Mennyi? 49! Mi 49? Mi mennyi?

  Padró...

Június van és az ország jelenlegi időjárása inkább hasonlít valamelyik latin-amerikai ország éghajlatához, mint az ilyenkor megszokott közép-európai viszonyokhoz. Minden délelőtt nagy mennyiségű csapadék áztatja a földeket, dörgéssel és villámlással kísérve. Aztán egy varázsütésre a komor felhőtakaró alól kivirít a Nap, és a hőmérő higanyszála rohamléptekben kúszik bőven 30 fok fölé.

Mindezt fojtós, brutál párával kísérve. Kikészíti az embert, nehéz koncentrálni, főleg a munkára.

Délután kettő óra van, kevesen indulnak ilyenkor pecázni, viszont szakadozik a felhőzet és a reggeli zuhénak már csak a pocsolyában fürdőző rigók adnak tanúbizonyságot.

Váltóruha, esőkabát és persze horgászernyő is van a súlyos pakkban, amit vonszolok az autóm felé. Néhány izzadságcsepp bizony legördül, mire mindent a helyére pakolok. Rinyának helye nincs, a szórakozásért bizony meg kell szenvedni. A mai napon új helyet szeretnék kipróbálni. Mondhatni ismerős vagyok a szakaszon, viszont ezt a részt eddig nem próbáltam, hát épp itt az ideje.

Útközben még beugrok a horgászboltba, mert csontim az nincs. A „nyüves” hűtő ajtaja mögött néhány dobozka pihen csak, amiben meggyötört, alig mozgó, lestrapált csontik tespednek.

800 pénz a fél liter, ezt a mennyiséget szántam a mai pár órára, ami önmagában nem olcsóság és, hogy ezért még ilyen silány is az áru… kicsit eltűnődtem. A következő pecabolt elég messze van, nem esik útba, szóval magamhoz ragadok egy tégelyt, és némi fintorral az arcomon a kasszához ballagok. Kifejező lehetett az ábrázatom, mert az eladó rögvest elmesélte hogyan jártak, áramszünet, miegymás. Minden csonti befulladt, kb ez volt még menthető állapotban. Viszont, így csak egy jelképes összeget kért érte, ami rendes dolog volt tőle. Mellédobtam még 1 kg búzát, valamint egy zacskó löszös agyagot, amikből további kedvezményt kaptam, így hamar feledtették velem a silány csonti okozta sokk élményt. Korrekt üzletpolitika. 

Minden megvan, ami kell, irány a part.

Amíg a folyóhoz érek, két kisebb zivatarba futok bele, csak intenzívre kapcsolt ablaktörlő lapát használata mellett látom az utat megfelelően.

Kezdésnek mindjárt a sátras ernyőt rögzítem fixre. Leszúróval és kövekkel is próbálom stabilizálni, mert a szél most éppen élénken lengedezik. Csak ezután jöhet a bot üzemkészre szerelése és az etetőanyag készre gyúrása. Nem cifráztam túl megint dolgot. 2 kg pörkölt magvas kaja, az imént vásárolt 1 kg főtt búza, majd a 2 kg löszös nehezítő anyag. Mostanában rászoktam erre az agyagtípusra, mert ha beáll a hal az etetésre, a süllyedő kosárból kioldódó löszfelhő azonnal a végszerelékre fókuszálja az uszonyosok figyelmét. Rengetegszer fordul elő, hogy a bot még a kézben van, mikor a paduc, vagy a márna, már szinte röptében ráveti magát a horogra. Megfigyelhető ez a jelenség egyébként is, ha tömegesen vannak jelen a halak, de ebben az esetben lényegesen többször.

Legutóbb bevált, hogy nagy űrtartalmú kosarakkal nyitok, és ha stabil az etetés, akkor kisebb beltartalmú, de ugyanolyan alaptömegű kosárra váltok. Amennyiben folyamatosak a kapások, ugyanúgy helyben tarthatóak a halak így is. Viszont, ha csökken az érdeklődés, ismét mehetnek vissza a „nagyágyúk”. 

 Csak űrméretre van különbség...

Az első néhány dobások egyike márnát ad. Nem az értékelhető fajtából, de legalább erős az utánpótlás a fővárosi szakaszon. Mindig megmosolygom a dolgot, tudván, hogy miféle erőgép cseperedik ebből az arasznyi jószágból pár éven belül. 

Csak pár év és lecsavarja a botot...

Gyötör a meleg és a pára, nehezen akaródzik kimenni a fák és az ernyő takarásából a napra. Viszont, ha nincsen kapás, akkor durván 3 percenként meg kell tennem ezt. Ha kapás van, akkor persze előbb. 

Érdekes módon ilyenkor kevésbbé kell noszogatnom magam. :-)

Egyre több embernél láttam, és lassan én is kezdek rászokni a dologra, hogy jegyzetelgetek peca közben. Alapból felírom mettől meddig voltam kint. Mit és mennyi etetőt keverek és használok el.

Órákra lebontva a kapások, és fogott halak arányát és persze fajtáját. Nem vagyok különösebben statisztikázós, de horgászat végeztével, jó visszanézni a számokat. Szóval rászoktam.

Ennek fényében szépen húzgálom a strigulákat. Sok a kapás és szerencsére nagy százalékkal halra is váltom őket, pedig paducdömping van. Mint tudjuk, azért a vésett ajkú had gyakran csúfot űz velünk, parton szorgoskodó lelkes amatőrökkel. 

 Siheder...

Néhány ifi kategóriás márna töri csak meg a futószalagon érkező, egyenméretű paduc sereg áradatát.

Jó móka ez, viszont kicsit várom, hogy a Nap az esti órákban kicsit alább bukjon, a „sáskahad” odébb álljon, hátha nagyobb teret engednek a testesebb halaknak is.

A szürkület eljövetelével valóban faképnél hagytak a padrók. 

Ez a mai méret...

Egyszer csak olyan érzés kerített hatalmába, amit imádok. Amikor érzed, hogy minden dobásban benne van a nagy hal. Megfeszülten várod, mikor bólint a spicc. Minden rezdülésre ugrik a kezed a nyélre.

Na most, na most és akkor egyszer csak bummmm. Tényleg villámcsapásszerűen kezdi tépni a botot befelé.

Bevágást követően végre erős ellenállást érzek. Azonnal fel is pattanok és ellépek a kirohanó hal irányába, nem akartam a klipszel vacakolni és így azonnal nyertem néhány métert. Szükség is volt rá, mert első kiugrásra elég sok madzagot követelt magának. A bot karikában és szépen lassan őrli fel a nemes ellenfél kitartását, és erejét. Minden terv szerint alakul. Nem kapkodok, türelmesen lopom a távolságot, kell nekem ez a hal. Aztán valami történt… csodák csodája valahogy lefordult. A horog néhány dobással előtte lett cserélve, most is tűhegyes, mégis kereket oldott. Hazudnék, ha azt mondanám életem hala volt, és persze az elvesztett halakra mindig azt mondjuk, hogy bitang nagyok voltak, de ez most tényleg nem volt rossz darab…

Nincs idő keseregni, azonnal lendítem vissza a motyót…

Újabb jó kapást várok, de ahogy telnek a percek, egyre jobban múlik a láz…

Vetek egy pillantást a kis könyvecském koszos lapjaira, számolom a strigulákat, 49 db hal.

Szép lett volna 50-nek az előző harcos. Na, de még van időm, ha nem is sok. Új lendülettel rohamoztam a folyót, csak az ötvenes szám lebegett a szemem előtt. Jó lesz paduc is, vagy egy kis karika, ha már márnát nem is ajándékoz többet az öreglány mára.

Semmi!!!

Egy árva pöccintés nélkül húztam le közel másfél órát a tök sötétben, arra az utolsó „kilépő” halra várva.

Szomorkodásra azért úgy gondolom nincs okom egy percig sem, hiszen igazán bőkezű volt ma is az öreg, hömpölygő folyó… SZÓVAL ENNYI, AZ ANNYI!

 Az igazán nagy sajna ma nem lett meg...

4 órás randevú az "öreg hölgyel"

Rohanó világban élünk. Hétfőtől péntekig robotolunk a melóhelyen, a hétvége pedig többnyire a családi programok jegyében zajlik. Csak egy a bökkenő, október van, és a Dunán ilyenkor zabál a márna. Alapjában véve nem vagyok híve a rövidke, pár órás pecának. Szeretem, ha van rá egy teljes napom, vagy éjszakám. Így van ideje igazán kibontakozni az embernek. Azonban a kényszer nagy úr, és ha nincs más alternatíva, akkor nem vetem meg a potya pár óra lógatást sem.

Álmos, unalmas hétfő reggel van és az a kósza gondolat motoszkál a fejemben, hogy ha minden jól alakul, akkor talán juthat egy kis délutáni horgászat, csak úgy laza hétindítónak.

Ennek okán a napi teendőim közé szépen becsempészem a kötelező horgászbolt látogatást.

Csupán csak csontiért nyitok be a pecabolt ajtaján, de mondanom sem kell, hogy így is kerül néhány aprócikk a kosárba. Mire elkongatják a delet, szinte már 90 %-os biztonsággal kijelenthető, hogy a délutánt egy röpke légyott erejéig az „öreghölgy” társaságában töltöm majd.

Szinte az egész évre jellemző, hogy menetrendszerű áradások váltogatják egymást a horgászok legnagyobb bánatára. Mire kicsit letisztulna a folyó, újabb és újabb árhullám érkezik a felső szakaszokról. Most épp apad, budapesti mércével nézve 185 cm körül mozog. De a hét második felére újabb löket érkezik, csak, hogy érezzük a törődést. Nem mondom, hogy a legideálisabbak a körülmények, viszont nekem csak most van időm, úgyhogy nincs mese, indulni kell.

Ugyan csak pár órára megyek, mégis annyi a kötelezőnek mondott cucc, amit cipelnem kell, hogy akár egy hétre is mehetnék. Átrongyolok a városon és célba veszem a Dunát…

Sajnos az elsőre kigondolt helyen, ahová igyekeztem, foglalt volt. Marad a B terv!

A hosszú partszakaszon rajtam kívül csak egy sporttárs faggatja a vizet. Letelepszek a parton és igyekszek hamar berendezkedni a kövezésen. Jócskán benne vagyunk már az őszi délutánban, ugyan a napnak már kevés az ereje, mégis jólesően pirongatja az arcomat szerelés közben.

5 oz kosárral nyitok és olyan jó 25-re vágom be, természetesen töltetlenül. Az apadó, meglassult folyó ereje meg sem billenti a „vasat”. Növelhetném a távot, de most jónak érzem itt, ezért fixre akasztom a zsinórt a klipszbe.

Jöhet az etetőkeverés…

Mivel előző este nem tudtam, hogy jövök, így maradt a helyi kutyulás a parton. Jobb szeretem otthon elkészíteni, mert úgy van ideje elegendő nedvességet magukba szívni és kellőképpen megdagadni a szemcséknek. Most azonban kénytelen vagyok itt elkészíteni a tökéletes keveréket.

Mivel ma rövid idő alatt kell eredményesnek lennem, olyan állagot kell készítenem, hogy annak a kosárból való távozási ideje ne legyen hosszabb, mint 3 perc. Ezért csak csínján bánok a hozzáadott folyadék mennyiségével. Természetesen túl száraz sem lehet az etető, mert akkor meg a fenékre érkezés előtt kimossa a folyó a kosár öleléséből azt.

Végre lassan a helyére kerül minden és kezdődhet az élvezet…

Immáron a töltött etetőkosár nagy össztömege alatt robban szét a Duna felszíne.

Leállítom a pálcát, majd az órámra pillantok és kezdődhet a visszaszámlálás.

Szigorúan betartva a 3 percet, nyúlok a nyél felé, majd újratöltök és lendítem vissza hajszálpontosan az előző helyére. Az első negyed óra világos képet ad arról, hogy jelenleg nem tartózkodik előttem a hal. Mozdításom sincsen.

Sebaj, ilyenkor mikor már jelentősen csökken a vízhőfok több időbe telik, mire a kialakított etetési sáv, amit a rendszeres és pontos dobásokkal hozok létre, elém csalogassa a folyam lakóit.

Egész pontosan 23 perc telik el, mire az első delikvens megrázza spiccem… tipikus keszeges, rázogatós a jelzés. Éles szimatú, tenyeres karika az első szemfüles jelentkező. Hamar útjára engedem.

Ezután beindul az élet… zsinórban 3 villámgyors kapást szúrok el. Paducot sejtek az elkövetők személyében. Válaszul bő 25 cm-el növelem az előke hosszát, ami hamarosan meghozza a sikert.

Egyre-másra érkeznek az éles ütések a spiccre, aminek eredményeképpen egyenméretű egyedeket siklatok a víz tetején a partig. Sajnos nem az a méret, ami megdolgoztatná a felszerelést, de egy percig sem bánkódom, hiszen remekül szórakozom.

Viszont alig egy óra mókázást követően felébred bennem a vadászösztön. Szeretnék valami termetesebbet is fogni, nevezzük nevén, mondjuk márnát.

Nagyobb csalit, gondolok itt elsősorban a sajtkockára, sajnos nem hoztam magammal, ami kicsit szelektálná ezt a méretet. Próbálkozok azzal, hogy néhány méterrel az etetés alá és fölé dobok, de ott is csak a vésettajkúak jönnek. Ekkora már olyan sűrűséggel jött a padró, hogy gyakorlatilag még fenékre sem ért a végszerelék már vadul lecsaptak a csonticsokorra. Lassan kezdtem beletörődni, hogy itt ma esélye sem lesz a horog közelébe férkőzni a marciknak, amikor végre erőteljes húzás érkezik. Nem vagyok rest és odadörgölök neki. Húzásából ítélve egészen biztos voltam benne hogy márna, viszont a folyamatos fejrázás azt is egyértelművé tette, hogy kiskorú az elkövető. Sejtésem beigazolódott. Ennek ellenére ez a méret már merítőszákot érdemel és követel.

Matracra fektetem, és hamar megszabadítom a szúrós csomagtól, majd a parti kövezés széléről a vízbe csúsztatom.

Ezután minden kezdődött elölről…

Mire megint kezdtem volna belefásulni a dologba, megérkezett Józsi cimborám, aki meghozta szerencsém, így mutathattam neki márnát is, nem csak gömborrú paducokat. Ez sem volt gigászi, de némiképp tetszetősebb darab volt.

Majd futószalagon érkeztek a délutáni sokadalom újabb apró tagjai.

Közeledünk a fényváltás idejéhez, a Nap már kezd alábukni a mögöttem húzódó partoldal mögött.

Általában ez az időszak meg szokta hozni a nagyok kapókedvét, ezért bizakodva vártam ezt az időszakot.

Tovább javultak az esélyeim azzal, hogy végre kezdtek elmaradozni a paduckapások, így talán több idejük van a márnáknak, hogy a csali közelébe jussanak.

A legutolsó dobást követően már legalább 7 perce nem volt jelentkező. Felvettem hát a botot, hogy újat dobjak, amikor egy szó erejéig hátrafordultam Józsihoz. Ez az idő pont elég volt, hogy a csali fellibbenjen és az ott ólálkodó bajszos lecsapjon rá. Persze erről mit sem tudván próbáltam továbbcsévélni a madzagot, amikor éreztem egy nagyobb fajta ellenállást. Mivel rögtön rúgott egyet, azonnal mondtam, tuti „kabátba” húztam valamit. Egészen a merítési zónáig nyugodtan komótosan sikerült kiterelnem. Mintha nem hitte volna el, hogy bizony horogvégre került. Elfelejtett védekezni. Amikor a merítő alá került, akkor kapcsolt és kezdett éktelen viaskodásba. Gyorsan matracra tettük, hogy ne sérüljön, meg persze ne rúgja szét a merítőt. A horog szabályosan szájszélbe volt akadva.

Tehát tényleg az a pár pillanatnyi kihagyás, vagy szünet kellett neki, hogy a bemozgatott csalit felszippantsa.

Amúgy csodálatos, egészséges, jó kondiban lévő, már a kemény téli hónapokra felhízott márnával volt dolgunk. Minden elemében a vadság, és őserő sugárzott belőle. Még így is, hogy ebből ma nem sokat villantott. Készítettünk pár fotót a vastagszájúról, majd a már világító telihold fényében útjára bocsájtottuk őkelmét.

Záró akkordként nem is volt rossz zsákmány, és mivel lejárt a mai napra szánt 4 órás penzumom, a pakolás mellett döntöttem és tele jó emlékkel, és a rengeteg kapásnak köszönhetően meglehetősen fáradtan is, hazafelé vettem az irányt.

Tartalmas, remek 4 óra volt ez. Azt hiszem, ezen az őszön még teszek néhány próbát még akkor is, ha csak egy fél délutánnyi szabadidőm is van, mert MEGÉRI!

A Duna vasárnap is nyitva tart...

Sokan nem hittük, mégis valóssá vált a vasárnapi zárva tartás felelőtlen gondolata. Vajon ezek után a magyar emberek miként és hogyan próbálják elütni a hét utolsó napjaira kötelezővé tett szabadnapjaikat?!?! Azt gondolom ez a jövő zenéje, minden esetre ha már ilyen csodás tavaszi időben van részünk, akkor én a horgászat semmihez sem fogható örömei mellett teszem le a voksomat. Hol másutt, mint a Dunán...

Melegedő folyó...

Alig egy héttel ezelőtt jártam az öreg folyón és a viszonylag hideg víz ellenére is sikerült néhány kapást kicsikarnom, sőt meglehetősen szép és egészséges marcikat is sikerült a hálóba terelnem, egy rövidke ideig.

Azóta a +15-18 fokos napi csúcshőmérsékleteknek köszönhetően a folyó vize, szinte napról-napra fél fokkal melegszik, amivel arányosan a fogási esélyeink is egyre csak növekednek.
Sokan azt gondolják, hogy az állóvizekhez hasonló módon ilyenkor kora tavasszal elsőként a keszeg népség nyeri vissza aktivitását és kezdenek neki a szélvizekbe az intenzív táplálkozásnak.
Ám a Duna teljesen más tészta...
Ősszel az apróbb fehérhalak előbb keresik fel telelő helyiket és a márnák maradnak a drasztikus hőmérséklet csökkenésig a partközeli zónákban. Tavasszal sincs ez másként, hiszen előbb talállkozhatunk a bajszosokkal a szélvizeken, mint a keszegnépség képviselőivel. Tehát érdemes, a március első napjain is a márnák nyomába eredni. Ezt mi sem bizonyítja jobban mint, hogy túl a 3-ik pecámon, a márciusi hónapban 9:1-re a márnák nyertek, ami a fogási arányokat illeti.
Most persze mondhatnánk, hogy mert nyilván erős, kizárólag a rózsahalak megfogására alkalmas végszerelékkel horgászok, melyet esélyük sincs felvenni a paducoknak, szilváknak, jászoknak és társaiknak. Mindenkit megnyugtatok, ez még csak véletlenül sincs így! :-)

Végszerelék...

Nem szeretném túlragozni a dolgot, hiszen korábban már elég sokat írtam arról, hogy melyik a számomra legkedvesebb szerelék, ami legtöbbször kapáshoz juttat és nagy százalékban biztonságosan merítőbe is terelhetőek vele a Dunai halak.
Viszont valamire mégis kitérnék, hiszen az előző írásomban, enyhén szólva is, de leszerepeltek az általam először használt szakáll nélküli horgok, elsősorban a halmegtartó képességük szempontjából.
Akkor megfogadtam, hogy amint lehetőségem adódik, mindenképpen adok még esélyt az említett kampóknak és ez így is lett...
Őszintén megmondom a kudarc élmény után, a következő peca első halánál, szinte remegő lábbal fárasztottam ellenfelem és bíztam a csodában, hogy az apró 12-es méretű barbless horog stabilan tartsa meg halamat a merítésig. Siker!!!
Majd ezt követően és azóta, majd' minden kapás után egyetlen lefordulás, horog kipattanás nélkül, kitűnőre vizsgáztak a Preston PR 36-os horgai. Az erős kagylón edzett szájban alig tűszúrásnyi seb keletkezett. Igazán halbarát megoldás...

Visszatérve a vasárnaphoz...

Nem érkeztem korán a kövezésre, ám a parton rajtam kívűl egy teremtett lélek sem kísértette a szerencséjét. Elmormoltam magamaban, hogy nesze neked senki sem dolgozik, pecára azonban mégsincs senkinek ideje. Komótosan pakolásztam, kötözgettem és élveztem a napsütést. Fél szemmel  persze azért a rohanó Duna felszínét kémleltem, egy-egy kósza csobbanásban reménykedtem, ami talán elárulja a jelenlegi távot, ahol szívesen tartózkodnak és talán táplálkoznak is a pikkelyesek. Segítséget azonban nem kaptam...

Nem maradt más, a nehéz 5 oz kosárral elkezdtem különböző távokon kísérletezni. Kerestem azt a határt, ahol az üres kosár még fixen ellenáll a rohanó víz erejének és természetesen viszonylag akadómentes a terep.
Néhány perc alatt sikerült ezt a vonalat megtalálnom és kezdődhetett, a kiakasztott zsinórklipsszel történő 5-8 percenkénti dobásokkal kialakított etetőanyag sáv létrehozása. A korábbi két peca tanulságaiból kiindulva nem számítottam egyhamar kapásra, hiszen mindkét esetben majd' két óra kellet ahhoz, hogy elhúzzák a spiccet. Ennek tudatában szórtam a tömött kosarakat és nagy meglepetésemre, talán a harmadik lendítést követően a csobbanást után szinte azonnal, maszatolós, de azért jól látható kapással jelentkezett az első vendég. Szinte a márna szájába dobtam a horgot...
Rövid tusa után megadóan csúszott a hálóba, a körülbelűl 45 cm forma marci.
Ezután következett, a már mentrendszerűnek mondható CSÖND.

A Harc...

Alig egy órája süttettem magam a vízparton, amikor szinte a semmiből érkezett, egy igazán tetszetős botra húzós kapás. Végre olyan igazán szemet gyönyörködtető márnás mozdulatsor.
Azonnal a nyélért nyúltam és felvettem a kontaktust a hallal. Nemcsak a kapás milyensége, de az első kirohanás ereje is azt sejtette, bizony szép jószág küzd a horgon. Szempillantás alatt lepörgettte a klipszig a zsinórt, így kénytelen voltam székemből felpattanva, öles léptekkel a köveken bugdácsolva lekövetni a folyónak lefelé rohanó hal mozgását.
Szép hosszú percekig tartó csatározásba kezdtünk, változó intenzitású, ám folyamatos harcban volt részem.
Az időközben benépesült parton kisebb szurkolótábor alakult ki, a hátam mögött kutyasétáltatók,  biciklisek maroknyi csoportja, halk drukkolása és persze jó tanácsai zengtek a parton, miszerint mit és hogyan is kellene csinálni fárasztás közben (persze gibicnek semmi sem drága) alapon.
Sokáig tartotta magát a mélyben, ez már darabosabb példányt sejtetett, de igazán komolyan csak akkor vettem a dolgot, mikor hengeres teste először átsejlett a szélborzolta Duna felszíne alól.
A 60 cm-es merítőbe csupán harmadik próbálkozásra sikerült belecsúsztatni, addig sehogyan sem akart beleférni. Végül azért csak meglett a koma...

Kora délutánig...

Ebben a márciusi időszakban megfigyeltem, hogy a kapások délután kettő óra magasságában szinte teljesen abbamaradnak. Persze, ha megvárnám az estét és sötétedés után is horgásznék, ismét eredményes lehetnék, de ezt mint ahogy korábban, úgy most sem teszem. Ilyenkor azért még hamar lehűl a levegő és a napközben kellemesen simogató szél a későbbiekben igencsak metszővé válik. Ekkor szépen veszem a sátorfám és hazaoldalgok. Tehát jó esetben addig horgászom, még a nap ereje kitart.
De még csak a déli harangszó hallatszik a távolból, tehát még bőven van időm.
A víz hőfoka valamivel több mint 7 fok, ami még azért mindig hidegnek számít, noha azért mint látjuk halat azért már ad a kitartó próbálkozásért cserébe.
Célhalunk, amennyiben az a márna, ilyenkor sajnos nem tartható meg az etetésen huzamosabb ideig. Jól megfigyelhető, hogy semmi, de semmi periódikusság nincs még a kapások között. Egy-egy kósza egyed cirkál csupán a partról még kényelmesen meghorgászható részeken. Belőlük lehet néhányat horogra csalni a nap folyamán.
Mire belefordulunk a késő délutánba, újabb két egészséges, jól küzdő márnát sikerül szákolni.
Közben néhány horgász cimbora is a partra téved, innentől inkább az eszmecsere, ami igazán foglalkoztat, a peca aznapra már nem motivál. Úgy érzem nem lehet panaszra okom, hiszen négy gyönyörű harcos bajszossal ajándékozott meg a kora tavaszi DUNA...

Minden kezdet nehéz...

Végre ismét feszíti a Duna vize...

Végre március van és még ha csiga tempóban is, de szerencsére felfelé kúszik a hőmérő higanyszála. A nappalok már kimondottan kellemesnek mondhatók, csak az éjszakai enyhe fagyok és a kissé színtelen táj emlékeztet arra, hogy nem is olyan rég még az ólomlábakon járó tél volt az uralkodó.
A melegedő időjárásnak köszönhetően vizeink hőmérésklete is napról-napra, ha csak néhány tized fokkal is, de melegedésnek indul. A környékbeli tavakon már javában fogják a békés halakat, de a Duna az más tészta, itt semmi sem ilyen egyszerű. Minden esetre egy próbát már igazán megér.

Szerencsére ezek a monstrumok mindig a folyó másik odalán közlekednek...

Első peca...

Eljött a napja annak, hogy néhány órára szerencsét próbáljak a Dunán. A folyó hőfoka Budapesten még nics 6 celsius fok sem. Egész pontosan 5,7 fok az adott napon. Egy kisebb áradast követően vagyunk éppen. Szép lassú, de folyamatos apadás mutatkozik a grafikonon, mindezek ellenére szerencsére azért bőven van még víz a mederbe.
A 2015-ös esztendő első pecáját oda terveztem, ahol a tavalyi esztendőben, dátum szerint épp egy évvel és egy nappal korábban, már az első peca márnát és néhány jobb kapást adott. Némiképp melegebb volt már a víz hőfoka akkor, de azért kellő optimizmussal vágtam neki, a délutáni pár órának.

2014-ben az első peca első hala...

A déli órákban érkeztem a partra, bevallom őszintén kicsit fura érzés, amolyan bizonytalanság járta át a mozdulataimat. Ezalatt a néhány téli hónap alatt igencsak berozsdásodik az ember fia. Amég a szezonban kis túlzással csukott szemmel vagy akár az éjszaka sötéjében is képes vagyok tökéletesen megkötött szerelékeket készíteni, most mégis kicsit sete-suta mozdulatokkal és komótos tempóban készül a végszerelék és legalább egy tucat horogelőke, mert ugyebár az fogyóeszköz a Dunán.

Nehéz fegyverzet...

Jöhet az etetőanyag keverés...

Sokat morfondíroztam egy ilyen korai hidegvízi pecára milyen színű és ízvilágú eteővel készüljek.
Végül úgy döntöttem, egy világos talán túl élénk színű és a nyári időszakban használatos etetőt keverek  össze egy fekete kimondottan hidegvízi örleménnyel. Mindezt természetesen jó adag barna agyaggal dúsítottam, ami fontos szerepet játszott a nemcsak a keverék nehezítésében, de a megfelelő szín kialakításában is. Persze mit sem ér egy ilyen mix, ha nem használunk hozzá kellő mennyiségű fehérjebombaként szolgáló csontkukacot.

Tartalmas etetőanyag...

Több mint 200g összsúlyban...

Végre megkezdődhetett a peca...

Lendültek az első dobások. Miután sikerült megtalálni a megfelő távot, ahol még stabilan megáll az 5oz folyóvízi kosár és nem mellesleg akadómentes is a rész következhetett a zsinór klipszbe történő kiakasztás. Ezzel lehet biztosítani, hogy mindig ugyanoda érkezzenek a finomsággal megtömött kosarak. Ezáltal létrehozunk egy etetőanyag folyosót, ami biztosítja számunkra a távolabb keresgélő halak számára az egyenes utat a felcsalizott horgunkhoz. Persze ilyenkor hideg víz esetén lényegesen több idő mire felkeltjük kedvenceink érdeklődését és rátalálnak a "terített asztalra".

Minden évszakban fontos eleme a Dunai pecáknak...

Mindezek tudatában megállás nélkül rendültlenül szórtam a nehéz kosarakat, melyek bombaként robbantották szét a rohanó Duna felszínét.
Telt-múlt az idő és lassan órák óta várom a csodát. Átfutott az agyamon, hogy talán még tényleg őrültség ilyen hideg víznél, nappali órákban márnára horgászni. Csupán a belső vívódás elején tartok, amikor a semmiből bődületes ütés sorozatot kapok, az addig mozdulatlanul feszűlő spiccre.
A másodperc tört része alatt már kezemben hajladozik a bot, amit az év első márnája próbál kitépni a szorításomból. Erejéből és kitartásából megfordul a fejemben, hogy talán külső akadás történt, ettől tartja magát ilyen határozottan a mélyben és rohan ki többször szinte megállíthatatlan módon. Ám lassacskán felőrlöm az elejét és az enyhén opálos vízből átselylik egy gyönyörű sodrófa vadvízi harcos sziluettje.
Lenyúlok a merítőért és lassan halam mögé engedem és várom, hogy a hibátlan példány a folyó hátán belecsússzon az ideiglenes rabságot jelentő hálóba. Azonban a most először használt szakáll nélküli horog egyszercsak kipattan a szájából és egy farok csapással idejekorán búcsút int.

 Vajon a szakáll nélküli horog miatt vesztettem el ma mindkét halamat???

Sokáig nem csüggedek! Annak reményében, hogy nem egydül kóricál, hanem bandába verődve társai is elöttem kutakodnak, szinte azonnal újra lendítem a pálcát. Majd újra, újra és újra...
Sajnos újabb óra telik el a legapróbb mozdítás nélkül. Lassan kezdek átfagyni a szünni nem akaró szél érezteti hatását. Idővel a feladás gondolata fogalmazódik meg bennem. Ekkor a semmiből, tipikus paducos gyors kapás sorozatot kapok. Szerencsére utólérem és rövidke fárasztást követően hamar a parti kövezésen botorkálva ismételten a merítésre készülök, amikor kísértetiesen hasonló módon ez a halam is lefordul. Mint az előbb, úgy most is végig feszes zsinórral történt a fárasztás, azt gondolom nem hibáztam a merítést megelőző pillanatokban. Hogy a szakáll nélküli horog vagy csupán puszta balszerencse hozadéka volt a halvesztés?! Azt sajnos nem tudom megmondani. A késöbbiekben azért még tesztelem ezeket a barbless horgokat a Dunán.
Most azonban a hazaút mellett döntök. Pozitív és negatív élményeket adott ma a szeszélyes kora tavaszi Duna. Hamarosan ismét próbát teszek...

Sajnos nem ejtett rabul egyetlen halat sem a mai napon...

Szeszélyes November

Ősz van...

A nemrég még gyönyörű sárgás-vöröses színekben pompázó fák levetett ruhája, immáron esők áztatta, puha avarszőnyegként borítják az erdők talaját. Az egyre csak csupaszodó, ég felé meredő fák ágai, melyekről egykoron a dús levéltakaró árnyékából, csodás hajnali madárfütty szólt, most csupán hangoskodó éjfekete madarak hadának adnak éjszakára szállást. Kéményekből felszálló füst illata fűszerezi be a környező kihalt, sötét utcák hűvös levegőjét.
E korai órán csupán cipőm talpának halk kopogása töri meg a csendet, ahogyan sietősen lépkedek az utcák kövén. Gondolataim messze járnak, Dunai horgászatok emléke csal mosolyt, a kabát gallér takarta arcomra.

Még napfelkelte előtt érkezem meg, az őszi időszakban legtöbbször meghorgászott helyemre. Sok szép emlék köt ide az elmúlt esztendőkből. Habár hetek óta nehezen adja a halat és másoktól is csupa rossz híreket kapok, azért mégiscsak megér egy próbát.
Betörő hidegfrontot és az egész országra kiterjedő vörös riasztással egybekötött orkán erejű szelet jósolnak a hozzáértők, ami megint csak tovább nehezíti a dolgomat. Szélsőséges ilyenkor a halak kapókedve is. Vagy belenyúlok a jóba, vagy teljes kudarc lesz a mai nap krónikája.

Kora reggel...

Aprócska fejlámpám fényében, nyakamban a felszereléssel botorkálok a lecsapódott hajnali pára által korcsolyapályává változtatott beton rézsün, lefelé a vízig. Letelepszem a kövezésen, épp csak annyira közel a vízhez, hogy a hajóforgalom keltette hullámok ne veszélyeztessék a holmimat. Sehol egy lélek közel s távol én vagyok az egyedüli próbálkozó a szakaszon. Furcsa, hiszen ebben az időszakban sokan járnak le dacolva a hideggel egy-egy jobb márna megfogásáért. Na nem mintha társaságra vágynék, jobb szeretek csupán egymagam lenni a parton.
Ezekben a hónapokban különösen jók a délelötti és a kora hajnali fényváltást követő órák. Ennek tudatában hamar neki is fogok a szerelésnek, hogy mire a gyengélkedő őszi nap első sugarai átbuknak a horizonton, addigra minden a helyén legyen.
Paducok harsány fürdőzését és szép ezüstös márnák fordulását várom a világosodástól. Sajnos azonban hiába kémlelem a vizet, halak jelenlétére utaló jelet sehol sem látok. Ez bizony nem túl jó előjel.
Azért ilyen könnyen nem adom ám fel. A rendületlenül beküldött nehéz kosarak súlya alatt folyamatosan robban a Duna rohanó felszíne. Hiába az erőfeszítés...
Ezen felül tovább keseríti az életemet a rendszeres elakadások és folyamatosan bent hagyott előkék végeláthatatlan sora. Mondhatnánk, hogy mit is várok, hiszen ilyenek a Dunai pecák azonban most más a helyzet. Ez most nem egy természet által létrehozott akadó és nem is a kövezés. Megakadáskor érezni, hogy rugalmas, talán némiképpen mozdítható valamiben akadok el folyamatosan. Néhány dobást követően sikerül kimozdítani és egy hatalmas gubancot húzok ki. Több tíz méter különböző vastagságú főzsinórral, előkékkel, kosarakkal és még egy, a horgon rajtaveszett döglött gébbel is megspékelve. Sajnos az ilyen buta módon bent hagyott több méternyi zsinegek halmaza felelős a legtöbb beszakadásért a folyóinkon.
Végül több órányi kapástalanság és bosszankodás után kissé sértődötten fordítok hátat az „öreglánynak” és hazafelé veszem az irányt.

Új hely új remények...

Útközben belecsöppenek az ébredező város forgatagába. Útfelbontások, sávlezárások, és balesetek nehezítik a haladásomat. Persze mindez a munkába igyekvő autósok végeláthatatlan sorával kiegészítve. Amolyan szokásos Budapesti életkép. Áthaladva az egyik hídon, lepillantva a kanyargó folyó csillogó felszínére újabb gondolatom támadt. Egy régóta meghorgászni kívánt hely felé kanyarodtam, gondolván egy próbát megér az is, az időmbe belefér. Átkecmergek a felbojdult városon és egy nyugodt, hangulatos, a természetet kedvelő ember szemének örömteli táj tárul elém. Szinte nem is gondolnánk, hogy a betondzsungelben ilyet is találni. Felszerelés nélkül sétálgatok a parton. Horgászok nyomait fürkészem és annak ellenére, hogy csupán pár napja húzódott vissza a Duna a medrébe, már most is rengeteg eldobott csontis doboz, zacskók, és egyéb feleslegessé vált horgászeszköz árulkodik arról, hogy rendszeresen meghorgászott helyeken lépkedek. Végül egy jónak ígérkező szakaszon lehorgonyzok és tábort verek.

A folyam erőssége indokolttá teszi, hogy azonnal 6 oz-os kosarakkal tegyek kísérletet a szerelék helyben tartására. Az első dobást követően viszonylag sokáig sülyed a cucc, mély vízről tanubizonyságot téve ezzel. Várok néhány percet, hogy megnézzem miként viselkedik a felszerelés. Alapjában véve mondhatni fixen áll, csak időnként billent bele a víz ereje amit a spicc mozgása közveti felénk. Szeretem amikor így sikerül belőni a dolgot, mert az időnként bemozduló, fellibbenő csalinál gyakori eset, hogy szinte azonnal érkezik is a kapás, jellemzően paduc és márna az elkövető ilyen esetekben. Néhány próba dobás következik mielőtt kiakasztom a klipszbe a zsinórt. Szeretnék meggyőződni arról, hogy viszonylag akadómentes a meghorgászni kívánt terület. Szerencsémre teljesen tiszta...
A korábban bekevert etetőből gyakori dobásokkal igyekszek egy masszív etetési sávot kialakítani és később helyben tartani a pikkelyeseket.

Általában 20 perc kell, hogy egy keszegfélékből álló csorda első egyedei megrázzák a spiccet. Ez most valamivel tovább tart, amit a hirtelen lehülő víznek, a folyamatos apadásnak és a betörő durva hidegfrontnak a számlájára írok. Végül nem kell csalódnom, hiszen mindezekre kevésbé érzékeny halként paducok jelentkeznek elsőként.

A kapások sűrűsége messze eltér a melegebb időszakoktól, azonban hevességük és gyorsaságuk elképesztő, mint mindig. Szépen beállnak az etetésre, aminek örülök is meg nem is, hiszen idővel valami darabosabbat is jó lenne elkapni. Mondjuk egy szépen felhízott márna személyében. Etetőanyaggal töltve lendítem a pálcát, de egy picit a csalogatóanyaggal felszórt terület alá, mellé próbálok koncentrálni. Hátha kóborló nemes halra találok, annak szélén. Nagyon sokszor nem mennek be brusztolni a keszegnépség közé, ilyenkor szépen csendesen a lesodródott szemcsék után kutatva lelhetünk rájuk. A tervem nem vált be!

Variáltam a csalikat, csonticsokor, giliszta, sajt és ezek különböző variációjával sem sikerült elcsábítani közülük egyetlen példányt sem. Ellenben a korábbi fehérhal kapások szépen lassan elmaradoztak. Beigazolódni látszik az időjósok által jelzett viharos erejű szél, felhőátvonulások és néha szemerkélő eső is azt jelzi igazuk volt. A késő őszi nyugodt, békés időjárás egyik percről a másikra megváltozik. Azért még bizakodó vagyok a horgászatot illetően és néhány réteg ruhát és fülvédő sapkát húzok magamra, ezután kissé komfortosabbá válik a peca.
Újabb vésettajkú had szórakoztat egy-egy szebb jászkóval kiegészülve, a márnának azonban nyoma sincsen. Úgy fest semmi nem kell neki ezen a napon...

Kézbeadott megoldás...

Lassacskán belefordulok a délutánba és miközben az időjárás egyre barátságtalanabbá válik, lelkesedésem továbbra sem lanyhul.
Hiszem, hogy itt vannak csak nem találom a megoldást a megfogásukhoz.

Szerencsémre a Duna végül megszán és honorálja az erőfeszítéseimet, kezembe adja a megoldás kulcsát.
Ad magából egy darabot, amivel sikerül végre a hőn áhított halakból elcsípni néhányat. A csoda csali pedig nem más, mint a Dunai halak természetes táplálékai közé tartozó kagyló. Ettől a fehérje bombától erősek és egészségesek ezek a halak. Sejtettem a rendszeres előke sérülésekből, hogy vélhetően kagylótelepen horgászom. Ez azonban csak akkor vált biztossá, amikor egy néhány összetapadt egyedből álló telepet sikerült horogba akadva partig kormányozni. Gondoltam egy nagyot és felnyitottam néhányat. Horogra tűzve egy szem csontival megtámasztva küldtem vissza a mélybe.

Nem mondom, hogy teljes meggyőződéssel állítottam volna bárkinek is, hogy bejön de hát vesztenivalóm nincs. Más vizeken is bizonyított már korábban. Miért pont itt ne működne a dolog?!
Nem kis meglepetésemre alig néhány perc elteltével vehemens kapással jelentkezik az első bajszos. Nagyon jól védekezik. Trükkösen kihasználja az erős sodrás adta lehetőségeket, szinte belefekszik abba. Jó pár perc mire ki tudom fordítani belőle és megadásra tudom kényszeríteni.

Hihetetlen öröm ül ki az arcomra, pedig a java még csak most kezdődik. Szerencsére jól tart a csali a horgon, így több halat is sikerül horogvégre csalni ugyanazon darabkával. Mintha egy ellentétes nap kezdődött volna, néhány percenként csavarja le a spiccet egy-egy merene.
Azonban mint minden csoda, ez sem tart soká...

Egészen pontosan addig amíg tűzni tudok a horogra a puhatestűekből.
Miután elfogy az utolsó is, olyan mintha elvágták volna a dolgot. Hiába tűzök ismét a meglévő csali arzenálból, újabb kapás már nem, viszont csúnya esőfelhők érkeznek gomolyogva, ami semmi jóval nem kecsegtet. Akármennyire is sajnálom, de abba kell hagynom ezt a mai pecát.
Rohamléptekben szedem össze felszerelésem és rendezetlenül szórom a csomagtartóba. Nagy zuhé van készülőben, amit én már nem szándékozok megvárni. Indulás után néhány perccel leszakad az ég. Sok autós félreállni kényszerül, mert a látási viszonyok, majdhogynem 0-ra csökkennek. Még időben indulok haza. Kicsit fázósan, de mosolygósan, teli élménnyel vezetek hazáig.