Csodálatos Tisza-tó

A Tisza-tó talán az egyetlen olyan, részben ember alkotta dolog kis hazánkban, ami a legcsekélyebb túlzás nélkül is lélegzetelállító. Nem csak a horgászatot szerető ember szíve dobban meg, ha meglát egy képet az itt fellelhető csoda világból. Madarászok, vízi sportokat kedvelők, vagy csak egyszerűen pihenni vágyó emberek is megtalálják maguknak azt a tevékenységet, ami kiszakítja őket a hétköznapok mókuskerekéből. Mindenképpen feltölt és pihentet, utazzunk bármiért is erre a nagyszerű vidékre.

Családi nyaralás okán már a hideg hónapokban tudtam, hogy egy egész hetet fogok eltölteni ebben a horgászparadicsomban. Na, nem non-stop pecáról van itt szó, de az előzetes tervek alapján néhány komplett napot, egy-egy hajnalt és késő éjszakát biztos a halak kergetésével foglalatoskodva töltök majd. Idén tavasszal én, a megrögzött feederes, békés halas horgász egy ördögi sugallatnak hála belekóstoltam a ragadozóhalak üldözésébe. Időszakos jelenségnek gondoltam ezt a fajta viselkedést, de mára már kezd a részemmé válni, így hát főként erre építkezve tervezgettem a nyári szabadság halfogásra szánt perceit, óráit.  Aztán persze, ahogy lenni szokott közbejött valami, vagyis inkább valaki. Ugyanis bővült a család egy aranyos vizsla kölyök személyében. Alapjaiban formálta át a mindennapjainkat a kis jövevény. Nem egyszerű házőrzőt szerettünk volna a kis aranybarna komából, hanem okos, értelmes kutyát, akire ha elég időt szentelünk most, akkor az elkövetkezendő 15 évben egy igazán jól nevelt, szófogadó, hű társat kapunk cserébe.

A szállás, amit foglaltunk ugyan kutyabarát, de a mi ebünk, mivel nem szobakutya, kicsit sem szobatiszta, és kis túlzással a rágás az élete…  Magára hagyni így a szálláson nem szívesen teszi az ember, pár hónaposan pedig egyrészt neveletlensége okán, másrészt mert még picike ahhoz, hogy egész nap programról, programra cibáljuk magunkkal, kvázi kivitelezhetetlen lenne.

Így fájó szívvel ugyan, de le kellett mondanunk a füredi egy hetes nyaralást.

Maradtak arra a hétre, a reggel elmegyünk, este hazajövünk programok. 

Végül az élet úgy hozta, hogy lett a kutyának felvigyázója 2 napra, így ottalvós program is szóba jöhetett. Aggtelek, Jósvafő, majd másnap Nyíregyháza, elsősorban az állatkert meglátogatása volt a fő csapásvonal. Aztán indulás előtt ötletként bedobtam, hazafelé, ha van délután még időnk és energiánk, akkor egy nagyon rövidke kitérővel megejthetnénk egy villámlátogatást a tározó egyik szabadstrandján. Az ötlet elsőre átment…  Úgy voltam vele, ha már ott leszünk, a pergető motyót csak magamhoz veszem. Fene tudja, még talán lesz alkalmam dobálni néhányat.

Robogunk az autópályán Észak-magyarországi úti célunk felé, amikor elhaladunk egy a Tisza-tavat és az Ökocentrumot hirdető tábla mellett. Aztán….

Rám nézett az asszony, és így szólt azzal a bölcs kis szájával…  Nem megyünk inkább a Tisza-tóra???

Két lehetőség van ilyenkor…

1, Vagy nagyon szereti a Tisza-tavat a maga összes szúnyogjával, és ezért kérdezte.

2, Vagy, mert engem szeret nagyon, és mert látta, hogy könny szökik a szemembe a tábla láttán, ezért merült fel benne a gondolat. Bármi is ihlette meg, imádom érte.

A modern technikának köszönhetően már foglaltuk is a szállást Poroszlón.

Innentől más sem járt az eszembe, csak hogy mikor kellene, hol kellene, mivel kellene a balinok nyomába eredni?!

Persze nem eszik olyan forrón a kását…

Aznap még strandolás, a szokásos ítéletnapi vihart követően egy szuper pinpongozás, majd vacsi a kedvenc éttermünkben.

A hajnali horgászaton elgondolkoztam egy kósza pillanatig, de végül egy másnap délelőtti kenuzással egybekötött pergetésre tettem le voksom.

Végül is majdnem elverték a déli harangot, mire bekászálódtunk a kenuba és a megbeszéltek alapján célba vettük Örvényes határában lévő szuper kis „büfét”, ahol nem mellesleg Illy kávét mérnek.

Kicsit előreszaladtam az időben, ugyanis van itt még miről beszélni.

Modern világban élünk, és azt gondolná az ember, hogy a technikai fejlesztéseket azért találják ki, hogy megkönnyítsék, ne adj isten, gyorsítsák az ember életét. Néhány héttel ezelőtt, fene se tudja milyen indíttatásból, de bejegyeztettem magam online horgászjegy vásárlásra. S mivel regisztráltam, most van is alkalmam használni a dolgot. Beléptem a rendszerbe, pár kattintást követően már a fizetési felületre navigált az oldal. Gyerekjáték…

Végül a tranzakció megszakad, nem engedte a rendszer, hogy a kártyámmal fizessek… de nem is ez a fő probléma, hanem leginkább az, ha sikerült is volna jegyre szert tenni, akkor sem használhatnám.

Mint, ahogyan ez a szöveges üzenetből kiderült. Ugyanis nincs a kocsi hátuljában nyomtató, amivel kinyomtatnám, anélkül pedig nem érvényes az engedély. Innentől bukik az egész történet, hisz ha vasárnap este eszedbe jut, hogy kimész egyet lógatni, nem teheted meg, mert, ahogy nyitva tartó horgászboltot, úgy olyan helyet sem találsz, ahol papíralapúra varázsolhatnád az online jegyet. Kérdés, vajon a mai világban, ahol okostelefonnal mindenféle jegyet be lehet mutatni, vajon pont ezt miért nem???  Nem tudom, valóban büntetne egy halőr, ha csupán elektronikus úton mutatnám meg a vásárolt engedélyt, vagy sem, de inkább nem kockáztattam. Irány a közeli horgászbolt és kezdhetek rimánkodni, hogy nyitva legyen, és tartson is engedélyt… szerencsére sikerrel jártam, de ez így akkor sem működőképes rendszer…

Na, mindegy ott már kidühöngtem magam, vissza a pecához…

3 személyes kenuba rendezgetjük a cuccainkat, majd elsiklunk a fürdőző tömeg mellett, irány a rengeteg. Mint említettem a Nap már pokoli magasan jár, és a felhőmentes égnek köszönhetően szinte okádja a meleget. Úgy terveztem, evezünk, dobálok, evezünk, dobálok…

Ez azonban a perzselő hőségnek köszönhetően nem ilyen egyszerű. Pár jobbnak vélt tavirózsa sziget mellett elidőzünk, de képtelenség sokáig egy helyben maradni. Inkább belógó fák enyhülést adó árnyékába behúzódva próbálom tiszta, növénymentes részekre ejtegetni a dogokat.

Még nem mondtam, kizárólag felszíni csalikkal terveztem becserkészni a tiszai ballereket.

Menet közben elég sok rablást láttam, de valahogy mindig tőlem messzebb, dobástávon túl, vagy bent a dzsindzsába.

Egy nagy egybefüggő hínáros rész mellett siklatjuk a kenut, ígéretesnek néz ki ez a rész, már messziről is több helyen láttam rebbenő kishalat.

Felkapom a botot, és párhuzamosan a zöld fallal elhajítom a top watert.

Elindítom magam felé, és bár szépen táncol a csali, érdeklődő sajna nincsen rá.

Újra dobok, szinte ugyanoda pottyan, mint az előző… métereken keresztül terelem és mikor már a csónak közelébe ér, rádurrant egy Őn. Sajnos nem akad meg, de legalább az első akció megvolt.

Elhaladunk pár csónakból, és már-már luxus tengerjárókból dobáló spori mellett…

Nem felszíni csalival próbálkozik egyik sem, de hogy balint szeretnének fogni az biztos, mert tépik a csalit a víz alatt, mint az ökör. 

A következő pulzust emelő jelenet egy tiszta, nyílt vízi részen ér. Jobbacska halnak tűnő ráfordulást kapok viszonzásul az érdekesen vezetett fahalamnak, de a horog végül itt sem talál húst a porcos szájszélben. Nagyon szenvedős a dolog, az izzadság sós leve csordogál a szemembe, és még napszemüvegen keresztül is vakít a vízen megcsillanó napfény. Pokoli hőség van!

Szerteszét ágazik az előttünk lévő szakasz, több egymás mellett húzódó csatorna fut párhuzamosan.

A legárnyékosabb, és a parthoz közelebbibe csorgunk be.

Több, nagyobb, motoros csónak érkezik szemből egymás után. Jobbnak látjuk, ha a belógó bokrok tövéhez simulva megvárjuk míg továbbhaladnak. Ez alatt az idő alatt több balinrablás töri meg az amúgy is veszettül hullámzó felszínt.

Végül, megint az „OKOS” asszonynak köszönhetően adtunk egy esélyt a szakasznak.

Dobálgatok magam elé, ő pedig finom mozdulatokkal próbálja irányba tartani a vízi alkalmatosságunkat. Ekkor egy szép rablás hangja hallatszik mögöttem, alig 10 méterre.

Félig kifordulva, már-már lehetetlen szögből visszapöccintem pont a burvány közepébe. Elindítom, és szinte azonnal lecsavarja a műcsalit a felszínről. Frenetikus érzés…

Nem egy bitang jószág, így sokat nem kell vele bíbelődni. Elsőre, könnyedén, határozottan tarkón ragadom, és átemelem a csónaktest műanyag oldalán. Megvan életem első kenus Tisza-tavi balinja.  Szokásos gyermeteg öröm formálódik az arcomon…

Rövid időn belül több rablássorozat durran el a látómezőnkben, és mivel partról is megdobálható a csatorna minden szeglete, úgy döntünk, elidőzünk kicsit itt, és közben partra szállunk.

Valahogy, miközben a fogóval próbáltam kiszabadítani az előző halból a horgot, sikerült megroppantanom az egyik ágát. Kedvenc csali, és mivel fogósnak is bizonyult, muszáj újra hadrendbe állítani. Egy nem éppen kedvenc popper alsó horga pont illik is rá. Pepecselek, bíbelődők az átrakással, de közben eszeveszettül verik a vizet a balinok. Végül „segédemre”  hárul a feladat, hogy cserélje a sérült elemet…  Addig másikat akasztok a kapocsba…

Ahogy felegyenesedek, látom hogy a fák közötti, nagyobb, napos részen a felszínen cirkál egy jobb balin… Nem vagyok rest elédobni, hátha megvadul tőle…

A terv bejött. Pont az orra elé pottyant a csali, ő pedig gondolkodás nélkül megpróbálta magának követelni a vasat… Újabb katarzis élmény… Akárhányszor ismétlődik meg velem ez a mozzanatsor a dobás pillanatában, mégis mindig kételkedek, hogy ez bejöhet, pedig nagyon is működik a dolog. Sokadszorra is olyan érzésre, mint az első… Fenomenális!  Ha eddig nem ért volna a szám a fülemig, akkor most garantáltan körbe ér a fejemen a mosolyom…

Fotózás, videós visszaengedés, minden van itt, mint a búcsúban…

Abban a néhány pillanatban, amíg pár képet kattintunk, két kenuzó család is méltatja a fogást…

Az elsőből dicsérő szavak hangzanak el, és a családfő határozottan állítja, hogy egy csodaszép ponttyal a kezemben pózolok. A kis kolónia minden tagja pedig ámulattal issza apa szavait…

A következő megjegyzés, amit egy másik apa tesz a fiának, már sokkal jobban kedvemre való, hiszen az aggódó kölyök kérdéseire megnyugtatás gyanánt többször elhangzik „a bácsi sporthorgász, és minden bizonnyal vissza fogja engedni a halat”. Végül apunak igaza lett, és a srác láthatta, ahogyan visszakerül az ezüstös pikkelyes. Talán jó példával szolgál ez is, ha egyszer horgászatra adja a fejét az ifjú…

Közben, annyira megtetszik az asszonynak is a dolog, hogy úgy dönt, szeretné kipróbálni, hogyan kell bedobni, miként kell a „kutyát” sétáltatni.

Nyelek egy nagyot… Zabál a balin, ő meg pont most akar próbálkozni…  Sebaj...

Végül is, ha jobban belegondolok, megérdemli, hogy egy kicsit ő is élvezze a dolgot, ha már egyszer itt szenved a hülye hóbortom miatt. Kedves, és készséges vagyok. Az orsó hajtókarját is átszerelem neki, majd türelmesen magyarázok, mit hogyan kell.

A dobások egész jól mennek neki, a csali vezetés kicsit még sete-suta...

Újabb balin járőrözik a felszínen, buzdítom, hogy dobjon rá…

Ha hiszitek, ha nem, az irányzék jó, és a távolság is tökéletesre sikeredett…

Sajnos a hal a csobbanást követően elfordult tőle, azonban az ellenkező irányból jött egy másik, aki azonnal rávetette magát a csalira… pech, sajna nem ragadt meg szájszélbe a szúrósabbik vége…

Végül visszaadja a cájgot, és érdeklődésemre miszerint akar-e horgászvizsgát tenni, határozott, egyértelmű nemleges válasz érkezik… 

Úgy döntünk, egy frissítő jegeskávéra fellapátoljuk magunkat a korábban említett helyig, majd még dobálunk kicsit. Úgy gondoltam, ha ott kikötünk, a kenu jó helyen van és majd kicsit lejjebb, partról még meghúzom a vizet.

Csalódásként kellett megélnünk, hogy a „kricsmi” előtt olyan magas volt a part, hogy szárazon vélhetően nem sikerült volna ki, majd beszállni az ingatag lélekvesztőnkbe. Ott kicsit elegünk lett.

Az oázisnak hitt hely így végül csak délibáb lett a júliusi forróságban.

Nem akartam tovább feszíteni a húrt, ezért javasoltam, hogy menjünk vissza a kölcsönzőbe, és tegyük le az „indián járgányt”, majd strandolás, lángos, miegymás…

Végül pecára 1, nagyon max 1,5 órát szántunk, de legalább ebben a kevés időben is akadt élmény bőven ebben az afrikai melegben.

Azóta sokszor eszembe jutott, hogy ebben a ragadozó paradicsomban mi mennyiségű halat lehetett volna partra segíteni egy fotó erejéig az eredetileg tervezett 1 hét alatt.….ááááá hagyjuk is!

De jó hír, augusztusban 2 nap Tiszafüred, 100% peca!!! Támadunk!!! 

Készült egy rövidke videó is, Kattints ide! :-)

Tisza-tavi balin pergetés pár szösszenet...

Az elmúlt napon a Tisza-tavon jártam és ha nem is sok, de egy órácska pergetés azért jutott ebben a földi paradicsomban. Összevágtam egy alig 1 perces videót nézzetek bele, ha gondoljátok... :-)

Balinos Videó ide katt :-)

5 év után, éjszakai peca a Dunán... Videóblog

Videó lejátszásához katttttt ide!!!!!! :-)

Esőben úgyis beadja...

Látványosan kódorgok a lakásban… A sarokban lévő új bot, valamint egy marék, kipróbálásra váró csali hívogat egy jó dunai pecára. Vívódok rendesen egy kora hajnali barangolós, pergetős horgászaton.

Érvek, ellenérvek cikáznak a fejemben. Az még nem is lenne gond, hogy valamikor az éjszaka második felében ébresztene a telefon, azonban az estére megérkező csapadékos hidegfront annál inkább aggaszt. Nem vagyok papírból, de azért jobb szeretek viharmentes, száraz ruhában abszolvált horgászatokon részt venni.

Botrányos lehet a szenvedésem ugyanis az asszony is megjegyzi „ebből holnap peca lesz”… erre csak sandán mosolygok, mert ő még csak sejti, amit én már tudok.

Így is lett… :-)

Pontban 4:00-kor, első rezzenésre nyúlok a telefonért és intem csendre a készüléket. Bolhaként pattanok ki, a pihe-puha ágy marasztaló öleléséből. Felmarkolom a táskám, vállamra csapom a botot és öles léptekkel haladok az autó felé. Szeretem a pergetésben, hogy egy kisebb hátizsák és törékeny pálca a kézben és már mehetsz is cserkelni, így most is kevés a cuccom.

A csatornából ömlő eső hangos ricsaja csörömpöl a fülemben, miközben az esőkabát kapucnija alól halkan átkozódva mormogok magamban. Akármennyire is szidom magam az idióta ötletért, hogy nekem pont ma, pont most kell menni bohóckodni a partra, vissza mégsem fordulok, pedig most még könnyedén megtehetném.

Az M0-ra kiérve tovább szórom a szitkokat, miközben szinte vakon próbálok navigálni a kamionok által húzott esőfüggöny leple alatt.

 Félelmetes...

Hiába van június vége, a hőmérő higanyszála alig vánszorog 10 fok közelébe, ha nem tudnám, hogy nyár van, simán eladnám egy késő őszi napnak a mait.

Sűrű lombozatú platán soron gurulok végig a parton megfelelő parkoló helyet után kutakodva. Hamar megvan a kívánt hely, ahol viszonylagos biztonságban tudhatom a járgányt, amíg én járom a kövezést. Esőkabát fel, telefon vízálló tokba be, és máris huppanok át az előttem húzódó derékig érő beton korláton. Irány a víz.

A töltés tetején még vetek egy kósza pillantást a hosszú egyenes folyószakaszra. A viszonylag alacsony vízállás miatt, szépen kint van a kövezés, jól járható lenne ilyenkor a Duna. De mivel egész éjjel eső áztatta a partvédő szikladarabokat, nyári korcsolyapályára hasonlít most leginkább.

Néhány napja is sikerült egy nagyobbacskát perecelni rajtuk, még most is sajog tőle valamennyi porcikám.

Az első néhány perc, csendes esőzésben zajlik. Nyugtázom is magamban, ha ilyen marad, akkor ez viselhető lesz. Talán csak ezt, a magamat megerősítő gondolatot várták az égiek, és mivel vicces kedvükben voltak, azonnal nagyobb intenzitással kezdték szórni rám az áldást.

A viszonylag csendes eső átcsapott vad zivatarrá, hogy éreztesse erejét az időjárás, némi hang effekt gyanánt közelinek ható dörgéssekkel kezdte cifrázni az egyre erősödő zuhét.

Fasza!!!

A kocsi menedéket nyújthatott volna, hisz még nem jártam messze, de úgy voltam vele, ha beülök hamar meggyőzőm magam arról, talán jobb lenne hazahurcolkodni. Így vállvetve mentem előre rendületlenül, és szórtam az egyre vadabb hullámok közé a felszerelés szúrósabb végét. Felszíni csaliként nem ártott volna azt is látni, amit csinálok, de a zuhogó esőtől nem hogy a túlpartot, vagy a csalit, de még az orromat sem láttam mindig megfelelően. Nehéz szakma ez!

Ennek ellenére az első fél órába sikerült kicsikarni 3 akciót, amiből kettő, ha nem is túl nagyot, de halat adott. Mondhatnám, hogy már megérte kijönni, de még csak véletlenül sem jutott ez eszembe, a két kis óvodás baller után. Nem ezért a méretért jöttem. Igaz, nem is ezekért a ragadozókért, de ez most, mellékes. :-)

Ami ezután jött az valami borzalom. Több órányi üres, süket, semmibe dobálás következett.

Isten tudja hány kilométernyit bandukoltam a lucskosra ázott bakancsomban. Több ígéretes helyen is elidőztem, minden dobásban éreztem a halat, de végül csalódnom kellett valamennyiben. Nem adta a Duna a kincseit. Több helyen is „csöves tanyák” mellett vezetett az utam. Jobb szeretem őket messziről elkerülni, ilyenkor inkább felsétáltam egészen az autóútig. A munkába igyekvők, kígyózó sorokban araszoltak már a munkahelyeikre. Kicsit irigykedve bámultam be rájuk az ablakon, na, nem azért ahová mennek, hanem, hogy ők a jó meleg utastérben, kellemes zenét hallgatva üldögélnek, míg én ázott ürgeként botorkálok az út szélén. Néhány kósza, megvető pillantást sikerült is elkapnom egyik-másik volán mögött ülőtől. Azonban, ha jobban belegondolok, én azt csinálom éppen, amit igazán szeretek, még ha a körülmények eléggé mostohák is. Viszont Ők robotok módjára haladnak dolgozni, mert KELL.

 Street Fishing...

Szóval felcsaptam egy széles mosolyt az arcomra, és folytattam a pecát. Mi bajom lehet alapon, hiszen vizesebb már biztosan nem leszek. :-) Időm, mint a tenger, már csak meg kell keresnem a halakat.

Időközben megérkeztem a Hajógyári-sziget H elnevezésű hídjához, és ha már ott voltam, gondoltam bekukkantok a sziget öblébe, úgysem jártam még ott, legalábbis horgászati céllal még soha.

Tervezek ide egy sügeres, jiges pecát a közeljövőben, szóval egy kis terepszemle nem árt.

Óvatosan, kicsit féltve a nyavalyás kis életemet, rásétálok a pontom hídra, és vizslatom a csendes, nyugis vizet. Mivel az eső alábbhagyott, gondoltam itt elköltöm a reggelimet íziben. Nézelődök, és hamar megállapítom, hogy rengeteg az ivadék hal, és ami még szembetűnőbb, hogy a partról meghorgászható területeket igen nagy százalékban buja, hínárszerű növényzet borítja. Igazi dzsungelpeca kell ide, ha az ember halat akar fogni ebben az időszakban. Talán ősszel jobb lesz… Nem is szeretnék szakadni, de ha már bejöttem gondoltam egy-két dobást azért csak megejtek. 1,5 grammos fejre húzok egy szép zöld (a fene se tudja milyen márkájú :-) ), de igencsak tetszetős mozgással bíró gumit. Nehéz a dobást kivitelezni a fölém magasodó öreg fák kesze-kusza ágaitól, de azért sikerül két zöld folt közötti, tiszta részre ejteni a csalit. Lassú mozgással pöcögtetem magam felé, és szinte a lábam alól ráugrik egy picike sügér. Fárasztani értelemszerűen nem kell, így azonnal próbálom kireptetni a kis csíkos hátú banditát. Azonban heves fejrázással idő előtt megszabadítja magát…

Dobok még párat, ami üresjárat. Hamar úgy döntök, visszaindulok a kocsihoz, mert varázsütésre javulni kezdett az idő. Levetem a vizes göncöket, és veszek fel szárazat, majd folytatom a vadászatot.

Hosszasan sétálgatok visszafelé, most látszik csak igazán, milyen messzire kerültem a kiindulási ponttól. Az idő tovább javul, időnként már a Napkorong is átsejlik a komor felhőtakaró alól.

Visszaúton a jobb részeket még megszórom, de nincs rá érdeklődő. Kicsit kedvemet is szegi ez a nagy haltalanság, ismét felmerül a hazaindulás vereséggel átitatott gondolata. Végül nem adom fel és tovább küzdök, mint malac a jégen.

Megérte!!!

Egy rövidke szakaszra korlátozom a lehetőségeimet. Ezt a részt tartom ígéretesnek, alaposan megfaggatom. Cserélgetem a csalikat, figyelem a vizet és a benne történő eseményeket.

Ahogy lesétálok az egyik állásba, észreveszem, hogy megugranak a snecik. Valamitől megijedtek, de biztosan nem tőlem, mert én ahhoz még messze járok, nem vehettek észre. Kicsit oldalazva a növényzetben keresek utat magamnak és néhány méterrel a korábbi szétugrás felett indítom a csalit. A már lenyugodott víz tetején csodaszépen táncol a picike csali, minek hatására azonnal ledurrantja egy balin. Sokadik felszíni kapásom ez már, de valamiért mindig úgy élem meg, mintha most látnék ilyet először. Nem fajtája óriása a koma, de azért megéri előbányászni a telefont a tokból, egy visszaengedés előtti fotó kedvéért. 

A babahalak egy kiugró kő mögötti, meglassuló, vagy inkább szinte álló vízben tobzódtak, és itt szedte le a csalimat a fenekeszeg is. Megmondom őszintén, mivel domolykó miatt jöttem ki, egyébként is ezeket a részeket próbáltam erőltetni, de eddig dominak se híre, se hamva. Viszont a balin legalább úgy fest, megtalálható.

A következő kiszögellésnél megint odavágott valami a csalinak, de most csak az ütést éreztem, akadás sajnos nem volt. Bár ez sem tűnt méretes halnak, így talán jobb is, hogy elkerülte az akadás okozta sérüléseket. Jó 10 percig megint a semmibe dobáltam. Csaliváltás megint, hátha másik színt jobban eszi. Suhintok egy jókorát, szépen hasítja a levegőt a csali. Csobbanás, majd csévélem vissza magamhoz. Közben tőlem nem messze megint rebben az apró nép, de csak úgy csendben, szolidan. Begyorsítok, és igyekszek kevés hadonászással az előbbi jelenetsor elé ejteni.

Olyan adrenalinfröccsöt kapok a következő pillanatban, hogy azt hittem magam alá hugyozok.

Szerintem még fel is kiáltottam… úgy csavarta le a 2-7 g-os pálcát a kezemből, hogy öröm volt nézni.

Nem volt feszesre húzva az orsó, de tetemes mennyiségű zsinórt követelt magának néhány szempillantás alatt. Még most is borzongok, ahogy visszagondolok rá.  :-)

Egy kis huzavona után azért csak tarkón csípem a mohó ezüstöst.

A csalit olyan mélyen torokra vette, hogy azt bármelyik Holland kuplerájban megirigyelnék… :-)

Így eltartott egy kis ideig, mire a fogóval óvatosan kiműtöttem a torkából a „vasat”.

Picit aggódtam is érte, hogy talán megsínyli a találkozásunkat, de végül szépen, határozottan csapott oda a villás farkával búcsúzóul. 

 Miatta megérte ázni, fázni...

Cirka 200 méter van vissza a kocsiig, ez alatt háromszor sikerül még összehalaznom a kezem, hozzáteszem sajnos ezek az elkövetők sem dolgoztatták meg a könnyű kis felszerelést, szóval volt benne egy kis óvoda.

Az utolsó lejárónál még igazán szerettem volna egy „kilépő” halat fogni. A sok utolsó utáni, utolsó dobás sem volt nyerő.

Ha csak darabszámot nézek, az a 7 balin cefet jól hangzik, de ebből kettő volt olyan, amit minden pecán elfogadnék. Az az egy kósza sügér, meg csak fűszer volt azon a keserű, korai órán.

Sokadszor bizonyosodik be számomra, hogy bármennyire is utálatos dolog esőben, viharban, a számunkra legkevésbé sem komfortos időjárási körülmények között horgászatra vállalkozni, végül mégis mindig kiderül, hogy esőben úgyis beadja… :-)