Németh Tamás: Viharok, Halak, Vadon... Vendégposzt :-)

Úgy alakult, hogy hétvégére szalmaözveggyé váltam. Már régóta terveztem egy sátorral kinn alvós, dunai kalandot, olyat, amilyeneket régebben gyakrabban ejtettünk meg a családdal, horgászcimborákkal. Valahogy ezek az alkalmak mostanában elmaradoznak, de most ez a két nap alkalmassá vált erre. Melóból hazafelé elgurultam kedvenc pékségemhez némi munícióért, hazaérve gyorsan összekaptam a szúnyogálló ruházatot és a horgászcuccot. Sátor, polifoam és a hálózsák pedig mindig a kocsiban van, így nem sokkal később már hasítottam is át a városon. A terv a következő volt: délutáni balinozás egy kőgáton, majd estére egy mély visszaforgó alatti feederezés. Aztán hajnalban és napközben újra pergetés, és ha a lelkesedésem kitart este süllőzés a kövezések mellett.

A gátról letérve bő tíz perces rallyzás az ártéri erdőben, mire végül a parti füzek alatt letettem a kocsit. Amikorra a partra értem, szépen kezdett beborulni, az összevissza kavargó felhők és a mögülük kibukkanó nap már eleve olyan hangulatot teremtett, hogy ha hal nélkül zárom a napot, azt sem bántam volna. Miközben kötöm a botot, fél szemmel a vizet kémlelem. Egy-egy bukás, fürdő paducifjak, néhány óvatos balinrablás, amit mutat a felszín. Előttem az alacsony vízállás miatt hatalmas sóderzátony terül el, rajta tucatnyi vízimadár trónol.

A part felöli oldalán eleinte lassabban, majd sebesen húzó, térdtől derékig érő mellékág folyik. Ennek lezárása a kőgát, ami közel száz méteren át nyúlik be a folyó medrébe. Nem véletlenül mozog itt a hal. A hajóforgalom miatti zajt és a hullámokat is enyhíti a gát, két oldala kevesebbet kap a turistahajók keltette szökőárakból. Szokásos balinos kis minnow kerül a kapocsba, és repül is a kiálló kő mögé, ami már nem egyszer adott halat. Már a lábamnál jár a csali, amikor látom a mögüle visszaforduló jó másfeles balint. Elbambultam. Ha belegyorsítok félúton, akkor valószínűleg megeszi. Ez a módszer mostanában mindig bejön, ha érzem, látom, hogy követi a csalit a kíváncsi fenekeszeg. Begázolok a vízbe, hogy a következő dobás más szögből érje a célterületet. Bepottyan a csali, és szinte azonnal ráragad egy arasznyi balin. Nem érte jöttem. Pár dobás, de további eredmény nincs. Csalicsere, most egy wtd kerül a kapocsba, ami nem épp ide való, hiszen a húzós vízben nehéz jól vezetni, no meg nem is vagyok az a wtd-zsonglőr. Nagyjából ötödik dobásnál járok, amikor felrobban a víz a csali alatt, és tarponként repül ki a vízből egy kiló körüli balin. Csak megtolta a csalit, nem akadt meg. Közben egyre beljebb merészkedek a sodorvonalhoz, itt már derékig ér a víz, alig bírok talpon maradni a rohanó folyóban. Erőltetem a helyet, hiszen tavaly pont itt álltak a domolykók, jászok és szépen támadták a nagyobb fa- és műanyaghalakat is. De most másként van. Lassan elindulok kifelé, és az ideális szögből ismét megdobom a kiálló követ. Kettő tekerés után olyan kapást kapok, hogy belenyekken az orsó is, de persze nem akad meg. Pár hete egyre több az ilyen kapásom mindenfelé: hatalmas odanyúlások, a botot szinte a kezemből kitépő rántások és hiába a csalinként kettő hármashorog, nem akad meg a hal. Gondolom ahogy tisztul víz, egyre óvatosabbak a balinok, nem is feltétlenül megenni akarják a gyanús hal-imitációkat. Lassan sétálok visszafelé, apró wobblert teszek fel, hiszen a part mellett kisebb domolykók zaklatják az ivadékhalakat. Ahogy lassan játszok a kis fahallal, le is veri egy fejes. Gyors fotó és mehet vissza.

A húzos vízben fel-felcsillanó halakat látok. Paducok. Ahogy a hajóforgalom csökken, kisimul a víz, és ezek a vésettajkú moszatfalók is közelebb merészkednek a parthoz, hogy a köveket kaparásszák. A hét elején fogtam első pergetett paducomat, így adok egy esélyt a ragadozó kedvű fehérhalaknak apró wobbleremmel, hátha ráfanyalodnak. Talán a harmadik dobás lehet, amikor tompán elnehezedik a bot, de nincs kifutás. Külső akadás – konstatálom. Párat pumpál a jószág, majd kiakad a horog. Márna vagy nagy paduc lehetett. A gát túloldalán egy ágakból összeállt, vízalatti rőzserakás körvonalazódik. Apró gumit teszek fel, és már első dobásra egy sügérrel növelem a napi fajszámot. Hiába rajhal, ezúttal nincs csapattársa.

Sötétedik, és ha még sátrat szeretnék állítani, akkor jobb, ha elindulok a kiszemelt éjszakázóhelyemre. Közben elered az eső, a ragyogó naplementben. Szürreális hangulata van. Késve érkezem, a feléledő szúnyogok közt a félhomályban kötöm meg a két feedert, keverem be a sajtos etetőanyagot, pár deci csontival megbolondítva. Miután helyükön a botok, kicsit rendezem soraimat és gyorsan feldobom a sátrat is, mert egyre gyakrabban dörren az ég, és villámlik. Ideges rángatás a jobboldali boton, kétarasznyi harcsakölyök kívánta meg a csontit. Közben rám sötétedik. Tüzet rakok és úgy várom az eseményeket. Fölöslegesen. Órákig moccintás sincs. A botokat kivéve elsétálok párat dobni wobblerel, majd ismét visszaülök a fenekezők mellé. Harapni lehet a csöndet és a sötétséget is. Aludni is kéne, mert holnapra is kell egy kis energia – döntöm el. Mintha ezt meghallanák a halak, reccsen a nyeletőfék, és pár pillanat múlva kövér kis márnaifjoncot tartok a kezemben.

Fantasztikus érzés egyedül csöndben ülni a koromfekete folyóparton. Semmilyen mesterséges fényforrást nem látok, nincsen motorzaj, emberi tevékenység nem hallatszik ide. Borult az ég, csillag sem látszik, csak a folyamatos, percenkénti villámlások a nem is olyan távoli hegyek fölött.

Bagolykeszegek jönnek sorban, egymás után. Aztán egy kisebb harcsa, és egy kölyökmárna. Egy óra is elmúlt, és mivel terveink szerint cimborám hajnalban meglátogat egy pár óra dobálásra, úgy döntök ideje lefeküdni. A sátrat sikerült jó lejtős helyen felverni, plusz az égi tűzijáték majd a kettő körüli felhőszakadás sem segít a pihentető alvásban. Négykor már fenn vagyok, repülnek is vissza a feederek. Közben befut A, és tervezgetjük a reggeli pecát. Amíg társam szerel, és erősen megbánja, hogy rövidnadrágban jött – a szúnyogok miatt – pár bagolyt és dévért kihúzok, majd elteszem a feederbotokat.

Elindulunk a kőgátra, várva, hogy elkezdődjön a balinreggeli. Nem kezdődik. Viszont a part mellet csobognak a kisebb domolykók. Párat kiszedünk, nekem az egyik saját készítésű csalit eszi meg egy arasznyi hal. Mindig felteszem magamnak a kérdést, hol lehetnek a nagyobb dunai domik? Elpusztulva és feederezők horgán láttam már kilósakat, de nálam általában az apróságok jönnek. Áramos kollégák – nemzeti parkos halkutatók – szerint a folyó közepén tanyáznak a nagyok.

A-val felváltva araszolunk felfelé a kőgáton. Amikor utolérem, előzékenyen előreenged. Mutatom saját gyártmányú kis fahalamat, ami nemrég adott pár méretes süllőt a fővárosi szakaszon. Borús az idő, gyengék a fények, miért ne lehetne még a kövön süllő? Megállapításomat demonstrálandó dobom is a fahalat, ami a parttól pár centire csobban a vízbe. Amint megindítom, felrobban a felszín, és lemarja valami a fahalacskát. A sodrásban pumpálok rajta párat – ez süllő lesz, vigyorgom A-nak. Az is! Megmeríti a szűk negyvenes komát.

Örömöm határtalan. No nem a hal mérete miatt, hanem azért mert ismét bebizonyosodott, hogy érdemes délutánokat tölteni a csalifarigcsálással, festéssel, gyantázással és azért is, mert már rég láttam nappali fényben süllőt. Talán idén még nem is. Pár fotó után elúszik a hal, és mi tovább botladozunk a köveken. A gát végén sok apró ütést kapunk, sügérre gyanakszunk, így felkerülnek a kisebb gumik a nem éppen az erre való pálcákra. Arasznyi süllők akadnak meg egy pillanatra, majd kiderül volt köztük sügér is. Pár perc után megunjuk, nem értük jöttünk. Visszafelé indulunk a gáton, A-már a hazaindulást fontolgatja – nem sok ideje van mostanában horgászni – amikor a húzós vízben olyan ütést kap, hogy fel is kiállt egyet. Balinra tippelünk, de hamar kiderül, egy jobb domi verte le a nem épp neki való wobit. Na, van itt szebb is!

A gát belső felén csobogást hallok, átnézek a burjánzó ártéri vegetáció fölött, és három, fél kiló feletti domolykót látok sütkérezni a felszín közelében. Persze teljesen apatikusak. A-nak mennie kell. Elbúcsúzunk, én pedig tovább indulok a következő gátra. A pulóver lekerül lassan, fürdőnadrágban, cipő nélkül haladok célom felé. Saját wobit dobálok, domolykó reményében. Az egyik suhintás után megkönnyebbül a bot, a csali pedig a parton puffan. Ilyen sem történt, de valamiért elengedett a kötés. Talán sérült lehetett. A már korábban több balint, jászt és domit adó kis házi szőttest hosszasan keresem, de nincs meg. Újat kötök, ekkor még nem sejtem, hasznos a friss kötés. Nagyobb balin buffan egyet a gátnál, így felkerül a 9 centis zörgős balincsali. Repül is jó messzire a visszaforgóba, a rablás helyére. Egy tekerés, két tekerés. Tompa, de határozott ütés, majd fejrázás. Nem az a kifejezetten balinos kapás, és amikor lehúz vagy kétszer 10 métert a 12-es fonottból, akkor elégedetten mosolygok, hogy szép balint akasztottam. Egy-két pumpálás a nyakig sem érő vízben, majd meghűl bennem a vér. Egy hatalmas csuka körvonalazódik ki a kristálytiszta vízben. Elég sokat beszélek magamban horgászat közben, de most szerintem rekordot döntöttem. Az alatt a szűk perc alatt, amíg a huzavona tartott, szerintem minden létező biológiai átkot és mitológiai fohászt elmormoltam félhangosan. Amikor közelebb járt a krokodil, akkor láttam, hogy van esélyem, a hátsó horog az alsó álkapocs legvégét fogja, így a 30-as FC előke nem keveredett a fogai közé. Begázolok a vízbe, és egy gyors mozdulattal tarkón ragadom, bár alig érem át. Szinte el sem hiszem: eddigi legnagyobb pergetett halamat tartom a kezemben.

Horogszabadítás után a vízben fotózom elölről, hátulról, felülről, oldalról, nem bírok egyszerűen betelni vele. Valamiért köp egy kis vért, talán először mélyebben akadt meg a csali. Amikor már magához tér, ismét kiemelem, és a benedvesített mérőszalagra fektetem: 80 cm a teljes hossza. A vízbe visszatéve irányba áll, és nemsokára lassan elúszik. Négy-öt „aztamindeitezmiveoltnemhiszem?!”következik. Ahogy kijövök a vízből, a lábam előtt megtalálom a leszakadt domis csalit. Ez az én napom! Fél szemmel a vizet nézve fura faleveleket látok lejjebb a víz tetején. Sárga levelek, pedig még nincs ősz. Rádöbbenek: azok nem falevelek, hanem a hanyatt sodródó csuka hasúszói! Begázolok-úszok, utolérem, és hasra fordítva kiterelem a sekély, de gyorsan áramló oxigéndús vízbe. Egy vízben fekvő rönk mellé pont úgy tudom beállítani, hogy ne veszítse el az egyensúlyát, és a víz is szépen járjon a kopoltyúi közt. Percek múlva megrázza magát, kiköp pár buborékot, majd már sokkal határozottabban visszaáll a mélyebb vízbe. Bízom benne, hogy megmarad.

A front közeledik, az ég nagyon beborul, a víz haragos zöld színű, szemben pedig dörög és villámlik. Most már drótelőkét kötök és nagyobb gumival szűröm a kőgát mélyebb vízét. Pár dobásom van, mielőtt elver az eső. Tompa elnehezedés, és pár fejrázás után szűk harmincas süllőgyerek piheg a kezemben. „Leállazta”.

Aztán vége, leszakad az ég. Jó fél órára a kocsi, eleinte futok, aztán már nem látom értelmét. Bőrig ázva caplatok az ártéri erdőben. Az autóba bedobálom a még vizes sátor és etetőanyagos vödör mellé a tocsogó hátizsákomat. Mivel nem enyhül az eső, és mindenem elázott, a hazaút mellett döntök. Útközben kétszer is félre kell állnom, mert az úttesten folyó hömpölyög a keresztutcáknál, és az ablakon sem látok ki: belülről pára, kívülről zuhanyfüggöny.

Mire hazaérek, már meg van a terv: kialszom magam, és másnap irány vissza. Délután gyors lakástakarítás levezetésnek, cuccok rendezése, aztán mint akit fejbe vágtak dőlök el. Nettó két órát aludtam péntek este, szóval volt mit bepótolni. Másnap két falat reggeli, bepakolás, és ezúttal sátor és hálózsák nélkül indulok az alig egy órás útnak. Az ártéri erdőben épp legel a környék szürkemarha-csordája. Leállítom a motort, nézem a méltóságteljesen cammogó monstrumokat. Pár perc, mire előkeveredik a pásztor. A semmilyen nyelven nem beszélő figura elhesegeti Tizedeséket – az öreg bikát hívják így, tavaly megtudtam –, és mehetek is tovább a saras úton. Ugyanott kezdek, ahol két napja. A víz gyönyörű, az erdő mesés. Cikázó gyurgyalagok a parti fák közt, a kőgátakon tollászkodó szürke gémek, a víz pedig él! Végigdobálom a pénteki útvonalat. Az első jelentkező megint egy apró balin. Nem semmi a kedvenc balinos minnow csalim, igazi kis univerzális-mindenes. 20-70 cm közt fogtam vele eddig halakat, és ha jól számolom, akkor legalább öt fajt. A kő mögötti balin megint rabolgat egyet-egyet. Többször látom, ahogy szinte a lábam előtt elúszik a bokáig érő vízben. Elé dobok, és sikeresen elijesztem. A következő rablás az iszaposabb, lassabb folyású részen van. Kivárok, amíg úgy érzem, hogy közelebb járhat az őn, és repül a zörgős csali. Hogy egy klasszikust idézzek (SO): „Twitch – twitch – baaam!”. A fárasztás különösen klassz a sekély és átlátszó vízben. Jó kezdés, szép darab.

Amíg pihen a pálya, a túloldali akadót tapogatom sügeres gumival. Ezúttal hoztam másik – finomabb, gumis pálca – botot, hátha megint megjelennek a paducok. Apró sügér a jelentkező ismét, még az is lehet, hogy a tegnapelőtti. A paducok nem kérik a rákimitációkat, apró lárvákat, mindösszesen egy külső akadást tudok ismét felmutatni, így odébb állok. Visszamegyek a kocsi felé, ezen a részen akkora az iszap, hogy ismét mezítlábra váltok, a cipőt meg felteszem egy fára. A madár sem jár erre, úgysem piszkálja senki, ha meg a pásztor megtalálja, ám vigye! Újabb rablás egy vízbe lógó fűzfa ága alól a bokáig érő vízben. Repül a csali, és jóformán még be sem csobban, azonnal leveri a kilós koma. Szerintem fejbe dobtam. Iszapos lesz a hasa kivételkor, annyira sekély itt a víz.

Jó lesz ez. A következő visszaforgóban tompa elnehezedést kapok, majd egy fejrázás után megkönnyebbül a cucc. Csuka? Külsős dévér? Ezt már nem tudom meg. A FC-előke sértetlen, a csali rendben, folytatom. Újabb kis visszaforgó, itt a víz talán mellkasig is ér. Első dobásra ismerős rántás, majd fejrázás után egy gyönyörű dunai krokodil körvonalazódik az iszaposabb vízben. Nem igaz! A csalit nem látom, a zsinór eltűnik a pofájában. Biztos vagyok benne, hogy el fogja harapni a zsinórt. Már készülök lélekben, hogy ne káromkodjak egy nagyot, amikor bekövetkezik majd a halvesztés. Ennek ellenére két kör után tarkón ragadom a jó kettes jószágot. Magamban beszélés, fotózás: szokásos csukafogó rituálé. Valamivel 70 centi alatt van, a nagy kapkodásban nem mérem le rendesen. Amikor kiszedem az amúgy mélyen, de nem csúnyán akadt horgot, akkor látom, hogy a kapocs el van csavarodva, nem is a záró-része, hanem az eleje nyílt ki, ahogy forgott a vízben a dunai tigris. Dupla – vagy tripla – szerencse. Nem igazán horgászom csukára, nem is járok olyan pályákra, ahol lehet rájuk számítani, ezért is nagy az örömöm a váratlan vendégek miatt.

Hosszasan sétálok, mélyebb részeket, gödröket keresgélve, közben elfeketedik az ég. Több helyen begázolok, beúszok vízbe, hiszen érdemes feltérképezni a medret ilyenkor, amikor hívogat a langyos folyó. Értékes infót lehet nyerni a későbbi horgászatok helyválasztásakor.

Az ég viszont egyre ijesztőbb, így visszaindulok. Evezős csapat köt ki előttem, a vihartól menekültek a partra. Visszaérve még a cipőmet is megtalálom, aztán mire elkezd esni, már a kocsiban uzsonnázok.

Remélem, kiesi magát, mire a másik pályára átautózok, mert nagyon kíváncsi vagyok, hogy tudok-e szebb süllőt fogni a sötétben majd. Fél óra vezetés, majd rövid séta az erdőben, a nyakig érő csalánban. Szerencsére a szúnyogok is épp ébredeznek, ezért futólépésben kell haladni. Még kalapál a szívem az izzasztó menet után, amikor repül az apró wobbler a tükörsima, vihar előtti Dunába. Lassan vezetem, kisebb domolykót remélve a kövek közt. Elemi erejű rávágást kapok, majd valami letép vagy tíz méter zsinórt. Ez nem domi. Pár pillanatnyi huzavona, óvatoskodok a kis horog miatt, de kisvártatva meríthetem a túra legszebb balinját. Az a fajta, ami már nagyobb, de még színes. Nem az a fakó fővárosi változat, ami 50 centi fölött betonszínűvé változik. Miközben merítem rámír egy környékbeli cimbora, mint kiderül ő is járt ma a gáton, pont elkerültük egymást. Büszkén küldöm neki a merítőben pihegő halról készült fotót.

Közben éjszakai sötétségbe borul a táj, pedig még korán van. A hegyekben ismét villámlik, és a széllökések, amik eleinte barátilag fújták el a szúnyogokat, egyre erősebbek lesznek. Kibotorkálok a gát végére. Egy apró balinból szedem ki épp a horgot, amikor elered az eső. De nem az a nyári zápor. Vége, ma már nem tudom meg, eszik-e a süllő. Mire a szakadó esőben kiérek a gát tövéhez, teljesen besötétedik. Fejlámpával az özönvízben téblábolok a dzsungelben, többször eltévesztem az alig járt ösvényt, mire kikeveredek a műútra. Nem vagyok félős, de azért hangosan – és hamisan – fütyürészek, hátha az megvéd a csupakabrától meg a baltás gyilkostól. Ha lehet fokozni az egy nappal korábbi esőt, hát most sikerült. A hazaúton többször tengelyig merült a kocsi a vízben, 20 km/h-val csorognak az autók a főúton, és ismét jobbnak láttam párszor félreállni. A fővárosba érve eleinte enyhül, majd a ház előtti kipakolásnál ismét kegyetlenül ömlik az égi áldás. Már nem tudom, hanyadszorra áztam el a hétvégén.

Melós és hibátlan hétvége volt. Pontosan ugyanígy csinálnék mindent, ha meg kéne ismételni. Ja nem, inkább maradnék még két napot. :-)

5 év után, éjszakai peca a Dunán... Videóblog

Videó lejátszásához katttttt ide!!!!!! :-)

Mennyi? 49! Mi 49? Mi mennyi?

  Padró...

Június van és az ország jelenlegi időjárása inkább hasonlít valamelyik latin-amerikai ország éghajlatához, mint az ilyenkor megszokott közép-európai viszonyokhoz. Minden délelőtt nagy mennyiségű csapadék áztatja a földeket, dörgéssel és villámlással kísérve. Aztán egy varázsütésre a komor felhőtakaró alól kivirít a Nap, és a hőmérő higanyszála rohamléptekben kúszik bőven 30 fok fölé.

Mindezt fojtós, brutál párával kísérve. Kikészíti az embert, nehéz koncentrálni, főleg a munkára.

Délután kettő óra van, kevesen indulnak ilyenkor pecázni, viszont szakadozik a felhőzet és a reggeli zuhénak már csak a pocsolyában fürdőző rigók adnak tanúbizonyságot.

Váltóruha, esőkabát és persze horgászernyő is van a súlyos pakkban, amit vonszolok az autóm felé. Néhány izzadságcsepp bizony legördül, mire mindent a helyére pakolok. Rinyának helye nincs, a szórakozásért bizony meg kell szenvedni. A mai napon új helyet szeretnék kipróbálni. Mondhatni ismerős vagyok a szakaszon, viszont ezt a részt eddig nem próbáltam, hát épp itt az ideje.

Útközben még beugrok a horgászboltba, mert csontim az nincs. A „nyüves” hűtő ajtaja mögött néhány dobozka pihen csak, amiben meggyötört, alig mozgó, lestrapált csontik tespednek.

800 pénz a fél liter, ezt a mennyiséget szántam a mai pár órára, ami önmagában nem olcsóság és, hogy ezért még ilyen silány is az áru… kicsit eltűnődtem. A következő pecabolt elég messze van, nem esik útba, szóval magamhoz ragadok egy tégelyt, és némi fintorral az arcomon a kasszához ballagok. Kifejező lehetett az ábrázatom, mert az eladó rögvest elmesélte hogyan jártak, áramszünet, miegymás. Minden csonti befulladt, kb ez volt még menthető állapotban. Viszont, így csak egy jelképes összeget kért érte, ami rendes dolog volt tőle. Mellédobtam még 1 kg búzát, valamint egy zacskó löszös agyagot, amikből további kedvezményt kaptam, így hamar feledtették velem a silány csonti okozta sokk élményt. Korrekt üzletpolitika. 

Minden megvan, ami kell, irány a part.

Amíg a folyóhoz érek, két kisebb zivatarba futok bele, csak intenzívre kapcsolt ablaktörlő lapát használata mellett látom az utat megfelelően.

Kezdésnek mindjárt a sátras ernyőt rögzítem fixre. Leszúróval és kövekkel is próbálom stabilizálni, mert a szél most éppen élénken lengedezik. Csak ezután jöhet a bot üzemkészre szerelése és az etetőanyag készre gyúrása. Nem cifráztam túl megint dolgot. 2 kg pörkölt magvas kaja, az imént vásárolt 1 kg főtt búza, majd a 2 kg löszös nehezítő anyag. Mostanában rászoktam erre az agyagtípusra, mert ha beáll a hal az etetésre, a süllyedő kosárból kioldódó löszfelhő azonnal a végszerelékre fókuszálja az uszonyosok figyelmét. Rengetegszer fordul elő, hogy a bot még a kézben van, mikor a paduc, vagy a márna, már szinte röptében ráveti magát a horogra. Megfigyelhető ez a jelenség egyébként is, ha tömegesen vannak jelen a halak, de ebben az esetben lényegesen többször.

Legutóbb bevált, hogy nagy űrtartalmú kosarakkal nyitok, és ha stabil az etetés, akkor kisebb beltartalmú, de ugyanolyan alaptömegű kosárra váltok. Amennyiben folyamatosak a kapások, ugyanúgy helyben tarthatóak a halak így is. Viszont, ha csökken az érdeklődés, ismét mehetnek vissza a „nagyágyúk”. 

 Csak űrméretre van különbség...

Az első néhány dobások egyike márnát ad. Nem az értékelhető fajtából, de legalább erős az utánpótlás a fővárosi szakaszon. Mindig megmosolygom a dolgot, tudván, hogy miféle erőgép cseperedik ebből az arasznyi jószágból pár éven belül. 

Csak pár év és lecsavarja a botot...

Gyötör a meleg és a pára, nehezen akaródzik kimenni a fák és az ernyő takarásából a napra. Viszont, ha nincsen kapás, akkor durván 3 percenként meg kell tennem ezt. Ha kapás van, akkor persze előbb. 

Érdekes módon ilyenkor kevésbbé kell noszogatnom magam. :-)

Egyre több embernél láttam, és lassan én is kezdek rászokni a dologra, hogy jegyzetelgetek peca közben. Alapból felírom mettől meddig voltam kint. Mit és mennyi etetőt keverek és használok el.

Órákra lebontva a kapások, és fogott halak arányát és persze fajtáját. Nem vagyok különösebben statisztikázós, de horgászat végeztével, jó visszanézni a számokat. Szóval rászoktam.

Ennek fényében szépen húzgálom a strigulákat. Sok a kapás és szerencsére nagy százalékkal halra is váltom őket, pedig paducdömping van. Mint tudjuk, azért a vésett ajkú had gyakran csúfot űz velünk, parton szorgoskodó lelkes amatőrökkel. 

 Siheder...

Néhány ifi kategóriás márna töri csak meg a futószalagon érkező, egyenméretű paduc sereg áradatát.

Jó móka ez, viszont kicsit várom, hogy a Nap az esti órákban kicsit alább bukjon, a „sáskahad” odébb álljon, hátha nagyobb teret engednek a testesebb halaknak is.

A szürkület eljövetelével valóban faképnél hagytak a padrók. 

Ez a mai méret...

Egyszer csak olyan érzés kerített hatalmába, amit imádok. Amikor érzed, hogy minden dobásban benne van a nagy hal. Megfeszülten várod, mikor bólint a spicc. Minden rezdülésre ugrik a kezed a nyélre.

Na most, na most és akkor egyszer csak bummmm. Tényleg villámcsapásszerűen kezdi tépni a botot befelé.

Bevágást követően végre erős ellenállást érzek. Azonnal fel is pattanok és ellépek a kirohanó hal irányába, nem akartam a klipszel vacakolni és így azonnal nyertem néhány métert. Szükség is volt rá, mert első kiugrásra elég sok madzagot követelt magának. A bot karikában és szépen lassan őrli fel a nemes ellenfél kitartását, és erejét. Minden terv szerint alakul. Nem kapkodok, türelmesen lopom a távolságot, kell nekem ez a hal. Aztán valami történt… csodák csodája valahogy lefordult. A horog néhány dobással előtte lett cserélve, most is tűhegyes, mégis kereket oldott. Hazudnék, ha azt mondanám életem hala volt, és persze az elvesztett halakra mindig azt mondjuk, hogy bitang nagyok voltak, de ez most tényleg nem volt rossz darab…

Nincs idő keseregni, azonnal lendítem vissza a motyót…

Újabb jó kapást várok, de ahogy telnek a percek, egyre jobban múlik a láz…

Vetek egy pillantást a kis könyvecském koszos lapjaira, számolom a strigulákat, 49 db hal.

Szép lett volna 50-nek az előző harcos. Na, de még van időm, ha nem is sok. Új lendülettel rohamoztam a folyót, csak az ötvenes szám lebegett a szemem előtt. Jó lesz paduc is, vagy egy kis karika, ha már márnát nem is ajándékoz többet az öreglány mára.

Semmi!!!

Egy árva pöccintés nélkül húztam le közel másfél órát a tök sötétben, arra az utolsó „kilépő” halra várva.

Szomorkodásra azért úgy gondolom nincs okom egy percig sem, hiszen igazán bőkezű volt ma is az öreg, hömpölygő folyó… SZÓVAL ENNYI, AZ ANNYI!

 Az igazán nagy sajna ma nem lett meg...

Duna, Feeder, Szerelem!

Viszonylag későn jutottam engedélyhez idén, ami teljes mértékben a lustaságomnak köszönhető.

Ennek okán, mire ostromolhattam volna a Dunát, már a tavaszi áradások keserítették az életemet, ezt követően pedig majd minden esetleges célhal ívási ideje fosztott meg a folyóvízi pecák örömétől.

Teljesen padlón voltam…

Odáig fajult a dolog, hogy már pergető botot is a kezembe vettem csak azért, hogy a Duna közelében lehessek.

Végre eljött az én időm mindenféle korlát feloldva, a Duna 230 körül áll, így a szokott helyeim meghorgászhatóak.

Ilyenkor van az, hogy már csak a meló az a tényező, ami gátat szab annak, hogy egy pecával töltött napot töltsek az imádott folyóm kövezésein.

Sebaj, a kevés idő is idő, így hiába csak délre érek ki a partra, pár órára így is jó leszek.

Nincsenek nagy vágyaim, csak olyan alapdolgokat szeretnék már átélni, mint hogy feszíti a zsinórt a folyó rohanó vize, vagy bosszankodni azon, hogy már megint elakadok kitekerés közben, egy-két géb is becsúszhat. Szóval csak a dunai mindennapok… ha még valami jobbféle pecába is sikerül belenyúlnom, az csak hab lesz a tortán.

Egybotos taktikán leszek ma is, mint az esetek 90 %-ban, ha eszik a hal felesleges a két bot, ha pedig nem eszik, akkor pedig szintúgy…

Hamar hadrendbe állítom a pálcát…

Az elkészült végszerelék a következő: 23-as fonott főzsinór, felfűzve egy úszórögzítő, benne egy 150 g-os kosár, alatta egy gumigyöngy ütköző. Ezt követően egy 15 cm-es power gum két, jelen esetben indokolatlanul nagy forgó közé iktatva (nem volt itthon más), majd jön a 16-as fluorocarbon előke, amin egy 10-es méretű Gamakatsu horog van kötve. Ez nekem bevált, felveszi a legkisebb tenyeres karika is, de kijön vele a testesebb márna koma is, szóval igazi arany középút.

Nem viszem túlzásba az etető keverést sem, 2 kg EA pörkölt kajához dobok közel 1 kg barna agyagot (szintén ezek voltak itthon), egy marék süllyedő piros morzsát és 0,5 l a kocsiban kicsit megaszalt nem túl élénk csontit adagolom hozzá majd apránként a keverékhez a horgászat üteméhez igazodva.

Mint említettem, ugyan horgászható a folyó, de azért így is magas a vize. Ezért hiába a 150 g-os kosár, elég rövid a parttól az a távolság, ahol még lehetőségem van fixre tenni a szereléket. A kőszórás végétől csupán néhány méterrel tudom beljebb dobni, ahol a csobbanást követően még mozdulatlan marad a spicc. Ez a rövid pórázos peca… 

Az első óra meglehetősen eseménydúsra sikeredett… 

3 perces ütemes dobálással kezdtem egy alap etetési sávot kialakítani. Szerencsére a halak nem voltak messze, így viszonylag hamar 10-15 perc elteltével már ütötték a spiccet. Az első 3-ról sikerült is lemaradni. Aztán előke hossznövelés mellett döntöttem, ami meghozta a sikert és tökéletes akadás mellett sikerült merítőbe siklatni az első vésett ajkúakat.

Az első óra végére a jó pár paduc mellé beesett a 2018-as év első márnája is, a mérete nem adott akkora élményt, mint maga az a tény, hogy végre kedvenc halam ficánkol a horgon. 

Szóval öröm és boldogság. Csordogál a peca, eszeget a hal. Nem kiemelkedő a mai horgászat eddig, de szerencsére nem is a legrosszabbakból való. A második óra is hasonlóképpen zajlik… paduc, paduc, paduc, majd a végén szintúgy egy kisebb márna zárja a sort.

Aztán valami történt… legalább 20 percig egy árva pöccintés nélkül cserélgettem, frissítgettem a csontikat. Az egyik ilyen dobás után, ahogy letettem a botot az állványra, átbújva próbáltam a spicc alatt lejutni a vízig egy röpke kézmosás erejéig, ekkor azonban egy erős ütéssorozatot éreztem a fejem tetején. Mondanom sem kell majd összeszartam magam.  Megfordulva láttam, hogy bot hajlékonyabbik vége olyan hevesen rángatózott, hogy öröm volt nézni.

Lelki szemeim előtt már láttam, ahogy egy csodaszép márna küzd a mélyben…

A mozzanatsort követően csak kézbe vettem a botot, bevágásra már nem volt szükség.

A védekezés vehemenciája szebb halat sejtetett, viszont súlyra meg nem éreztem igazán nagynak, de abban biztos voltam, hogy márna lesz.

Nem az lett!!!

Dunai mércével nézve is tetszetős paduc izmos, hengeres teste tűnt át a folyó sejtelmes leple alól.

Azonnal elkezdtem finomkodni vele, engedtem a féken és óvatosan próbáltam elterelni a kövek és akadók vészjósló közelségétől. Fél szemmel keresni kezdem a merítőt…

Természetesen se híre, se hamva annak az átkozottnak… gondoltam egy merészet, hogy partig húzom és uszony alá fogva rámarkolok. Elsőre nem jött össze a dolog… nem fáradt ki eléggé még, így megugrott, de nem is ez volt a fő baj, nem igazán vagyok hozzászokva, hogy egy paducnak olyan széles legyen a háta, hogy a két ujjam nem ér le a mellúszók alá!!!(Kellemes gondok)   Döbbenet!!! Újra összeszartam magam!!! 

Szinte már remegő kézzel tettem egy újabb kísérletet a megragadásra, ami szintúgy nem jött össze, de legalább most nem húzott vissza a mélybe a bestia. Így azonnal próbálkoztam újra és végül sikerült biztos fogást találni a testén.

Elvittem a matracig, ahol jobban szemügyre tudtam venni ezt a csodálatos teremtményt…

Elképesztő szépség!!! Az ilyen pillanatokért imádom a vadvízi horgászatot… 

Igyekeztem pár fotóval gyorsan megörökíteni a fogást majd hamar útjára engedni őkelmét.

Az volt a terv, hogy egy lassított felvételt készítek a visszaengedésről, de ez sajnos nem jött össze, mert rafinált módon 1 másodperc alatt kereket oldott az öreg padro, esélyem sem volt!!!

Nem bánkódok a dolgon legalább pár képet sikerült elpattintani róla!

Súlyra nem mértem, cm-ben viszont egészen 46-ig kellett kihúzni a szalagot!

Ez az a pillanat, amikor hátradőlsz a székedben és úgy vagy vele, hogy ha ma már semmi se kerül a horgodra, akkor sincsen semmi gond, amiért jöttél azt megkaptad…

Lehet túl hangosan gondolkodtam, mert egy jó ideig ismét, látszólag értelmetlenül dobáltam magam elé. Már épp kezdett lankadni a figyelmem, mikor a semmiből érkezett egy olyan kapás, ami szinte teljesen lemásolta az előzőt… Néztem volna még egy darabig, ahogy vehemensen, ellentmondást nem tűrően próbálja becibálni a botot a Dunába valami, de ilyen beköszönésre illik reagálni valamit.

A kapás vehemenciája és az azt követő védekezés intenzitása is közel azonos volt az előző paducmatuzsálem produkciójához. Szigorúan próbálta magát tartani a mélyben és rázta a fejét, mint egy megvadult pamplonai bika. Ment a huzavona, majd egyszer csak elakadt a fárasztás menete.

AKADÓ BASSZUS… Próbáltam néhányat rápumpálni, hátha kifordul a kosár a kövek közül…de hiába.

Éreztem, hogy a hal még rúg, viszont a vékony előke nem fogja sokáig bírni a dolgot ez szinte biztos.

Sietősen lépdeltem előre a kövezésen és igyekeztem az elakadás pontja mögé kerülni, hátha az ellenkező irányba ki tudom billenteni. Sajnos ez sem jött be. Csodák csodája a hal közben még mindig a horgon táncolt. Úgy döntöttem engedek zsinórt, neki hadd menjen, majd egy határozott mozdulattal megálljt parancsolok és egy hirtelen emelő mozdulattal felfelé irányba megpróbálom kiemelni a kosarat. A trükk szerencsére bejött… Halunk eközben annyira elkészült az erejével, hogy szinte azonnal megadóan siklott a merítő fej fölé. Vagy csak rácsodálkozott, hogy mekkora mázlista vagyok, hogy ilyen bénázás sorozat után is merítőbe tudom terelni őt…

Pár centivel kisebb, mint az előző, de Ő is bőven 40 cm felett van…

Kép lett, videó megint nem!!! Egy barom vagyok, elfelejtettem… 

Aztán megint jön az hátradőlés és semmibe dobálás…

Mivel vészesen fogy a mai pecára szánt időm, úgy döntöttem kicsit megpörgetem a végét, rendesen megdurrantottam élő anyaggal a maradék tápot. Valamint a viszonylag kis űrtartalmú kosarat egy dupla akkorára cseréltem. Súlyra megegyezik a kettő, ám a befogadóképessége duplája az előzőnek.

Az eredmény nem maradt el… a paducok hamar visszatértek az etetésre és villámgyors mozdulattal próbálták lelopni a nyűveket a horogról.

A sok kicsi után megint beesett egy szebbecske, ami merítést követően kimerevedett, jobbnak láttam azonnal visszaengedni nehogy baja legyen. Kamerázni most sem volt sok időm, mert amint vizet ért az orra hegye, már rúgta is el magát tőlem és tört vissza a mélybe!

Záró akkordként néhány ifjonc még borzolta a kedélyeket, de komolyabb, említésre méltó esemény már nem történt.

Mázlista vagyok, megint kaptam a Duna csodálatos egészéből egy szeletkét! Köszönöm!