Írok, mert olvastok...

Évek óta mondogatom én is, meg persze rajtam kívül valamennyi „őskövület” blogger társam is, hogy a műfaj halódik, vagy talán végleg ki is purcant. Régen beláttam már, hogy nincs értelme vesződni hosszú, több tízezer karakteres bejegyzésekkel, hiszen ebben a mai, felgyorsult világban megváltoztak az igények. Gyors, rövid, impulzív tartalmakra vágynak az emberek, meg persze csakis olyanokra, amiket még csak véletlenül sem kell elolvasni. Eztán van az az állapot a magunkafajta megfáradt bloggerek életében, hogy egy ideig még azért a magunk szórakoztatására készül egy-egy nekünk kedves történetből írásos emlék, majd már talán mi sem vagyunk elég hálás közönség saját magunknak, így hát a tartalmak apránként elmaradoznak, míg végül teljesen megszűnnek. Nagyjából ezt az ívet futom én is jelenleg a blogolással. Időnként eszembe jut, hogy jó lenne firkantani valami históriát, de hát ugyan mégis kinek!? Kinek-kinek??? De hát hiszen olvastok! Ugyan passzivitásom okán több, mint egy éve nem jelent meg új tartalom a felületen, mégis a statisztikák szerint havonta több ezren böngészitek a betűket valamelyik márnás, domolykós vagy éppen csukás kalandomban. Semmilyen közösségi felületen nem vagyok aktív, mégis tetszetős számokat produkál a webnaplóm. Ki érti ezt? Lehet, mégis érdemes lenne néha napján publikálni valamit? Talán mégis van még igény az ilyesfajta írásokra? Fene tudja! Nyilván az is közrejátszik a mutatós számok alakulásában, hogy sokan tűkön ülve várjátok a tavaszt, és ha még saját élményekért nem is merészkedtek a vízpartra, azért talán hoz némi kielégülést számotokra a mások tollával megírt elbeszélések, beleélős históriák olvasgatása. Igazából kár is boncolgatni az okokat, örülök, hogy megtiszteltek ezzel a sok-sok kattintással! KÖSZÖNÖM! Na jól van, valamit írok a pecáról, halakról, Dunáról is. Igazi nagy beruházással indult az év eleje. Beszereztem egy pár „nagyfiús” Manta feedert az öreg folyóra. Kaptak magukra szép új tekerőket is, és úgy voltam vele, ha már lúd legyen kövér is, hiszen ilyen felszerelés már igazán megérdemli, hogy egy nagy, erős, stabil folyóvízi barbel tripodon pihenjen, amíg a márnák meg nem hajtogatják őket. Ebből a néhány dologból már kiderülhet mindenki számára, hogy Duna, feeder, márnák szentháromság jegyében tervezem lefolytatni az évet. Amennyiben születik bejegyzés jó eséllyel ezt a témát öleli majd fel. Vagy nem!

Múlt héten már tavasz VOLT! Azért a múltidő, mert jelenleg 0 fok van és az órákon keresztül öklömnyi pelyhekben szakadó hó az imént hagyott csak alább! Normális is lenne mindez, ha mondjuk december, vagy január lenne éppen, de hahó, MÁRCIUS 17. van! Megyek is, letakarom a szerencsétlen magnóliát, mert csórikám a reggeli -5°C-ban szinte fix, hogy eldobja a még ki sem nyílt szirmait. Talán így még van esélye virágba borulni! Na de a múlthét… Kivel mással, ha nem Halbogár cimbivel kezdtük volna közösen ostromolni az éledező folyót. Ezek a pecák még nagyon nem a pörgős, halbő horgászatokról szólnak. Legtöbbször kevés lehetőség adódik a nap folyamán, ilyenkor aztán igazán jól kell sáfárkodni ezekkel a szórvány kapásokkal különben nagyon könnyen fogott hal nélkül maradhatunk. Ezen a gondolati mezsgyén haladva sikerült is egy 4:0 kapás szériát abszolválnom a délelőtt folyamán! Nesze neked helyzetkihasználás! Aztán természetesen összekaptam magamat, és persze Tomi is halra váltott néhány cibálós kapást. A napból végül egy igen tetszetős feederezés kerekedett. Terveim szerint most hétvégén is a vízparton leszek, és ha az eredményesség is a várakozásoknak megfelelően alakul, akkor már lesz miről bővebben is írni. Ennek okán ígérem készül egy bőlére eresztett, tavaszi, összegző Dunás írás. Még jelentkezem…

DUNAI KALAND...

Gyönyörű, színpompás ősz van… ráadásul szerencsénkre szép hosszúra is sikeredik…
(Na jóóóó, nem! Vasmarkú, fagyos, makacs tél van, de olyan jó visszaemlékezni, és mivel most éppen van kedvem írni, ezért gondoltam firkantok valamit a blogra, visszaemlékezés gyanánt.)
Szóval folytatom:
Mondanom sem kell, hogy nekünk horgászoknak ez az időszak nem csak a színesedő táj szépsége miatt, vagy éppen az alacsony fűtésszámla miatt jó igazán. Talán nem mondok nagy újdonságot, ha azt mondom: ilyenkor a lehetőségek tárháza számunkra szinte végtelen, legyen szó békés, vagy ragadozó halas horgászatról. Ez idő tájt kezdődik a márnázás igazi időszaka is… Az előző esztendőben néhány belvárosi pecát leszámítva nem igazán foglalkoztam a marcik megfogásával, idén ennél picit talán jobb a helyzet. Régen volt már ilyen, de most nem a korábban megszokott helyek felé vettem az irányt, illetve vettük, merthogy Halbogár barátommal kezdtünk új utakat járni. Kalandozni indultunk, és azért az általában nem szokott rossz lenni… Hosszas keresgélést követően találtunk is egy ígéretesnek mondható szakaszt. Elsőre közösen kezdtük faggatni a részt, és már az a próbálkozás is jól mutatta, hogy bizony van potenciál a dologban. De valami mégis hibádzott. Fogtunk márnákat, koncérokat, és vésett ajkú paducból is került néhány horogvégre a nap folyamán, az örömünk azonban mégsem volt igazán felhőtlen. A szeptemberi, októberi időszakban rekordközeli, alacsony vízállás dominált mindvégig. A laposabb részeken horgászóktól ilyen esetben meglehetősen nagy dobásokat igényel ez a szélsőséges körülmény.

Mivel extra erős botok híján vagyunk jelenleg, éppen, hogy csak nyaldossuk a távoli, mélyebb, jónak hitt részek határát, ahol tippünk szerint a termetesebb halak járnak. A maximális dobástávunk mezsgyéjén kezdődik egy elég markáns, mély árok, aminek én még egyszer-egyszer meg is tudom dobni a peremét, de Tomi nem. Ennek okán a különbség eredményességben elég szembetűnő. Lényegesen többször, és jóval testesebb dunai halak jelentkeznek nálam. Ennyit számít az a plusz néhány méter. A sok spiccet rázó jelentkezőből viszont elég keveset tudok csak fogott halra váltani. A kapás után az akasztás rendre ül, meríteni viszont sajnos csak ritkán kell. Az ok igen egyszerű. Az árok rézsűjén vastagon meg van telepedve a vándorkagyló, ami a nálunk lévő legvastagabb fluorocarbon előkéket is rendre elmetszi. A márna köztudottan úgy védekezik, hogy azt a bumszli vasaló fejét túrja bele az aljzatba, ha szerencsénk van, akkor épp csak sérül a zsinór, ha nincs, akkor azonnal pattan. Hát itt bizony leginkább pattant. Ennek kiküszöbölése okán hiába is emeltem már szinte lehetetlen magasságba a botot, hasztalannak bizonyult ellenük. Szóval mint említettem, fogtunk szépen, de számos halam lépett meg az előkémmel együtt idő előtt. Pedig érzetre combos jószágok is voltak köztük. A következő alkalommal Tomi nélkül vágtam neki az üvöltő széllel fűszerezett napnak. A vízszint pont ugyanolyan alacsony, ha nem sekélyebb, mint legutóbb. Ennek leküzdésére most magammal cipeltem a nyári melles csizmámat, és bizony nem is féltem használni. A partra cuccolást követően szinte azonnal ugrottam is bele a kantáros hacukába. Első körben bot nélkül sétáltam be a letisztult, a szél által meglehetősen felkorbácsolt folyóba. Ballagtam-ballagtam előre addig, még derékig nem ért a víz, ekkor megállva visszafordultam és elégedetten nyugtáztam, hogy legalább 8-10 méter extra dobástávot nyerhetek így. Szóval a távolság-gond egycsapásra megoldódott. Azonnal kirongyoltam a vízből és rögtön a súlyos, tömött kosártól bólogató pálcával a kezemben fordultam vissza, és lendítettem is. Jó helyen voltam...

Bár ennek az igazolása egy ideig váratott magára… Több, mint egy óra telt el egyetlen árva pöccintés nélkül. Kitartottam az elméletem mellett, miszerint jó spoton csücsülök, így rendületlenül tovább szórtam a csontival gazdagon megspékelt etetővel degeszre nyomkodott rácsos kosarat. Cimborám kérdésére, hogy miként alakul a peca, ment is a tömör egyszavas válasz! FOS! Merthogy ezidáig az volt. Az ezt követő 15 percben aztán 3 vízig húzós kapásom volt, ahol a bevágást követően mindannyiszor beleállt a bot a halba, majd ellentmondást nem tűrően elindult a sodrásba, zárásként pedig valahányszor pattant a zsineg. Füstölt az agyam. Az előző alkalomból okulva, lényegesen vastagabb és kopásállóbb madzaggal készültem a mostani horgászatra, de ez is hasztalannak bizonyult. Ideje volt kezdeni ezzel a helyzettel valamit… Az autó hátuljában szerencsére ott lapult az egyik csukás motyó, minek orsóján 23-as fonott volt csévélve. Gondoltam miért ne?! Vágtam is belőle egy jó méteres darabot, és kötni kezdtem rá egy vaskos 6-os méretű kampót, szóval nem apróztam el a dolgot. Dobást követően szinte alig pihent meg a botspicc, máris újabb erős cibálást kellett elviselnie. Az új felszerelés már elsőre jól vizsgázott, és merítő fölé sikerült húzni vele az első barbust a nap folyamán.

A közel 60 cm-es forma morcosan elégedetlenkedett a gumis merítő ölelésében. Innentől aztán beindult a nagyüzem… Na, azért nem kell azt gondolni, hogy 3 percenként hajladozni kezdett a spicc…mert nem. Mivel nem akasztottam ki a zsinórt, így a megdobott távolság rendre változott. Az „össze-vissza” érkező kosarak miatt érthető módon nem alakítottam ki fix etetést, ezért a pondróval rogyásig töltött horog csak úgy várta, hogy kvázi a semmiből rátaláljon 1-1 porszívó szájú. A kapások sűrűsége így csupán óránként 3-4-re tehető. De azok álomba illőek voltak. Egy idő után elkezdtek a márnák mellett a koncérok is megjelenni a törés szélén. Szerencsére nem azok a szép kicsik, hanem azok a csúnya nagyok jelentkezgettek, és tették változatossá a pecát. Először csak felváltva jöttek a két faj egyedei, majd a délutánba fordulva talán már több volt a királyhal, mint a barbus… Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szórakoztam jól. Néhány szebb rózsahal már elég rendesen megdolgoztatta a felszerelést a fütyülő szélben.

A halkan cicergő orsó duruzsoló hangja azonban rendre meg-meg melengette a lelkem. Az igazán szép trófea azonban még váratott magára. A naplemente közeledtével aztán ismét a márnák kezdek dominálni a megdobált területen, és szerencsémre a zsákmányolt pikkelyesek mérete is centiről-centire növekedni kezdett a hunyorgó, vörösen izzó őszi Nap fényében. Mint miden valamirevaló történetnél, úgy itt és most is a végére marad a csattanó… A nap hala, amire egész nap vártam, hogy végre kidugja bajuszát az árok partjára, végül egy erőteljes bólintással bejelentkezett. Mire a bothoz értem, az orsó már folyamatosan dobta a zsinórt lefelé magáról, tökéletesen engedelmeskedve a hal diktálta ütemnek. A kapás láttán is már jó halnak tűnt, de harcosságát a nyél kézbevételét követően mutatta meg csak igazán. Mondanom sem kell, nagyszerű fárasztást követően tudtam csak megszákolni őkelmét. Feederes pecán bizony régen éreztem magam ennyire jól. A szélnek mondjuk lehetett volna kicsit kevésbé fagyos a lehelete, úgy talán komfortosabb lett volna érzetre, de inkább befogom és nem panaszkodom.

Természetesen az utolsó fogás koronázta a napot, de enélkül is hibátlannak mondható etapot sikerült zárni. Pár képet küldtem kedvcsinálónak Tominak, hogy pezsdüljön a vére és kedvet kapjon egy néhány nappal később elkövetendő portyára. Elértem a célom… mentünk még!
Köszi a figyelmet…

Parti-Arcok Podcast...

Itt hallgasd meg az adást! 

A 21., egyben évadzáró adásunk vendége Balán Attila volt, aki a Dunai Halak Nyomában c. blog szerzője és keményvonalas folyóvízi horgász. 

Nem specializálódott egyetlen módszerre vagy halfajra, mindenre is szeret pecázni, a lényeg, hogy minél vadregényesebb, nehezebb folyón, csatornán, patakon kelljen megoldani a feladatot.

Attila mesélt a dunai és más folyókon szerzett tapasztalatairól, segített abban, hogy hogyan álljunk neki akár feederezni, akár pergetni az ország legnagyobb folyamán, de arról is mesélt, hogy kisebb folyókon mit tart fontosnak.

- Újpesti-öböl, de hogyan?

- Mit keressünk, ha márna a célhal Budapesten?

- Mit adhat nekünk a Zagyva?

- Téli horgászat okosan

- Mi is az a Fahal Pro Team?

- Küsz ívás a medencében :-)

Hallgasd:

Youtube-on: https://youtu.be/zJ0Y1W489x4

Spotify-on: https://open.spotify.com/episode/5wpw5QcPsgA6Uxat4ns2yH?si=jmonhSYhTHOnKv-mHtW5QQ

SoundCloud-on: https://soundcloud.com/parti-arcok-podcast/21-dunai-halak-nyomaban-folyovizi-horgaszat-vendeg-balan-attila-parti-arcok-podcast?si=b9ab256fc1884a4ab6470677bf4041ed&utm_source=clipboard&utm_medium=text&utm_campaign=social_sharing

Apple Podcasts-on: https://podcasts.apple.com/hu/podcast/parti-arcok-podcast/id1560177340?i=1000546467015

Google Podcasts-on: https://podcasts.google.com/feed/aHR0cHM6Ly9mZWVkcy5zb3VuZGNsb3VkLmNvbS91c2Vycy9zb3VuZGNsb3VkOnVzZXJzOjk2MjQzNDQ2NS9zb3VuZHMucnNz/episode/dGFnOnNvdW5kY2xvdWQsMjAxMDp0cmFja3MvMTE4Njc0NjM0MA?sa=X&ved=0CAUQkfYCahcKEwiY7-_Jkov1AhUAAAAAHQAAAAAQGg

Dunai márnák nyomában...

Annyira elkapott a pergető láz, hogy jó eséllyel képes lettem volna kihagyni az őszi márnázás csúcspontját a ragadozók miatt. Viszont, mivel egy kósza gondolat okán neveztem az I. Főhesz- Garbolino Feeder Kupára, kellett úgynevezett edző pecákat beiktatnom (mint a nagyoknak :-)) a szeptember végi, október elejei őszi napokba.

A helyszín adott volt, hiszen egy elég frekventált, fővárosiak által preferált, és mostanában média által talán túlzottan is felkapott, úgynevezett óbudai „kis ág” szolgált helyszínéül a rendezvénynek. Nem volt hát kérdés, hogy gyakorolni is ezen a szakaszon kell/fogok.

Mondhatom, hogy elég jól ismerem ezt a pályát, számtalan halas élmény köt ide. Szép, izmos paducok, termetes jászok, és vehemens márnák lakják az igencsak húzós vizéről ismert ágat.

Az első, úgynevezett gyakorlásra szánt délelőtt folyamán is nagyjából ez volt a fajösszetétel, bár amit kicsit furcsállottam, hogy vésett ajkú paduc nem igazán mutatta magát. Helyette termetes dévérek portyáztak az etetés szélén. Mondanom sem kell, ezt azért egy cseppet sem bántam. :-)

Az egyre alacsonyabb vízállás napról napra döntögette a negatív rekordokat, és eme tendenciában nem is mutatkozott semmiféle változás az elkövetkező hetekre nézve.

Sajnos, ez az esemény napjára is rányomta a bélyegét, kb. haltalan volt verseny, de ez egy másik történet.

Október 2-a van, korán kelek, vár a Duna…

Ébredést követően az ereszcsatornán kopogó eső hangja kanyarint szomorkás grimaszt a szájszélemre.

Nem vagyok papírból, nem is a csendesen szemerkélő eső zavar, inkább csak a meredek töltésen való le-fel csúszkálás, valamint a part menti, eső áztatta kövezés csúszós, agyagos réteggel borított felülete (nevezzük korcsolyapályának) aggaszt némiképp.

Hezitálok kicsit, majd egy jó erős fekete beborítása után a már este összepakolt motyót rendezgetem a kocsiban. Indulás…

Szerencsére az odaút sem unalmas, hiszen mint mindig, most is csoda dolgokat képes festeni az égboltra a viharos őszi reggel. Szerintem elképesztő hangulata van.

Viszonylag kevés esővel sikerül abszolválnom az odautat, ami jó jel, azonban még mielőtt leállítom a motort, erős zivatarszerű zuhé kezdi szórni rám az áldást. Közel másfél órára kényszerít az autó karosszériáján belülre a mostoha időjárás. Az ülést hátrahajtva, talán kicsit el is bóbiskolok a halkan duruzsoló rádió megnyugtató szavára.  Már teljesen világos van, mikor úgy vélem már csak a sárguló platánfák halódó lombozata szórja rám az eső maradékát. Kezdődjön a móka…

Szerencsére nem kell versengeni a helyekért, egy lélek sincs a parton, így hát szabadon választhatom meg hová is üljek. Mindenképpen lépcső közelében tervezem, ami nagyban segíti a málhával való közlekedést, és lehetőleg az alsóbb szakaszt megcélozva, hiszen itt az alacsony vízszint ellenére is van még olyan mélység, ami tarthatja a halat.

Néhány szó a csalogató finomságról, amit használni fogok…

Úgy döntöttem egy sajtos ízvilágú, mégis alapjaiban édeskés, kicsit kekszes illatra hajazó, élénk pirosas keveréket fogok használni. Alapból nem kevernék ilyen feltűnő színt, hiszen eléggé lehűlt már a víz, és jelenleg kristálytiszta, szóval egy sötétebb tónusú, barnás, sárgás elegy vélhetően jobban működne. Viszont úgy számolok, hogy a versenyen nagy általánosságban sötétebb színekkel fognak dolgozni, és talán jó lehet, ha a bejutatott csalogatóanyag-tengerben, az én harsány szemcséim vonzóbb hatásúak lesznek. Ennek okán most is ezt a koloritot használtam. Annyiban módosítva a dolgot, hogy kicsit nagyobb mennyiségű barna agyag került a mixbe, ezzel tompítva az esetleges rikító hatást. A sajtos vonal erősítése végett kevertem hozzá sajtlisztet pluszba, valamint sárga és piros süllyedő angolmorzsa tarkította még a masszát. A korábban fel-felbukkanó dévéreknek kedveskedve került még néhány marék szemestakarmány is hozzá, főtt búza formájában.  Előző este már eggyé gyúrtam az említett alkotóelemeket, aminek köszönhetően a szemcsék kellő mennyiségű víz felvételét követően optimális nehézségűre és méretűre dagadtak. A helyszínen még egyszer jól átkevertem, így tökéletes állagot kapott.

A mai napra szánt 1 liter csonti pedig főként a kosárba való töltés idején kapott nagy szerepet, a fokozott csalogató hatás elérésében.

Mire mindennel elkészültem és a helyére került, addigra alig néhány perc választott el a 8 órától.

Egyetlen bottal tervezem végighorgászni a napot, amit a lehető legpontosabb módon, a fixen helyben tartott 215 g-os kosárral és a megfelelő távolságra kiakasztott zsinór együttes kombinációjával igyekszek kieszközölni. 

Alapozás után, ütemes peca…

A közel 1 dl űrtartalmú kosárba igyekszek lazán beletömni az etetőt. Kezdésnek csupán addig van szükség egyben tartani a csomagot, amíg a „fémmonstrum” az aljzatra nem ér. Ezt követően néhány másodperc elteltével, két erős rántás segítségével biztosan megszabadulok a tölteléktől. Ezzel a módszerrel alig néhány perc alatt kis területre koncentrált etetőanyag-szőnyeget hozhatunk létre, amit később az ütemes 3-4-5 percenkénti dobálással könnyedén tudunk pótolni, ezzel folyamatosan fenntartva az etetésre érkező halak érdeklődését és táplálkozási kedvét. Elegendő mennyiségű eledel bejuttatása után érdemes kisebb beltartalmú kosárra cserélni a régit, figyelve arra, hogy annak alapsúlya ne változzon.

Így kezdtem a mai horgászatot is… aminek hamar meg is lett az eredménye, 4 db csodálatos, inkább átlag alatti, mint sem feletti GÉB formájában. :-) Ennyit tudtam felmutatni az első negyedórát követően…

Aztán valami olyan kezdődött, amit míg élek nem felejtek el…

Megérkezett az első hal, mi más, mint márna. Nem éppen gigászi, de a méretet legalább felülről veri.

Hamar útjára engedem a harcos kis fenevadat és lendítem vissza a felcsalizott horgot, ahová való.

Próbálom tartani a 4 perces ütemet, ezért az órámra pillantok, mikor újra a spiccre szegeződik a tekintetem, az azonnal élesen jobbra fordul és határozott rángatásban teljesedik ki. Nem kellett 3 percet sem várni, máris itt az újabb bajszos. Hasonló a méret az előzőhöz, gyakori fejrázás mellett terelem őt is a merítő felé.

Vélhetően egyen méretből álló csorda keveredett elém, hiszen a következő 20 percben legalább még 4 ilyen marci ugraszt ki a székből. Nem mintha nem szórakoznék kellőképpen, de úgy döntök, megnézem keresgél-e néhány méterrel az etetés epicentrumától lejjebb magányosan táplálkozó tekintélyesebb méretű egyed.

Ilyenkor, hogy ne húzzam még jobban szét az etetést, csak üres kosárral dobálok, ha ott van, akit keresek, az megtalálja a neki szánt csonticsokrot. Jelentem senki sem volt ott…

A következő kitekerést követően, immáron ismét töltve pöccintem vissza az eredeti helyére a végszereléket.

Legalább 5 perc telik el, lassan ideje lenne újra tölteni, amikor nyúlok a nyélért, valami elhúzza a bot hegyét, majd billenti a botot is hozzá. Végre egy izmosabb testesebb jószág reménye csillan fel, azonban nemhogy nagyobb, talán az eddigi legkisebb márna hisztizik a horgon.  Vehemenciája bőven nagyobb fajtársa vízióját festette lelki szemeim elé a kapás pillanatában. Természetesen ő is visszanyeri a szabadságát…

Ezután két gyors, elrontott kapás árnyékolja be az eddigi jó sorozatot, lehetett volna paduc is a villámgyors ütések miatt, ám én mégis márnára tippelek ezúttal. Minden bajszosnak jól akadt eddig a horog, ezért úgy döntök, nem kötöm hosszabbra az előkét. Hamarosan újabb kemény, határozott ütés érkezik. Kézbe veszem a nyelet és érzem, hogy ennek bizony már utána kell lépni. A kiakasztott zsinór miatt nem sok mozgásterem van, ami a madzagadagolást illeti, így a lefelé haladó állat után kell bugdácsolnom a köveken. Persze ki is akaszthatnám a zsinórt, de lusta vagyok újra kihúzni a szereléket a kimért távra.

Mivel, sajnos nem a mai nap vad harcosainak szánt előkét hoztam magammal, muszáj finoman bánnom a meg-megugró hallal. (Sajnos később még lesznek emiatt problémáim...)

Végül sikerül megszelídíteni őkelmét, szerencsémre most combosabb, vaskosabb uszonyost fotózhatok.

Bízva abban, hogy az első kisebb egyedekből álló rajt felváltotta ez a méret, hamar állványra teszem ismét a pálcát. A kapás nem marad el, de megint nem a várt méret „kilincsel az ajtón”.

A következő órában némiképp hanyatló intenzitással, változó méretben jönnek a halak, semmi más, csak márna…

Már legalább 15 perce hiába frissítek, jelét sem mutatják, hogy itt lennének. Úgy döntök ideje valamit nekem is betolni az arcba, ezért egy jó hazai szendvics után kezdek kotorászni a táska mélyén. Ekkor a borulni készülő állványon egyensúlyozó bot nyele elkezdi verdesni a lábam. Megragadom a végét, de mire felvenném a kontaktot, már csak a kosár súlyát érzem a szerelék végén. Megtépett a piszok.

Persze alap, ha egy pillanatra nem figyelsz, azonnal akció van.

Kaja projekt sztornó… 100% összpontosítás… Ismét.

Tűzöm a szokásos 2 fehér, 1 piros csontikombót és már dobok is. Még le sem tudtam tenni a feedert, már a kezemben érzem a bődületes ütést, ami azonnal ellentmondást nem tűrő, folyamatos húzásba csúcsosodik ki. Szinte vágtázok a partoldalban a „gyorsvonat” után, ami egyszer csak megáll… csak sajnos nem úgy, ahogy kellene. Akadót fogott a bestia. Próbálok játszani, kimozdítani a kosarat, tudom hogy nincs sok időm, mert a vékony fluorót hamar megszaggatja. Mivel érzem, hogy még rúg, úgy döntök, adok neki zsinórt, amivel ha néhány métert elúszik, akkor talán sikerül ellentétes mozdulattal kiemelni a kosarat a kő szorításából.

Sajnos hiú ábránd… Végül erőteljesen megcibálom, aminek eredményeképpen a kosár kifordul, de a zsákmány az előkével együtt odavész. 

Jöhet a gyors szervíz… ismét csak a vékony előke kerül fel, merthogy továbbra sincsen más. Ostorozom magam emiatt kellőképpen, de ezt a napot már tutira így kell lehoznom.

Tudnám még fokozni és ragozni a dolgot, de a következő 3-4 halhoz sincsen semmi közöm. Brutális kapás, majd szakadás a vége. Lassan ott tartok, hogy visszasírom a délelőtti méretet.

Vagy inkább úgy döntök, van előttem elég hal és a kezemben van a távolság, talán tudok annyira pontos lenni a továbbiakban, hogy kivehetem a klipszből a zsinórt. Bízom abban, hogy jön még termetes jószág, amit így már könnyű szerrel becserkészhetek. Végül emellett teszem le a voksom.

Kezdünk erősen belefordulni a délutánba több intenzív záport követően. A gyengélkedő Nap sugarai is végre utat találnak a gomolygó felhők között, ha csak egy rövid időre is. A halak kapókedve némiképp csökken, több idő telik el egy-egy kapás között, de a hatékonyság a korábbihoz képest hatványozottan jobbnak mondható. Mindez köszönhető a szabadon futó zsinórnak. 

Vegyesen érkeznek a különböző méretű marcihalak, továbbra is jól szórakozom, serényen gyűlik a darabszám…

Általában nem szoktam adatokat írni az adott napi pecáról, de a közelgő verseny miatt most felírtam néhány dolgot, ami talán jól jöhet a későbbiekben. Ezek között a jegyzetek között szerepel a mai napon fogott halak fajtája, és egyedszáma is. Egy gyors összesítés alapján kiderült, hogy délután 4 órához közeledve 36 db megakasztott, megmerített, és elengedett márnánál tartok. Éreztem, hogy nem keveset szákoltam, de azért ennyire bevallom, nem számítottam. Maximum 5-ig terveztem a mai horgászatot, és az eddigiek alapján bíztam abban, hogy elérem, sőt meg is haladom a 40 db megfogott torpedót a maradék szűk 1 órámban.

Kínkeserves erőlködés vette kezdetét, hiszen nemhogy 5-kor, de még este 6-kor is ott gubasztottam az átkozott tripod mellett, azért hogy legalább az a nyavalyás 40. rózsahal végre horogvégre kerüljön.

A nap eddigi történései alapján legrosszabb rémálmomban sem gondoltam, hogy ilyen fogási mutatók mellett, több mint 2 órámba telik a maradék 4 hal megfogása. Azért utólag belegondolva, kellemes gondok voltak ezek. Mit nem adnék most ilyen problémákért… :-)

Végül, ha nyögvenyelősen is, de sikerült behúzni a bűvös számot, ami egyben a „kilépő hal” szerepét is betöltötte. Igaz az utolsó három, alig 15 perc alatt jött, tehát megint elindult egy sorozat, ami ki tudja meddig tartott volna még. Mindenesetre, nekem mára pont elég volt ennyi a jóból.

Összegezve a napot: változó időjárás mellett, az egy napon valaha megfogott legtöbb márnát sikerült szákba terelnem, ami elképesztően jó érzéssel tölt el! Bár hozzátenném, korábban volt olyan pecám, ahol a darabszám „csak” 25-28 közé tehető, viszont a maival ellentétben azok mind-mind szép nagy böszme disznók voltak. Természetesen, amit a nekik szánt vastagságú előke birtokában sikerült is egytől egyig partra terelni. (Amatőr :-) :-) :-)) Legalább 8-10 hallal többet foghattam volna, ha a másik tekercset teszem a dobozba. Ma ezen múlt, hogy a nagyja köszönés nélkül mondott idő előtt búcsút.

Bár szeretném, hogy legyen még ilyen alkalom az életben, amikor ennyi hallal hoz össze a sors, de a lelkem mélyén tudom, hogy nem, vagy csak nagyon kevés ilyen lehetőségem lesz javítani a rekordon. Azért próbálkozom még… :-)