Csontig hatoló márciusi szelek a Dunán…

 

Csontig hatoló márciusi szelek a Dunán…

 

Beindult a nagyüzem…

A múltkori délegyházi fekázást követően ismét feléledt bennem a tűz.

Így hát újabb kalandra vállalkoztunk, kivel mással, mint Halbogár cimborámmal.

A célterület ezúttal nem a korábbi bányató rendszer volt, hanem a Duna egy vadregényes ártéri erdeje.

Még mindig március elejét írunk, a természet ennek megfelelően még nyögi a tél akaratát.

Az éjszakák jellemzően dermesztőek és hát az ilyenkor megszokott cúg sem az a finom, kora tavaszi, virágillatú, langyoskás, kellemes fuvallat még. Leginkább az a klasszikus csontig hatoló fajta légmozgás a jellemző most.

Korán indultunk útnak, hogy a szenderedő város kietlen útjain felére tudjuk rövidíteni az amúgy hosszadalmasnak ígérkező utazást.

Így alig egy órácska autókázást követően már a sűrűbe vezető hepehupás utakon zötykölődtünk a veszettül hajlongó, sokat látott, ősfák sűrűjében. Na, nem a tiszteletünkre hajbókolt az öreg facsoport, hanem mert zimankós szélvihar cincálta az égnek meredező takaratlan fejdíszüket, jelezvén, hogy még a hideg évszak az úr…

A küszöbön toporgó tavasz hírnökei látszólag azonban már megvetették lábukat az erdő talaján.

Lágy száraikon bimbózó vadvirágok pingálják cifrára a színehagyott avart, míg a szem ellát.

Némi reménysugár a jó idő eljövetelére…

A mai tervek alapján feeder bottal készülünk kivarázsolni néhány békés halat az öreg folyam rohanó vizéből. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy különösebb elvárással érkeztünk a horgászhelyre, ugyanis ez az az időszak, amikor minden horogvégre került halnak örülni kell. Néhány karika, egy-egy dévér vagy netán egy harcos márna megfogása már bearanyozná a napunkat. A víz is hideg még, valahol 5-6 fok körül mozgolódik csupán. Finoman szólva sem olyanok a körülmények, mint amikor „nagy zabálásban” lehetne reménykedni.

A taktika is ennek megfelelő…

Az év ezen időszakában nagyon könnyen túl lehet etetni azt a néhány halat, ami próbálja aktivizálni magát. Szükségtelen még kiakasztott klipsszel egy távra nagy mennyiségű etetőt bejuttatni ilyenkor, hiszen csak feleslegesen jól lakatnánk azt a néhány egyedet, ami már aktívabban táplálkozik.

Célszerű inkább keresős pecára berendezkedni. Egy bottal rövidebb távon, a másik pálcával pedig beljebb érdemes kutakodni.

A Dunán jellemző „fontosabb a mennyiség, mint a minőség” elv ez esetben felcserélődik. A fehérje dús csontival nem szabad spórolni ilyenkor sem, hiszen a hosszú hideg tél folyamán a tartalékaikat felélő uszonyosok ezt a típusú táplálékot részesítik előnyben. Remélhetőleg hálájukat is kifejezik majd, egy-egy jobb kapással a kellően tuningolt kajáért…

Ezen a mezsgyén haladva vetettük be végszerelékeinket…

A siker hamar jött…

Néhány percen belül 1-1 pofás dévhal húzta el a spicceinket. Tejbetök vigyorral az arcunkon konstatáltuk, hogy bizony jó kis napnak nézünk elébe. Talán kicsit korán ittunk a brummogó bőrére… J

A következő rendes, bólintós kapásig közel két órán át kellett időzni. Eközben a több réteg ruha ellenére is libabőrözte testünket a huzat. Sapkák, sálak, kesztyűk takarásában próbáltuk védeni a didergő szervezetünket. Az üvöltő szél olyan hangosan fütyülve tombolt, hogy olykor a belső hangunkat is alig értettük, nemhogy egymásét.

Na, de csak eljött az határozottan spiccet bebólintó mozdulatsor…

A bevágás ült…

A védekezés nem márnás, nem is dévéres, de súlyából érezhető, hogy testesebb hal méltatlankodik a kampón…

Erős fejrázások közepette, mégis viszonylag hamar behálózandó távra sikerült terelgetni a 3 szem csontira kapó halat.

Az első felhúzást követően, egy villámgyors kékes villanás után azonnal vissza tört a mélybe…

Koncér van az akasztón… Tudatosult bennünk…

Aki fogott már ilyen halat az pontosan tudja, hogy sikeres szákolásig szinte csak akkor juthat el az ember, ha a horog, amire kapott valahol a szája belső felén lévő csontos, porcos részbe van beágyazódva. Ellenkező esetben a leglágyabb feeder bot és a kellően begumizott végszerelék ellenére is, szinte játszi könnyedséggel szabadul meg a szúrós csomagtól. Külön, vérnyomást emelő módon, leggyakrabban a merítést megelőző utolsó pillanatban.

Ez most remekül akadt szerencsére…

Sokat horgászom a Dunán, de ilyen különleges zsákmányra én is csak ritkán teszek szert.

Védett halunk, amit sajnos sokan összekevernek más hasonló vonású fajokkal, így gyakran a fagyasztó, vagy a forró olaj jelent végállomást eme csodás teremtménynek.

Sietve és féltve készítünk néhány emléknek valót Tomival, majd tüstént útjára is engedjük a násztüskében pompázó hím dobárt.

Ha a testemet nem is, a lelkemet minden bizonnyal jó időre felmelengette ez a néhány percnyi csoda.

Az újabb akcióig ismét legalább egy óra kellett…

A felhők mögül előkandikált a gyengélkedő Nap egy kósza sugara. Pont a parton keresztben elterülő uszadék fát világította meg, így hát felültünk rá, mint a fagyott verebek. Nem mondom, hogy pirongatta az arcunkat, de a reggeli szürkeséget követően mindenképpen jól esett a cserepesre szárított ábrázatunknak.

Amíg próbáltunk a komfortérzetünkön javítani a rönkön kuporogva, a semmiből érkezett egy nagyon jó rántás-sorozat…

Az a néhány lépésnyi távolság persze pont elég volt ahhoz, hogy kellőképpen lemaradjak róla. Ellenállás nélkül csévéltem ki a szerkót…

Ezek az elszalasztott lehetőségek nyáron, vagy az őszi forgatagban mondhatni nem számítanak, hiszen rövid időn belül elhúzza a következő hal. Most azonban ínséges időket élünk, abból a kevés lehetőségből kell megfelelően sáfárkodni, ami megadatik, ha eredményesek akarunk lenni.

A következő történés is az én botjaimnál kerekedett ki, ami néhány perccel követte az előzőt.

Két rövidebb biccentést követően derékba hajlott a river feederem…

A bevágás után pedig azonnal megállt a nyél a kezemben.

A pulzusom rögvest megugrott…

Éreztem, hogy komoly hal mozgolódik a túlvégen…

A további néhány szekundumban az is nyilvánvalóvá vált számomra, hogy se nem ponty, se nem marci ellenkezik a horgon.

A védekezés milyenségéből újabb leányhalra gyanakodtam. Már az előző példány is az igazán szemrevaló kategóriából való volt, de ez a mostani érzetre jóval nagyobbat sejtetett számomra.

A parti sáv elérése közben is jót birkóztunk egymással, de az igazi tánc a merítési fázis előtt kezdődött.

Megpróbáltam felhúzni oly módon, hogy a súlyos 150g-os kosár ne kerüljön a víz fölé.

Mondanom sem kell, hogy mindezt egy 120 cm-es előke hossz mellett nem egyszerű kivitelezni. Inkább húztam oldalirányba, mintsem felfelé. A teste egyszercsak átsejlett a Duna vize alól…

Elképesztő látvány volt… Orbitálisan nagy „leány” tekergett a szerelék végén és rázta méltatlankodva fejét…

Pár kirohanás és újabb felhúzási kísérlet következett, a szák fölé azonban csak nem akaródzott jönni neki.

Addig birkóztunk a merítő előterében, míg végül csak elvesztettem a kontaktot őkelmével…

Azt hiszem nem kell taglalnom azt az érzést, ami akkor eluralkodott rajtam…

Nem vagyok benne biztos, hogy ha életem végéig is vallatom az öreghölgy fodrait, összefutok-e valaha még egy ilyen matuzsálemmel, mint Ő. Kár érte…

A délután sem folytatódott más mederben…

A szél rendületlenül, kitartóan tombolt, mintha nem lenne holnap…

Barátom spicceit néhány pöccintést leszámítva, jószerivel csak a légáram huzigálta…

Nekem is csupán két valamire való jelenet maradt vissza mára.

Egy üres bevágás és egy félúton lemaradt hal jelentett izgalmat a továbbiakban.

Küzdelmünk a fagyos lehelettel igazi szélmalomharcnak bizonyult, nem csitult, mi pedig egyre nehezebben viseltük a harcot az elemekkel. Kora délután végül a pakolás mellett döntve hazafelé vettük az irányt.

Ha a sebeim nyalogatását félre teszem az elvesztett „nagy hal” miatt, és kellő objektivitás mellett értékelnem kell a napunkat, akkor végül is azt kaptuk, amit vártunk, vagy még többet is…

Ilyen körülmények között az a néhány kapás és pár megfogott hal is felértékelődik végül.

Szóval: Van az a hal, amiért érdemes orkán erejű szélben is faggatni a vén Dunát.

Lassacskán, de immáron visszafordíthatatlanul ébredezik a folyó… Hajrá tavasz!

 

A Duna vasárnap is nyitva tart...

Sokan nem hittük, mégis valóssá vált a vasárnapi zárva tartás felelőtlen gondolata. Vajon ezek után a magyar emberek miként és hogyan próbálják elütni a hét utolsó napjaira kötelezővé tett szabadnapjaikat?!?! Azt gondolom ez a jövő zenéje, minden esetre ha már ilyen csodás tavaszi időben van részünk, akkor én a horgászat semmihez sem fogható örömei mellett teszem le a voksomat. Hol másutt, mint a Dunán...

Melegedő folyó...

Alig egy héttel ezelőtt jártam az öreg folyón és a viszonylag hideg víz ellenére is sikerült néhány kapást kicsikarnom, sőt meglehetősen szép és egészséges marcikat is sikerült a hálóba terelnem, egy rövidke ideig.

Azóta a +15-18 fokos napi csúcshőmérsékleteknek köszönhetően a folyó vize, szinte napról-napra fél fokkal melegszik, amivel arányosan a fogási esélyeink is egyre csak növekednek.
Sokan azt gondolják, hogy az állóvizekhez hasonló módon ilyenkor kora tavasszal elsőként a keszeg népség nyeri vissza aktivitását és kezdenek neki a szélvizekbe az intenzív táplálkozásnak.
Ám a Duna teljesen más tészta...
Ősszel az apróbb fehérhalak előbb keresik fel telelő helyiket és a márnák maradnak a drasztikus hőmérséklet csökkenésig a partközeli zónákban. Tavasszal sincs ez másként, hiszen előbb talállkozhatunk a bajszosokkal a szélvizeken, mint a keszegnépség képviselőivel. Tehát érdemes, a március első napjain is a márnák nyomába eredni. Ezt mi sem bizonyítja jobban mint, hogy túl a 3-ik pecámon, a márciusi hónapban 9:1-re a márnák nyertek, ami a fogási arányokat illeti.
Most persze mondhatnánk, hogy mert nyilván erős, kizárólag a rózsahalak megfogására alkalmas végszerelékkel horgászok, melyet esélyük sincs felvenni a paducoknak, szilváknak, jászoknak és társaiknak. Mindenkit megnyugtatok, ez még csak véletlenül sincs így! :-)

Végszerelék...

Nem szeretném túlragozni a dolgot, hiszen korábban már elég sokat írtam arról, hogy melyik a számomra legkedvesebb szerelék, ami legtöbbször kapáshoz juttat és nagy százalékban biztonságosan merítőbe is terelhetőek vele a Dunai halak.
Viszont valamire mégis kitérnék, hiszen az előző írásomban, enyhén szólva is, de leszerepeltek az általam először használt szakáll nélküli horgok, elsősorban a halmegtartó képességük szempontjából.
Akkor megfogadtam, hogy amint lehetőségem adódik, mindenképpen adok még esélyt az említett kampóknak és ez így is lett...
Őszintén megmondom a kudarc élmény után, a következő peca első halánál, szinte remegő lábbal fárasztottam ellenfelem és bíztam a csodában, hogy az apró 12-es méretű barbless horog stabilan tartsa meg halamat a merítésig. Siker!!!
Majd ezt követően és azóta, majd' minden kapás után egyetlen lefordulás, horog kipattanás nélkül, kitűnőre vizsgáztak a Preston PR 36-os horgai. Az erős kagylón edzett szájban alig tűszúrásnyi seb keletkezett. Igazán halbarát megoldás...

Visszatérve a vasárnaphoz...

Nem érkeztem korán a kövezésre, ám a parton rajtam kívűl egy teremtett lélek sem kísértette a szerencséjét. Elmormoltam magamaban, hogy nesze neked senki sem dolgozik, pecára azonban mégsincs senkinek ideje. Komótosan pakolásztam, kötözgettem és élveztem a napsütést. Fél szemmel  persze azért a rohanó Duna felszínét kémleltem, egy-egy kósza csobbanásban reménykedtem, ami talán elárulja a jelenlegi távot, ahol szívesen tartózkodnak és talán táplálkoznak is a pikkelyesek. Segítséget azonban nem kaptam...

Nem maradt más, a nehéz 5 oz kosárral elkezdtem különböző távokon kísérletezni. Kerestem azt a határt, ahol az üres kosár még fixen ellenáll a rohanó víz erejének és természetesen viszonylag akadómentes a terep.
Néhány perc alatt sikerült ezt a vonalat megtalálnom és kezdődhetett, a kiakasztott zsinórklipsszel történő 5-8 percenkénti dobásokkal kialakított etetőanyag sáv létrehozása. A korábbi két peca tanulságaiból kiindulva nem számítottam egyhamar kapásra, hiszen mindkét esetben majd' két óra kellet ahhoz, hogy elhúzzák a spiccet. Ennek tudatában szórtam a tömött kosarakat és nagy meglepetésemre, talán a harmadik lendítést követően a csobbanást után szinte azonnal, maszatolós, de azért jól látható kapással jelentkezett az első vendég. Szinte a márna szájába dobtam a horgot...
Rövid tusa után megadóan csúszott a hálóba, a körülbelűl 45 cm forma marci.
Ezután következett, a már mentrendszerűnek mondható CSÖND.

A Harc...

Alig egy órája süttettem magam a vízparton, amikor szinte a semmiből érkezett, egy igazán tetszetős botra húzós kapás. Végre olyan igazán szemet gyönyörködtető márnás mozdulatsor.
Azonnal a nyélért nyúltam és felvettem a kontaktust a hallal. Nemcsak a kapás milyensége, de az első kirohanás ereje is azt sejtette, bizony szép jószág küzd a horgon. Szempillantás alatt lepörgettte a klipszig a zsinórt, így kénytelen voltam székemből felpattanva, öles léptekkel a köveken bugdácsolva lekövetni a folyónak lefelé rohanó hal mozgását.
Szép hosszú percekig tartó csatározásba kezdtünk, változó intenzitású, ám folyamatos harcban volt részem.
Az időközben benépesült parton kisebb szurkolótábor alakult ki, a hátam mögött kutyasétáltatók,  biciklisek maroknyi csoportja, halk drukkolása és persze jó tanácsai zengtek a parton, miszerint mit és hogyan is kellene csinálni fárasztás közben (persze gibicnek semmi sem drága) alapon.
Sokáig tartotta magát a mélyben, ez már darabosabb példányt sejtetett, de igazán komolyan csak akkor vettem a dolgot, mikor hengeres teste először átsejlett a szélborzolta Duna felszíne alól.
A 60 cm-es merítőbe csupán harmadik próbálkozásra sikerült belecsúsztatni, addig sehogyan sem akart beleférni. Végül azért csak meglett a koma...

Kora délutánig...

Ebben a márciusi időszakban megfigyeltem, hogy a kapások délután kettő óra magasságában szinte teljesen abbamaradnak. Persze, ha megvárnám az estét és sötétedés után is horgásznék, ismét eredményes lehetnék, de ezt mint ahogy korábban, úgy most sem teszem. Ilyenkor azért még hamar lehűl a levegő és a napközben kellemesen simogató szél a későbbiekben igencsak metszővé válik. Ekkor szépen veszem a sátorfám és hazaoldalgok. Tehát jó esetben addig horgászom, még a nap ereje kitart.
De még csak a déli harangszó hallatszik a távolból, tehát még bőven van időm.
A víz hőfoka valamivel több mint 7 fok, ami még azért mindig hidegnek számít, noha azért mint látjuk halat azért már ad a kitartó próbálkozásért cserébe.
Célhalunk, amennyiben az a márna, ilyenkor sajnos nem tartható meg az etetésen huzamosabb ideig. Jól megfigyelhető, hogy semmi, de semmi periódikusság nincs még a kapások között. Egy-egy kósza egyed cirkál csupán a partról még kényelmesen meghorgászható részeken. Belőlük lehet néhányat horogra csalni a nap folyamán.
Mire belefordulunk a késő délutánba, újabb két egészséges, jól küzdő márnát sikerül szákolni.
Közben néhány horgász cimbora is a partra téved, innentől inkább az eszmecsere, ami igazán foglalkoztat, a peca aznapra már nem motivál. Úgy érzem nem lehet panaszra okom, hiszen négy gyönyörű harcos bajszossal ajándékozott meg a kora tavaszi DUNA...

Minden kezdet nehéz...

Végre ismét feszíti a Duna vize...

Végre március van és még ha csiga tempóban is, de szerencsére felfelé kúszik a hőmérő higanyszála. A nappalok már kimondottan kellemesnek mondhatók, csak az éjszakai enyhe fagyok és a kissé színtelen táj emlékeztet arra, hogy nem is olyan rég még az ólomlábakon járó tél volt az uralkodó.
A melegedő időjárásnak köszönhetően vizeink hőmérésklete is napról-napra, ha csak néhány tized fokkal is, de melegedésnek indul. A környékbeli tavakon már javában fogják a békés halakat, de a Duna az más tészta, itt semmi sem ilyen egyszerű. Minden esetre egy próbát már igazán megér.

Szerencsére ezek a monstrumok mindig a folyó másik odalán közlekednek...

Első peca...

Eljött a napja annak, hogy néhány órára szerencsét próbáljak a Dunán. A folyó hőfoka Budapesten még nics 6 celsius fok sem. Egész pontosan 5,7 fok az adott napon. Egy kisebb áradast követően vagyunk éppen. Szép lassú, de folyamatos apadás mutatkozik a grafikonon, mindezek ellenére szerencsére azért bőven van még víz a mederbe.
A 2015-ös esztendő első pecáját oda terveztem, ahol a tavalyi esztendőben, dátum szerint épp egy évvel és egy nappal korábban, már az első peca márnát és néhány jobb kapást adott. Némiképp melegebb volt már a víz hőfoka akkor, de azért kellő optimizmussal vágtam neki, a délutáni pár órának.

2014-ben az első peca első hala...

A déli órákban érkeztem a partra, bevallom őszintén kicsit fura érzés, amolyan bizonytalanság járta át a mozdulataimat. Ezalatt a néhány téli hónap alatt igencsak berozsdásodik az ember fia. Amég a szezonban kis túlzással csukott szemmel vagy akár az éjszaka sötéjében is képes vagyok tökéletesen megkötött szerelékeket készíteni, most mégis kicsit sete-suta mozdulatokkal és komótos tempóban készül a végszerelék és legalább egy tucat horogelőke, mert ugyebár az fogyóeszköz a Dunán.

Nehéz fegyverzet...

Jöhet az etetőanyag keverés...

Sokat morfondíroztam egy ilyen korai hidegvízi pecára milyen színű és ízvilágú eteővel készüljek.
Végül úgy döntöttem, egy világos talán túl élénk színű és a nyári időszakban használatos etetőt keverek  össze egy fekete kimondottan hidegvízi örleménnyel. Mindezt természetesen jó adag barna agyaggal dúsítottam, ami fontos szerepet játszott a nemcsak a keverék nehezítésében, de a megfelelő szín kialakításában is. Persze mit sem ér egy ilyen mix, ha nem használunk hozzá kellő mennyiségű fehérjebombaként szolgáló csontkukacot.

Tartalmas etetőanyag...

Több mint 200g összsúlyban...

Végre megkezdődhetett a peca...

Lendültek az első dobások. Miután sikerült megtalálni a megfelő távot, ahol még stabilan megáll az 5oz folyóvízi kosár és nem mellesleg akadómentes is a rész következhetett a zsinór klipszbe történő kiakasztás. Ezzel lehet biztosítani, hogy mindig ugyanoda érkezzenek a finomsággal megtömött kosarak. Ezáltal létrehozunk egy etetőanyag folyosót, ami biztosítja számunkra a távolabb keresgélő halak számára az egyenes utat a felcsalizott horgunkhoz. Persze ilyenkor hideg víz esetén lényegesen több idő mire felkeltjük kedvenceink érdeklődését és rátalálnak a "terített asztalra".

Minden évszakban fontos eleme a Dunai pecáknak...

Mindezek tudatában megállás nélkül rendültlenül szórtam a nehéz kosarakat, melyek bombaként robbantották szét a rohanó Duna felszínét.
Telt-múlt az idő és lassan órák óta várom a csodát. Átfutott az agyamon, hogy talán még tényleg őrültség ilyen hideg víznél, nappali órákban márnára horgászni. Csupán a belső vívódás elején tartok, amikor a semmiből bődületes ütés sorozatot kapok, az addig mozdulatlanul feszűlő spiccre.
A másodperc tört része alatt már kezemben hajladozik a bot, amit az év első márnája próbál kitépni a szorításomból. Erejéből és kitartásából megfordul a fejemben, hogy talán külső akadás történt, ettől tartja magát ilyen határozottan a mélyben és rohan ki többször szinte megállíthatatlan módon. Ám lassacskán felőrlöm az elejét és az enyhén opálos vízből átselylik egy gyönyörű sodrófa vadvízi harcos sziluettje.
Lenyúlok a merítőért és lassan halam mögé engedem és várom, hogy a hibátlan példány a folyó hátán belecsússzon az ideiglenes rabságot jelentő hálóba. Azonban a most először használt szakáll nélküli horog egyszercsak kipattan a szájából és egy farok csapással idejekorán búcsút int.

 Vajon a szakáll nélküli horog miatt vesztettem el ma mindkét halamat???

Sokáig nem csüggedek! Annak reményében, hogy nem egydül kóricál, hanem bandába verődve társai is elöttem kutakodnak, szinte azonnal újra lendítem a pálcát. Majd újra, újra és újra...
Sajnos újabb óra telik el a legapróbb mozdítás nélkül. Lassan kezdek átfagyni a szünni nem akaró szél érezteti hatását. Idővel a feladás gondolata fogalmazódik meg bennem. Ekkor a semmiből, tipikus paducos gyors kapás sorozatot kapok. Szerencsére utólérem és rövidke fárasztást követően hamar a parti kövezésen botorkálva ismételten a merítésre készülök, amikor kísértetiesen hasonló módon ez a halam is lefordul. Mint az előbb, úgy most is végig feszes zsinórral történt a fárasztás, azt gondolom nem hibáztam a merítést megelőző pillanatokban. Hogy a szakáll nélküli horog vagy csupán puszta balszerencse hozadéka volt a halvesztés?! Azt sajnos nem tudom megmondani. A késöbbiekben azért még tesztelem ezeket a barbless horgokat a Dunán.
Most azonban a hazaút mellett döntök. Pozitív és negatív élményeket adott ma a szeszélyes kora tavaszi Duna. Hamarosan ismét próbát teszek...

Sajnos nem ejtett rabul egyetlen halat sem a mai napon...

Kora tavaszi márnák nyomában...

A folyóvízi pecák pont olyan szeszélyesek és kiszámíthatatlanok, mint maga a tavaszi időjárás. 

Aki rendeszeresen a jó öreg Duna partján tölti a pecára szánt idejét az pontosan tudja, hogy itt nem a megszokott sablon pecák adják meg a halak számára. Minden nap egy új megoldás, trükk vagy hely az ami meghozza/hozhatja számunkra a halat. Amikor azt írom, hogy halat, akkor bizony akár egyetlen egy hal megfogásáról is beszélhetek, hiszen ez nem a garantált 10+os pontyok sokaságának hazája.

Sokszor egyetlen kapás elérése vagy szép hal megfogása is nagy eredménynek számít az adott körülményeket figyelembe véve. 

Különösen igaz ez a kora tavaszi időszakra...

Határozottan tavaszodik...

Március első hetében járunk, tehát már a naptári tavasz változékony, szeszélyes időjárása uralja napjainkat. A fák ágai rügyet bontanak és lassan, de biztosan emelkedik a napi középhőmérséklet.
Sőt az ilyentájt megszokotthoz képest idén szokatlanul magas, 18 fok körüli száraz, de igencsak szeles nappalok és valamivel kevesebb, mint 8 fok körüli értékeket mutató éjszakák váltogatják egymást. Kedvenc folyónk, a Duna hőmérséklete is ennek arányában napról napra, ha csak néhány tized fokkal is, de melegedésnek indul.
A jelenleg 8-8,4 tized fokot mutató vízhőmérséklet már okot ad arra, hogy a nem is olyan hideg, de nekünk pecásoknak annál hosszabb telet követően végre, akár egész napos pecát tervezzünk a nagy folyón, némi fogás reményében. Az enyhe télnek köszönhetően december-január tájékán sem kellett leállni a pecával, ami a békés halak horgászatát illeti, de a környékbeli öblök, mellékágak hidegvízi keszegezése már nem elégíti ki horgász vágyainkat.
Márnát szeretnénk már fogni, hiszen november végén rázta utoljára spiccünket vadvízi harcos.
Évek tapasztalata alapján kijelenthető az a tény, hogy jó idő esetén és 10 fok körüli víznél már márciustól mozgolódnak a marcik,ám ez még korántsem nevezhető nagy zabálásnak, de biztan számíthatunk rá, hogy a fő medret elhagyva egyre gyakrabban látogatják a partközeli zónákat.
Ha jókor vagyunk jó helyen, akkor foghatunk is belőlük.
Na de hol???
Aki a folyóvizi pecákat kedveli, annak örök dilemma, hogy hol keresse kedvenc halait. Hiszen évszak, napszak, vízállás, front, légnyomás, medervizonyok és még számtalan egyéb tényező befolyásolja éppen aktuális tartózkodási- és kapokedvüket.
A Duna vízgyűjtő területein hulló kevés csapadék valamint annak folyamatosan történő olvadása az ilyenkor megszokottól eltérően, hihetetlenül alacsony vízállást eredményez.
Ez bizonyos szempontból jó, mert a későbbiekben, magasabb víznél történő horgászatainkhoz segítséget nyújt azzal, hogy betekintést nyerünk oda ahol máskor a víz az úr.
Érdemes ilyenkor jegyzetelni, fényképeket készíteni, mert később még nagy hasznát vehetjük az ilyenkor megszerzett információknak.
Negatívuma a dolognak, ha sokáig nem jön nagyobb árhullám és tartós vízszint emelkedés, az kihatással lesz a hamarosan ívni szándékozó halak szaporodásának sikerességére. Sajnos a partszélben lévő vékonyszálú gyökerek, amik kitűnő ikra- és ivadék őrző helyek, szárazon maradnak.

Ha nem jön a víz, ezek az ívó helyek sajnos szárazon maradnak...

Mint mondtam, a környékbeli öblök vizében megpezsdült az élet, sokan keszegeznek, pontyoznak ilyenkor, ám mi az élő folyóra vágytunk és kemény márna fárasztásrokól álmodoztunk, mikor megfogant bennünk egy több állomásból álló pecatúra gondolata.
Csupán egyetlen márna fogásról kaptunk hírt ismerőseinktől és az sem fővárosi részen jött, de bíztunk benne, hogy a mély hallagatásnak vége és horogra kerítünk legalább egy bajszost a nap folyamán.
Horgászatunk három különböző helyszínből álló, néhány óránként, eredményességtől függő helyváltoztató stratégián alapult.
Mindhárom rész más és más adottságokkal rendelkezik, így nagy reménnyel vágtunk bele az aznapi horgászatba bízván abban, hogy rálelünk kedvenceinkre.
Szép napos, ám igencsak szeles napra virradtunk, nem indultunk korán, alig pár perccel múlt 7 óra, mikor a ház előtt várva megpillantom Rezső barátom kocsiját.
A nagy autóban hamar meglesz mindennek a helye, pacsi-pacsi és már robogunk is forgatókönyv szerinti első állomásunk felé.
Alig fél óra autókázás után érkezünk meg, egy lassan mélyülő sóderos, nagyobb kövekkel alig szórt részhez. A gyorsabban melegedő szélvízek vonzó erejében bízva esett a választásunk erre a partszakaszra. Nem kevés cuccal felmálházva ereszkedünk le a csúszós töltésen, a hosszan elnyúló sóderos placcig.

Dunai sóderos...

A hely jellegzetessége, ami nem elhanyagolható kis víznél (ami jelen esetben 125cm-es Budapesti mércével) tökéletesen látszik, hogy egy szép nagy kőnyelv töri meg a rohanó vizet. Ennek a kőszórásnak jobb oldalára Rezső ül, bal oldalát pedig én horgászom meg.
Az ilyen ruganyoknak az a jellegzetessége, hogy a rá eső vizet megtöri és a folyás felőli oldalon nagy mélységeket hoz létre a rohanó víz ereje valamint a vízzel érkező természetes táplálék nagy részét felfogja, kiváló haltartó helyet hozva ezzel létre. A spiccre ráeső víz másik oldala pedig azért különleges, mert a mögötte elterülő rész gyakorlatilag áll- vagy a kialakult visszaforgónak köszönhetően visszafelé folyik. A kedvenc részem, a sodrás és az álló víz határának meghorgászása, most is ezzel próbálkozok elsőként.

Érdemes az év minden szakában ilyen részeken keresni a halakat...

Néhány, a hajokról ledobált cementes zsák is tarkítja a pályát...

Bámészkodásra nincs időnk a tettek mezejére lépünk, feederek élesítve, etetőanyag bekeverve és már repülnek is a csontival csalizott horgok a nekik szánt helyre.
Néhány alapozó kétkezes gombóc repül a végszerelékek közelébe, a még nagyobb csalogató hatás érdekében. Ez idő tájt már nem érdemes a fekete vagy nagyon sötét tónusú etetőket használni viszont az aljzaton rikító, élénk színű etetőanyag sem ideális. Valahol a kettő közti átmenet, amit célszerű használni.

Márna csalogató gombócok...

8-10 percenként az újra és újra megtömött kosaraink bombaként robbantják szét a Duna felszínét.
A várva várt eredmény azonban sajnálatos módon elmarad. A szél felerősodik és az orkán szerű széllökések borzolják a vizet. Alig két óra eseménytelenséget követően megegyezünk abban, hogy sikertelenségünk helyszínét elhagyjuk és a kocsival alig néhány kilométerre lévő, jeleggét tekintve merőben más partszakasz felé vesszük az irányt.
Ha az elöbbiekben lassan mélyülő, akadómentes sóderos részről beszéltem, akkor most homlekegyenest másmilyen szakasz az, ahol próbára tesszük a szerencsénket.
Közelítünk a helyhez és mindkettőnk gondolata, a korábbi szép fogások emléke körül forog, egy összenézéssel és széles mosollyal konstatáljuk, bizony régen jártunk ezen a szakaszon.
A most csak széthúzott pálcák hamar dobásra készek azt leszámítva, hogy kosarainkat nagyobb súlyúakra cseréljük, ezek talán ellenállnak a rohanó folyó erejének.
Bedobás után spicceink azonnal megfeszülnek és a már nehezített kosarak is másodpercekig görgetve keresik helyüket az aljazaton.
Normál vízállásnál, ez idő tájt nem próbálkoznánk itt a halfogással, mert mély, lassan melegedő vízében nem nagyon állna kint a márna még viszont most, majd két méterrel kevesebb vízoszlop terheli szerelékeinket és ez talán okot ad arra, hogy előszeretettel látogassák a sekélyebb, de márnák számára kitűnő ilyenkor is húzós vizet.
Néhány gombóc most is repül a 10-12 méterre lévő horgaink felé.
Majd beszélgetésbe és okfejtésbe kezdünk, vajon miért nem jelentkezett nem hogy márna, gyakorlatolatilag néhány gébet leszámítva még keszeg féle sem, az általunk felkínált 12-es méretű  aprócska horgainkon tekergöző 2-3 szem vékonyan megtűzött csontira.

Szomorúan konstatáljuk, bizony hideg még a víz, nincsenek még étvágyuknál, mikor a szemünk sarkából észrevesszük, hogy a folyó erejétől görbített spicc megkönnyebbül, majd két erőteljeset belhúz s végleg kiegyenesedik. A látványtól elképedve barátom kicsit megkésve, de végül nagy határozottsággal húz bele a botba. A spicc jóval a feje mögött jár mire végre utoléri az elkövetőt, aki folyásnak szemben indult el, a felszippantott horoggal a szájában. Szép küzdelem veszi kezdetét, természetesen nagy örömködés lesz urrá mindkettőnkön, hiszen pontosan tudjuk bizony márnával van dolgunk. Erejéből, harcosságából ítélve nem is az 'éppen hogy csak méret' kategória. A márnák álltal legtöbbször alkalmazott trükk arzenál majd minden elemét beveti, hogy szabadulni tudjon a szúrós csomagtól.
Gyors irányváltoztatásokkal és a környékbeli akadók elérésével küzd a merítőbe kerülés ellen.
Szó nincs róla, hogy a hideg víz miatt ne lenne erejénél, harcossága élvezetes fárasztást biztosít még nekem, külső szemlélőnek is!
A kövezés alján várom, hogy elkészüljön erejével és barátom a merítő felé kormányozza.
Izmos, hengeres teste méltóságteljesen csúszik az ideiglenes rabságot jelentő merítőháló felé.
Megvan 2014 első márnája...

2014-ben az első...

Rezső büszkén feszít az első marcival...

Néhány fotót készítek a halról és elejtőjéről, majd a lehető leghamarabb útjára engedjük.
Nagy fröcsköléssel távozik a gondos kezek közül.
Felbuzdulva a sikeren, újra csalizunk minden botot bízva abban, hogy nem egyedül kószáló példányról lévén szó, társaiból is elcsípünk néhányat.
Néhány géb remegős kapása és apró pöccintések adtak izgalmat a késöbbiekben.
Az idő egyre barátságtalanabb lett, a nagy széltől már zúgott a fejünk és fázott kezünk, lábunk.
Közösen úgy döntöttünk, a harmadik állomás ma nem fér bele és a kora délutáni órákban a hazaút mellett tesszük le a voksunkat.
Néhány mondatot azért ejtek, az elmaradt harmadik meg nem látogatott szakaszról.
Jellegében hasonlít az elsőhöz, azonban ez nem sóderos és nagyon akadós szerelékmarasztalós pálya viszont a rugany és az általa kialakult jelenségek hasonló körülményeket biztosítottak volna számunkra. Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy köztudottan 300-350-es víznél ad igazán halat, jelen körülmények között valószínű nem, ezért is maradt utolsó alternatívaként a tarsolyban.

Pár napra rá ismét a Duna partján voltam, egy gyönyörű, vadregényes homokpadokkal körülölelt kis szigeten. Késő délután érkeztünk Tóth Józsi barátommal a sziget csücskéhez, nem is elsődlegesen pecázási szándékkal, hanem egy későbbi több napos sátorozós bandázáshoz kerestünk megfelelő helyet. A kis sziget gyerekkorom több hetes pecáinak hangulatát idézte számomra. Jót beszélgettünk, a vörösen izzó lemenő nap fényében, miközben azért néhány dobás erejéig horgaink is bevetésre kerültek.
Az alig két és fél órás pecánk ugyan halatalannak bizonyult, de jó volt ismét magamba szívni a friss dunai levegőt.

Hangulatkép...

Csodás Dunai naplemente egy kis szigetről...

Ugyebár három a magyar igazság, ebből már ki lehet találni ismét pecát tervezünk.
Ugyan az időjósok 12-15 fokot ígérnek, ami önmagában nagyon is kellemes viszont itt majd' 100 km/h széllel van kísérve, ami már korántsem barátságos. Így a másnap kora reggeli pecának gondolatát elvetjük.
Fél 9 magasságában ébredek és első utam az erkélyhez vezet, gyönyörű verőfényes napsütés és totális szélcsend tárul elém a függöny mögül. Morgolódok, hogy 'nahhh...nesze nektek időjósok...'
Kettő percig sem gondolkozom, irány a part. Rezsőt hívom közben, hogy én mégis kijöttem, ha gondolja és ideje engedi szívesen venném ha csatlakozna.
Utam célirányosan az előzőekben márnát adó hely felé vezet.
Érkezésemkor az egész partszakasz, ameddig a szem ellát, teljesen üres volt.
Etetőanyag gyúrás, gyors szerelés és máris kényelmesen hátradőlve székemben élvezem, az igazi tavaszias időt. Fél óra elteltével már annyira éget a nap, hogy némi naptejet kenek az arcomra, mert ilyenkor nagyon hamar és nagyon csúnyán le lehet égni a napon.
Alig hogy végzek a mozdulatsorral, klasszikus botvívős és vehemens kapásom van, a kőláb végéhez dobott botomról. Nem vagyok rest, azonnal reagálok és egy erőteljes húzással megálljt parancsolok a halnak. Illetve csak parancsolnék, ugyanis ezen felbuzdulva nagy erejű folyamatos húzással válaszol.
Felsír az orsóm és szépen adagolni kezdi, a márna által követelt zsinórt. Néhány métert követően ezt megeleégelve, kicsit keményítek a féken és megpróbálom visszafordítani, ám nemhogy megállna , inkább megkettőzött erővel próbál zsínórt lopni. Érzem kezemben a lüktető erejét, ezek miatt a pillanatok miatt jár ki a magamfajta Dunai pecás.
Lassul a húzás majd megáll, pumpálok rajta kettőt hármat és magam felé fordítom a halat, aki néhány fejrázással jelzi nem tetszését.
Most már én irányítok, párszor felhúzom majd mindig morcosan visszafordul a mélybe, de ezek már nem komoly próbálkozások. Lassan megadja magát és beletörődik sorsába, jöhet a merítés.
Rendkívül örülök a fogásnak, igaz néhány nap alatt majd 10 fokos lett a víz, de azért még mindig hideg.
Az állványra feldobott géppel kattintok párat és már mehet is vissza megszokott közegébe.

Jól küzdött az idei első is...

 Várja a visszaeresztést...

Telefonon jelzem Rezsőnek bármit is csinál dobjon el mindent a kezéből és siessen, mert az idő remek és még a márnák is itt vannak.
Nem telik bele fél óra és már úton is van, érkezésekor már kezd benépesedni a part, velünk együtt 4-5 horgász kísérti a szerencséjét.
Alighogy megjött, a mellettem ülő kolléga köszöntésével van elfoglalva, amikor újabb kapásom van.
Nem vehemens, de azért határozott bologatós spiccel jelentkezik.
Megütöm és érzem, akad. Nem húzásba kezd, hanem a fejét rázza, ez kisebb halat sejtet, mint az előző volt.
Tesz néhány szabadulási kísérletet, de a jól beállított fék és a rugalmas bot hamar megtöri az erejét.
Rövid idő alatt a szákban van, mire barátom a segítségemre siet, már vége a küzdelemnek.
Nem egy óriási példány, de szép, egézséges és pompás színnel rendelkezik.
Persze ő is megérdemel néhány képet, mielött ismét eltűnik a habokba.

Nagy szélben jött...

S ment is...

C& R

Szinte a visszaeresztéssel egyidejűleg érkezik meg, nagy robajjal, a mára ígért viharos erejű szél első lökéshulláma, ami a könnyű állványt botostól felborítja.
Valamivel több, mint egy órát álljuk a szünni nem akaró lökéseket, majd az erős déli szél végképp megtör és hazazavar minket.
Szeszélyes a kora tavaszi időjárás, mint ahogy az Öreg hölgy is, de próbálkozni kell és végül mindenki horogra csalja az év első harcos bajszosát.

Szeszélyes November

Ősz van...

A nemrég még gyönyörű sárgás-vöröses színekben pompázó fák levetett ruhája, immáron esők áztatta, puha avarszőnyegként borítják az erdők talaját. Az egyre csak csupaszodó, ég felé meredő fák ágai, melyekről egykoron a dús levéltakaró árnyékából, csodás hajnali madárfütty szólt, most csupán hangoskodó éjfekete madarak hadának adnak éjszakára szállást. Kéményekből felszálló füst illata fűszerezi be a környező kihalt, sötét utcák hűvös levegőjét.
E korai órán csupán cipőm talpának halk kopogása töri meg a csendet, ahogyan sietősen lépkedek az utcák kövén. Gondolataim messze járnak, Dunai horgászatok emléke csal mosolyt, a kabát gallér takarta arcomra.

Még napfelkelte előtt érkezem meg, az őszi időszakban legtöbbször meghorgászott helyemre. Sok szép emlék köt ide az elmúlt esztendőkből. Habár hetek óta nehezen adja a halat és másoktól is csupa rossz híreket kapok, azért mégiscsak megér egy próbát.
Betörő hidegfrontot és az egész országra kiterjedő vörös riasztással egybekötött orkán erejű szelet jósolnak a hozzáértők, ami megint csak tovább nehezíti a dolgomat. Szélsőséges ilyenkor a halak kapókedve is. Vagy belenyúlok a jóba, vagy teljes kudarc lesz a mai nap krónikája.

Kora reggel...

Aprócska fejlámpám fényében, nyakamban a felszereléssel botorkálok a lecsapódott hajnali pára által korcsolyapályává változtatott beton rézsün, lefelé a vízig. Letelepszem a kövezésen, épp csak annyira közel a vízhez, hogy a hajóforgalom keltette hullámok ne veszélyeztessék a holmimat. Sehol egy lélek közel s távol én vagyok az egyedüli próbálkozó a szakaszon. Furcsa, hiszen ebben az időszakban sokan járnak le dacolva a hideggel egy-egy jobb márna megfogásáért. Na nem mintha társaságra vágynék, jobb szeretek csupán egymagam lenni a parton.
Ezekben a hónapokban különösen jók a délelötti és a kora hajnali fényváltást követő órák. Ennek tudatában hamar neki is fogok a szerelésnek, hogy mire a gyengélkedő őszi nap első sugarai átbuknak a horizonton, addigra minden a helyén legyen.
Paducok harsány fürdőzését és szép ezüstös márnák fordulását várom a világosodástól. Sajnos azonban hiába kémlelem a vizet, halak jelenlétére utaló jelet sehol sem látok. Ez bizony nem túl jó előjel.
Azért ilyen könnyen nem adom ám fel. A rendületlenül beküldött nehéz kosarak súlya alatt folyamatosan robban a Duna rohanó felszíne. Hiába az erőfeszítés...
Ezen felül tovább keseríti az életemet a rendszeres elakadások és folyamatosan bent hagyott előkék végeláthatatlan sora. Mondhatnánk, hogy mit is várok, hiszen ilyenek a Dunai pecák azonban most más a helyzet. Ez most nem egy természet által létrehozott akadó és nem is a kövezés. Megakadáskor érezni, hogy rugalmas, talán némiképpen mozdítható valamiben akadok el folyamatosan. Néhány dobást követően sikerül kimozdítani és egy hatalmas gubancot húzok ki. Több tíz méter különböző vastagságú főzsinórral, előkékkel, kosarakkal és még egy, a horgon rajtaveszett döglött gébbel is megspékelve. Sajnos az ilyen buta módon bent hagyott több méternyi zsinegek halmaza felelős a legtöbb beszakadásért a folyóinkon.
Végül több órányi kapástalanság és bosszankodás után kissé sértődötten fordítok hátat az „öreglánynak” és hazafelé veszem az irányt.

Új hely új remények...

Útközben belecsöppenek az ébredező város forgatagába. Útfelbontások, sávlezárások, és balesetek nehezítik a haladásomat. Persze mindez a munkába igyekvő autósok végeláthatatlan sorával kiegészítve. Amolyan szokásos Budapesti életkép. Áthaladva az egyik hídon, lepillantva a kanyargó folyó csillogó felszínére újabb gondolatom támadt. Egy régóta meghorgászni kívánt hely felé kanyarodtam, gondolván egy próbát megér az is, az időmbe belefér. Átkecmergek a felbojdult városon és egy nyugodt, hangulatos, a természetet kedvelő ember szemének örömteli táj tárul elém. Szinte nem is gondolnánk, hogy a betondzsungelben ilyet is találni. Felszerelés nélkül sétálgatok a parton. Horgászok nyomait fürkészem és annak ellenére, hogy csupán pár napja húzódott vissza a Duna a medrébe, már most is rengeteg eldobott csontis doboz, zacskók, és egyéb feleslegessé vált horgászeszköz árulkodik arról, hogy rendszeresen meghorgászott helyeken lépkedek. Végül egy jónak ígérkező szakaszon lehorgonyzok és tábort verek.

A folyam erőssége indokolttá teszi, hogy azonnal 6 oz-os kosarakkal tegyek kísérletet a szerelék helyben tartására. Az első dobást követően viszonylag sokáig sülyed a cucc, mély vízről tanubizonyságot téve ezzel. Várok néhány percet, hogy megnézzem miként viselkedik a felszerelés. Alapjában véve mondhatni fixen áll, csak időnként billent bele a víz ereje amit a spicc mozgása közveti felénk. Szeretem amikor így sikerül belőni a dolgot, mert az időnként bemozduló, fellibbenő csalinál gyakori eset, hogy szinte azonnal érkezik is a kapás, jellemzően paduc és márna az elkövető ilyen esetekben. Néhány próba dobás következik mielőtt kiakasztom a klipszbe a zsinórt. Szeretnék meggyőződni arról, hogy viszonylag akadómentes a meghorgászni kívánt terület. Szerencsémre teljesen tiszta...
A korábban bekevert etetőből gyakori dobásokkal igyekszek egy masszív etetési sávot kialakítani és később helyben tartani a pikkelyeseket.

Általában 20 perc kell, hogy egy keszegfélékből álló csorda első egyedei megrázzák a spiccet. Ez most valamivel tovább tart, amit a hirtelen lehülő víznek, a folyamatos apadásnak és a betörő durva hidegfrontnak a számlájára írok. Végül nem kell csalódnom, hiszen mindezekre kevésbé érzékeny halként paducok jelentkeznek elsőként.

A kapások sűrűsége messze eltér a melegebb időszakoktól, azonban hevességük és gyorsaságuk elképesztő, mint mindig. Szépen beállnak az etetésre, aminek örülök is meg nem is, hiszen idővel valami darabosabbat is jó lenne elkapni. Mondjuk egy szépen felhízott márna személyében. Etetőanyaggal töltve lendítem a pálcát, de egy picit a csalogatóanyaggal felszórt terület alá, mellé próbálok koncentrálni. Hátha kóborló nemes halra találok, annak szélén. Nagyon sokszor nem mennek be brusztolni a keszegnépség közé, ilyenkor szépen csendesen a lesodródott szemcsék után kutatva lelhetünk rájuk. A tervem nem vált be!

Variáltam a csalikat, csonticsokor, giliszta, sajt és ezek különböző variációjával sem sikerült elcsábítani közülük egyetlen példányt sem. Ellenben a korábbi fehérhal kapások szépen lassan elmaradoztak. Beigazolódni látszik az időjósok által jelzett viharos erejű szél, felhőátvonulások és néha szemerkélő eső is azt jelzi igazuk volt. A késő őszi nyugodt, békés időjárás egyik percről a másikra megváltozik. Azért még bizakodó vagyok a horgászatot illetően és néhány réteg ruhát és fülvédő sapkát húzok magamra, ezután kissé komfortosabbá válik a peca.
Újabb vésettajkú had szórakoztat egy-egy szebb jászkóval kiegészülve, a márnának azonban nyoma sincsen. Úgy fest semmi nem kell neki ezen a napon...

Kézbeadott megoldás...

Lassacskán belefordulok a délutánba és miközben az időjárás egyre barátságtalanabbá válik, lelkesedésem továbbra sem lanyhul.
Hiszem, hogy itt vannak csak nem találom a megoldást a megfogásukhoz.

Szerencsémre a Duna végül megszán és honorálja az erőfeszítéseimet, kezembe adja a megoldás kulcsát.
Ad magából egy darabot, amivel sikerül végre a hőn áhított halakból elcsípni néhányat. A csoda csali pedig nem más, mint a Dunai halak természetes táplálékai közé tartozó kagyló. Ettől a fehérje bombától erősek és egészségesek ezek a halak. Sejtettem a rendszeres előke sérülésekből, hogy vélhetően kagylótelepen horgászom. Ez azonban csak akkor vált biztossá, amikor egy néhány összetapadt egyedből álló telepet sikerült horogba akadva partig kormányozni. Gondoltam egy nagyot és felnyitottam néhányat. Horogra tűzve egy szem csontival megtámasztva küldtem vissza a mélybe.

Nem mondom, hogy teljes meggyőződéssel állítottam volna bárkinek is, hogy bejön de hát vesztenivalóm nincs. Más vizeken is bizonyított már korábban. Miért pont itt ne működne a dolog?!
Nem kis meglepetésemre alig néhány perc elteltével vehemens kapással jelentkezik az első bajszos. Nagyon jól védekezik. Trükkösen kihasználja az erős sodrás adta lehetőségeket, szinte belefekszik abba. Jó pár perc mire ki tudom fordítani belőle és megadásra tudom kényszeríteni.

Hihetetlen öröm ül ki az arcomra, pedig a java még csak most kezdődik. Szerencsére jól tart a csali a horgon, így több halat is sikerül horogvégre csalni ugyanazon darabkával. Mintha egy ellentétes nap kezdődött volna, néhány percenként csavarja le a spiccet egy-egy merene.
Azonban mint minden csoda, ez sem tart soká...

Egészen pontosan addig amíg tűzni tudok a horogra a puhatestűekből.
Miután elfogy az utolsó is, olyan mintha elvágták volna a dolgot. Hiába tűzök ismét a meglévő csali arzenálból, újabb kapás már nem, viszont csúnya esőfelhők érkeznek gomolyogva, ami semmi jóval nem kecsegtet. Akármennyire is sajnálom, de abba kell hagynom ezt a mai pecát.
Rohamléptekben szedem össze felszerelésem és rendezetlenül szórom a csomagtartóba. Nagy zuhé van készülőben, amit én már nem szándékozok megvárni. Indulás után néhány perccel leszakad az ég. Sok autós félreállni kényszerül, mert a látási viszonyok, majdhogynem 0-ra csökkennek. Még időben indulok haza. Kicsit fázósan, de mosolygósan, teli élménnyel vezetek hazáig.