DUNAI KALAND...

Gyönyörű, színpompás ősz van… ráadásul szerencsénkre szép hosszúra is sikeredik…
(Na jóóóó, nem! Vasmarkú, fagyos, makacs tél van, de olyan jó visszaemlékezni, és mivel most éppen van kedvem írni, ezért gondoltam firkantok valamit a blogra, visszaemlékezés gyanánt.)
Szóval folytatom:
Mondanom sem kell, hogy nekünk horgászoknak ez az időszak nem csak a színesedő táj szépsége miatt, vagy éppen az alacsony fűtésszámla miatt jó igazán. Talán nem mondok nagy újdonságot, ha azt mondom: ilyenkor a lehetőségek tárháza számunkra szinte végtelen, legyen szó békés, vagy ragadozó halas horgászatról. Ez idő tájt kezdődik a márnázás igazi időszaka is… Az előző esztendőben néhány belvárosi pecát leszámítva nem igazán foglalkoztam a marcik megfogásával, idén ennél picit talán jobb a helyzet. Régen volt már ilyen, de most nem a korábban megszokott helyek felé vettem az irányt, illetve vettük, merthogy Halbogár barátommal kezdtünk új utakat járni. Kalandozni indultunk, és azért az általában nem szokott rossz lenni… Hosszas keresgélést követően találtunk is egy ígéretesnek mondható szakaszt. Elsőre közösen kezdtük faggatni a részt, és már az a próbálkozás is jól mutatta, hogy bizony van potenciál a dologban. De valami mégis hibádzott. Fogtunk márnákat, koncérokat, és vésett ajkú paducból is került néhány horogvégre a nap folyamán, az örömünk azonban mégsem volt igazán felhőtlen. A szeptemberi, októberi időszakban rekordközeli, alacsony vízállás dominált mindvégig. A laposabb részeken horgászóktól ilyen esetben meglehetősen nagy dobásokat igényel ez a szélsőséges körülmény.

Mivel extra erős botok híján vagyunk jelenleg, éppen, hogy csak nyaldossuk a távoli, mélyebb, jónak hitt részek határát, ahol tippünk szerint a termetesebb halak járnak. A maximális dobástávunk mezsgyéjén kezdődik egy elég markáns, mély árok, aminek én még egyszer-egyszer meg is tudom dobni a peremét, de Tomi nem. Ennek okán a különbség eredményességben elég szembetűnő. Lényegesen többször, és jóval testesebb dunai halak jelentkeznek nálam. Ennyit számít az a plusz néhány méter. A sok spiccet rázó jelentkezőből viszont elég keveset tudok csak fogott halra váltani. A kapás után az akasztás rendre ül, meríteni viszont sajnos csak ritkán kell. Az ok igen egyszerű. Az árok rézsűjén vastagon meg van telepedve a vándorkagyló, ami a nálunk lévő legvastagabb fluorocarbon előkéket is rendre elmetszi. A márna köztudottan úgy védekezik, hogy azt a bumszli vasaló fejét túrja bele az aljzatba, ha szerencsénk van, akkor épp csak sérül a zsinór, ha nincs, akkor azonnal pattan. Hát itt bizony leginkább pattant. Ennek kiküszöbölése okán hiába is emeltem már szinte lehetetlen magasságba a botot, hasztalannak bizonyult ellenük. Szóval mint említettem, fogtunk szépen, de számos halam lépett meg az előkémmel együtt idő előtt. Pedig érzetre combos jószágok is voltak köztük. A következő alkalommal Tomi nélkül vágtam neki az üvöltő széllel fűszerezett napnak. A vízszint pont ugyanolyan alacsony, ha nem sekélyebb, mint legutóbb. Ennek leküzdésére most magammal cipeltem a nyári melles csizmámat, és bizony nem is féltem használni. A partra cuccolást követően szinte azonnal ugrottam is bele a kantáros hacukába. Első körben bot nélkül sétáltam be a letisztult, a szél által meglehetősen felkorbácsolt folyóba. Ballagtam-ballagtam előre addig, még derékig nem ért a víz, ekkor megállva visszafordultam és elégedetten nyugtáztam, hogy legalább 8-10 méter extra dobástávot nyerhetek így. Szóval a távolság-gond egycsapásra megoldódott. Azonnal kirongyoltam a vízből és rögtön a súlyos, tömött kosártól bólogató pálcával a kezemben fordultam vissza, és lendítettem is. Jó helyen voltam...

Bár ennek az igazolása egy ideig váratott magára… Több, mint egy óra telt el egyetlen árva pöccintés nélkül. Kitartottam az elméletem mellett, miszerint jó spoton csücsülök, így rendületlenül tovább szórtam a csontival gazdagon megspékelt etetővel degeszre nyomkodott rácsos kosarat. Cimborám kérdésére, hogy miként alakul a peca, ment is a tömör egyszavas válasz! FOS! Merthogy ezidáig az volt. Az ezt követő 15 percben aztán 3 vízig húzós kapásom volt, ahol a bevágást követően mindannyiszor beleállt a bot a halba, majd ellentmondást nem tűrően elindult a sodrásba, zárásként pedig valahányszor pattant a zsineg. Füstölt az agyam. Az előző alkalomból okulva, lényegesen vastagabb és kopásállóbb madzaggal készültem a mostani horgászatra, de ez is hasztalannak bizonyult. Ideje volt kezdeni ezzel a helyzettel valamit… Az autó hátuljában szerencsére ott lapult az egyik csukás motyó, minek orsóján 23-as fonott volt csévélve. Gondoltam miért ne?! Vágtam is belőle egy jó méteres darabot, és kötni kezdtem rá egy vaskos 6-os méretű kampót, szóval nem apróztam el a dolgot. Dobást követően szinte alig pihent meg a botspicc, máris újabb erős cibálást kellett elviselnie. Az új felszerelés már elsőre jól vizsgázott, és merítő fölé sikerült húzni vele az első barbust a nap folyamán.

A közel 60 cm-es forma morcosan elégedetlenkedett a gumis merítő ölelésében. Innentől aztán beindult a nagyüzem… Na, azért nem kell azt gondolni, hogy 3 percenként hajladozni kezdett a spicc…mert nem. Mivel nem akasztottam ki a zsinórt, így a megdobott távolság rendre változott. Az „össze-vissza” érkező kosarak miatt érthető módon nem alakítottam ki fix etetést, ezért a pondróval rogyásig töltött horog csak úgy várta, hogy kvázi a semmiből rátaláljon 1-1 porszívó szájú. A kapások sűrűsége így csupán óránként 3-4-re tehető. De azok álomba illőek voltak. Egy idő után elkezdtek a márnák mellett a koncérok is megjelenni a törés szélén. Szerencsére nem azok a szép kicsik, hanem azok a csúnya nagyok jelentkezgettek, és tették változatossá a pecát. Először csak felváltva jöttek a két faj egyedei, majd a délutánba fordulva talán már több volt a királyhal, mint a barbus… Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szórakoztam jól. Néhány szebb rózsahal már elég rendesen megdolgoztatta a felszerelést a fütyülő szélben.

A halkan cicergő orsó duruzsoló hangja azonban rendre meg-meg melengette a lelkem. Az igazán szép trófea azonban még váratott magára. A naplemente közeledtével aztán ismét a márnák kezdek dominálni a megdobált területen, és szerencsémre a zsákmányolt pikkelyesek mérete is centiről-centire növekedni kezdett a hunyorgó, vörösen izzó őszi Nap fényében. Mint miden valamirevaló történetnél, úgy itt és most is a végére marad a csattanó… A nap hala, amire egész nap vártam, hogy végre kidugja bajuszát az árok partjára, végül egy erőteljes bólintással bejelentkezett. Mire a bothoz értem, az orsó már folyamatosan dobta a zsinórt lefelé magáról, tökéletesen engedelmeskedve a hal diktálta ütemnek. A kapás láttán is már jó halnak tűnt, de harcosságát a nyél kézbevételét követően mutatta meg csak igazán. Mondanom sem kell, nagyszerű fárasztást követően tudtam csak megszákolni őkelmét. Feederes pecán bizony régen éreztem magam ennyire jól. A szélnek mondjuk lehetett volna kicsit kevésbé fagyos a lehelete, úgy talán komfortosabb lett volna érzetre, de inkább befogom és nem panaszkodom.

Természetesen az utolsó fogás koronázta a napot, de enélkül is hibátlannak mondható etapot sikerült zárni. Pár képet küldtem kedvcsinálónak Tominak, hogy pezsdüljön a vére és kedvet kapjon egy néhány nappal később elkövetendő portyára. Elértem a célom… mentünk még!
Köszi a figyelmet…

Leckéztet, sarcol és okít a Dunakanyar…

 

Szerintem egészen mostanáig senki sem akarta elhinni, hogy idén még valóban eljön az ősz.

Dátum szerint már réges-rég itt lenne az ideje, hiszen a héten már november havára kell lapoznunk a kalendáriumot.

Mindezek ellenére a vénasszonyok nyara rendíthetetlenül tartotta magát ez idáig, most azonban végre meginogni látszik a makacssága. Ugyanis az óra átállításával egy időben nyakunkba zúduló, esővel érkező, széllel fűszerezett hidegfront egy szempillantás alatt az ilyenkor megszokott, évszaknak megfelelő állapotokat teremtett. Vélhetően ez már így is marad…

Ennek érezzük is hatásait, amikor Tomi barátommal a Visegrádi-hegység kanyargós, köddel borított útjain haladtunk márnavadászatra hangolva a festői Dunakanyar felé.

Amióta a pergetés beédesgette magát a szívembe, a márnahorgászat mondhatni teljesen háttérbe szorult. Éves szinten csupán egy-két pecát áldozok a bajszosokra mostanság. Idén már túl vagyok két, amolyan „fél délutános” feederezésen, ugyan fogtam is néhányat, de nem igazán hozott lázba a történet.

Viszont ennek a kalandnak a lehetősége hónapok óta motoszkál a fejemben.

Sok, szép történetet hallottam cimborámtól az itteni halakról, és a táj magával ragadó szépségéről.

Egyszer el akartam jönni, megnézni, és ez most megadatott végre.

Megérkeztünk…

Sikerül közel parkolni a vízhez, ami nem is baj, mert a megszokott maréknyi pergetőmotyó helyett egy kisebb teherautónyi cuccot húzunk elő a csomagtartóból. Elszoktam már ettől…

Olyan tejköd borul a tájra, amitől nemhogy a túlpartot, de még a vén Duna rohanó vizét is csak sejtjük az orrunk előtt… Hangulatos!

Kicsit komótosan pakolászok Tomi mellett, ő azonban nem cicózik, hamar a kristálytiszta habokba veti az első szereléket.

Nah most, vannak azok a zötyögősen indulós, türelmetlenül várós, etetés beérős márnahorgászatok, és van ez a mostani. Mire eljutok odáig, hogy az első bot hadra fogható, addigra társam már a második bajszost engedi útjára. Pazar kezdés…

Mármint neki… :-)

Mert én valami olyan irgalmatlan bénázásba, balekoskodásba kezdtem, hogy azt elmondani nem lehet.

Technikai hibák, rosszul felmért körülmények, csomók, gubancok, kiábrándító dobások egész sorát követtem el. Ettől persze már a gyógyszer is elgurult, ami ilyenkor csak tetézni szokta a bajt és ez most sincsen másként. Végül is mire az első halamat kikukáztam, Halbogár már úgy 5-6 megfogott marcinál járt. Tovább rontotta a helyzetemet az a tény, ami hamar világossá tette szomorú sorsomat, hogy a felszerelés, amivel ide érkeztem, nem lesz nyerő a mai napon.

Őszintén megmondva nem is tudom, mire gondoltam, amikor nyugtáztam magamban, hogy ide is pont az lesz a megfelelő cókmók, amivel a jól bevált helyeimen meg szoktam oldani a horgászataimat. Szinte kizárólag olyan spotokon márnázok, ahol egészen rövid, akár rakós távon mozognak a halak. Több ilyen helyet szoktam eredményesen horgászni. Ide nyugodtan mehetek vastag, fonott zsinórral is, hiszen a magasra tartott bottal a zsineg csak egy egészen rövidke szakaszon van kitéve a rohanó víz erejének, nem képes annyira belekapaszkodni a folyó, hogy magával tudja görgetni a kosaramat.

A folyás ereje itt sem nagyobb, mint amerre horgászni szoktam, csak kb. 3-szor olyan messzire van a sodorvonal, ahová dobálnom kellene, ha halat is akarok fogni.

Ennek okán, az amúgy is indokolatlanul vastag fonottat 3-szor akkora felületen tépi magával a Duna, mint máshol. Az eredményt pedig tudjuk! Hiába is dobom a jó helyre a végszereléket, hiszen szélmalomharcot vívok a helyben maradással. Nagyobb méretű kosárral lehetett volna orvosolni a dolgot (volt is nálam egészen 215 g-ig), de szintén a túl vastagnak bizonyult madzag miatt annyira fékezték az apró gyűrűk a dobás lendületét, hogy csak szenvedtek a pálcák. Féltem, hogy megsérülnek, így ezt a dolgot is elengedtem. Így a fennálló folyamatos görgetésnek minden esetben akadó lett a vége, ami vagy az egész komplett szereléket, vagy jó esetben csupán az előkét vette magához. Ördögi kör!

És sajnos nem sok kiút látszódott…

Tény, ezt elcsesztem… Csak kérdeznem kellett volna, hogy mire számítsak, amit nem tettem meg… Alapvető hiba.

Ennek tükrében, ha lehetett volna, én már 9-kor hazamentem volna a francba… :-)

Szerencsére a cimborám nyugodt típus, kb. rezignált arccal figyelte az eseményeket és persze továbbra is rendületlenül húzta a halat.

Sikerült találnia egy olyan helyet, ahol a kanyar külső íve egy nagyobb, lapály előtti, akadós, mély részen végződött. Valószínű, minden a folyó által cipelt természetes táplálék és a kosarainkból oldódó, csalogató anyag is itt gyűlt össze koncentráltan, ami persze jól tartotta a halakat. 

Azonban hazárdjáték is volt ez részéről, mert elég egy kicsit lecsúszott dobás, vagy későn lereagált kapás és hamar az akadó martalékává válik a drága felszerelés.

A délelőttöt még viszonylag kevés veszteséggel sikerült abszolválnia…

Egy új időszámítás kezdődik…

Az a jó a folyóvízi horgászatban, hogy elég csupán néhány tíz, vagy száz métert lejjebb, netán feljebb költözni és máris teljesen más viszonyok az uralkodóak. Tomi jó barát, látta mennyire szenvedek, amiért esélyem sincs halat fogni, ezért bedobta a „költözhetünk arrébb is, ha gondolom dolgot”…

Kedves gesztus, de én meg nem vagyok önző és nem szívesen ültetném arrébb a „kincsesbánya” mellől.

Végül valamivel feljebb a szakaszon elkezdtem szemezgetni egy kisebb, belógó földnyelvvel…

Kicsit másként is kavarog ott a víz, és ha kitelepszem egészen a csúcsára, azzal is nyerek néhány métert magamnak.

Együtt jöttünk pecázni és elég messze van a két hely egymástól, ezért dilemmáztam egy darabig, hogy változtassak-e pozíciót, de mivel van még jó néhány óra a hazaindulásig, nem üldögélnék itt tétlenül addig. Így költöztem…

Közben a köd felszállt, helyét pedig a folyamatosan szemerkélő eső vette át. A csodás látvány minden eddigi keserves pillanatért kárpótolt. Impozáns környezetben horgásztunk és Tamás fogásait látván jó halakat is tartogat itt a folyó, ezért új lendülettel vetettem magam a dolgokba.

Kezdetben ment a kísérletezés, hogy hogyan is dobjam meg az előttem lévő sodrás szélét, úgy hogy helyben is tudjak maradni. Szerencsémre gyorsan megoldottam a leckét, minek jutalma a következő 10 percben 3 jó kapás elérése volt. Igaz, csak egy akadt meg rendesen.

Mindenesetre bíztató…

Ezután csend…

(A nagy űrtartalmú 5 oz kosarakkal, viszonylagos intenzitással kezdtem adagolni a bekevert etetőt.

Talán az egyedüli eleme volt a mai horgászatra való felkészülésnek, amit sikerült hiba nélkül megoldani. :-)

Löszös agyaggal vegyített, „pörkölt” ízvilágú alapkeveréket készítettem, színes, süllyedő angolmorzsával és jókora mennyiségű magmixxel tuningolva.)

Ezt szórtam ütemesen…

Majd ennek hatására megelevenedett az addigra már stabilnak mondható etetés…

Első körben márnák tették tiszteletüket…

Egyik sem jelentkezett azzal a vad, vehemens, klasszikus rózsahalas, botborítós kapással. A védekezésük azonban most is, mint mindig, baromi jó élményt nyújtott. Keményen dolgoztak végre a river feederek.

Meglepetésvendég is tiszteletét tette, egy szép, formás koncér személyében. A jellegzetes násztüskék megléte már most megfigyelhető volt a feje búbján.

Majd egy combosabb jász hitette el velem egy pillanatra, hogy testes márna küzd a horgon. Kivételesen szép jószág volt ő is.  Bearanyozta a napomat.

Aztán márna, márna, márna, stb. sorminta következett.

Kezdett gyönyörűen alakulni a délutánom, bár azért a délelőtt azt hiszem sokáig kísért majd…

Eközben Tominál valami megváltozott… Csak akkor sikerült neki kapást kicsikarni, ha rizikós dobásokkal az akadó közvetlen közelébe ejtegetett. Na, neki innentől kezdődött a földi pokol!!!

Legalább 15 hala (köztük voltak jók is) oldott kereket idő előtt az akadó kéretlen közreműködésével.

Cserébe még ráadásul összegszerűen is sok cuccot hagyott a könyörtelen vámszedő víz alatti szerelékmarasztalón.

És ez már indulásig így is maradt sajnos. Szóval mindkettőnket keményen megsarcolt a vénlány.

Totálisan ellentétes délelőtt/délutánt zártunk…

Nekem még tartogatott néhány szép marcit az utolsó órácska. A formásabb egyedek mostanra méltóztattak az etetésre ráállni. Jobb később, mint soha. Ezek tették fel a pontot arra a bizonyos i-re, szóval mondhatom, elég jól sikerült a második félidei hajrá.

Gébes macerálásra hajazó mocorgást megelégelve veszem kézbe a pálcát. Válaszul megáll a bot a kezemben, mintha akadó lenne, de szerencsére az akadó ritkán rúg és indul el a meder felé.

Minden trükköt és fortélyt bevetett a tömzsi vasalófejű, de végül a sekély vízbe csak alátuszkoltam a merítőt, ahol kicsit megpihenhetett, amíg én is fújtam egyet.

Istenemre mondom, igazán jót küzdöttünk…

Sajnos ilyenkor már hamar sötétedik, meg persze a szűnni nem akaró szél és eső kombinációja miatt kicsit le is merültünk, ezért a pakolászást követően, éppen hogy csak, de még világosban útnak eredtünk.

Ha kerek egészet nézek, akkor nem lehet panaszra okunk ma sem, hiszen legalább 2 tucat márna, koncérok, kivételesen szép jász, szákolás előtt lemaradó tetszetős fejes, dévér, és még egy aprócska küllő is rajta veszett a horgainkon. Viszont egy-egy fél napot azt hiszem, mindketten kitörölnénk, ha lehetne…

Azt gondolom, szépen leckéztetett és keményen sarcolt minket a mesés Dunakanyar. Csak okulhatunk a mai napból…

Ismerek egy márnás blogot, majd ezek után gyakrabban olvasom. :-) Rám fér…

Dunai márnák nyomában...

Annyira elkapott a pergető láz, hogy jó eséllyel képes lettem volna kihagyni az őszi márnázás csúcspontját a ragadozók miatt. Viszont, mivel egy kósza gondolat okán neveztem az I. Főhesz- Garbolino Feeder Kupára, kellett úgynevezett edző pecákat beiktatnom (mint a nagyoknak :-)) a szeptember végi, október elejei őszi napokba.

A helyszín adott volt, hiszen egy elég frekventált, fővárosiak által preferált, és mostanában média által talán túlzottan is felkapott, úgynevezett óbudai „kis ág” szolgált helyszínéül a rendezvénynek. Nem volt hát kérdés, hogy gyakorolni is ezen a szakaszon kell/fogok.

Mondhatom, hogy elég jól ismerem ezt a pályát, számtalan halas élmény köt ide. Szép, izmos paducok, termetes jászok, és vehemens márnák lakják az igencsak húzós vizéről ismert ágat.

Az első, úgynevezett gyakorlásra szánt délelőtt folyamán is nagyjából ez volt a fajösszetétel, bár amit kicsit furcsállottam, hogy vésett ajkú paduc nem igazán mutatta magát. Helyette termetes dévérek portyáztak az etetés szélén. Mondanom sem kell, ezt azért egy cseppet sem bántam. :-)

Az egyre alacsonyabb vízállás napról napra döntögette a negatív rekordokat, és eme tendenciában nem is mutatkozott semmiféle változás az elkövetkező hetekre nézve.

Sajnos, ez az esemény napjára is rányomta a bélyegét, kb. haltalan volt verseny, de ez egy másik történet.

Október 2-a van, korán kelek, vár a Duna…

Ébredést követően az ereszcsatornán kopogó eső hangja kanyarint szomorkás grimaszt a szájszélemre.

Nem vagyok papírból, nem is a csendesen szemerkélő eső zavar, inkább csak a meredek töltésen való le-fel csúszkálás, valamint a part menti, eső áztatta kövezés csúszós, agyagos réteggel borított felülete (nevezzük korcsolyapályának) aggaszt némiképp.

Hezitálok kicsit, majd egy jó erős fekete beborítása után a már este összepakolt motyót rendezgetem a kocsiban. Indulás…

Szerencsére az odaút sem unalmas, hiszen mint mindig, most is csoda dolgokat képes festeni az égboltra a viharos őszi reggel. Szerintem elképesztő hangulata van.

Viszonylag kevés esővel sikerül abszolválnom az odautat, ami jó jel, azonban még mielőtt leállítom a motort, erős zivatarszerű zuhé kezdi szórni rám az áldást. Közel másfél órára kényszerít az autó karosszériáján belülre a mostoha időjárás. Az ülést hátrahajtva, talán kicsit el is bóbiskolok a halkan duruzsoló rádió megnyugtató szavára.  Már teljesen világos van, mikor úgy vélem már csak a sárguló platánfák halódó lombozata szórja rám az eső maradékát. Kezdődjön a móka…

Szerencsére nem kell versengeni a helyekért, egy lélek sincs a parton, így hát szabadon választhatom meg hová is üljek. Mindenképpen lépcső közelében tervezem, ami nagyban segíti a málhával való közlekedést, és lehetőleg az alsóbb szakaszt megcélozva, hiszen itt az alacsony vízszint ellenére is van még olyan mélység, ami tarthatja a halat.

Néhány szó a csalogató finomságról, amit használni fogok…

Úgy döntöttem egy sajtos ízvilágú, mégis alapjaiban édeskés, kicsit kekszes illatra hajazó, élénk pirosas keveréket fogok használni. Alapból nem kevernék ilyen feltűnő színt, hiszen eléggé lehűlt már a víz, és jelenleg kristálytiszta, szóval egy sötétebb tónusú, barnás, sárgás elegy vélhetően jobban működne. Viszont úgy számolok, hogy a versenyen nagy általánosságban sötétebb színekkel fognak dolgozni, és talán jó lehet, ha a bejutatott csalogatóanyag-tengerben, az én harsány szemcséim vonzóbb hatásúak lesznek. Ennek okán most is ezt a koloritot használtam. Annyiban módosítva a dolgot, hogy kicsit nagyobb mennyiségű barna agyag került a mixbe, ezzel tompítva az esetleges rikító hatást. A sajtos vonal erősítése végett kevertem hozzá sajtlisztet pluszba, valamint sárga és piros süllyedő angolmorzsa tarkította még a masszát. A korábban fel-felbukkanó dévéreknek kedveskedve került még néhány marék szemestakarmány is hozzá, főtt búza formájában.  Előző este már eggyé gyúrtam az említett alkotóelemeket, aminek köszönhetően a szemcsék kellő mennyiségű víz felvételét követően optimális nehézségűre és méretűre dagadtak. A helyszínen még egyszer jól átkevertem, így tökéletes állagot kapott.

A mai napra szánt 1 liter csonti pedig főként a kosárba való töltés idején kapott nagy szerepet, a fokozott csalogató hatás elérésében.

Mire mindennel elkészültem és a helyére került, addigra alig néhány perc választott el a 8 órától.

Egyetlen bottal tervezem végighorgászni a napot, amit a lehető legpontosabb módon, a fixen helyben tartott 215 g-os kosárral és a megfelelő távolságra kiakasztott zsinór együttes kombinációjával igyekszek kieszközölni. 

Alapozás után, ütemes peca…

A közel 1 dl űrtartalmú kosárba igyekszek lazán beletömni az etetőt. Kezdésnek csupán addig van szükség egyben tartani a csomagot, amíg a „fémmonstrum” az aljzatra nem ér. Ezt követően néhány másodperc elteltével, két erős rántás segítségével biztosan megszabadulok a tölteléktől. Ezzel a módszerrel alig néhány perc alatt kis területre koncentrált etetőanyag-szőnyeget hozhatunk létre, amit később az ütemes 3-4-5 percenkénti dobálással könnyedén tudunk pótolni, ezzel folyamatosan fenntartva az etetésre érkező halak érdeklődését és táplálkozási kedvét. Elegendő mennyiségű eledel bejuttatása után érdemes kisebb beltartalmú kosárra cserélni a régit, figyelve arra, hogy annak alapsúlya ne változzon.

Így kezdtem a mai horgászatot is… aminek hamar meg is lett az eredménye, 4 db csodálatos, inkább átlag alatti, mint sem feletti GÉB formájában. :-) Ennyit tudtam felmutatni az első negyedórát követően…

Aztán valami olyan kezdődött, amit míg élek nem felejtek el…

Megérkezett az első hal, mi más, mint márna. Nem éppen gigászi, de a méretet legalább felülről veri.

Hamar útjára engedem a harcos kis fenevadat és lendítem vissza a felcsalizott horgot, ahová való.

Próbálom tartani a 4 perces ütemet, ezért az órámra pillantok, mikor újra a spiccre szegeződik a tekintetem, az azonnal élesen jobbra fordul és határozott rángatásban teljesedik ki. Nem kellett 3 percet sem várni, máris itt az újabb bajszos. Hasonló a méret az előzőhöz, gyakori fejrázás mellett terelem őt is a merítő felé.

Vélhetően egyen méretből álló csorda keveredett elém, hiszen a következő 20 percben legalább még 4 ilyen marci ugraszt ki a székből. Nem mintha nem szórakoznék kellőképpen, de úgy döntök, megnézem keresgél-e néhány méterrel az etetés epicentrumától lejjebb magányosan táplálkozó tekintélyesebb méretű egyed.

Ilyenkor, hogy ne húzzam még jobban szét az etetést, csak üres kosárral dobálok, ha ott van, akit keresek, az megtalálja a neki szánt csonticsokrot. Jelentem senki sem volt ott…

A következő kitekerést követően, immáron ismét töltve pöccintem vissza az eredeti helyére a végszereléket.

Legalább 5 perc telik el, lassan ideje lenne újra tölteni, amikor nyúlok a nyélért, valami elhúzza a bot hegyét, majd billenti a botot is hozzá. Végre egy izmosabb testesebb jószág reménye csillan fel, azonban nemhogy nagyobb, talán az eddigi legkisebb márna hisztizik a horgon.  Vehemenciája bőven nagyobb fajtársa vízióját festette lelki szemeim elé a kapás pillanatában. Természetesen ő is visszanyeri a szabadságát…

Ezután két gyors, elrontott kapás árnyékolja be az eddigi jó sorozatot, lehetett volna paduc is a villámgyors ütések miatt, ám én mégis márnára tippelek ezúttal. Minden bajszosnak jól akadt eddig a horog, ezért úgy döntök, nem kötöm hosszabbra az előkét. Hamarosan újabb kemény, határozott ütés érkezik. Kézbe veszem a nyelet és érzem, hogy ennek bizony már utána kell lépni. A kiakasztott zsinór miatt nem sok mozgásterem van, ami a madzagadagolást illeti, így a lefelé haladó állat után kell bugdácsolnom a köveken. Persze ki is akaszthatnám a zsinórt, de lusta vagyok újra kihúzni a szereléket a kimért távra.

Mivel, sajnos nem a mai nap vad harcosainak szánt előkét hoztam magammal, muszáj finoman bánnom a meg-megugró hallal. (Sajnos később még lesznek emiatt problémáim...)

Végül sikerül megszelídíteni őkelmét, szerencsémre most combosabb, vaskosabb uszonyost fotózhatok.

Bízva abban, hogy az első kisebb egyedekből álló rajt felváltotta ez a méret, hamar állványra teszem ismét a pálcát. A kapás nem marad el, de megint nem a várt méret „kilincsel az ajtón”.

A következő órában némiképp hanyatló intenzitással, változó méretben jönnek a halak, semmi más, csak márna…

Már legalább 15 perce hiába frissítek, jelét sem mutatják, hogy itt lennének. Úgy döntök ideje valamit nekem is betolni az arcba, ezért egy jó hazai szendvics után kezdek kotorászni a táska mélyén. Ekkor a borulni készülő állványon egyensúlyozó bot nyele elkezdi verdesni a lábam. Megragadom a végét, de mire felvenném a kontaktot, már csak a kosár súlyát érzem a szerelék végén. Megtépett a piszok.

Persze alap, ha egy pillanatra nem figyelsz, azonnal akció van.

Kaja projekt sztornó… 100% összpontosítás… Ismét.

Tűzöm a szokásos 2 fehér, 1 piros csontikombót és már dobok is. Még le sem tudtam tenni a feedert, már a kezemben érzem a bődületes ütést, ami azonnal ellentmondást nem tűrő, folyamatos húzásba csúcsosodik ki. Szinte vágtázok a partoldalban a „gyorsvonat” után, ami egyszer csak megáll… csak sajnos nem úgy, ahogy kellene. Akadót fogott a bestia. Próbálok játszani, kimozdítani a kosarat, tudom hogy nincs sok időm, mert a vékony fluorót hamar megszaggatja. Mivel érzem, hogy még rúg, úgy döntök, adok neki zsinórt, amivel ha néhány métert elúszik, akkor talán sikerül ellentétes mozdulattal kiemelni a kosarat a kő szorításából.

Sajnos hiú ábránd… Végül erőteljesen megcibálom, aminek eredményeképpen a kosár kifordul, de a zsákmány az előkével együtt odavész. 

Jöhet a gyors szervíz… ismét csak a vékony előke kerül fel, merthogy továbbra sincsen más. Ostorozom magam emiatt kellőképpen, de ezt a napot már tutira így kell lehoznom.

Tudnám még fokozni és ragozni a dolgot, de a következő 3-4 halhoz sincsen semmi közöm. Brutális kapás, majd szakadás a vége. Lassan ott tartok, hogy visszasírom a délelőtti méretet.

Vagy inkább úgy döntök, van előttem elég hal és a kezemben van a távolság, talán tudok annyira pontos lenni a továbbiakban, hogy kivehetem a klipszből a zsinórt. Bízom abban, hogy jön még termetes jószág, amit így már könnyű szerrel becserkészhetek. Végül emellett teszem le a voksom.

Kezdünk erősen belefordulni a délutánba több intenzív záport követően. A gyengélkedő Nap sugarai is végre utat találnak a gomolygó felhők között, ha csak egy rövid időre is. A halak kapókedve némiképp csökken, több idő telik el egy-egy kapás között, de a hatékonyság a korábbihoz képest hatványozottan jobbnak mondható. Mindez köszönhető a szabadon futó zsinórnak. 

Vegyesen érkeznek a különböző méretű marcihalak, továbbra is jól szórakozom, serényen gyűlik a darabszám…

Általában nem szoktam adatokat írni az adott napi pecáról, de a közelgő verseny miatt most felírtam néhány dolgot, ami talán jól jöhet a későbbiekben. Ezek között a jegyzetek között szerepel a mai napon fogott halak fajtája, és egyedszáma is. Egy gyors összesítés alapján kiderült, hogy délután 4 órához közeledve 36 db megakasztott, megmerített, és elengedett márnánál tartok. Éreztem, hogy nem keveset szákoltam, de azért ennyire bevallom, nem számítottam. Maximum 5-ig terveztem a mai horgászatot, és az eddigiek alapján bíztam abban, hogy elérem, sőt meg is haladom a 40 db megfogott torpedót a maradék szűk 1 órámban.

Kínkeserves erőlködés vette kezdetét, hiszen nemhogy 5-kor, de még este 6-kor is ott gubasztottam az átkozott tripod mellett, azért hogy legalább az a nyavalyás 40. rózsahal végre horogvégre kerüljön.

A nap eddigi történései alapján legrosszabb rémálmomban sem gondoltam, hogy ilyen fogási mutatók mellett, több mint 2 órámba telik a maradék 4 hal megfogása. Azért utólag belegondolva, kellemes gondok voltak ezek. Mit nem adnék most ilyen problémákért… :-)

Végül, ha nyögvenyelősen is, de sikerült behúzni a bűvös számot, ami egyben a „kilépő hal” szerepét is betöltötte. Igaz az utolsó három, alig 15 perc alatt jött, tehát megint elindult egy sorozat, ami ki tudja meddig tartott volna még. Mindenesetre, nekem mára pont elég volt ennyi a jóból.

Összegezve a napot: változó időjárás mellett, az egy napon valaha megfogott legtöbb márnát sikerült szákba terelnem, ami elképesztően jó érzéssel tölt el! Bár hozzátenném, korábban volt olyan pecám, ahol a darabszám „csak” 25-28 közé tehető, viszont a maival ellentétben azok mind-mind szép nagy böszme disznók voltak. Természetesen, amit a nekik szánt vastagságú előke birtokában sikerült is egytől egyig partra terelni. (Amatőr :-) :-) :-)) Legalább 8-10 hallal többet foghattam volna, ha a másik tekercset teszem a dobozba. Ma ezen múlt, hogy a nagyja köszönés nélkül mondott idő előtt búcsút.

Bár szeretném, hogy legyen még ilyen alkalom az életben, amikor ennyi hallal hoz össze a sors, de a lelkem mélyén tudom, hogy nem, vagy csak nagyon kevés ilyen lehetőségem lesz javítani a rekordon. Azért próbálkozom még… :-)