A következő címkéjű bejegyzések mutatása: bkk horog. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: bkk horog. Összes bejegyzés megjelenítése

2022. május 27., péntek

Tiszaug márványos ragadozói…

 


Szinte napra pontosan egy éve jártam utoljára Ugon, egy rövidke pontyos horgásztúra alkalmával.

Akkor, a frissítő tavaszi éjszaka során, vacogva és talán kissé elcsigázva bámultam a kukoricával csalizott totál mozdulatlan botjaimat. Eközben a holtág sötét, zavaros vize nagyon is élt…

Nem pontyugrások loccsanó hangja törte meg a néma felszínt, hanem sejtelmes, mély buffantások robaja. Változó méretű szürkék voltak a hangoskodók újra és újra. Természetesen még csak véletlenül sem volt nálam a megfogásukra alkalmas eszköz, amivel becserkészhettem volna őket,  

így maradt a fülelés és egyfajta misztikus borzongás minden egyes felszíni rablást követően.

Közben eltelt egy teljes esztendő és én már tudatosan készültem erre az időszakra.

Figyeltem az időjárás alakulását, a víz hőfokát, érkeznek-e hírek esetleg fogásokról, vagy arról, hogy netán ívnak-e már a pontyok, keszegfélék. Végül úgy alakult, hogy egy néhány napos intenzív felmelegedést követő, agresszívan betörő hidegfronttal terhelt éjszakán sikerült időt szánni a hareszok becserkészésére.

Az 53 hektáros víz sosem könnyű ellenfél, legyen szó békés- vagy akár ragadozóhalak megfogásáról, de aki egyszer megtalálja a kulcsot ehhez a szeszélyes vízhez, az nagyszerű élményekkel gazdagodhat idelátogatásai során.



Mocsári pajtás...

Az időjárási körülményekről már beszéltem, az szinte tökéletesnek mondható - már ha harcsázni készül az ember - sátrazni azért kissé hűvös volt még. A helyszín, ahol a pecázást terveztem így tavasszal nem is lehetne ideálisabb. Ugyanis a patkó alakú, levágott kanyarulat végei rendkívül laposak és körbe sűrű nádasokkal szegélyezettek. Rajzolni sem lehetne szebbet-jobbat, ha ívásra alkalmas, gyorsan melegedő részt keresne az ember. Az érkezésemig azonban csak reménykedni tudtam abban, hogy valóban olyan ideálisak már a körülmények, mint azt megálmodtam.

A válasz hamar jött…

Keszegek és kárászok ugráltak, fürdőztek a napfényben, szinte percenként, az egész célterületen.

A sejtésem, miszerint jókor leszek jó helyen, ezzel szinte azonnal igazolást nyert.

Nem is tétlenkedtem sokat, rögvest csónakba pattantam és keresgélni kezdtem a legmegfelelőbb helyet a szakítós, spannolós módszerhez lerakott karóimnak.

Igyekeztem a bajszos ragadozók fejével gondolkozni, és az esti portya várható közlekedési útvonalának epicentrumát meglelni. A vízzel elöntött, friss hajtású nád között sexelni készülő potykák menekültek a szélrózsa minden irányába, amint az alu garda orra a sárga, elszáradt torzsák közé fúródott. Jó helyen keresgéltem…

A ponty és a kárász legtöbbször közös területen és egy időben ívik, az aktív mozgolódást látván határozottan tovább javultak az esélyeim.

Tökéletes helyen vagyok, így a bambuszokat beszúrtam enyhén dőlt szögben és felkötöttem rájuk a szakító zsinórt egy karabinerrel, hogy este már csak bele kelljen kapcsolni a végszereléket.

Irány a part és kezdődhet a táborépítés, valamint a csalihal fogás az esti etapra.


Tenyeres kárászok, az estére...

A tábor...

Mire mindent elrendeztem odakint, és megfelelő mennyiségű kárászt is bezsákoltam, addigra csendben esteledni kezdett és az eddig kavargó, csípős szél is végre visszavonulót fújt. A fák mögött alászállni készülő izzó napkorong aranyszínűre kezdte festeni a kishalaktól gyűrűző felszínt.

Éreztem, hogy közeleg az én időm…

Rögvest vízre szálltam, és a gondosan megszúrt és rögzített fürge tenyereseket - szinte osonva - a korábban már kijelölt, végszerelékeknek szánt helyre jutattam.

A szárazra visszaérve még némi finomhangolás következett, ezzel tökéletesre lőttem a cuccokat.

A karfás fotelban elégedetten hátradőlve vizslattam, milyen remekül kelletik magukat a csalétkek, és közben azt a víziót láttam magam előtt, hogy ha éhes ragadozó jár a környéken, szinte fix, hogy valamelyiket lekéri a karóról…

Fantáziaországból egy zúgó morajló hang rángatott vissza a cudar valóságba…

A holtág legvégén lévő befolyó rejtett zugából egy csónak orra bukkant fel, amit robbanó motor hajt, ebből már tudtam, hogy a halőrúrhoz van szerencsém. Illetve inkább szerencsétlenségem, merthogy pontosan a kifeszített zsinórjaim felé haladt. Kiabáltam, integettem neki, de a hangos zúgás miatt semmit sem érzékelt a jelenlétemből…

Az első meglassulása már csak akkor volt, amikor a fonott madzag már a propellerre tekeredett és fékezni kezdte a ladikot…

A „csősz” a vízen, én pedig a parton szitkozódtam…

Ő a motorjáért, én pedig a felszerelésemért aggódtam makacsul, meg persze a szépen megálmodott harcsás élményemért.

Körülbelül 10 perc „kézműves szakkört” követően mindkét oldal eszközei mechanikai sérülés nélkül szabadultak és úszták meg a nem várt találkozásból adódó incidenst.

Persze ettől még mindkettőnk hangulata igencsak paprikás volt, de csakis egymás kölcsönös tiszteletének megtartása mellett.

Néhány perc beszélgetéssel egybekötött rutinellenőrzés mellett hamar rendeztük a dolgainkat, aztán ki-ki ment a maga útjára.

Kissé csalódottan huppantam vissza ülő alkalmatosságomba, mert a fényváltás időszakára megálmodott első kapás illúziója kártyavárként látszott összedőlni.

Aztán csakhamar felszívtam magam, és sebtiben újraépítettem mindet.

Talán fél óra telhetett el az ominózus eset óta, de már ismét a „kárászok haláltánca” rázta a vaskos botok morózus spicceit.

Mire végeztem mindennel, már erősen indokoltnak tűnt a lámpagyújtás is.

Ha azt mondom, hogy behúzást követően alig 10 perc telt el, akkor talán keveset mondok, de ha 20-at, akkor meg már bőven túlzok az idővel, a lényeg viszont az, hogy a vadul táncoló kishal folyamatos rázása egyszer csak 3-4 erőteljes bólintós húzásban teljesedett ki.

Szinte fel sem fogtam a dolgot, de szerencsémre mégis reflexszerűen nyúltam a nyéltag felé. Két erőteljes ráhúzással jeleztem a bajszosnak, hogy mi lesz a kötelező haladási irány.

Természetesen nemtetszését azonnal közvetítette felém, szinte felrobbant a felszín a nád tövében.

Mondhatni, nagyobb ellenállás nélkül sikerült a pislákoló lámpás által megvilágított részen megmeríteni a mohó kis márványost.

A mohóságot értsétek szó szerint…

A torkos kis szürke igazi haspók volt…

A gyülekező apróhal sokaságából degeszre tömte már magát, ennek ellenére még az én csalimat is megkívánta.

Azt hiszem, ez a jelenség teljes joggal adhat bizakodásra okot számomra a pozitív folytatást illetőleg.





Újabb tűzést követően a még csillagfényben szikrázó éjszaka leple alatt ismét visszarögzítettem a szerelékemet a torzsák közt meredező cövekre.

Mondanám, hogy partot érve hosszú órák reményteli várakozása következett, de szerencsére nem…

Még szinte meg sem pihent a lámpázást követően a helyszín, máris újabb elkövető cibálta a cájgot.

Most sem voltam rest bevágni, és szerencsére ezúttal is ült a tökéletes, sallangmentes szerelék a bajszi „bőrnyúzó” szája szélében.

Rövid pórázon folyt tovább a küzdelem a partmenti részeken. Bojtos farkával veszettül csapdosni kezdte a felszínt a ragadozóból lett préda, de végül megadóan siklott karnyújtásnyi távolságra. A bendője ennek is, mint az előzőnek, szinte pattanásig feszült a behabzsolt tápláléktól.

Néhány másodpercig csodáltam még a mintázatát, majd hagytam elkígyózni a zavaros víz adta rejtekébe.




BKK HOOK RED OCTOPUS...

A következőkben a procedúra ugyanaz volt…

Feltűz, bevisz, spannol, kicsit vár, majd kapás… Ahogy abban a bizonyos „nagykönyvben” meg van írva.

Írtam az elején, hogy milyen harcsás álmok kergetőztek a fejemben a szürkület óráin, de bevallom ilyen estében még csak véletlenül sem reménykedtem. És még 10 óra sem volt…

Ő sem az-az óriás, amiért éjszakánként kiülünk a még kissé dermesztő áprilisi éjszakákon megfagyni, de súlyra ez már bőven közelebb volt a 6kg-hoz, mint az 5-höz.




Beles...

A következő kapásig (merthogy volt az is) közel egy órát kellett várakoznom, így volt időm kicsit elmerülni az éjszaka hangjaiban.

Szinte biztos, hogy az áprilisi-májusi éjjelek a leg- élettel telibbek, hangosabbak…

Éledezni látszik a természet, a madarak százainak csilingelő énekét és az unkák ezreinek szerelemtől bódult szüntelen kuruttyoló hangját mindössze néhány, víz fölé nyúló, odvas fán megpihenő bagoly jóllakott, elégedett huhogása, vagy megriasztott szürke gém érdes, recsegős kiáltása törte meg csupán. Kész hangcunami. Mondanom sem kell, varázslatos élmény volt ismét számomra…

Azonban ezen az éjszakán a nékem sokkal kedvesebb hang is megszólalt ismételten. A botra szerelt csörgő harsány muzsikája jelezte, hogy egy újabb márványostestű haresz jelentkezett be.

Mielőtt a botra nyúltam volna már hallottam, ahogyan a buzogánysás tövében elégedetlenül forog a sekély vízben az elkövető.

A csapkodás intenzitásából és ellenkezéséből úgy ítéltem meg, hogy talán az ő tömege már két számjegyű lehet.

Sajnos tévedetem, mert az agresszív viselkedése ellenére is csupán 6 kg-ig lengett ki a mérleg nyelve…



BKK RAPTOR-X...

Ne vegyétek ezt panasznak, ez az este így volt számomra a lehető legtökéletesebb, a nagyokért pedig majd eljövök máskor…

Egy akciót ugyan még tartogatott a sötétség, de pechemre azt sikerült elbénázni.

Az éjszaka második felére az ígért front hozadékaként esővel terhelt felhők kezdték eltakarni a millió ragyogó égitest csodás fényjátékát. Abban reménykedtem ez a fajta ború meghozza a nagyobbak étvágyát is, és kimozdítja őket zegzugos búvóhelyükről, de nem így lett.

Sőt, az eddigi méret is teljes passzivitást mutatott a továbbiakban, így esemény nélkül virradt rám a hajnal.

Azt hiszem így is élményekben gazdag rövidke túrán vagyok túl és abban is biztos vagyok, hogy rendszeresíteni fogom ezeket az áprilisi kiruccanásokat Tiszaugra!

Pár héttel később már szépen zöldül a táj...







2021. december 2., csütörtök

Ha ősz, akkor úgy, mint régen…

 

Ha ősz, akkor úgy, mint régen…

 


 Ha ősz, akkor Duna és természetesen márnák! Legalábbis néhány évvel ezelőtt biztosan ez volt számomra a színesedő évszak mottója.

Ma már ez kicsit sincs így… Sajnos, vagy sem, de az őszi pergetések kínálta lehetőségek rendre felülírták az elmúlt esztendőkben ezt a szlogent. A bajszos marcik helyett a verőfényes októberben még felszínivel becsapott balinok jelentették a vágyott adrenalint, később csukák, sügérek és kövesek horgászata adta az élményt. Egyszóval a márnákra nem maradt idő… De idén ez másként alakult…

Ismét csillapíthatatlan vágyódást kezdtem érezni a Duna békés halainak becserkészésére.

A hűvösödő hajnalok eljövetelével egyre-másra törtek felszínre a régi kitörölhetetlen feederes emlékek.


Őszi hangulat...

Ismét a karomban akartam érezni a vad, harcos márnák pulzáló erejét, látni szerettem volna a paducok bolond spiccrázós villám kapásait, és legbelül áhítoztam arra a semmihez sem fogható, már-már hátborzongató emócióra, hogy ismét bármelyik pillanatban, akár életem hala is lehajthatja a botvéget.

Szerencsémre ezek nem olyan illúziók, amik ne válhatnának könnyedén valósággá, csak tenni kell érte.

Tettem is!



A jövő nemzedéke...

Első körben Zsolesz cimborámat látogattam meg egy esti fővárosi pecáján. Nem vittem a vizitre se botot se semmit, csak nézelődni, hangolódni mentem hozzá. Még mindig kissé idegenkedek ettől a budapesti zajos, koszos túlontúl urbánus környezettől, azonban látom, milyen csodás halakkal pózol estéről- estére, ami igencsak motiválóan hat rám. Szóval bemerészkedtem…

Ottlétem néhány órája alatt a rakpart lépcsőjén gubbasztva figyeltem az eseményeket a szűnni nem akaró forgalom keltette hangcunamiban.

Pontosan nem emlékszem a fogott halak számára és méretére, de emlékeim szerint néhány padró és pár hátulgombolós márna tette csak tiszteletét. Mondanom sem kell, ettől azért még nem kezdtem bizseregni…

Jahhhh, meg valami más is történt…

Volt ott egy srác, aki talán életében először pecázott az öreg folyón és ugyan Ő talán fel sem fogta, ami vele történt, de minden bizonnyal élete legnagyobb szilvaorrú keszegét tarthatta kezében.

Olyan hideg közönnyel tette mindezt, hogy az már nekem fájt. Legbelül pedig piszkosul irigy voltam rá… Alsó hangon 50+ volt, szóval igencsak „érett” volt már az a dudaorrú matuzsálem.

Nahh, mondjuk ez már kissé lázba hozott…


A következő bevetésre már én is „talpig fegyverben” érkeztem…

Az este margójára csak annyit, hogy a város még mindig retkes és szagos, az egy négyzetméterre eső, kövek közt randalírozó patkányok száma pedig igencsak magas. Meg még annyi, hogy kb. tucatnyi márnát fogtunk fejenként, ami többségében vagy innen, vagy onnan súrolta az éppen méretet. Szóval nem nagy történet…

Jahhh, meg valami más is történt...

Volt ott egy srác, aki életében már sokadszor pecázott az öreg folyón, és pontosan tudta mi történik vele, amikor minden bizonnyal élete legnagyobb szilvaorrú keszegét tarthatta kezében.

Olyan kitörő örömmel tette ezt, hogy csak na. Legbelül pedig piszkosul büszke volt magára.

Pontosan 51 cm-es volt az éltes Vimba.

Ha valami, akkor ez igencsak lázba hozott…

51 cm-es Vimba...

Újabb kör a városban...

 A recept és a program nagyjából ugyanaz, azt leszámítva, hogy a sok süldő márna mellett megjelent a vésett ajkú sokadalom is, akik gyakorta vehemensen kapkodták el a barbusok elől a nekik szánt csonti csokrot.

Izgalmas pörgős peca volt, de talán megint kissé csalódottan indultam volna haza a horgászat végeztével, ha nem jött volna egy mozdony, aki borította az állványt.

Aki márnára horgászik, és kiakasztott klipszet használ, azzal időnként megesik, hogy borul a pakli.

A semmiből érkezik egy vízig hajlítós kapás, amitől egyszer csak oda lesz az állvány stabilitása és a bot ellentmondást nem tűrően a rohanó víz felé veszi az irányt. Ha valami, akkor ez a látvány igencsak megemeli a pulzust. Ha pedig sikerül nyakon is csípni az elkövetőt, akkor az maga a mennyország.

Én akkor és ott meg is váltottam a jegyemet ezzel a csodás izmos, erős elkövetővel.

Jót küzdöttünk egymással, és a bohókásra sikeredett merítést követően, mellkast kitolva pózoltam néhány kattintásnyit a zsákmánnyal. Kicsit homályos, kicsit vakus lett a fotó, de szerintem jól látszik így is, milyen kivételes hal a mai trófeám. Titkon ilyen halak reményében vettem rá magam a betondzsungelben történő pecára.

Esti torpedó...

Sóderos próba…

 

Imádom a Dunát...

Kicsit elhagytam a várost, de így utólag bár ne tettem volna.

Az első alkalom egy jókora paducozásba fulladt, márnát sajnos egy darabot sem láttam.

A második felvonás alkalmával pedig már paducot sem… J



Szinte érthetetlen számomra, hiszen ilyenkor már úton útfélen márnát kellene fogni, hát most nem így történt. Az okokat azóta is keresem…

Jó, azért itt-ott belefutottam néhány kivételesen szép dunai leányba, akik mindig kedves látogatónak számítanak az etetésemen. Ezek a fogások természetesen megkoronázták a napomat.

Így nem maradt bennem most sem különösebb keserűség.




Nappali etap, ez ám a streetfishing…

 

 A BKK csúcsminőségű horgai, márnázásra hangolva...

Október vége-november eleje jó esetben már nappal is parádés szokott lenni. Így az esti városi pecát egy nappalira cseréltem.

Talán most először tudtam elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy a főváros kellős közepén, a forgatag epicentrumában ücsörgök a hajlongó spicceimet bámulva. Kicsit döcögősen indult a dolog most is, de aztán közel egy óra intenzív etetést követően, az éppen frissített két fehér-egy piros kombót elhúzta egy fürge márna. Aztán újabb és újabb társa követte… A kapások számával szerencsére a méret is arányosan növekedett.




A végén jött az a bizonyos pont az i-re. Bizton állíthatom, hogy ezt a halat álmodtam meg magamnak az urbán peca ötletének megfogalmazódásának óráján. Attraktív botcibálást követően, egy rendkívül intenzív fárasztás végeztével, csodás vasalófejű bp-i harcos törte át a felszínt, majd csúszott a háló marasztaló ölelésébe.


Városi "malac"...

A szálloda és étterem hajók maradékán nevelkedett „malacka” ott pihent a merítőben és bizony én is pihegtem a kövezésen a harcunkat követően. Azt hiszem ez az a városi peca élmény, amiről Zsolt már annyit mesélt, egy pillanat alatt átéreztem, és talán a szívembe is zártam ezt a jelenséget.



Akik követik az írásaimat láthatják, hogy ezen az őszön egy kicsit tényleg minden úgy volt, mint rég.

Márnáztam és igazán élveztem minden percét, még akkor is, ha egy kicsit nyögvenyelősre sikeredtek bizonyos periódusok… Mondanom sem kell, jövőre nagy dilemmám lesz a hideg évszak közeledtével, hiszen döntenem kell, hogy márnák vagy pergetés legyen, de talán egy win-win helyzetben kiegyezhetünk.