Írok, mert olvastok...

Évek óta mondogatom én is, meg persze rajtam kívül valamennyi „őskövület” blogger társam is, hogy a műfaj halódik, vagy talán végleg ki is purcant. Régen beláttam már, hogy nincs értelme vesződni hosszú, több tízezer karakteres bejegyzésekkel, hiszen ebben a mai, felgyorsult világban megváltoztak az igények. Gyors, rövid, impulzív tartalmakra vágynak az emberek, meg persze csakis olyanokra, amiket még csak véletlenül sem kell elolvasni. Eztán van az az állapot a magunkafajta megfáradt bloggerek életében, hogy egy ideig még azért a magunk szórakoztatására készül egy-egy nekünk kedves történetből írásos emlék, majd már talán mi sem vagyunk elég hálás közönség saját magunknak, így hát a tartalmak apránként elmaradoznak, míg végül teljesen megszűnnek. Nagyjából ezt az ívet futom én is jelenleg a blogolással. Időnként eszembe jut, hogy jó lenne firkantani valami históriát, de hát ugyan mégis kinek!? Kinek-kinek??? De hát hiszen olvastok! Ugyan passzivitásom okán több, mint egy éve nem jelent meg új tartalom a felületen, mégis a statisztikák szerint havonta több ezren böngészitek a betűket valamelyik márnás, domolykós vagy éppen csukás kalandomban. Semmilyen közösségi felületen nem vagyok aktív, mégis tetszetős számokat produkál a webnaplóm. Ki érti ezt? Lehet, mégis érdemes lenne néha napján publikálni valamit? Talán mégis van még igény az ilyesfajta írásokra? Fene tudja! Nyilván az is közrejátszik a mutatós számok alakulásában, hogy sokan tűkön ülve várjátok a tavaszt, és ha még saját élményekért nem is merészkedtek a vízpartra, azért talán hoz némi kielégülést számotokra a mások tollával megírt elbeszélések, beleélős históriák olvasgatása. Igazából kár is boncolgatni az okokat, örülök, hogy megtiszteltek ezzel a sok-sok kattintással! KÖSZÖNÖM! Na jól van, valamit írok a pecáról, halakról, Dunáról is. Igazi nagy beruházással indult az év eleje. Beszereztem egy pár „nagyfiús” Manta feedert az öreg folyóra. Kaptak magukra szép új tekerőket is, és úgy voltam vele, ha már lúd legyen kövér is, hiszen ilyen felszerelés már igazán megérdemli, hogy egy nagy, erős, stabil folyóvízi barbel tripodon pihenjen, amíg a márnák meg nem hajtogatják őket. Ebből a néhány dologból már kiderülhet mindenki számára, hogy Duna, feeder, márnák szentháromság jegyében tervezem lefolytatni az évet. Amennyiben születik bejegyzés jó eséllyel ezt a témát öleli majd fel. Vagy nem!

Múlt héten már tavasz VOLT! Azért a múltidő, mert jelenleg 0 fok van és az órákon keresztül öklömnyi pelyhekben szakadó hó az imént hagyott csak alább! Normális is lenne mindez, ha mondjuk december, vagy január lenne éppen, de hahó, MÁRCIUS 17. van! Megyek is, letakarom a szerencsétlen magnóliát, mert csórikám a reggeli -5°C-ban szinte fix, hogy eldobja a még ki sem nyílt szirmait. Talán így még van esélye virágba borulni! Na de a múlthét… Kivel mással, ha nem Halbogár cimbivel kezdtük volna közösen ostromolni az éledező folyót. Ezek a pecák még nagyon nem a pörgős, halbő horgászatokról szólnak. Legtöbbször kevés lehetőség adódik a nap folyamán, ilyenkor aztán igazán jól kell sáfárkodni ezekkel a szórvány kapásokkal különben nagyon könnyen fogott hal nélkül maradhatunk. Ezen a gondolati mezsgyén haladva sikerült is egy 4:0 kapás szériát abszolválnom a délelőtt folyamán! Nesze neked helyzetkihasználás! Aztán természetesen összekaptam magamat, és persze Tomi is halra váltott néhány cibálós kapást. A napból végül egy igen tetszetős feederezés kerekedett. Terveim szerint most hétvégén is a vízparton leszek, és ha az eredményesség is a várakozásoknak megfelelően alakul, akkor már lesz miről bővebben is írni. Ennek okán ígérem készül egy bőlére eresztett, tavaszi, összegző Dunás írás. Még jelentkezem…

Csontig hatoló márciusi szelek a Dunán…

 

Csontig hatoló márciusi szelek a Dunán…

 

Beindult a nagyüzem…

A múltkori délegyházi fekázást követően ismét feléledt bennem a tűz.

Így hát újabb kalandra vállalkoztunk, kivel mással, mint Halbogár cimborámmal.

A célterület ezúttal nem a korábbi bányató rendszer volt, hanem a Duna egy vadregényes ártéri erdeje.

Még mindig március elejét írunk, a természet ennek megfelelően még nyögi a tél akaratát.

Az éjszakák jellemzően dermesztőek és hát az ilyenkor megszokott cúg sem az a finom, kora tavaszi, virágillatú, langyoskás, kellemes fuvallat még. Leginkább az a klasszikus csontig hatoló fajta légmozgás a jellemző most.

Korán indultunk útnak, hogy a szenderedő város kietlen útjain felére tudjuk rövidíteni az amúgy hosszadalmasnak ígérkező utazást.

Így alig egy órácska autókázást követően már a sűrűbe vezető hepehupás utakon zötykölődtünk a veszettül hajlongó, sokat látott, ősfák sűrűjében. Na, nem a tiszteletünkre hajbókolt az öreg facsoport, hanem mert zimankós szélvihar cincálta az égnek meredező takaratlan fejdíszüket, jelezvén, hogy még a hideg évszak az úr…

A küszöbön toporgó tavasz hírnökei látszólag azonban már megvetették lábukat az erdő talaján.

Lágy száraikon bimbózó vadvirágok pingálják cifrára a színehagyott avart, míg a szem ellát.

Némi reménysugár a jó idő eljövetelére…

A mai tervek alapján feeder bottal készülünk kivarázsolni néhány békés halat az öreg folyam rohanó vizéből. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy különösebb elvárással érkeztünk a horgászhelyre, ugyanis ez az az időszak, amikor minden horogvégre került halnak örülni kell. Néhány karika, egy-egy dévér vagy netán egy harcos márna megfogása már bearanyozná a napunkat. A víz is hideg még, valahol 5-6 fok körül mozgolódik csupán. Finoman szólva sem olyanok a körülmények, mint amikor „nagy zabálásban” lehetne reménykedni.

A taktika is ennek megfelelő…

Az év ezen időszakában nagyon könnyen túl lehet etetni azt a néhány halat, ami próbálja aktivizálni magát. Szükségtelen még kiakasztott klipsszel egy távra nagy mennyiségű etetőt bejuttatni ilyenkor, hiszen csak feleslegesen jól lakatnánk azt a néhány egyedet, ami már aktívabban táplálkozik.

Célszerű inkább keresős pecára berendezkedni. Egy bottal rövidebb távon, a másik pálcával pedig beljebb érdemes kutakodni.

A Dunán jellemző „fontosabb a mennyiség, mint a minőség” elv ez esetben felcserélődik. A fehérje dús csontival nem szabad spórolni ilyenkor sem, hiszen a hosszú hideg tél folyamán a tartalékaikat felélő uszonyosok ezt a típusú táplálékot részesítik előnyben. Remélhetőleg hálájukat is kifejezik majd, egy-egy jobb kapással a kellően tuningolt kajáért…

Ezen a mezsgyén haladva vetettük be végszerelékeinket…

A siker hamar jött…

Néhány percen belül 1-1 pofás dévhal húzta el a spicceinket. Tejbetök vigyorral az arcunkon konstatáltuk, hogy bizony jó kis napnak nézünk elébe. Talán kicsit korán ittunk a brummogó bőrére… J

A következő rendes, bólintós kapásig közel két órán át kellett időzni. Eközben a több réteg ruha ellenére is libabőrözte testünket a huzat. Sapkák, sálak, kesztyűk takarásában próbáltuk védeni a didergő szervezetünket. Az üvöltő szél olyan hangosan fütyülve tombolt, hogy olykor a belső hangunkat is alig értettük, nemhogy egymásét.

Na, de csak eljött az határozottan spiccet bebólintó mozdulatsor…

A bevágás ült…

A védekezés nem márnás, nem is dévéres, de súlyából érezhető, hogy testesebb hal méltatlankodik a kampón…

Erős fejrázások közepette, mégis viszonylag hamar behálózandó távra sikerült terelgetni a 3 szem csontira kapó halat.

Az első felhúzást követően, egy villámgyors kékes villanás után azonnal vissza tört a mélybe…

Koncér van az akasztón… Tudatosult bennünk…

Aki fogott már ilyen halat az pontosan tudja, hogy sikeres szákolásig szinte csak akkor juthat el az ember, ha a horog, amire kapott valahol a szája belső felén lévő csontos, porcos részbe van beágyazódva. Ellenkező esetben a leglágyabb feeder bot és a kellően begumizott végszerelék ellenére is, szinte játszi könnyedséggel szabadul meg a szúrós csomagtól. Külön, vérnyomást emelő módon, leggyakrabban a merítést megelőző utolsó pillanatban.

Ez most remekül akadt szerencsére…

Sokat horgászom a Dunán, de ilyen különleges zsákmányra én is csak ritkán teszek szert.

Védett halunk, amit sajnos sokan összekevernek más hasonló vonású fajokkal, így gyakran a fagyasztó, vagy a forró olaj jelent végállomást eme csodás teremtménynek.

Sietve és féltve készítünk néhány emléknek valót Tomival, majd tüstént útjára is engedjük a násztüskében pompázó hím dobárt.

Ha a testemet nem is, a lelkemet minden bizonnyal jó időre felmelengette ez a néhány percnyi csoda.

Az újabb akcióig ismét legalább egy óra kellett…

A felhők mögül előkandikált a gyengélkedő Nap egy kósza sugara. Pont a parton keresztben elterülő uszadék fát világította meg, így hát felültünk rá, mint a fagyott verebek. Nem mondom, hogy pirongatta az arcunkat, de a reggeli szürkeséget követően mindenképpen jól esett a cserepesre szárított ábrázatunknak.

Amíg próbáltunk a komfortérzetünkön javítani a rönkön kuporogva, a semmiből érkezett egy nagyon jó rántás-sorozat…

Az a néhány lépésnyi távolság persze pont elég volt ahhoz, hogy kellőképpen lemaradjak róla. Ellenállás nélkül csévéltem ki a szerkót…

Ezek az elszalasztott lehetőségek nyáron, vagy az őszi forgatagban mondhatni nem számítanak, hiszen rövid időn belül elhúzza a következő hal. Most azonban ínséges időket élünk, abból a kevés lehetőségből kell megfelelően sáfárkodni, ami megadatik, ha eredményesek akarunk lenni.

A következő történés is az én botjaimnál kerekedett ki, ami néhány perccel követte az előzőt.

Két rövidebb biccentést követően derékba hajlott a river feederem…

A bevágás után pedig azonnal megállt a nyél a kezemben.

A pulzusom rögvest megugrott…

Éreztem, hogy komoly hal mozgolódik a túlvégen…

A további néhány szekundumban az is nyilvánvalóvá vált számomra, hogy se nem ponty, se nem marci ellenkezik a horgon.

A védekezés milyenségéből újabb leányhalra gyanakodtam. Már az előző példány is az igazán szemrevaló kategóriából való volt, de ez a mostani érzetre jóval nagyobbat sejtetett számomra.

A parti sáv elérése közben is jót birkóztunk egymással, de az igazi tánc a merítési fázis előtt kezdődött.

Megpróbáltam felhúzni oly módon, hogy a súlyos 150g-os kosár ne kerüljön a víz fölé.

Mondanom sem kell, hogy mindezt egy 120 cm-es előke hossz mellett nem egyszerű kivitelezni. Inkább húztam oldalirányba, mintsem felfelé. A teste egyszercsak átsejlett a Duna vize alól…

Elképesztő látvány volt… Orbitálisan nagy „leány” tekergett a szerelék végén és rázta méltatlankodva fejét…

Pár kirohanás és újabb felhúzási kísérlet következett, a szák fölé azonban csak nem akaródzott jönni neki.

Addig birkóztunk a merítő előterében, míg végül csak elvesztettem a kontaktot őkelmével…

Azt hiszem nem kell taglalnom azt az érzést, ami akkor eluralkodott rajtam…

Nem vagyok benne biztos, hogy ha életem végéig is vallatom az öreghölgy fodrait, összefutok-e valaha még egy ilyen matuzsálemmel, mint Ő. Kár érte…

A délután sem folytatódott más mederben…

A szél rendületlenül, kitartóan tombolt, mintha nem lenne holnap…

Barátom spicceit néhány pöccintést leszámítva, jószerivel csak a légáram huzigálta…

Nekem is csupán két valamire való jelenet maradt vissza mára.

Egy üres bevágás és egy félúton lemaradt hal jelentett izgalmat a továbbiakban.

Küzdelmünk a fagyos lehelettel igazi szélmalomharcnak bizonyult, nem csitult, mi pedig egyre nehezebben viseltük a harcot az elemekkel. Kora délután végül a pakolás mellett döntve hazafelé vettük az irányt.

Ha a sebeim nyalogatását félre teszem az elvesztett „nagy hal” miatt, és kellő objektivitás mellett értékelnem kell a napunkat, akkor végül is azt kaptuk, amit vártunk, vagy még többet is…

Ilyen körülmények között az a néhány kapás és pár megfogott hal is felértékelődik végül.

Szóval: Van az a hal, amiért érdemes orkán erejű szélben is faggatni a vén Dunát.

Lassacskán, de immáron visszafordíthatatlanul ébredezik a folyó… Hajrá tavasz!

 

Tavaszi seggelések…

 

Előző évben többször is elkövettem azt a hibát, hogy akkor is erőltettem a ragadozó halak megfogásának szándékát, amikor az finoman szólva sem halmozott el pozitív élményekkel.

A tavasz is nehezen és némiképpen döcögősen indult, meg persze a késő nyári, ősz elejei fogások sem mindig kényeztettek kellőképpen.

Vagy csak az én igényeim nőttek hirtelen, már nem is tudom igazán eldönteni.

Mindenesetre rendületlenül erőltettem a dolgot, kár volt… Hiszen lett volna bőven más alternatíva is!

Legtöbbször fogtam ugyan, de a megszokotthoz képest sajnos viszonylag keveset és a méret sem volt mindig éppen kielégítő. Ennek okán sokszor nagyon nyögvenyelős X-ek kerültek a naplóba.

Mindezt persze álszentség lenne panaszkodásként legépelni, mert az év nagy részében sikerült beletenyerelni rendszeresen bomba pecákba is.

Azonban tanulva a hibákból „húszhúszban” kicsit más stratégiát kívánok követni.

Nem erőltetem, ami épp nem megy igazán!

Ezen a mezsgyén haladva alakult úgy a tilalmakkal kevert-kavart mostani tavaszom, hogy több alkalommal is a feederek mellett ücsörögve gyűjtögettem a horgász élményeket a pergetés helyett.

Nem bántam meg, hiszen mindenkinek jót tesz időnként a változatosság…

 

Első, „DÉLI” kaland…

 

Ebben az esztendőben váltottam először országos jegyet, ugyanis némi matekozás után hamar rájöttem, hogy kis hazánk különböző vizein barangolva bizony a sokszorosát költöttem korábban a „majdnem, hogy mindenhova IS jó zöld papíros” áránál! Viszont a mostani zsugával a zsebben még nagyobb a szabadság, így idén több, új, még ismeretlen vadvízre vagy a korábban látogatott folyók különböző, még felderítésre váró szakaszaira is ellátogathatok gond nélkül.

Igyekszem is élni ezzel a lehetőséggel…

Így esett, hogy a fővárosi Dunát elhagyva, Tomi barátommal elcsalinkáztunk egy délebbi, még fel nem fedezett szakaszra, ami Zsolt cimboránk jóvoltából került a látóterünkbe. Ő szép halakat fogott ott már március legelején, s mivel így megvolt a kellő löket, próbát tettünk mi is a környéken.

Az időnk napsütötte, bár kissé hűvös volt még, pláne hogy a halak sem dolgoztattak meg minket különösebben. Viszont határozottan jó nap volt. Nem is vágytam másra, mint ott üldögélni a folyó partján, körülöttünk az éledező természettel. Meg persze azt a néhány valamire való kapást igyekeztem halra váltani, ami beesett a nap folyamán. Ennyi már elégnek is bizonyult a boldogsághoz!

Jót sztorizgattunk Tomival a korábbi „nagy” közös horgászatainkról. Remek nap volt…

Tavaszi hérics

Maradékból RSD…

 

Az „öreglányos” kaland után néhány nappal, a még ott bekevert etetőanyag maradékának elhasználásán törtem a fejem. Nem akartam megint a nagy folyó partjára menni, inkább egy jóval gyorsabban melegedő alternatívát kerestem a mozgalmasabb peca érdekében.

A hozzám közel lévő RSD jó választásnak tűnt elsőre.

Korábbi, aktívabbnak mondott, rezgőspicces időszakomban néhányszor ellátogattam oda pontyozni, keszegezni. Csupa jó emlékem van onnan…

Gondoltam, hát felelevenítem…

Az előző néhány nap szeles, borongós időjárása egy csapásra szelídülni látszott. Kisütött a nap és a bontakozó leveleket sem gyötörte már a csalafinta tavaszi lehelet. Bepattantam hát a kocsiba és alig 20 perc múlva már vizslattam is a víz felé meredő spiccet. Talán csak négy órát töltöttem a parton.

Viszont az idő rövidsége ellenére is bizton állíthatom, nagyon rég nem dévéreztem ilyen jót.

Akciódúsra sikeredett a délután. A végére koronaként még ugyan örültem volna egy pontyocska megfogásának is, de a virágzó fák alatt merítőbe terelt dévhal sokadalom is maximálisan boldoggá tett…

 

Ismét Duna, de most ÉSZAK…

 

Halbogár barátommal tavaly ősszel már volt egy nagyszerű közös kalandunk a festői Dunakanyarban. Erről itt olvashattok...

Klasszikus, sok halas, hamisítatlan, őszi márnázáshoz volt akkor szerencsénk. Úgy döntöttünk, megnézzük, hogy a tavaszi arca is van-e legalább annyira gyönyörű és változatos, mint amikor már kissé rozsdásodik a táj. A látvány most is magával ragadó. Csupán pár hét telt el az előző dunai turné óta, de lélegzetelállító a különbség. A reggelek persze még csípősek, de a Nap ereje egyre fokozódik.

A szemközti hegyek fái is már lassan zöldbe borítják a lankák erdeit. Akkor is megérte volna idejönni, ha kapásunk sincs a nap folyamán, de persze azért szerencsénkre akadt néhány hal a horgainkra.

A lassacskán, de stabilan melegedő folyó mutatott nekünk valamicskét a kincseiből.  

Persze nem mondom, hogy alig győztük a kapásszámot, de számos faj több egyedét is merítettük a horgászatra szánt időnk során. Márnák, szilvák, bodorkák, koncérok és cimborámnak egészen furcsa körülmények között, de még pár, amúgy ragadozó vénával megáldott balin koma is elhúzta a horgát. Szóval, elég jó kis mozgalmas napunk volt megint csak! Meg persze inkább a szabad levegő, mint a karantén…

Felújítás után Tiszaug…

 

Ha már rengeteg szabadidőnk lett a párommal a kialakult járványhelyzet miatt, mint sokan mások, mi is belefogtunk néhány renováló munkafolyamatba a portánkon. Pár napos festés és idegtépő bútor szét- és összeszerelősdi amúgy kicsit sem szórakoztató tevékenysége után úgy döntöttem, ellátogatok a tiszaugi telkünkre, amit idestova négy éve kerestem fel utoljára.

Jelige: Teljes pihenés…

Nagyon sok, jó emlék fűz ide még egészen siheder koromból. A legnagyobb amurok és pontyok megfogásának élménye is ide köthető azokból az időkből. Persze, ez idő tájt még egészen más arcát mutatta ez a csodás félvad víz. A tanyánk előtt húzódó, akkoriban csak „zöld pokolnak” emlegetett tökleveles rész elképesztő halakat rejtett. Heteket tudtam ott úgy eltölteni, hogy csupán egyetlen hosszú napnak tűnt az egész. A „tökösnek” azóta nyoma sincs és sajnos a megfogható nagytestű halak száma is igencsak megkopott az elmúlt évtizedben… Azonban most mégis igazán jó szívvel érkeztem ide…

Magas élet...

Persze, azért most már a pergető felszerelés is bekerült a csomagtartóba, hiszen nem titkoltan szerettem volna pár nagybajszú harcsát elkapni az előttem álló éjszakák folyamán.

Tervnek jó is volt a dolog, de mint a vásárolt napijegyből kiderült, ettől az évtől TILOS a pergetés a holtágon az év minden szakában! Nem mondom, hogy ujjongtam örömömben a hírtől!

Ekkor azonban még igyekeztem nyugtatni magam, hogy hátha nem mutatják magukat a harcsák és akkor talán nem fáj majd a szívem az elszalasztott esély okán. Erre csak annyit mondok, hogy este kilenctől tizenegyig több, mint 25 összetéveszthetetlen buffanás dördült el a közvetlen közelemben, utána már nem is voltam hajlandó számolni… Nem láttam a pipától…

Tehát maradt a feederezés…

Szigorúan a már klasszikusnak mondható rumos, vaníliás, főtt kukoricás etetésen, ahogyan az ősidőkben is csináltuk. Semmi bojli, semmi pellet, semmi glanc és flanc, csak a kissé mászkosra készített tengeri.

Fahéjas, vaníliás csemcsula...

A „csodafegyver” ellenére a dolgom sajnos mégsem volt egyszerű, hiszen a patkó alakú holtág utolsó előtti telke a miénk. Ez miért lényeg?

Mert, mint minden ilyen levágott kanyarulatnak a szélei, szinte törvényszerűen sekélyek és el is vannak iszaposodva rendesen.

Na, itt sincs ez másként…

Alapból nem is lenne gond ezzel, hiszen az évtizedek alatt mondhatni sikeresen alkalmazkodtunk az adott körülményekhez. Azonban a hómentes tél és a csapadékszegény tavasz kéretlen hozadéka, a szokottnál is alacsonyabb már-már extrém vízállás fogadott. A legmélyebb ponton is, ahol az etetés lett kialakítva, alig érte el a 60-70 cm-ert a vízoszlop magassága.

Gyorsan el is könyveltem, hogy de legalább szúnyog nincs, kaja, pia van, csak pihennem kell, mert a halak nem valószínű, hogy zargatnak majd a következő három nap folyamán. A szerencse azonban rám mosolygott, hiszen néhány óra alatt már a 3. pontyomat húztam a pocsolyának mondható vízből. Meglehetősen jó kezdés, ami reménnyel töltött el és ezek után érthető okokból, epekedve vártam az éjszakát…

Habár cudar hideget ígértek éjjelre (+3 fokot), mégis úgy döntöttem, hogy feladva a kényelmemet a botok mellett, sátorban töltöm az éjszakát. Szerencsére a közel 20 éves, még minőségi hálózsákomnak köszönhetően minden túlzás nélkül, de melegem is volt a felvert „rongylakban”, ahová hajnali egy után húzódtam be, miután a pontyok jószerivel, teljes mértékben leszartak…

Eseménytelen volt az éjszaka…

Mint, ahogy a másnap és az azt követő éjjel is! Ott még tettem egy kósza kísérletet stupeken ficánkoló kárásszal, de reggel sajnos érintetlenül engedtem útjára a kissé megviselt, ám de hősiesen küzdő „karcsit”. Igaz, az ezt megelőző estével ellentétben a harcsák aktivitása is hallhatóan vagy pont, hogy nem hallhatóan, de csökkent.

Mindenesetre nem panaszkodom most sem, mert élveztem az ott töltött időt, kellőképpen feltöltődtem. Meg, persze ha emelkedik a szint a várva várt esőzések következtében, akkor hamarosan újra támadok.

Ezzel a pár üldögélős történettel jutottam el május 1-ig, de most már a balinok, süllők és sügérek felé fordulva vetem bele magam ismét a pergetős, cserkelős pecák forgatagába.

Vándorló keszegek a Kvassaynál…

Friss, ropogós, nullkilométeres engedélyem van a Dunára!!!

Szégyen nem szégyen, de valóban a tegnapi nap folyamán jutottam el odáig, hogy végre 2018-as papírokkal rendelkezzek. De legalább van… :-)

Viszont, ha már érvényes a zsuga, akkor ugyebár illene használni is.

Pesti mércével nézve 300-on van a Duna. Van, aki odavan ezért, én viszont nagyon nem! A kedvenc helyeim ilyenkor vagy mind víz alatt vannak, vagy ami nincs, az meg amúgy is a brutál sodrás miatt most szinte meghorgászhatatlan.

Szóval valami csendes nyugis visszaforgót kellene találni, ami ilyenkor remek haltartó helynek bizonyul. Nincsenek nagy vágyaim, csak egy jó kis tavaszi keszegezést szeretnék…

A Kondorosi úti befolyó előtt elterülő nagy forgó ideális lehetne, ha vagy egy picit lejjebb, vagy inkább feljebb lenne a víz. Bár, mivel baromi akadós, és sajnos otthonra leltek ott az otthontalanok, nem szívesen horgászom ott mostanság. Amikor többet kell magad mögé tekintgetned, mint a vízre és a spiccekre, az már nem fasza. Szóval hamar lebeszélem magam…

Másik alternatíva a Kvassay zsilip torkolatánál kavargó, örvénylő rész. Több lehetőséget is tartogat számomra. Eredményes lehet az állóvíz és a folyóvíz határa, valamint a befelé elterülő csendesebb, mozdulatlan részek is.

A bökkenő csak annyi hogy nem ismerem azt a részt…

Évekkel ezelőtt jártam ott egy téli éjszakai peca keretein belül… ne kérdezzétek minek mentünk és hogy miért akkor, a lényeg, hogy betli volt az fix… :-)

Tegnap volt szabad pár órám, ezért úgy döntöttem lenézek, csak úgy turista módjára megvizslatom a vizet.

A bejutás, mint minden csepeli szakaszra, picit nehézkes.. na jó nem annyira, csak ha bénázik az ember és makacsul hiszi, hogy vezet a vízig másik út is, nem csak az, amelyik ipari területeken halad keresztül… :-)

Nem vezet másik!!! 

Kiballagtam a spiccig és közben két spori leste a mozdulatlan botvégeket. Nem tudom mióta lehettek kint, de mindkét srác mellett csontszárazon hevert a klasszik drót szák… Vélhetően, ha lett volna mivel megtölteni, akkor már megtették volna…

Miután körbejártam a részt, letelepedtem az egyik lépcsőre alig 15-20 méterre az egyik horgásztól, aki az általam is érdekesnek tartott hely kellős közepén próbálkozott. Hamar kiderült, hogy ő nemrég érkezhetett, ugyanis a holmik nagy része csak most került elő a tatyóból és a második feeder is mostanra lett üzemkész. Alig 10 percet üldögéltem ott, de ezalatt sikerült abszolválnia 2 üres és egy telitalálat kapást. Tenyeresnél bőven nagyobb keszegfélét siklatott a partig, majd tette rabságba azt.

Ennyi elég is volt, meg voltam győzve, másnap hajnalban támadok.

Hajnal :-) kicsit már mást jelent nálam a hajnal, mint korábban… :-)

Szóval 5:30 kor sikerült a kocsiba bekászálódni és a város nagy részét kikerülve elgurulni Csepelig.

Kocsival nem közelíthető meg a hely… motyó nélkül kellemes kis séta a partig vezető út, de a sok (részben felesleges) cuccal felmálházva, egy igazi passió. :-)

Csend, béke, nyugalom, sehol egy lélek, így hát szabadon választhatok a kínálkozó helyek közül.

Azonnal lázas szerelésbe kezdek, de szinte másodpercenként kizökkent a koncentrálásból egy-egy fröccsenő balin rablás… igazi víziparádét rendeznek a falánk fenekeszegek.

Az első pálcát, a bekevert etető híján csak néhány szem csontival megdíszítve lendítem a habokba.

Majd a második feederért nyúlok, miközben nem várt kapás érkezik… mohón, amolyan keszegesen rázza valami a spiccem… finoman megütöm és szinte ellenállás nélkül csévélem partig az első fehérnépet. Néhány keszegfélére fogási tilalom van érvényben e hónap 15-től, az első vendégem is pont egy, az ilyenkor védettséget élvező fajok egyike, egy kis lila orrú szilva. Azonnal csúsztatom is vissza, hadd haladjon tovább. Konstatálom, hogy nem is rossz kezdés, hisz fél perce sem dobtam még be. Se etetés, se semmi és még így is, tehát előttem a hal… :-)

Nem vagyok egy villámkezű, de azért jó esetben nem szokott 35 percig elhúzódni egy bot készre szerelése, most viszont a kellemes gondom adódott, ugyanis folyamatosan lefoglaltak az egyre másra érkező pimasz keszeg kapások. A méret hasonló, a fajösszetétel viszont igencsak változatosnak mondható. Baglyok, szilvák, laposak és karikák váltogatták egymást a horgon.

Időközben az etetőt is sikerült megfelelő állagúra kutyulni. Jöhet a taktikus peca…

A jobboldali botot fixre teszem, klipsszel meghatározva a pontos távolságot. Azon egy masszív etetést létrehozva, amire talán egy-egy szebb dévért, vagy hát merjünk nagyot álmodni, netán egy kisebb dunai pontyot is rá tudok csalogatni… Ugye milyen szépen hangzik??!! :-)

Nah, erről a botról szinte nem is kell többet beszélnünk a nap folyamán… :-)

Szórtam én a búzával és csontival bekevert rakéta kosárba töltött csemegét, mint bolond a lisztet, de néhány vakmerő gébet leszámítva mindenkit abszolút hidegen hagyott a szerintem egyébként igencsak vonzó, csontival megtámasztott, szépen tekergőző giliszta csokrom.

A másik bot, amivel kerestem a halat bezzeg rendszeresen jelentkezőkre talált…

Igaz az megfigyelhető volt, ahogy haladunk előre az időben úgy időnként néhány méterrel mindig közelebb kell dobni a visszaforgó, élő víz felőli határához. Mert egy adott távolságon 4-5 kapást követően nagy lett a csend. Ilyenkor pár métert arrébb dobtam, és láss csodát újra evett a hal. Eközben a másik bot masszívan hallgatott továbbra is.

Vígan elszórakoztam azzal az egy aktív bottal is, mígnem követve a kifelé úszó halakat egyszer csak elértem a sodrást… Ahová természetesen ezekkel a szerelékekkel nem tudtam utánuk menni.

A rohanó víz pokoli nyomása azonnal visszatette a szereléket abba távba, ahol már jóformán egy darab uszonyos sem maradt. Próbálkoztam egy darabig még visszacsalni őket lövőtávra, de mindhiába…

Nem érkezett több rezgős kapás…

A szinte már nyári hőséget okádó Nap már teljesen átbukott a mögöttem lévő magas fák sűrűnek még nem mondható lombkoronája felett és erősen kezdte égetni a nyakamat.

Utolsó rohamot indítottam, a fix botot is felszabadítottam néma rabságából és azzal is keresgélésbe kezdtem… legyező irányba végigdobáltam az előttem örvénylő részt, de mintha ciánozták volna a vizet.

Gondoltam egy merészet és átszereltem az egyiket „nagy ágyúra”… 5 oz kosarat, fonott dobóelőkét és erőgumit kapott, ezzel felvértezve küldtem a sodrásba, hátha…

Öngyilkos merénylet volt, mert szinte a legkisebb ellenállás nélkül görgette ezt is vissza a forgó széléig a Duna… Ekkor már közel másfél órája nem kellett horogtól szabadítanom halat.

Kicsit elkeseredtem, mert nagyon nem így indult a reggel. Nem voltak giga-mega halak, de legalább alig hagytak egy percre nyugodni. Végül úgy döntöttem első tavaszi keszeges pecának nagyon is megteszi ez a néhány óra, ha tovább maradok, csak rontom az egyébként pozitív élményt.

Vélhetően délutánra, vagy legkésőbb az esti órákra ugyanúgy visszaszivárogtak volna a forgó meglassult vizébe, ahogyan délelőtt fokozatosan elhagyták azt. De ez már maradjon csak feltételezés, mert már itthon vagyok és gépelem a ma reggeli dunai élményemet. Szevasztok! :-)