oka az, hogy ha az etetésre betéved egy nagy márna csorda, akkor nagyon gyakran megesik, hogy szinte egyszerre találnak gazdát a felcsalizott horgok. Segítő vagy pecatárs híján egyrészt gyönyörű látvány, hogy fárasztás közben bemozdul a másik bot is, ám roppant kellemetlen is egyben. Hiszen laza fék mellet gyakran akadóig húzza a szerelékünket majd meglép az előkével. Keményebbre húzott féknél pedig könnyes szemmel nézhetjük, ahogyan felborítja az állványt majd egy pillanat alatt a kövezésen átrántva elveszi szeretett pálcánkat.

Rövid ideig, miután igyekeztem visszacsalni a halakat a korábbi etetésemre, használatba vettem mindkét botot azért, hogy a lehető leggyorsaban tudjam a megfelelő mennyiséget bejuttatni a kajából, persze felcsalizva. A vége az lett, hogy bizony mindkét boton akció kerekedett, ami némi kapkodás és ügyeskedés után szerencsére két sikeres szákolással zárult, de nem kockáztattam a továbbiakban.

A végszerelék mindennek a lelke...

Egy szem botom most is, mint mindig nagy dobósúlyú, erős, feszes karakterisztikájú. Nem a nagy távolság, hanem a gyakran jól megtömött 5-6 oz-os kosár, közel 250g-os össztömege igényli.

Ha már ekkora kosarakat dobálunk, akkor nélkülözhetetlen a fonott dobóelőke beiktatása, ami ellenáll ennek a hihetetlen igénybevételnek is. Azonban a monofil zsinórral szemben a fonottnak gyakorlatilag zéro nyúlása van. Tehát, ha csak szimplán belekötjük a 18-20-as monofil horogelőkét, akkor a kapás valamint a folyamatos húzás, fejrázás okozta energiákat nincs ami elnyelje. Ez legtöbbször gyors előkeszakadással jár. Másik probléma ilyen esetben, a nagy súlyú kosár megléte. Ugyanis szintén a rugalmatlanság elvesztése miatt, egyszerűen kifordítja, kippattintja a horgot a halunk szájából. Vékonyabb húsú horgokat pedig nemes egyszerűséggel kiegyenesít. A végeredmény ugyanaz!

Megoldást nyújt erre, ha dobó- és a horogelőke közé, egy darab minőségi erőgumit iktatunk be. Húzás hatására ez akár a duplájára is meg tud nyúlni, elnyelve ezzel a szerelékünkre ható energia nagy részét. Halat a szerelék hibája miatt ma nem vesztettem. A módszer számomra tökéletesen működött.

Érdemes ezek megfelelő összeállítására időt szentelni hiszen, ha már eljutunk odáig, hogy kapást érünk el, akkor kár apró technikai hibák miatt sorra veszíteni a halainkat.

Összegzés...

Sikeres horgászatunk során nagy százalékban közrejátszik a szerencse, de mindez édeskevés lenne, hiszen rengeteg olyan pontja, eleme van egy-egy pecának, ami csak is rajtunk múlik.

Viszont, ha minden összeáll, akkor csodás halbő órákat és napokat kapunk jutalmul.

Márnák a kánikulában...

Legtöbbször amikor elhangzik ez a két szó, hogy Duna és márnázás, akkor szinte mindenki kivétel nélkül a fogásokban bővelkedő szeptember elejei időszaktól kezdődő, és az időjárástól függően a november végi első fagyos éjszakák beálltáig tartó időszakra gondol. Ilyenkor még azok a horgászok is sajtot, kolbászt, harmatgilisztát tűznek a horogra, akik egyébként az év többi időszakában teljesen más fajú halak nyomában járják a vizek partját.
Ez annak köszönhető, hogy az őszi időszak elején, szinte varázsütésre elkezdik a márnák az úgynevezett nagy zabálást. A hideg hónapokra való felkészülés, raktározás az, ami ilyenkor elsődleges a számukra. Ennek okán könnyedén horogra csalhatóak a folyóvízi harcosok.
Az év ezen szakában a horgászok többsége etetőanyag nélkül, csupán ólommal szerelt dunai nagyhurkos kötést alkalmazva teszik próbára a szerencséjüket. Kemény botokkal és az erős zsinórra kötött, vastag húsú horgokkal űzik a vadul táplálkozó halakat. Ilyenkor nem számít a napszak, a vízállás, hidegfront vagy melegfront, a marcik nagy csordákba verődve, rendületlenűl táplálkoznak a partközeli zónákban. A tél eljöttével, a bőséges fogások ideje lejár és sokak számára a következő ősz beálltáig egy hosszú, márna fogás mentes időszak kezdődik. A legtöbben azt vallják, hogy a meleg hónapokban szinte egyáltalán nem vagy csak elvétve foghatóak. Pedig a "rózsahalak" horogra csalhatóak nyáron is, csak lényegesen többet kell tenni azért, hogy horogvégre kerüljön néhány példány, mint mondjuk ősszel.

Mint a legtöbb horgász, aki folyóvízi pecára adja fejét, úgy én is elsőként, a mindenki számára ismert dunai nagyhurkos kötéssel ismerkedtem meg. Egyszerűsége és fogóssága miatt ma is töretlen népszerűségnek örvend a fenekező horgászok körében.
Elkészítése villámgyors.  A főzsinórra kötünk egy nagy hurkot, amit 1/3-2/3 arányban elmetszünk. Így kapunk egy rövidebb szárat, amire a folyás erejének megfelelően kiválasztott súlyú végólom kerül. Célszerű lapos- vagy tányér ólmokat használni, mivel jobban elfekszik az aljzaton így kisebb felületen tud belekapaszkodni a folyó ereje és magával sodorni azt. A hosszabbik szár végére kerül az erős, vastag húsú horog. Amire mindenképpen ügyeljünk a kötésnél, hogy az ólom és a horog közti távolság legalább 70 cm legyen. Ez az előke hossz biztosítja ugyanis számunkra, hogy a csalink a lehető leg természetesebben módon mozogjon, mintha csupán egy, a víz által sodort táplálék lenne, becsapva ezzel a gyanútlan halakat.
Néhány évvel ezelött egy szeptemberi éjszakán, mikor először volt szerencsém a jó öreg Duna partján horgászni, a folyó megmutatta adakozó arcát. Akkor és még abban az évben legalább tíz alkalommal úgy jártam le az öreg hölgyhöz, hogy kegyeibe fogadott. Egyre-másra fogtam a szebbnél szebb halakat.
Habár kezdetben zöldfülűnek számítottam ezzel a módszerrel, mégis minden pecát sikeresnek könyvelhettem el, a Duna megadta a hőn áhított márnákat. Elsőre ez így mesésen is hangzik, azonban az igazsághoz hozzátartozik, hogy mindez egy olyan halbő őszön történt, amikor ha kis túlzással is, de gyakorlatilag az is fogta őket, aki nem akarta. Tehát egy torzult képet kaptam a módszer sikerességét és a marcik könnyűszerrel történő becsaphatóságát illetően, ám erre csupán később derült fény számomra.
Amikor a hosszú fagyos hónapokat követően kezdte bontogatni szirmait a tavasz és én lassan ismét üldözőbe vettem őkelméket, jött az óriási csalódás.
Természetesen a "Jó és bevált recepten sose változtass" elvet követtem, így hát a korábban halat adó helyek, módszerek és csalik ismét előtérbe kerültek. Mondanom sem kell, semmi nem működött úgy ahogyan azon az őszön. Betli, betlit követett és csak nagy ritkán sikerült egy-egy bajszost megcsípnem. Már-már kezdtem igazat adni azoknak a hangoknak, akik azt súlykolták belém, nyáron bizony nagyon ritkán lehet a "brámákat" horogra csalni. A legtöbb horgász elintézi annyival, hogy nem érdemes rájuk horgászni.

Kivállóan dolgozik a folyóvizi feeder...

Alap igazsága folyókon horgászók körében, hogy több lábon kell állni. Ez azt jelenti, hogy mindig arra kell horgászni, ami éppen jól fogható, legyen szó ragadozó halról, keszegféléről vagy éppen a márnákról. Ezzel ugyan egyet is értek, viszont a márna megfogása számomra különleges érzéssel bír, vadságuk, erejük és kitartásuk lenyűgöz és rabul ejt.  Ezért számomra nem elég az a rövidke néhány hónap, hogy a karomban érezhessem küzdeni tudásuk lüktető erejét.
Elsuhant a nyár és a levelek kezdtek megint megsárgulni, a fogási arányaim pedig a hideg beálltával  kezdtek egyre javulni, még nem október közepére az előző év ezen időszakát idéző remek napok következtek.  Nem véletlenül!
Rá kellett jönnöm, hogy a márnák igen is rafinált és óvatos lények. Könnyedén becsapni csupán ilyenkor lehet, az év többi időszakában ez nem elég az elejtésükhöz. Egy-egy halat persze lóvá lehet tenni, de a módszernek, alapjaiban csak ebben a rövidke időintevallumban van létjogosultsága, amikor a halak habzsolási ösztöne győzedelmeskedik az óvatosság felett. Nyáron ennél több kell...

Etetőanyag haszálata

A május végi tilalom lejártát követően megkezdődhet egy teljesen más alapokra épülő peca.
Nyilvánvalóvá vált számomra, hogy etetőanyag nélkül a meleg hónapokban ritkán lehet eredményes az ember. Ezért elhatároztam, hogy hacsak néhány órás villámpecára is jutok ki a partra, akkor is keverek némi kosárba valót.

Angolmorzsa, olajos magvak, sajt aroma, kukorica, búza, kendermag és csonti...

Ha besétálunk egy horgászboltba, szinte roskadoznak a polcok, a különbnél különb folyóvízi etetőanyagoktól és azok kiégészítőitől. A választás nem is olyan egyszerű, mint azt elsőre gondolnánk. Záporoznak a kérdések a fejünkben. Miből mennyit? Drágát? Olcsót? Édeset? Sósat? Pirosat? Sárgát? Ezt még napestig is sorolhatnám. Véleményem szerint a nyári időszakban, jobbára a mennyiség és nem feltétlen a minőség az, ami igazán számít. Ha egy hajnali vagy egy kora délutáni 4-6 órás pecát veszünk alapul, akkor érdemes legalább 6 kg kész etetőanyaggal készülni. Ennél lehet valamivel többet is használni, pláne ha a mederviszonyok ezt megkívánják. Vegyünk alapul egy gyors folyású szakaszt, ahol alig van meder egyenetlenség, szinte sík az aljzat. Ilyen esetekben a rohanó víz ereje hamarabb elhordja a csalogató anyagunkat, ezért gyakrabban kell dobnunk.

Tipp: Nagyon fontos, hogy akkor se hagyjuk abba a gombócok folyamatos bejuttatását, amikor a halak esetlegesen már ráálltak az etetésre, ugyanis ők csak addig maradnak, amíg terített az asztal. Amint elfogy a táplálék, azonnal tovább úsznak. A folyamatosan csobbanó kosárba gyúrt gombócok hangja egyáltalán nincs riasztó hatással rájuk. Sokszor a beesést követően, a még mozgó szerelékre is odavágnak, nem kis meglepetést és élményt okozva ezzel a horgásznak.

A kimondottan folyóvízi pecákra szánt készítmények lényegesen eltérnek, a már megszokot állóvízi termékektől. Sokan elkövetik azt a hibát, hogy azt gondolják, kezemben a folyóvízi keverék, hozzáadom a vizet és már mehet is a peca. Ez azonban koránt sem ilyen egyszerű. Ugyan nagyobb szemcsék alkotják és ha kellő időt adunk nekik a megfelelő mennyiségű folyadék felvételéhez, akkor lényegesen nehezebbek lesznek, állóvízi társaiknál. Valamint többségük némi nehezítő- és kötőanyagot is tartalmaz de csupán ezt bekeverve még hamar magával viszi a folyó. Ezért célszerű a 3 kg natúr etetőanyagot további 2 kg, a nehezítésre szolgáló agyaggal, lösszel, sóderral vagy földdel tovább nehezíteni. Csupán ezek biztosítjak, hogy nehezebben oldódjon ki a kosárból és persze lassabban sodródjon le a halaknak felkínált csalogató anyag. Ez mellé ha "tótkeszegre" horgászom akkor számomra nélkülözhetetlen legalább 1 kg főtt magokból álló mix, ez többnyire búza, kukorica és kender.

A főtt magok nélkülözhetetlen elemei a márnáknak szánt keveréknek...

Legtöbbször ezt használom alapként, persze ehhez még kerülhet számos intenzív aromásító folyadék vagy por formájában különböző ragasztó anyagok, pelletek, ezekkel mind-mind vonzobbá és ellenállóbbá tehetjük a keverékünket. Mindenkinek csupán a kedve, fantáziája és persze a pénztárcája szabhat határt, hisz a kínálat határa csupán a csillagos ég. Fontos megemlíteni még a különböző természetes fehérje forrásokat, gondolok itt főként csontira esetleg vágott gilisztára.

Tipp: A vágott giliszta elképesztően jó távcsalinak is minősül, hiszen a belőle kifolyó testnedvek messziről is odacsalják a halakat az etetés közelébe.
A csontit  pedig érdemes nem élő, hanem forrázott állapotában hozzáteni a már kész masszához akkor, ha nyitott folyóvízi rakétakosarat használunk, így nem rúgják szét idő előtt a gombócainkat.

Ha mindent boltban vásárolunk, akkor ezt a mennyiséget ugyan nem a csúcsmárkák termékeiből, de szerintem azért viszonylag jó minőségben, néhány ezer forintból összerakhatunk. Ez az ár azt gondolom megfizethető, a több ezer forintos csalizó bojlik és peletek világában. Nem beszélve arról, hogy mindezért cserébe csodás élményekben lehet részünk, igazi vadvízi harcosok teszik próbára felszerelésünket és ügyességünket.

Tipp: Mivel a folyóvízi etetőanyagok nagyobb szemcsékből állnak, több idő kell míg az anyag rendesen magába szívja a kellő mennyiségű folyadékot és a megfelelő állagot eléri.  Ezért a parton történő bekeverés helyett éredemes a horgászatot megelőző estén, otthon elkészíteni és ha van rá lehetőségünk, hűvös helyen, mondjuk egy pincében tárolni a horgászat megkezdéséig. Így kellően nehéz, tökéletesen tapadó, de semmikép nem túl ragadós vagy csirízes etetőanyagot kapunk a végén.

A pontos dobások fontossága, használjunk zsinór klipszet.

Ha már vesszük a fáradtságot, időt, energiát és persze pénzt áldozunk a tökéletes csalogatóanyag elkészítésére, akkor célszerű azt a lehető legjobban felhasználni. Ennek legfőbb alapja, a koncentrált etetés valamint annak a pontos meghorgászása. Ennek legegyszerűbb és leghatásosabb módja nem más, mint a klipszbe történő kikakasztása a zsinórnak.
A horgász világban nem számít újdonságnak, hiszen a régóta, több évtizede használt okosság, az orsó dobján lévő apró kis pöcök, az úgynevezett zsinór klipsz, melybe a dobást követően kiakasztva a zsinórt, lehetőségünk van folyamatosan azonos távolságra bejuttatni végszerelékeinket. A dunán azonban meglepő módon kevesen használják, pedig eredményessége vitathatatlan. Ugyebár mikor csupán ólom van a szerelékünkön, akkor gyakorlatilag mi keressük a pikkelyeseket, hiszen nincs két dobás ami azonos helyre vagy távolságra kerülne. Mindezt ha megtömött kosaraknál is alkalmazzuk, akkor bizony mivel minden dobás más és más helyen csobban a vízbe, gyakorlatilag elveszítjük az etetőanyag biztosította előnyünket. A kosárból kioldódó gombócot elviszi a víz tehát nem leszünk eredményesebbek, mintha csupán ólommal horgásznánk.
A módszer lényege és lelke, hogy arra törekedjünk, hogy egy folyamatos etetési sávot hozzunk létre. A fokozatosan lesodródó szemcsékre rátalálva, majd azon felfelé elindulva a forrás irányába, a harcos bajszosok akár nagyobb távolságról is hamar a horgunk közelébe érnek.

Ezekkel  a nehéz folyóvízi kosarakkal jó eséllyel a kívánt helyen tarthatjuk szerelékeinket...

Tipp: A folyamatos utánpótlás érdekében, célszerű dobásainkat 5-7 percenként legalább megismételni, így folyamatosan helyben tudjuk tartani az etetésre beúszó halakat. Ha mindent kellő hatékonysággal csináljuk, legtöbbször elég az egy bot használata, mert a márnák mellett, szinte egész nap számíthatunk paducok, jászok és szilvák kapássorozataira.

Használata roppant egyszerű. Érdemes a szemközti oldalon kinézni egy tereptárgyat vagy jellegzetes természeti formát, ez adja a dobásaink mindenkori irányát. A lendítést úgy hajtsuk végre, hogy a végszerelék a vízbe érkezését megelőző fázisban, a botot felfelé tartva igyekezzünk a spicc és a zsinór közti 90 fokos szöget tartani, mindezt laza csuklóval, de biztosan fogva. Ez a mozdulatsor és a bot rugalmassága segít abban, hogy a zsinórra nehezedő erőt, a lehető legjobban elnyelje. Ezzel elkerüljük a madzag esetleges sérülését vagy szakadását. Az első hajítást és vízbe érkezést követően ha megállt a szerelék, a damilt kiakasztjuk a klipszbe. Gyakran előfordul, hogy megakasztott halunk a kapást követően azonnal a Duna közepe felé veszi az irányt szinte megállíthatatlnul. Ha ezt azonnal kell lereagálnunk, bizony hajlamosak vagyunk kapkodni, ami nehézkessé teheti ujjaink mozgását és a zsinór szabadítást. Ha sokáig pepecselünk, halunk időközben meglép az előkénkkel, ezért célszerű a dobást követően, amikor a szerelék még a süllyedés állapotában van, néhány fordulatnyit visszatekerni. Így van némi lélegzetvételnyi időnk felkészülni arra, ha esetleg kikérné a klipszből a zsinórt. Ez gyakaran előfordulhat, ha nagyobb "merenékbe" botlunk, ezért ajánlom mindenkinek a zsinórjelölő filc használatát, így könnyen visszatalálunk az etetett távra.
Sokan azt gondolják csupán a körklipszes megoldás az, ami nem sérti a zsinórunkat, de megnyugtatok mindenkit a hagyományos klipsz sem okoz jelentős zsinór elhasználódást, halat emiatt nem vesztettem még soha.

Mikor és hol próbálkozzunk???

Sajnos mint legtöbbünknek, nekem sem adatik meg az a kiváltság, hogy mindig csak akkor menjek horgászni, mikor minden feltétel a legoptimálisabb egy sikeres fogásokban bővelkedő naphoz. A munka és a család nem teszi ezt lehetővé, így nem maradt más lehetőségem, függetlenül vízállás, légnyomás, időjárás, napszak és egyéb tényezők meglététől, ha időm engedi akkor megyek és az adott körülményeknek megfelően próbálkozok. Nyáron különösen megnehezíti a dolgunkat egy megfelelően árnyékos, a nap káros sugaraitól védett hely megtalálása, ez halmozottan igaz a fővárosi szakaszra. A part a legtöbb szakaszon kietlen, árnyékot adó növényzet mentes betonteknő. A betondzsungeltől kifelé haladva azért találni szép vadregényesnek mondható részeket is. Ami legalább ilyen fontos, ha sikerült a mi komfort érzetünknek megfelelő horgászállást fellelni, azért ne feledkezzünk meg kedvenceink milyen szakaszokat részesítenek előnyben ilyenkor. Sajnos a kettő ritkán található egy helyen.
Azért megemlítenék egy olyan eseményt amikor ha tehetjük, mindenképpen legyünk a víznél, mert az  esélyeink a fogásra jelentősen megnőnek. Ez egy időjárási tényező, a frontokkal terhelt változékony, viharos és esős napok, melyek nyári időszakban gyakran előfordulnak, amik számomra mindig kiemelkedő fogást eredményeznek. A "harcsapontyok" ilyenkor hihetetlenül elemükben vannak, már-már őszi vadságukat megszégyenítő módon, botvívős kapások sorozatával ajándékozzák meg az időjárás viszontagságait kiálló pecást.

 Küzdeni tudásuk nyáron is elképesztő élményt nyújt...

Egy frontokkal terhelt esős nyári napon volt a vendégem, egy fotó erejéig...

Mint a halak többsége, úgy a marcihal sem a kedveli a napfényt, ezért ha tehetjük a kora hajanali vagy a sötétedés utáni órákat részesítsük előnyben. A szakirodalom szerint is kedvenceink előszeretettel töltik a nyári meleg nappalokat a vízben lévő kövek, sziklák árnyékában. Egyrészt kitűnő táplálékforrás számukra a hatalmas kövekre telepedő algaszőnyeg, amit a vastag izmos szájukkal szó szerint könnyedén lelegelenk, másrészt kiváló biztonság érzetet nyújtanak számukra. Így szerencsére fővárosi szakaszon, a mélyen benyúló partvédő kövezés megléte biztosíték, a márnák sokszor tömeges  jelenlétére. Legnagyobb örömöre a nappali pihenőjükből azért kizökkenthetők és némi könnyen megszerezhető, finom csemege elfogyasztásának lehetőségével azért elő is csalogathatóak. Sekélyebb, sóderos részeken ritkán horgászom nappal, hiszen ide legtöbbször csak az éjszakai órákban merészkednek ki.

Tipp: Pecáink kezdetét próbáljuk úgy időzíteni, hogy vagy a napfelkeltét vagy napnyugtát megelőző időszakban már a parton legyünk. Nagyon nagy segítséget nyújthat számunkra ez az időszak, mert a márnák ilyenkor előszeretettel mutatkoznak, jellegzetes szép lassú, íves fordulatokkal vagy kisebbekre jellemző módon, teljes testtel való kiugrásokkal, ami jó támpontként szolgál éppen merre tartózkodnak.

Térjünk ki egy picit a felszerelésre. Előszeretettel használom, ősszel és nyáron egyaránt a már jól bevállt folyóvízi pálcáimat, amik rendkívül rugalmasak mégis hihetelenül erősek. Ez nem csak a márnák harcossága miatt fontos, hanem mert gyakran óriási össztömegű kosarakat kell bejuttatni, ami rendkívül igénybe veszi a feedereket. Orsónál nem használok nagyokat, inkább a megbízható, pontos fékrendszer az ami igazán számít. Ha sikerül jól összehangolnuk a botot és az orsót, akkor hamar képesek felőrölni még a hihetetlen küzdeni tudásukról elhíresült márnák erejét is.
Damilnál fontos, főleg ha köves, sziklás részen horgászunk, hogy nagy kopásállósággal bírjon. Méretre, a nehéz terep miatt nem javasolok 18-as nál vékonyabbat, hiszen az akadók miatt végig uralnunk kell a fárasztás minden egyes percét, különben halunk rafináltságának és erejének köszönhetően hamar olajra lép. Ha sóderos és kevésbé akadós a pálya, akkor 14-es előkével is merítőbe tudjuk kormányozni ellenfelünket.
Aminek talán a legnagyobb jelentősége van a kapások pillanatában és persze a fárasztás folyamán végig, a megfelelő minőségű horgok megléte. Az őszi időszakban 8-as, ha nagyon sok a termetesebb márna, akkor akár 6-os erős vastaghusú horgok is számításba jöhetnek. Ez a méret nyáron csak nagyon ritkán ad kapást. Le kell menni 12-14-es méretig, viszont arra ügyelnünk kell, hogy kiváló minőségű, tűéles heggyel rendelkezzen, hiszen ha nem üti át kellőképpen a márna izmos száját, horgunk hamar kiegyenesedik és halunkat elveszítjük.

Kosarakból rakétakosarakat használok kb 70 g-ig, alacsonyabb vízszintnél vagy ha meglassult részen horgászom, amit minden esetben a gubancgátló cső karabínerébe akasztva használok. Viszont ha húzós víz van elöttem, akkor karmos vagy tüskés kosarak kerülnek elő a láda mélyéről, amik lényegesen jobban tartják a beletömött agyagos etetőanyagot, plusz könnyebben a kívánt helyen tarthatók.

Tipikus folyóvízi kosarak...

A márna ugyebár szinte bármit elfogyaszt, ami az útjába kerül. Különös, olykor már meglepő csalikkal történő fogásokról lehet hallani, sajt, harmatgiliszta, kagyló, fűszerekben pácolt hús, kolbászkarika, párizsi kocka, füstölt szalonna, pelletek és még ki tudja mi mindennel sikerült már kapásra bírni ezeket a zabagépeket. Azonban nyáron én mégis a kisebb csalikban hiszek ha már a végszerelék is finomabb, akkor csalizni is kaliberben hasonlót tűzök, ami nem más mint az örök klasszikus, a csontkukac.

Ezekből az apró kis férgekből ha tehetem, fehér, piros, sárga kombinációban tűzök 3 db-ot a kampóra. Szerencsére a halak rendkívül kedvelik ezt a színösszeállítást, hogy tudományos alapon alátámasztható-e a gyakoribb fogasság ténye, azt nem tudom, nekem viszont határozottan működik.

Bízom benne, hogy sok olyan embernek hoztam kedvet a nyári márnázáshoz, akik még csak most ismerkednek ezzel a csodálatos műfajjal. Vagyunk néhányan akik misztikusnak gondoljuk a Dunát és a benne élő halak megfogását. Ám kisérletezéssel és rengeteg tanulással sokat javíthatunk fogási arányainkon. 

Összességében azt gondolom, ha valaki veszi a fáradtságot és lépésről-lépésre végighalad ezen az úton, akkor annak nem kell közel 9 hónapot böjtölnie ahhoz, hogy ismét kedvenc folyóvízi erőgépeinek megfogásának pillanatait élvezhesse. Természetesen ez nem szentírás, rengeteg módszer, variáció létezik, ami szintén ennyire eredményes ebben az időszakban. Próbálkozni kell és előbb-utóbb mindenki spiccét megrázza valaki a nyári hőségben!

Dunai Agyaglángos

A legtöbb folyóvízi horgásznak, aki a békés halak nyomában jár szinte kivétel nélkül, a jól küzdő testes márna számít fő célhalnak. Nem tagadom, én is legtöbbször a marcik megfogásának hihetetlen élménye miatt járok le a vén folyó kövezéseire. Azonban vannak olyan napok, amikor egy pörgős, sok halat adó peca főszereplői nem a bajszosok, hanem a Duna válatozatos fehér hal állománya. Gyakran a csupán fél tenyérnyi méretű pikkelyesek sokasága teszi felejthetetlenné számunkra azt a néhány órát, amit a vízparton tölthetünk.

Híre-hamva sincs a reggeli viharnak...

A Dunai pecáim többségén számomra nélkülözhetetlen a bekevert etetőanyagban, a különböző főtt magvak megléte. 3 kg natúr kajához mindig teszek hozzá legalább 1 kg kukoricából, búzából és kendermagból álló mixet, ez agyaggal és némi ragasztóanyaggal kiváló elegyet alkotva csalogatja a halakat az etetésre. Márnázás közben számtalan úgynevezett járulékos hal jelentkezhet/ jelentkezik a magvas etetésen, ezek többnyire dévérek, jászok, paducok. Ha nem kívánatosak és koncentráltan bajszosokra szeretnénk horgászni, akkor azért a nagyobb horog, nagyobb csali hamar megszelektálja őket. Viszont ha nem esznek a marcik, akkor egy igen változatos és szórakoztató pecában lehet részünk, 

amiről a Duna varázslatos keszeg állománya gondoskodik.

A bekeverésre váró anyagok...

Ahogyan már írtam, legtöbbször csak kis százalékban tartalmaz magokat a bekevert csalogató anyag viszont régóta foglalkoztatja a fantáziámat, hogy milyen lehet, egy csak és kizárólag szemes takarmányból álló fix etetéses folyóvízi peca. Ezért úgy döntöttem, kipróbálom, hogy fő alkotó elemként jelenjen meg a keverékben. Csupán azt kell megoldani, hogy a főtt kukorica és a búzaszemek egy helyre érkezzenek, a meder aljára valamint hogy némiképp ellenálljanak a folyó erejének és lehetőleg lassanm apránként oldódjanak ki az agyag öleléséből.

A horgászatot megelőző napon, 5 kg száraz, öreg kukorica és búza kerül otthon a fazékba, amit enyhén sós vízben, közel héj pattanásig főzök, a végén pedig sajt aromával gazdagon meglocsolva, pincében tárolok az reggeli indulásig.

A másnap kora hajnali indulást lehetőségét sajnos elmosta, a most már júliusi hónapokra jellemző özönvíz szerű eső, de a kora délelötti órákra valamelyest kitisztult az ég, megkezdődhetett a horgászat.

A főzést követően annyi nedvességet szívnak magukba a magvak, hogy a végén közel 10 kg lett az összsúlyuk! Ebből a mennyiségből elkülönítek közel 1 kg-ot, későbbi felhasználásra. A fennmaradó nagyobb részhez pedig tetemes mennyiségű, egész pontosan 8 kg löszös agyagot keverek hozzá, így egy jól formázható masszát kapok, amiből nagyszerűen ki lehetett formázni a tenyérnyi nagyságúnál valamivel nagyobb lapított gombócokat. A meder viszonylagos egyenletessége és az erős sodrás indokolja, hogy ezt a formát válasszam hiszen így az aljaztra érkező nehéz lapos gombócokat nem görgeti el a víz, szinte biztosan az adott helyen maradnak.

Ha az etetés helye fix, akkor nagyon fontos, hogy a végszerelékünket is mindig oda juttassuk és legfőképp rajta is tudjuk tartani azon.

A szerelék megkötése után mindkét madzagot 15 m-re kihúzva akasztom ki a zsinór klipszbe, körülbelül ilyen távra terveztem az etetés vonalának kialakítását.

Ezt követően ajánlott néhány próba dobást eszközölni, hogy akad-e a kiszemelt rész és ami legalább ilyen fontos, hogy megáll-e a mára választott 100 g-os tányér ólommal a kívánt helyen. A táv akadó mentesnek bizonyul viszont a szerelék ha csak szép lassan is, de folyamatos mozgásban van, jól jelzi ezt a spiccek folyamatos bologató mozgása. Nagyobb ólom híján, előkerültek a 4-5 oz kosarak, amik tüskéit lefelé hajtva könnyedén orvosolható a probléma, ezután biztosan állják a sodrás erejét.

Jól álltták a folyó erejét az 5 oz kosarak...

Jöhetett a beetetés...

A dobást követően, a kosár becsapodása által keltett hullámok egy ideig jól mutatják hová is kell dobni, a már előre megformázott alapozásra szánt „agyag lángosokat”.

A meglévő anyag felének betermelését követően már van egy biztos alapunk, ami talán rövid idő elteltével meghozza az első halakat számunkra, persze csak akkor ha van hal a környéken.

 A Dunai agyaglángos...

Ha nincsen, akkor ide kell csalogatni őket!

Az első néhány perc eseménytelenül telik, néhány géb veszi fel csupán a 3 szem csontit, egyéb halnak nyoma sincs a környéken egyelőre.

Jöhet a B terv.

Megbontok egy zacskó folyóvízi etetőanyagot és némi agyaggal csak annyira keverem tapadósra, hogy a korábban elkülönített magokat, a nagy U alakú kosár közepébe töltve kétoldalról le tudjam zárni. Csupán addig kell, hogy bent tartsa a kosárba őket, míg az a fenékre nem ér, az ott kiáramló darabkákat elviszi a víz és ha rövid időn belül, akár percenként megismételjük a mozdulatsort, akkor egy etetési sávot hozunk létre, amire a halak rátalálva, nagyobb távolságról is a fix etetésünkre csalhatóak.

Szép lassan beérni látszik a dolog, fokozatosan eltűnnek a géb kapások és egyre több fehér hal jelenik meg az általunk létrehozott „magszőnyegen”, tenyeresnél is kisebb szilvák és bagolykeszegek rázzák a spiccet. Lefinomított szerelékkel kezdem a pecát, 16-os előkére, 14-es gamakatsu horogot kötök, így nem csoda, hogy ilyen méretű halak is tiszteletüket teszik. A finomítást kezdetben azért gondoltam indokoltnak, mert az egyébként éppen kristálytiszta, átlátszó és ha szép lassan is, de folyamatosan apadó vízben igencsak finnyásak szoktak lenni őkelmék. Bárki bármit gondol arról, hogy a márna mennyire buta valamint hogy a szerelék erősségére nem érzékeny hal, néha csak és kizárólag ilyen finom motyóval lehet becsapni. Mindenesetre váltok, hogy ezt a méretet kiszelektáljam, így az immár 18-as előkére, 10-es horog kerül. Néhány percre el is csendesedik a pálya. Majd a semmiből 2 villámgyors erőteljes bólintás érkezik a spiccre. Bevágok, de sajnos lemaradok az akcióról, csali nélkül tekerem ki a horgot. A jelenetsor és a csonti nélküli horog paducot sejtet. Ezt a gyanút tovább erősíti bennem az, hogy a dobást követően szinte a leérkező csalit ismét leveri valami. Természetesen ezúttal is lemaradok róla.

A nyüvek persze megint sehol. A következő lendítés után, szinte boton marad a kezem és a legapróbb mozdulásra is keményen ráhúzok. Végre meg akad. A gyanúm beigazolódott, átlagos padró veri magát a víz tetején, merítőt nem igényel, tarkon ragadom és egy határozott mozdulattal megszabadítom a horogtól, ami tökéletesen akadt a porcos szájba.

Néhány paduc a sokadalomból...

A paduc köztudottan rajhal, ezért ha egy ilyen csorda rátalál az etetésre, értelmét veszti a két bottal való horgászat, hiszen nem győzzük energiával a két pálcára való teljes koncentrációt és így csak sorozatosan rontott kapásaink lennének. Így az egyik botot kukorica-csonti szendviccsel, valamivel az etetés alá kezdtem dobálni míg a másikkal ütemesen sikerül húzni a paducot. Nem nagyok, de az előző évvel ellentétben számolatlanul jöttek. A Dunai halaknál gyakran előfordul, hogy ahol az egyik évben tömegével jelentkeznek ott a rá következőben csak elvétve akad össze az ember. Az etetésen hagyott feszesebbik, gyorsabb bottal igen nagy százalékban kerülnek szárazra az egyen padrók. Egy idő után azonban picit unalmassá válik, ha lehet ezt mondani, kicsit testesebb ellenfélre vágyok, mondjuk egy darabosabb márna személyében.

Csali gyanánt 1x1 cm-es sajt kockát húzok szilikonra, ami alá egy meglapított hungarocell golyót is teszek, mert a nagy melegben picit megolvadt a sajt. Lággyá, lötyögőssé vált, így a stopper hamar átcsúszna rajta. Visszajuttatom az etetés közepébe, hátha ehhez a méretű csalihoz már lesz idejük odaférni a bajszosoknak is.

A másik boton is csalit váltok, közepes vastagságú trágyagiliszta középen félbetűzve valamint egy szem piros csontival megtámasztva tetszeleg a horgon. Ismét a némiképp kajával felszórt terület alá dobok. Gyakran előfordul, hogy az apró halak kreálta sürgés-forgástól eltávolodva, az etetés szélén lehet elcsípni az olykor magányosan szedegető nagyobb tesű halakat.

Gyanúm beigazolódik, hamar szép, egézséges egyedekből álló dévér csordába nyúlok bele, 

nem a klasszikus lapát méretből valók, de azért van köztük néhány tetszetős darab is.

Dévérek is jelentkeztek szép számmal...

Ha nincs a közvetlen közelemben másik horgász, gyakran teszek csörgőt a botok spiccére, ugyanis előfordul, hogy míg a másik bottal babrál az ember lemarad a kapásokról. Nincs ez másként most sem. Ismét jó szolgálatot tesz, hiszen épp a kövek által megsértett előke cseréjvel bajlódok, mikor karácsonyi dalokat megszégyenítő módon rákezd a csörgő. A kapás vehemenciájából és csalinak felkínált sajtdarabkából lehet sejteni, hogy ha nehezen is, de végre megérkezett az első merene a terített asztalhoz. Fejrázós mozgásából sihedert gyanítok, nem is tart soká a küzdelem, sértett márna ifjonc siklik a merítő felé immár megadóan. ” Ahol egy van ott akad több is !” , szól a mondás!Rövid időn belül két jó kapást sikerül még kicsikarnom, ebből sajnos az egyik idejekorán meglép.

 Megjöttek az első marcik is...

Néhány perc eseménytelenség következik, van időm szendvicset előbányászni. Azonban talán ha kettőt haraphattam a szendvicsbe, mikor az alsó feeder spicce lecsavarodik. Azonnal rányúlok a nyélre, terelgetem a halat. Nem márnásan védekezik, de azért jól tartja magát, mígnem egyszercsak váratlanul felfekszik az öreg folyó hátára. Teljesen elkészült az erejével. Gyönyörű jász siklik az ideiglenes rabságot jelentő háló felé. Pár fotó után persze ő is, a távozók sorát gyarapítja.

Szép Budapesti jászok... Természetesen C&R

Szerencsés napom van ma, hiszen mint eddig minden fajta hal, a jászkók is többed magukkal jelentkeznek. Kiváló, hibátlan példányok rázzák az utolsó tagot. A legnagyobb közülük, 35 cm felett van, ami már az a méret, ami a Dunán sem mindennapos vendég.

Esőfelhők gyülekeznek megint a távolban, már dörgés hangja rázza a tájat. Széles mosollyal és tele hálával, de lassan búcsúzom az öreg hölgytől. Kincseiből megint megmutatott egy marékra valót. Nagyszerű és élménydús pecán vagyok túl.