Októberi márnadömping a Dunán…

Borzasztóan korán van… A Hold még teli pofával vigyorog rám, miközben több körben pakolom a kocsi hátulját motyóval. Nem pergetni készülök, tripodnak, vödröknek és horgászszéknek keresem a helyét a csomagtartóban. Dunai, remélhetőleg márnás, vagy inkább sok-márnás kalandra készülök ezen a kimondottan hűvösre sikeredett októberi hajnalon. Néhány éve már nem márnáztam, ennek okát nem igazán tudom, talán simán csak nem volt kedvem hozzá. Most azonban valahogy újraéledt a tűz bennem, ilyenkor viszont menni kell. Olyan helyet választottam célállomásként, amit nem igazán ismerek, de korábban, sok-sok éve tettem errefelé néhány próbát, és az akkori élmények azóta is élénken élnek bennem. Legalább másfél óra autókázás vár rám, így a frissen főzött fekete igencsak jó szolgálatot tesz utam során. Kanyargós, kihalt, erdős részeken vezet az utam a kiszemelt hely felé, ezekben a pirkadat közeli órákban egy percre sem lankadhat a figyelem, ugyanis a sűrű erdők teremtményei őzek, rókák és borzok sziluettjei rendre felbukkannak a reflektor erős fényében. Még a sötétség az úr, mikor rákanyarodok az ártéri erdő porszáraz, kanyargós, gödrös útjára. Próbálok emlékezetből visszatalálni arra a helyre, mely anno már szolgált sikereim helyszínéül. Van bennem némi bizonytalanság ezügyben, ezért árgus szemekkel figyelek mindent, hátha valami támpontot ad és megerősít a jó irányt illetőleg. Elsőre odataláltam…

Csakhogy van egy kis bökkenő. Nemrég kialudt tűz füstjét érzem, majd pillantom meg a fák mögötti sóderen. Hiába a korai érkezés már foglalt a „helyem”. Sátorral, sok bottal foglalják a partszakaszt… Van egy bizonyos embertípus, aki simán beülne melléjük, de én nem vagyok ilyen. Szeretek is magam horgászni, és másokat sem szívesen zavarok a pihenésre szánt idejükben. Visszaülök a kocsiba és egy szendvics elfogyasztása közben bújni kezdem a maps-et. Mivel nem sok érdemi információt sikerül kiszednem belőle, gyalog indulok feltérképezni és megtalálni a leendő horgászhelyemet. Nem is mondtam még… hétvége van. Mivel szerintem 10 éve nem voltam szombati, vasárnapi napon sehol horgászni, az a meglepetés ért, hogy minden beállóban kocsik parkolnak, utasaik pedig vagy már nyomják a feedert, vagy épp a tábor felállításán ügyködnek. Na, pl. ezért nem járok hétvégén horgászni sehova! Közel 20 perce ténfergek a parton és a megmaradt helyek közül próbálom megtalálni a legideálisabbat. Szerencsére a nap első sugarai adta derengés már szépen mutatja a kissé egykedvűen folydogáló Duna felszínén a különböző mederalakulatok által megtört vizet és persze a sodorvonalat. Ja, meg ha lenne halfordulás, akkor persze azt is, de itt most ilyesfajta segítséget nem kapok az „öreglánytól”. Végül talán már kicsit megalkuvó is vagyok, mikor végre rábökök, hogy talán ez a rész megfelelő lehet. Döntést követően sietős léptekkel haladok a kocsi felé, mert egyre-másra érkeznek az újabb és újabb horgászok. Lesz-e márnadömping azt még nem tudom, de hogy horgászból az van, az már most fixen megállapítható. Sajnos kocsival nem tudok elég közel jutni a kiszemelt helyhez, illetve megpróbálhatnám, de kereket cserélni nem sok kedvem van egy esetleges defektet követően, így hát marad a málházás… Ezekben a pillanatokban szintén visszasírom a pille könnyű pergető felszerelést. Cipekedés közben van időm morfondírozni… Tudom, hogy egész évben ilyen alacsony a Duna, de akkor is fura és egyben borzasztó is így látni szeretett folyónkat. Konkrétan oda készülök pakolni, ahová normál esetben dobálni kellene ilyenkor. Nincs ez így jól… Csak remélni merem, hogy azért a jövőre nézve nem ez lesz a tendencia. Na de vissza a pecához, ha már végre partot értem. Nem számítok nagy hajóforgalomra, vagyis leginkább azt gondolom, hogy a mai napon elhaladó uszályok száma a nullához konvergál majd, így nagyon közel merészkedek a vízhez, illetve a Korum tripod első két terpesztője bőven a vízben van, ehhez mérten a többi cuccom is a közvetlen környezetében kerül elhelyezésre. Kristálytiszta és néhány méterig egészen sekély a rész, készültem is erre… Szerettem volna melles csizmát is hozni, de mivel az egér kirágta, én meg trehány módon nem vettem még újat, maradt hát a gumicsizma. Valameddig ez is megoldás lehet, hogy begyalogolva csalni tudjak a dobások távolságán, ha a helyzet úgy kívánja. Hamar összetolom a Mantákat és megkapják a monoval töltött tekerőket is. Egy kötés itt, egy kötés ott és máris csatasorban állnak az erős folyóvízi pálcák. A kajával szerencsére nem kell már bíbelődnöm, mert azt előző este gyakorlatilag készre kotyvasztottam. Van benne egy kis sajtos, némi fokhagymás mandulás etető, néhány csomag fahéj és vaníliás cukor, epres pellet bőven, ami piros színével igazi feltűnő nagyszemcsés adalék lesz a keresgélő halak számára. A nagy vödörnyi csalogató anyaghoz már csak a még didergő, kissé álmoskás csontkukac kerül hozzá. Nem szabad vele spórolni ilyenkor, mert ha no csonti, akkor no party! Meg is kapja a litert a mix…

Lendülnek az első dobások… Mivel nem vagyok itt ismerős, kereső-pecával nyitok. 150g-os, kisebb űrtartalmú kosarakkal kezdek, és nézegetem a távokat, mi az a távolság, ahol még fixen megáll. Plusz keresem azt is, merre tartózkodhatnak a halak éppen. Amint összeáll a dolog, azt tervezem, hogy klipszbe kiakasztott zsinórral folytatom majd a pecát. Alig telik el néhány perc, a balos botra érkezik egy bődületes kapás, a bot lefelé, ezzel egyidejűleg a szám felfelé kezd görbülni hasonló íven. Elég jó jel, ha ilyen hamar érkezik is az első hal. Akasztást követően az amúgy sem csontra húzott féken tovább nyitok, a bottal együtt szépen kontrollálják a horgon lévő hal kirohanásait. Majd érzem, ahogy pattan a zsinór és egyszer csak megkönnyebbül… Vélhetően egy víz alatti tárgyon pattant a madzag, így sajnos elvesztettem a halat. Sebaj, ilyen nyitány után kár keseregni, hiszen előttem a nap, a halak is megvannak, és vélhetően az étvágyukkal sem lesz gond. Gondoltam én… A következő 2 órában legyezőszerűen, több távon pásztáztam végig az előttem húzódó pályarészt, de érdeklődő több sem akadt. A franc se érti… Végül megelégeltem, összepakoltam a cókmókot, és arrébb költöztem. Talán egy 50 méterre távolodtam az előző helyemtől, viszont korábbi tapasztalataim alapján már ennyi is elég szokott lenni ahhoz, hogy egy teljesen új nap kezdődjön. Sikersztori lenne, ha ez most is így lenne, de sajnos egyelőre nem lett az. Szórom és szórom a semmibe…10 óra van, és azt az első-dobásos kapást leszámítva hallal még nem volt dolgom a mai napon… Mitévő legyek??? Úgy döntöttem, a balos botot egy hosszú, de kényelmes dobást követően kiakasztom arra a távra és elkezdem 4-5 perces ütemben, nagyobb űrtaralmú kosarakkal szórni a fix pontot. Az előke hosszát is tovább növeltem 150cm-re, meglátjuk így mire megyek. Bíztam benne, hogyha mégis van a környéken hal, akkor előbb vagy utóbb csak feljön az etetési sávon. A másik botot továbbra is keresőn hagytam… Az 5. dobás csobbant az új struktúrában, amikor… A keresőbotot éppen frissítést követően lendítettem dobásra, és ekkor az állványon feszülő feedert valami eszeveszett módon elkezdte ütemesen rángani, majd a bot görbületben maradt - mindez a másodperc törtrésze alatt. Mire felfogtam az egészet, a dobást követően visszatekert néhány tekerésnyi zsineget szintén ilyen gyorsan kéri le a dobról és szinte csattan a zsinór, ahogy a klipsz egy pillanatra megálljt parancsol. Na itt fogtam fel, hogy talán nem csak szemmel kellene követni az eseményeket, hanem cselekedni sem ártana. Öregszem, és az Evo-t sem akartam csak úgy eldobni, ezért mire azt biztonságba helyeztem, a botvéget konkrétan kihúzta a kupakból és elkezdte átcibálni az állványon… lehet ám, hogy itt ismét tátott szájjal néztem az eseményeket, mert mire közelebb léptem, már állványostól a folyóban úszott a bot. Na, ami ezután történt, talán azon agyaltam a legkevesebbet… ruhástól, csizmástól rohantam be utánuk… egészen derékig kellet begázolnom, hogy a bot legvégét még elcsípjem. Mázlim volt… Kezdődhetett a fárasztás… Ameddig eltartott a küzdelmünk, addig szinte fel sem fogtam, hogy a 15 fokos Dunában állok göncöstől, és mivel váltóruha híján vagyok, a kinti 8 fok sem lesz túl komfortos majd. Esküszöm nem vagyok egy lassú felfogású gyerek, de ebben a néhány percben igazi mafla képet festek magamról. Egy szó, mint száz, sikerült merítőbe terelni a bot-tolvajt. Némiképp vigasztalódhattam azzal, hogy végre megvan az első halam, és nem is feltétlenül a megszokott átlagmérethez volt sorolható.

Kissé libabőrös combokkal (nem az izgalomtól), de tovább folytattam a pecát, még ha kissé alulöltözötten is. Mázlim, hogy a következő fél órában az az egy bot is kellően megdolgoztatott… 8 vagy 9 kapás érkezett ezalatt, pofás márnák és tetszetős koncérok formájában. Konkrétan ki is melegedtem…Később volt pár perc nyugi, amit arra tudtam fordítani, hogy a másik botot is aktív társához igazítsam. Megkapta a hosszú előkét, és a nagy, 0,8-as űrtartalmú kosarat, valamint a 43m-en kiakasztott zsinórt.

Na, innentől kezdődött az orosz rulett… Volt bennem némi félsz, hogyha maradnak ezek az intenzív és dobást követő gyors kapások, akkor igazi hazárdjáték a kétbotos peca. De mivel „éhes voltam”, sok halat akartam fogni, kockáztattam. Nem bántam meg… Olyan peca kerekedett a következő néhány órában, amiről minden dunai feederes álmodozik az ősz közeledtével. Eszméletlen jó kapások, és még annál is izgalmasabb fárasztások színesítették a napomat. Számtalan hal kikérte a zsinórt a klipszből, volt olyan is, hogy esélyem sem volt kiakasztani azt, ilyenkor tépték az amúgy kicsit sem vékony előkét. Mint említettem, a márnák mellett igen nagy számú koncér is színesítette a palettát. Jellegzetes fejrázással a bevágást követően mindig hamar elárulja magát. A hozzá tartozó súly pedig - anélkül is, hogy megpillantanánk - hamar bekategorizálja a méretét. Nem egy, fajtájának kivételesen szép egyede is tiszteletét tette egy gyors fotó erejéig ebben a néhány órában. A sok szépség mellett akad egy számomra különösen kedves is. Már fárasztás közben is éreztem, hogy nem az aprajából való. Persze a koncér fogása csak akkor biztos, ha már a merítő öleli. Sajátossága ugyanis, hogy a partmenti zónában szeret kereket oldani. Ez a hal azonban nem csak megmutatta magát, hanem egy-két fotót is engedett csinálni magáról, mielőtt ismét útjára engedtem. Mérleg híján csak a centit tudom, az pedig 57-et rajzolt.

Szerencsére már kevésbé ritka, ám védett halunk a koncér, vigyázzatok tehát rá mindenképpen, ha összefuttok vele. Na jó, nem volt végig kolbászból a kerítés… Jött egy olyan óra - vagy inkább másfél -, amikor csupán 15 percenként volt kapás. Mondjuk legalább volt időm egy kicsit gyönyörködni az októberi Duna-menti tájban… Az ősz csendesen rátelepedett a Dunára. A szemközti oldal fáin már alig maradt levél, de ami még őrzi helyét az ágakon, színes foltokkal festi meg a tájat. A víz nyugodt tükrén visszaverődik az ősz minden árnyalata, és van valami egészen különleges, megmagyarázhatatlanul békés hangulata az őszi Dunának. Horgászként pedig talán még közelebb kerül ehhez az ember: a csend, a víz mozgása és az őszi táj együtt olyan pillanatokat ad, amiért újra és újra érdemes leülni a Duna partjára.

Ahogy fordultunk bele a délutánba, úgy jöttek egyre combosabb marcik. Elképesztő bot-csavarós kapások, és orsó-recsegős fárasztások aranyozták be a délutánt. Ilyen felvezetést követően mondanom sem kell milyen reményekkel vártam, hogy a Napkorong elérje a horizontot. Szinte láttam lelki szemeim előtt, hogy az igazi fenevadak majd csak ezután érkeznek… Nem így lett… Az utolsó egy órában a nyekergő fékek helyett az éjszakai pihenőre vonuló varjúsereg lármája hallatszott csupán. Persze hiányérzetem, ha akarnám sem lehetne, merthogy tényleg annyi halat fogtam ma, ami máskor egy egész szezonra is elég lenne, köztük igazán impozáns darabokkal, szóval köszönöm Duna ezt az októberi márnadömpinget…

DUNAI KALAND...

Gyönyörű, színpompás ősz van… ráadásul szerencsénkre szép hosszúra is sikeredik…
(Na jóóóó, nem! Vasmarkú, fagyos, makacs tél van, de olyan jó visszaemlékezni, és mivel most éppen van kedvem írni, ezért gondoltam firkantok valamit a blogra, visszaemlékezés gyanánt.)
Szóval folytatom:
Mondanom sem kell, hogy nekünk horgászoknak ez az időszak nem csak a színesedő táj szépsége miatt, vagy éppen az alacsony fűtésszámla miatt jó igazán. Talán nem mondok nagy újdonságot, ha azt mondom: ilyenkor a lehetőségek tárháza számunkra szinte végtelen, legyen szó békés, vagy ragadozó halas horgászatról. Ez idő tájt kezdődik a márnázás igazi időszaka is… Az előző esztendőben néhány belvárosi pecát leszámítva nem igazán foglalkoztam a marcik megfogásával, idén ennél picit talán jobb a helyzet. Régen volt már ilyen, de most nem a korábban megszokott helyek felé vettem az irányt, illetve vettük, merthogy Halbogár barátommal kezdtünk új utakat járni. Kalandozni indultunk, és azért az általában nem szokott rossz lenni… Hosszas keresgélést követően találtunk is egy ígéretesnek mondható szakaszt. Elsőre közösen kezdtük faggatni a részt, és már az a próbálkozás is jól mutatta, hogy bizony van potenciál a dologban. De valami mégis hibádzott. Fogtunk márnákat, koncérokat, és vésett ajkú paducból is került néhány horogvégre a nap folyamán, az örömünk azonban mégsem volt igazán felhőtlen. A szeptemberi, októberi időszakban rekordközeli, alacsony vízállás dominált mindvégig. A laposabb részeken horgászóktól ilyen esetben meglehetősen nagy dobásokat igényel ez a szélsőséges körülmény.

Mivel extra erős botok híján vagyunk jelenleg, éppen, hogy csak nyaldossuk a távoli, mélyebb, jónak hitt részek határát, ahol tippünk szerint a termetesebb halak járnak. A maximális dobástávunk mezsgyéjén kezdődik egy elég markáns, mély árok, aminek én még egyszer-egyszer meg is tudom dobni a peremét, de Tomi nem. Ennek okán a különbség eredményességben elég szembetűnő. Lényegesen többször, és jóval testesebb dunai halak jelentkeznek nálam. Ennyit számít az a plusz néhány méter. A sok spiccet rázó jelentkezőből viszont elég keveset tudok csak fogott halra váltani. A kapás után az akasztás rendre ül, meríteni viszont sajnos csak ritkán kell. Az ok igen egyszerű. Az árok rézsűjén vastagon meg van telepedve a vándorkagyló, ami a nálunk lévő legvastagabb fluorocarbon előkéket is rendre elmetszi. A márna köztudottan úgy védekezik, hogy azt a bumszli vasaló fejét túrja bele az aljzatba, ha szerencsénk van, akkor épp csak sérül a zsinór, ha nincs, akkor azonnal pattan. Hát itt bizony leginkább pattant. Ennek kiküszöbölése okán hiába is emeltem már szinte lehetetlen magasságba a botot, hasztalannak bizonyult ellenük. Szóval mint említettem, fogtunk szépen, de számos halam lépett meg az előkémmel együtt idő előtt. Pedig érzetre combos jószágok is voltak köztük. A következő alkalommal Tomi nélkül vágtam neki az üvöltő széllel fűszerezett napnak. A vízszint pont ugyanolyan alacsony, ha nem sekélyebb, mint legutóbb. Ennek leküzdésére most magammal cipeltem a nyári melles csizmámat, és bizony nem is féltem használni. A partra cuccolást követően szinte azonnal ugrottam is bele a kantáros hacukába. Első körben bot nélkül sétáltam be a letisztult, a szél által meglehetősen felkorbácsolt folyóba. Ballagtam-ballagtam előre addig, még derékig nem ért a víz, ekkor megállva visszafordultam és elégedetten nyugtáztam, hogy legalább 8-10 méter extra dobástávot nyerhetek így. Szóval a távolság-gond egycsapásra megoldódott. Azonnal kirongyoltam a vízből és rögtön a súlyos, tömött kosártól bólogató pálcával a kezemben fordultam vissza, és lendítettem is. Jó helyen voltam...

Bár ennek az igazolása egy ideig váratott magára… Több, mint egy óra telt el egyetlen árva pöccintés nélkül. Kitartottam az elméletem mellett, miszerint jó spoton csücsülök, így rendületlenül tovább szórtam a csontival gazdagon megspékelt etetővel degeszre nyomkodott rácsos kosarat. Cimborám kérdésére, hogy miként alakul a peca, ment is a tömör egyszavas válasz! FOS! Merthogy ezidáig az volt. Az ezt követő 15 percben aztán 3 vízig húzós kapásom volt, ahol a bevágást követően mindannyiszor beleállt a bot a halba, majd ellentmondást nem tűrően elindult a sodrásba, zárásként pedig valahányszor pattant a zsineg. Füstölt az agyam. Az előző alkalomból okulva, lényegesen vastagabb és kopásállóbb madzaggal készültem a mostani horgászatra, de ez is hasztalannak bizonyult. Ideje volt kezdeni ezzel a helyzettel valamit… Az autó hátuljában szerencsére ott lapult az egyik csukás motyó, minek orsóján 23-as fonott volt csévélve. Gondoltam miért ne?! Vágtam is belőle egy jó méteres darabot, és kötni kezdtem rá egy vaskos 6-os méretű kampót, szóval nem apróztam el a dolgot. Dobást követően szinte alig pihent meg a botspicc, máris újabb erős cibálást kellett elviselnie. Az új felszerelés már elsőre jól vizsgázott, és merítő fölé sikerült húzni vele az első barbust a nap folyamán.

A közel 60 cm-es forma morcosan elégedetlenkedett a gumis merítő ölelésében. Innentől aztán beindult a nagyüzem… Na, azért nem kell azt gondolni, hogy 3 percenként hajladozni kezdett a spicc…mert nem. Mivel nem akasztottam ki a zsinórt, így a megdobott távolság rendre változott. Az „össze-vissza” érkező kosarak miatt érthető módon nem alakítottam ki fix etetést, ezért a pondróval rogyásig töltött horog csak úgy várta, hogy kvázi a semmiből rátaláljon 1-1 porszívó szájú. A kapások sűrűsége így csupán óránként 3-4-re tehető. De azok álomba illőek voltak. Egy idő után elkezdtek a márnák mellett a koncérok is megjelenni a törés szélén. Szerencsére nem azok a szép kicsik, hanem azok a csúnya nagyok jelentkezgettek, és tették változatossá a pecát. Először csak felváltva jöttek a két faj egyedei, majd a délutánba fordulva talán már több volt a királyhal, mint a barbus… Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szórakoztam jól. Néhány szebb rózsahal már elég rendesen megdolgoztatta a felszerelést a fütyülő szélben.

A halkan cicergő orsó duruzsoló hangja azonban rendre meg-meg melengette a lelkem. Az igazán szép trófea azonban még váratott magára. A naplemente közeledtével aztán ismét a márnák kezdek dominálni a megdobált területen, és szerencsémre a zsákmányolt pikkelyesek mérete is centiről-centire növekedni kezdett a hunyorgó, vörösen izzó őszi Nap fényében. Mint miden valamirevaló történetnél, úgy itt és most is a végére marad a csattanó… A nap hala, amire egész nap vártam, hogy végre kidugja bajuszát az árok partjára, végül egy erőteljes bólintással bejelentkezett. Mire a bothoz értem, az orsó már folyamatosan dobta a zsinórt lefelé magáról, tökéletesen engedelmeskedve a hal diktálta ütemnek. A kapás láttán is már jó halnak tűnt, de harcosságát a nyél kézbevételét követően mutatta meg csak igazán. Mondanom sem kell, nagyszerű fárasztást követően tudtam csak megszákolni őkelmét. Feederes pecán bizony régen éreztem magam ennyire jól. A szélnek mondjuk lehetett volna kicsit kevésbé fagyos a lehelete, úgy talán komfortosabb lett volna érzetre, de inkább befogom és nem panaszkodom.

Természetesen az utolsó fogás koronázta a napot, de enélkül is hibátlannak mondható etapot sikerült zárni. Pár képet küldtem kedvcsinálónak Tominak, hogy pezsdüljön a vére és kedvet kapjon egy néhány nappal később elkövetendő portyára. Elértem a célom… mentünk még!
Köszi a figyelmet…

Tavaszi seggelések…

 

Előző évben többször is elkövettem azt a hibát, hogy akkor is erőltettem a ragadozó halak megfogásának szándékát, amikor az finoman szólva sem halmozott el pozitív élményekkel.

A tavasz is nehezen és némiképpen döcögősen indult, meg persze a késő nyári, ősz elejei fogások sem mindig kényeztettek kellőképpen.

Vagy csak az én igényeim nőttek hirtelen, már nem is tudom igazán eldönteni.

Mindenesetre rendületlenül erőltettem a dolgot, kár volt… Hiszen lett volna bőven más alternatíva is!

Legtöbbször fogtam ugyan, de a megszokotthoz képest sajnos viszonylag keveset és a méret sem volt mindig éppen kielégítő. Ennek okán sokszor nagyon nyögvenyelős X-ek kerültek a naplóba.

Mindezt persze álszentség lenne panaszkodásként legépelni, mert az év nagy részében sikerült beletenyerelni rendszeresen bomba pecákba is.

Azonban tanulva a hibákból „húszhúszban” kicsit más stratégiát kívánok követni.

Nem erőltetem, ami épp nem megy igazán!

Ezen a mezsgyén haladva alakult úgy a tilalmakkal kevert-kavart mostani tavaszom, hogy több alkalommal is a feederek mellett ücsörögve gyűjtögettem a horgász élményeket a pergetés helyett.

Nem bántam meg, hiszen mindenkinek jót tesz időnként a változatosság…

 

Első, „DÉLI” kaland…

 

Ebben az esztendőben váltottam először országos jegyet, ugyanis némi matekozás után hamar rájöttem, hogy kis hazánk különböző vizein barangolva bizony a sokszorosát költöttem korábban a „majdnem, hogy mindenhova IS jó zöld papíros” áránál! Viszont a mostani zsugával a zsebben még nagyobb a szabadság, így idén több, új, még ismeretlen vadvízre vagy a korábban látogatott folyók különböző, még felderítésre váró szakaszaira is ellátogathatok gond nélkül.

Igyekszem is élni ezzel a lehetőséggel…

Így esett, hogy a fővárosi Dunát elhagyva, Tomi barátommal elcsalinkáztunk egy délebbi, még fel nem fedezett szakaszra, ami Zsolt cimboránk jóvoltából került a látóterünkbe. Ő szép halakat fogott ott már március legelején, s mivel így megvolt a kellő löket, próbát tettünk mi is a környéken.

Az időnk napsütötte, bár kissé hűvös volt még, pláne hogy a halak sem dolgoztattak meg minket különösebben. Viszont határozottan jó nap volt. Nem is vágytam másra, mint ott üldögélni a folyó partján, körülöttünk az éledező természettel. Meg persze azt a néhány valamire való kapást igyekeztem halra váltani, ami beesett a nap folyamán. Ennyi már elégnek is bizonyult a boldogsághoz!

Jót sztorizgattunk Tomival a korábbi „nagy” közös horgászatainkról. Remek nap volt…

Tavaszi hérics

Maradékból RSD…

 

Az „öreglányos” kaland után néhány nappal, a még ott bekevert etetőanyag maradékának elhasználásán törtem a fejem. Nem akartam megint a nagy folyó partjára menni, inkább egy jóval gyorsabban melegedő alternatívát kerestem a mozgalmasabb peca érdekében.

A hozzám közel lévő RSD jó választásnak tűnt elsőre.

Korábbi, aktívabbnak mondott, rezgőspicces időszakomban néhányszor ellátogattam oda pontyozni, keszegezni. Csupa jó emlékem van onnan…

Gondoltam, hát felelevenítem…

Az előző néhány nap szeles, borongós időjárása egy csapásra szelídülni látszott. Kisütött a nap és a bontakozó leveleket sem gyötörte már a csalafinta tavaszi lehelet. Bepattantam hát a kocsiba és alig 20 perc múlva már vizslattam is a víz felé meredő spiccet. Talán csak négy órát töltöttem a parton.

Viszont az idő rövidsége ellenére is bizton állíthatom, nagyon rég nem dévéreztem ilyen jót.

Akciódúsra sikeredett a délután. A végére koronaként még ugyan örültem volna egy pontyocska megfogásának is, de a virágzó fák alatt merítőbe terelt dévhal sokadalom is maximálisan boldoggá tett…

 

Ismét Duna, de most ÉSZAK…

 

Halbogár barátommal tavaly ősszel már volt egy nagyszerű közös kalandunk a festői Dunakanyarban. Erről itt olvashattok...

Klasszikus, sok halas, hamisítatlan, őszi márnázáshoz volt akkor szerencsénk. Úgy döntöttünk, megnézzük, hogy a tavaszi arca is van-e legalább annyira gyönyörű és változatos, mint amikor már kissé rozsdásodik a táj. A látvány most is magával ragadó. Csupán pár hét telt el az előző dunai turné óta, de lélegzetelállító a különbség. A reggelek persze még csípősek, de a Nap ereje egyre fokozódik.

A szemközti hegyek fái is már lassan zöldbe borítják a lankák erdeit. Akkor is megérte volna idejönni, ha kapásunk sincs a nap folyamán, de persze azért szerencsénkre akadt néhány hal a horgainkra.

A lassacskán, de stabilan melegedő folyó mutatott nekünk valamicskét a kincseiből.  

Persze nem mondom, hogy alig győztük a kapásszámot, de számos faj több egyedét is merítettük a horgászatra szánt időnk során. Márnák, szilvák, bodorkák, koncérok és cimborámnak egészen furcsa körülmények között, de még pár, amúgy ragadozó vénával megáldott balin koma is elhúzta a horgát. Szóval, elég jó kis mozgalmas napunk volt megint csak! Meg persze inkább a szabad levegő, mint a karantén…

Felújítás után Tiszaug…

 

Ha már rengeteg szabadidőnk lett a párommal a kialakult járványhelyzet miatt, mint sokan mások, mi is belefogtunk néhány renováló munkafolyamatba a portánkon. Pár napos festés és idegtépő bútor szét- és összeszerelősdi amúgy kicsit sem szórakoztató tevékenysége után úgy döntöttem, ellátogatok a tiszaugi telkünkre, amit idestova négy éve kerestem fel utoljára.

Jelige: Teljes pihenés…

Nagyon sok, jó emlék fűz ide még egészen siheder koromból. A legnagyobb amurok és pontyok megfogásának élménye is ide köthető azokból az időkből. Persze, ez idő tájt még egészen más arcát mutatta ez a csodás félvad víz. A tanyánk előtt húzódó, akkoriban csak „zöld pokolnak” emlegetett tökleveles rész elképesztő halakat rejtett. Heteket tudtam ott úgy eltölteni, hogy csupán egyetlen hosszú napnak tűnt az egész. A „tökösnek” azóta nyoma sincs és sajnos a megfogható nagytestű halak száma is igencsak megkopott az elmúlt évtizedben… Azonban most mégis igazán jó szívvel érkeztem ide…

Magas élet...

Persze, azért most már a pergető felszerelés is bekerült a csomagtartóba, hiszen nem titkoltan szerettem volna pár nagybajszú harcsát elkapni az előttem álló éjszakák folyamán.

Tervnek jó is volt a dolog, de mint a vásárolt napijegyből kiderült, ettől az évtől TILOS a pergetés a holtágon az év minden szakában! Nem mondom, hogy ujjongtam örömömben a hírtől!

Ekkor azonban még igyekeztem nyugtatni magam, hogy hátha nem mutatják magukat a harcsák és akkor talán nem fáj majd a szívem az elszalasztott esély okán. Erre csak annyit mondok, hogy este kilenctől tizenegyig több, mint 25 összetéveszthetetlen buffanás dördült el a közvetlen közelemben, utána már nem is voltam hajlandó számolni… Nem láttam a pipától…

Tehát maradt a feederezés…

Szigorúan a már klasszikusnak mondható rumos, vaníliás, főtt kukoricás etetésen, ahogyan az ősidőkben is csináltuk. Semmi bojli, semmi pellet, semmi glanc és flanc, csak a kissé mászkosra készített tengeri.

Fahéjas, vaníliás csemcsula...

A „csodafegyver” ellenére a dolgom sajnos mégsem volt egyszerű, hiszen a patkó alakú holtág utolsó előtti telke a miénk. Ez miért lényeg?

Mert, mint minden ilyen levágott kanyarulatnak a szélei, szinte törvényszerűen sekélyek és el is vannak iszaposodva rendesen.

Na, itt sincs ez másként…

Alapból nem is lenne gond ezzel, hiszen az évtizedek alatt mondhatni sikeresen alkalmazkodtunk az adott körülményekhez. Azonban a hómentes tél és a csapadékszegény tavasz kéretlen hozadéka, a szokottnál is alacsonyabb már-már extrém vízállás fogadott. A legmélyebb ponton is, ahol az etetés lett kialakítva, alig érte el a 60-70 cm-ert a vízoszlop magassága.

Gyorsan el is könyveltem, hogy de legalább szúnyog nincs, kaja, pia van, csak pihennem kell, mert a halak nem valószínű, hogy zargatnak majd a következő három nap folyamán. A szerencse azonban rám mosolygott, hiszen néhány óra alatt már a 3. pontyomat húztam a pocsolyának mondható vízből. Meglehetősen jó kezdés, ami reménnyel töltött el és ezek után érthető okokból, epekedve vártam az éjszakát…

Habár cudar hideget ígértek éjjelre (+3 fokot), mégis úgy döntöttem, hogy feladva a kényelmemet a botok mellett, sátorban töltöm az éjszakát. Szerencsére a közel 20 éves, még minőségi hálózsákomnak köszönhetően minden túlzás nélkül, de melegem is volt a felvert „rongylakban”, ahová hajnali egy után húzódtam be, miután a pontyok jószerivel, teljes mértékben leszartak…

Eseménytelen volt az éjszaka…

Mint, ahogy a másnap és az azt követő éjjel is! Ott még tettem egy kósza kísérletet stupeken ficánkoló kárásszal, de reggel sajnos érintetlenül engedtem útjára a kissé megviselt, ám de hősiesen küzdő „karcsit”. Igaz, az ezt megelőző estével ellentétben a harcsák aktivitása is hallhatóan vagy pont, hogy nem hallhatóan, de csökkent.

Mindenesetre nem panaszkodom most sem, mert élveztem az ott töltött időt, kellőképpen feltöltődtem. Meg, persze ha emelkedik a szint a várva várt esőzések következtében, akkor hamarosan újra támadok.

Ezzel a pár üldögélős történettel jutottam el május 1-ig, de most már a balinok, süllők és sügérek felé fordulva vetem bele magam ismét a pergetős, cserkelős pecák forgatagába.