Októberi márnadömping a Dunán…

Borzasztóan korán van… A Hold még teli pofával vigyorog rám, miközben több körben pakolom a kocsi hátulját motyóval. Nem pergetni készülök, tripodnak, vödröknek és horgászszéknek keresem a helyét a csomagtartóban. Dunai, remélhetőleg márnás, vagy inkább sok-márnás kalandra készülök ezen a kimondottan hűvösre sikeredett októberi hajnalon. Néhány éve már nem márnáztam, ennek okát nem igazán tudom, talán simán csak nem volt kedvem hozzá. Most azonban valahogy újraéledt a tűz bennem, ilyenkor viszont menni kell. Olyan helyet választottam célállomásként, amit nem igazán ismerek, de korábban, sok-sok éve tettem errefelé néhány próbát, és az akkori élmények azóta is élénken élnek bennem. Legalább másfél óra autókázás vár rám, így a frissen főzött fekete igencsak jó szolgálatot tesz utam során. Kanyargós, kihalt, erdős részeken vezet az utam a kiszemelt hely felé, ezekben a pirkadat közeli órákban egy percre sem lankadhat a figyelem, ugyanis a sűrű erdők teremtményei őzek, rókák és borzok sziluettjei rendre felbukkannak a reflektor erős fényében. Még a sötétség az úr, mikor rákanyarodok az ártéri erdő porszáraz, kanyargós, gödrös útjára. Próbálok emlékezetből visszatalálni arra a helyre, mely anno már szolgált sikereim helyszínéül. Van bennem némi bizonytalanság ezügyben, ezért árgus szemekkel figyelek mindent, hátha valami támpontot ad és megerősít a jó irányt illetőleg. Elsőre odataláltam…

Csakhogy van egy kis bökkenő. Nemrég kialudt tűz füstjét érzem, majd pillantom meg a fák mögötti sóderen. Hiába a korai érkezés már foglalt a „helyem”. Sátorral, sok bottal foglalják a partszakaszt… Van egy bizonyos embertípus, aki simán beülne melléjük, de én nem vagyok ilyen. Szeretek is magam horgászni, és másokat sem szívesen zavarok a pihenésre szánt idejükben. Visszaülök a kocsiba és egy szendvics elfogyasztása közben bújni kezdem a maps-et. Mivel nem sok érdemi információt sikerül kiszednem belőle, gyalog indulok feltérképezni és megtalálni a leendő horgászhelyemet. Nem is mondtam még… hétvége van. Mivel szerintem 10 éve nem voltam szombati, vasárnapi napon sehol horgászni, az a meglepetés ért, hogy minden beállóban kocsik parkolnak, utasaik pedig vagy már nyomják a feedert, vagy épp a tábor felállításán ügyködnek. Na, pl. ezért nem járok hétvégén horgászni sehova! Közel 20 perce ténfergek a parton és a megmaradt helyek közül próbálom megtalálni a legideálisabbat. Szerencsére a nap első sugarai adta derengés már szépen mutatja a kissé egykedvűen folydogáló Duna felszínén a különböző mederalakulatok által megtört vizet és persze a sodorvonalat. Ja, meg ha lenne halfordulás, akkor persze azt is, de itt most ilyesfajta segítséget nem kapok az „öreglánytól”. Végül talán már kicsit megalkuvó is vagyok, mikor végre rábökök, hogy talán ez a rész megfelelő lehet. Döntést követően sietős léptekkel haladok a kocsi felé, mert egyre-másra érkeznek az újabb és újabb horgászok. Lesz-e márnadömping azt még nem tudom, de hogy horgászból az van, az már most fixen megállapítható. Sajnos kocsival nem tudok elég közel jutni a kiszemelt helyhez, illetve megpróbálhatnám, de kereket cserélni nem sok kedvem van egy esetleges defektet követően, így hát marad a málházás… Ezekben a pillanatokban szintén visszasírom a pille könnyű pergető felszerelést. Cipekedés közben van időm morfondírozni… Tudom, hogy egész évben ilyen alacsony a Duna, de akkor is fura és egyben borzasztó is így látni szeretett folyónkat. Konkrétan oda készülök pakolni, ahová normál esetben dobálni kellene ilyenkor. Nincs ez így jól… Csak remélni merem, hogy azért a jövőre nézve nem ez lesz a tendencia. Na de vissza a pecához, ha már végre partot értem. Nem számítok nagy hajóforgalomra, vagyis leginkább azt gondolom, hogy a mai napon elhaladó uszályok száma a nullához konvergál majd, így nagyon közel merészkedek a vízhez, illetve a Korum tripod első két terpesztője bőven a vízben van, ehhez mérten a többi cuccom is a közvetlen környezetében kerül elhelyezésre. Kristálytiszta és néhány méterig egészen sekély a rész, készültem is erre… Szerettem volna melles csizmát is hozni, de mivel az egér kirágta, én meg trehány módon nem vettem még újat, maradt hát a gumicsizma. Valameddig ez is megoldás lehet, hogy begyalogolva csalni tudjak a dobások távolságán, ha a helyzet úgy kívánja. Hamar összetolom a Mantákat és megkapják a monoval töltött tekerőket is. Egy kötés itt, egy kötés ott és máris csatasorban állnak az erős folyóvízi pálcák. A kajával szerencsére nem kell már bíbelődnöm, mert azt előző este gyakorlatilag készre kotyvasztottam. Van benne egy kis sajtos, némi fokhagymás mandulás etető, néhány csomag fahéj és vaníliás cukor, epres pellet bőven, ami piros színével igazi feltűnő nagyszemcsés adalék lesz a keresgélő halak számára. A nagy vödörnyi csalogató anyaghoz már csak a még didergő, kissé álmoskás csontkukac kerül hozzá. Nem szabad vele spórolni ilyenkor, mert ha no csonti, akkor no party! Meg is kapja a litert a mix…

Lendülnek az első dobások… Mivel nem vagyok itt ismerős, kereső-pecával nyitok. 150g-os, kisebb űrtartalmú kosarakkal kezdek, és nézegetem a távokat, mi az a távolság, ahol még fixen megáll. Plusz keresem azt is, merre tartózkodhatnak a halak éppen. Amint összeáll a dolog, azt tervezem, hogy klipszbe kiakasztott zsinórral folytatom majd a pecát. Alig telik el néhány perc, a balos botra érkezik egy bődületes kapás, a bot lefelé, ezzel egyidejűleg a szám felfelé kezd görbülni hasonló íven. Elég jó jel, ha ilyen hamar érkezik is az első hal. Akasztást követően az amúgy sem csontra húzott féken tovább nyitok, a bottal együtt szépen kontrollálják a horgon lévő hal kirohanásait. Majd érzem, ahogy pattan a zsinór és egyszer csak megkönnyebbül… Vélhetően egy víz alatti tárgyon pattant a madzag, így sajnos elvesztettem a halat. Sebaj, ilyen nyitány után kár keseregni, hiszen előttem a nap, a halak is megvannak, és vélhetően az étvágyukkal sem lesz gond. Gondoltam én… A következő 2 órában legyezőszerűen, több távon pásztáztam végig az előttem húzódó pályarészt, de érdeklődő több sem akadt. A franc se érti… Végül megelégeltem, összepakoltam a cókmókot, és arrébb költöztem. Talán egy 50 méterre távolodtam az előző helyemtől, viszont korábbi tapasztalataim alapján már ennyi is elég szokott lenni ahhoz, hogy egy teljesen új nap kezdődjön. Sikersztori lenne, ha ez most is így lenne, de sajnos egyelőre nem lett az. Szórom és szórom a semmibe…10 óra van, és azt az első-dobásos kapást leszámítva hallal még nem volt dolgom a mai napon… Mitévő legyek??? Úgy döntöttem, a balos botot egy hosszú, de kényelmes dobást követően kiakasztom arra a távra és elkezdem 4-5 perces ütemben, nagyobb űrtaralmú kosarakkal szórni a fix pontot. Az előke hosszát is tovább növeltem 150cm-re, meglátjuk így mire megyek. Bíztam benne, hogyha mégis van a környéken hal, akkor előbb vagy utóbb csak feljön az etetési sávon. A másik botot továbbra is keresőn hagytam… Az 5. dobás csobbant az új struktúrában, amikor… A keresőbotot éppen frissítést követően lendítettem dobásra, és ekkor az állványon feszülő feedert valami eszeveszett módon elkezdte ütemesen rángani, majd a bot görbületben maradt - mindez a másodperc törtrésze alatt. Mire felfogtam az egészet, a dobást követően visszatekert néhány tekerésnyi zsineget szintén ilyen gyorsan kéri le a dobról és szinte csattan a zsinór, ahogy a klipsz egy pillanatra megálljt parancsol. Na itt fogtam fel, hogy talán nem csak szemmel kellene követni az eseményeket, hanem cselekedni sem ártana. Öregszem, és az Evo-t sem akartam csak úgy eldobni, ezért mire azt biztonságba helyeztem, a botvéget konkrétan kihúzta a kupakból és elkezdte átcibálni az állványon… lehet ám, hogy itt ismét tátott szájjal néztem az eseményeket, mert mire közelebb léptem, már állványostól a folyóban úszott a bot. Na, ami ezután történt, talán azon agyaltam a legkevesebbet… ruhástól, csizmástól rohantam be utánuk… egészen derékig kellet begázolnom, hogy a bot legvégét még elcsípjem. Mázlim volt… Kezdődhetett a fárasztás… Ameddig eltartott a küzdelmünk, addig szinte fel sem fogtam, hogy a 15 fokos Dunában állok göncöstől, és mivel váltóruha híján vagyok, a kinti 8 fok sem lesz túl komfortos majd. Esküszöm nem vagyok egy lassú felfogású gyerek, de ebben a néhány percben igazi mafla képet festek magamról. Egy szó, mint száz, sikerült merítőbe terelni a bot-tolvajt. Némiképp vigasztalódhattam azzal, hogy végre megvan az első halam, és nem is feltétlenül a megszokott átlagmérethez volt sorolható.

Kissé libabőrös combokkal (nem az izgalomtól), de tovább folytattam a pecát, még ha kissé alulöltözötten is. Mázlim, hogy a következő fél órában az az egy bot is kellően megdolgoztatott… 8 vagy 9 kapás érkezett ezalatt, pofás márnák és tetszetős koncérok formájában. Konkrétan ki is melegedtem…Később volt pár perc nyugi, amit arra tudtam fordítani, hogy a másik botot is aktív társához igazítsam. Megkapta a hosszú előkét, és a nagy, 0,8-as űrtartalmú kosarat, valamint a 43m-en kiakasztott zsinórt.

Na, innentől kezdődött az orosz rulett… Volt bennem némi félsz, hogyha maradnak ezek az intenzív és dobást követő gyors kapások, akkor igazi hazárdjáték a kétbotos peca. De mivel „éhes voltam”, sok halat akartam fogni, kockáztattam. Nem bántam meg… Olyan peca kerekedett a következő néhány órában, amiről minden dunai feederes álmodozik az ősz közeledtével. Eszméletlen jó kapások, és még annál is izgalmasabb fárasztások színesítették a napomat. Számtalan hal kikérte a zsinórt a klipszből, volt olyan is, hogy esélyem sem volt kiakasztani azt, ilyenkor tépték az amúgy kicsit sem vékony előkét. Mint említettem, a márnák mellett igen nagy számú koncér is színesítette a palettát. Jellegzetes fejrázással a bevágást követően mindig hamar elárulja magát. A hozzá tartozó súly pedig - anélkül is, hogy megpillantanánk - hamar bekategorizálja a méretét. Nem egy, fajtájának kivételesen szép egyede is tiszteletét tette egy gyors fotó erejéig ebben a néhány órában. A sok szépség mellett akad egy számomra különösen kedves is. Már fárasztás közben is éreztem, hogy nem az aprajából való. Persze a koncér fogása csak akkor biztos, ha már a merítő öleli. Sajátossága ugyanis, hogy a partmenti zónában szeret kereket oldani. Ez a hal azonban nem csak megmutatta magát, hanem egy-két fotót is engedett csinálni magáról, mielőtt ismét útjára engedtem. Mérleg híján csak a centit tudom, az pedig 57-et rajzolt.

Szerencsére már kevésbé ritka, ám védett halunk a koncér, vigyázzatok tehát rá mindenképpen, ha összefuttok vele. Na jó, nem volt végig kolbászból a kerítés… Jött egy olyan óra - vagy inkább másfél -, amikor csupán 15 percenként volt kapás. Mondjuk legalább volt időm egy kicsit gyönyörködni az októberi Duna-menti tájban… Az ősz csendesen rátelepedett a Dunára. A szemközti oldal fáin már alig maradt levél, de ami még őrzi helyét az ágakon, színes foltokkal festi meg a tájat. A víz nyugodt tükrén visszaverődik az ősz minden árnyalata, és van valami egészen különleges, megmagyarázhatatlanul békés hangulata az őszi Dunának. Horgászként pedig talán még közelebb kerül ehhez az ember: a csend, a víz mozgása és az őszi táj együtt olyan pillanatokat ad, amiért újra és újra érdemes leülni a Duna partjára.

Ahogy fordultunk bele a délutánba, úgy jöttek egyre combosabb marcik. Elképesztő bot-csavarós kapások, és orsó-recsegős fárasztások aranyozták be a délutánt. Ilyen felvezetést követően mondanom sem kell milyen reményekkel vártam, hogy a Napkorong elérje a horizontot. Szinte láttam lelki szemeim előtt, hogy az igazi fenevadak majd csak ezután érkeznek… Nem így lett… Az utolsó egy órában a nyekergő fékek helyett az éjszakai pihenőre vonuló varjúsereg lármája hallatszott csupán. Persze hiányérzetem, ha akarnám sem lehetne, merthogy tényleg annyi halat fogtam ma, ami máskor egy egész szezonra is elég lenne, köztük igazán impozáns darabokkal, szóval köszönöm Duna ezt az októberi márnadömpinget…

Írok, mert olvastok...

Évek óta mondogatom én is, meg persze rajtam kívül valamennyi „őskövület” blogger társam is, hogy a műfaj halódik, vagy talán végleg ki is purcant. Régen beláttam már, hogy nincs értelme vesződni hosszú, több tízezer karakteres bejegyzésekkel, hiszen ebben a mai, felgyorsult világban megváltoztak az igények. Gyors, rövid, impulzív tartalmakra vágynak az emberek, meg persze csakis olyanokra, amiket még csak véletlenül sem kell elolvasni. Eztán van az az állapot a magunkafajta megfáradt bloggerek életében, hogy egy ideig még azért a magunk szórakoztatására készül egy-egy nekünk kedves történetből írásos emlék, majd már talán mi sem vagyunk elég hálás közönség saját magunknak, így hát a tartalmak apránként elmaradoznak, míg végül teljesen megszűnnek. Nagyjából ezt az ívet futom én is jelenleg a blogolással. Időnként eszembe jut, hogy jó lenne firkantani valami históriát, de hát ugyan mégis kinek!? Kinek-kinek??? De hát hiszen olvastok! Ugyan passzivitásom okán több, mint egy éve nem jelent meg új tartalom a felületen, mégis a statisztikák szerint havonta több ezren böngészitek a betűket valamelyik márnás, domolykós vagy éppen csukás kalandomban. Semmilyen közösségi felületen nem vagyok aktív, mégis tetszetős számokat produkál a webnaplóm. Ki érti ezt? Lehet, mégis érdemes lenne néha napján publikálni valamit? Talán mégis van még igény az ilyesfajta írásokra? Fene tudja! Nyilván az is közrejátszik a mutatós számok alakulásában, hogy sokan tűkön ülve várjátok a tavaszt, és ha még saját élményekért nem is merészkedtek a vízpartra, azért talán hoz némi kielégülést számotokra a mások tollával megírt elbeszélések, beleélős históriák olvasgatása. Igazából kár is boncolgatni az okokat, örülök, hogy megtiszteltek ezzel a sok-sok kattintással! KÖSZÖNÖM! Na jól van, valamit írok a pecáról, halakról, Dunáról is. Igazi nagy beruházással indult az év eleje. Beszereztem egy pár „nagyfiús” Manta feedert az öreg folyóra. Kaptak magukra szép új tekerőket is, és úgy voltam vele, ha már lúd legyen kövér is, hiszen ilyen felszerelés már igazán megérdemli, hogy egy nagy, erős, stabil folyóvízi barbel tripodon pihenjen, amíg a márnák meg nem hajtogatják őket. Ebből a néhány dologból már kiderülhet mindenki számára, hogy Duna, feeder, márnák szentháromság jegyében tervezem lefolytatni az évet. Amennyiben születik bejegyzés jó eséllyel ezt a témát öleli majd fel. Vagy nem!

Múlt héten már tavasz VOLT! Azért a múltidő, mert jelenleg 0 fok van és az órákon keresztül öklömnyi pelyhekben szakadó hó az imént hagyott csak alább! Normális is lenne mindez, ha mondjuk december, vagy január lenne éppen, de hahó, MÁRCIUS 17. van! Megyek is, letakarom a szerencsétlen magnóliát, mert csórikám a reggeli -5°C-ban szinte fix, hogy eldobja a még ki sem nyílt szirmait. Talán így még van esélye virágba borulni! Na de a múlthét… Kivel mással, ha nem Halbogár cimbivel kezdtük volna közösen ostromolni az éledező folyót. Ezek a pecák még nagyon nem a pörgős, halbő horgászatokról szólnak. Legtöbbször kevés lehetőség adódik a nap folyamán, ilyenkor aztán igazán jól kell sáfárkodni ezekkel a szórvány kapásokkal különben nagyon könnyen fogott hal nélkül maradhatunk. Ezen a gondolati mezsgyén haladva sikerült is egy 4:0 kapás szériát abszolválnom a délelőtt folyamán! Nesze neked helyzetkihasználás! Aztán természetesen összekaptam magamat, és persze Tomi is halra váltott néhány cibálós kapást. A napból végül egy igen tetszetős feederezés kerekedett. Terveim szerint most hétvégén is a vízparton leszek, és ha az eredményesség is a várakozásoknak megfelelően alakul, akkor már lesz miről bővebben is írni. Ennek okán ígérem készül egy bőlére eresztett, tavaszi, összegző Dunás írás. Még jelentkezem…

Olyan volt amilyen...

Holnap reggel az utolsó pecámra indulok… Na, nem befejezem a horgászatot, csupán január végéhez közeledünk, ennek okán lejárnak a 2023-as horgászokmányaim. Szilveszter már igen régen volt, de én ilyenkor szoktam igazából évet értékelni. Amennyiben rövidre szeretném zárni a dolgot, akkor csak annyit mondanék: igazán messze volt a jónak mondható kategóriától, de mivel írnék erről egy hosszabb-rövidebb összegzést, ezért néhány leütött karakter áldozatul fog esni a mondandómnak.

Kezdjük is mindjárt az elején… Fergeteg hava nem is indult olyan rosszul. A hónapban szinte csak és kizárólag a vizeink tigriseit üldöztem, egészen a nászuk kezdetéig. Kitartásomnak köszönhetően elég combos jószágok tesztelték a felszerelésemet, és végre valahára sikerült meglépni a hőn áhított „méter pike” kategóriát is. Egy fagyos, zord, álmoskás reggel első dobása adta be az új személyes rekordomat, nem kis örömet okozva ezzel nekem. Elkezdtem végre igazán nagy csalikat szórni, aminek hatására főként darabosabb ragadozók kerültek horogvégre. Egyik fogadalmam volt az esztendőre ez, ha lehet így mondani. Szóval a robosztus csalikat erőltettem leginkább. Szerencsés döntésnek bizonyult…

Jégbontó hava főként a tanulásról, eszközbeszerzésről és sok-sok várakozásról szólt. 2022-ben elkezdtem foglalkozni a harcsák megfogásával. A kezdők szerencséjének köszönhetően szinte minden próbálkozás halat adott, ezért érthető módon hamar bele is bolondultam a misztikus lesők horgászatába. De mivel a felszerelésem nem igazán volt megfelelő hozzá, így költekezni kezdtem. Cikkek, videók és blogok jó szolgálatot tettek ismét a tanulási fázisban. Sajnos csak az idő telt baromi nehezen… Szinte naponta néztem miként emelkedik fokról-fokra vizeink temperatúrája. Mondanom sem kell, szinte egy örökkévalóság volt…

Végül csalafinta széllel, virágillattal és sok napsütéses órával ránk is köszöntött Kikelet hava. Szeretem ezt az időszakot. Alig néhány nap alatt, a semmiből képes berobbanni az élénk színekben pompázó tavasz. Persze szinte mindannyiszor megpróbál izmozni még egyszer, utoljára a ropogós tél, de végül minduntalan diadalmaskodik a megújulás elsöprő ereje. Nahhh, és akkor végre harcsázás… Habár a körülmények adottak voltak, és elgondolásom szerint rendre jókor voltam jó helyen, a vacogós éjszakák mégis permanensen némák és kapástalanok maradtak! Egészen bolondok napjáig, azaz Szelek havának első éjjeléig kellett próbálkoznom, hogy végre produktív is legyek. Itt megint sikerült egy PB-t ütni. Természetesen nagy volt a vigadalom a fogást követően. Az eddig fogott, átlag 3-6-10 kilós hareszok enervált védekezése után ez a fárasztás már élményszámba ment, még akkor is, ha most sem beszélhetünk kapitális zsákmányról. Teljes joggal, ámde mégis tévesen gondoltam ezek után, hogy végre elindult valami. Nem mondom, hogy totálisan elmaradt a siker, de az egészen biztos, hogy nem pont ilyen eredményeket álmodtam meg magamnak még februárban. Egy kicsit meg is csömörlöttem a dologtól, ezért ismét az oltalom alól szabaduló csukák felé fordultam. Legalább itt sikerült hozni a mondhatni kötelezőt… Szép krokik görbítették a spiccet, és ami megint csak kuriózum volt számomra, hogy multis szettel is volt szerencsém szákba terelni néhányat, már rögtön az első próbálkozások alkalmával. Jó, azért sikerült néhány csúnya „fészket” is dobni az újdonsült motyóval.

Ígéret hava következik, ami minduntalan parádés! JA BOCS, EZT NEM IDE… Addig volt ez így, amíg volt balin a Dunában. Alig néhány éve, még rendre bődületesen sok-halas pecák jellemezték ezt az időszakot, mára azonban sajnos valami megváltozott… Nyilván túlzás a totális nihil, de az tény, hogy minden egyes fogatlan ragadozóért vért kell izzadni az elmúlt pár esztendőben. Amelyiket meg sikerül megtalálni és még becsapni is, az meg többnyire soványka és néhány plusz centiméter toldást igénylő mérettel rendelkezik. Itt is a csuka horgászat volt a joker a pakliban, amit rendre ki is játszottam.

Következett a Nyárelő hava, ami már igazi multikulti a horgászat szempontjából, de akkor már ide vehetjük még Áldás vagy akár az Új kenyér havát is, mert körülbelül mindháromra ugyanaz a jellemző. Ekkorra már valamennyi honos fajunk túl van a szerelmi időszakán, és elméletileg jól fogható, legalábbis abban a bizonyos nagykönyvben ez van megírva. Süllők, csukák, balinok, harcsák, domolykók színesítették a palettát most is. Igaz, semmiből nem volt igazán sok vagy kiemelkedő méretű, csak úgy pötyögött a nyár. Minden fogásért menni kellett, nem is keveset. Jó lenne legalább itt egy olyan pecáról beszámolni, amikor kvázi elég volt eltalálni a vizet ahhoz, hogy eredményesek legyünk, de nem tudok ilyet mesélni. Nem működtek igazán a dolgok! Talán ekkor fogalmazódott meg bennem először, hogy azok a helyek és módszerek, amik korábban élménydús, fogásokban gazdag napokat biztosítottak az évek folyamán, elfogyni látszanak. Amikor elkezdtem pergetni, az első néhány idényemet azzal töltöttem, hogy minden egyes évszakra, hónapra, és halfajra megtaláljam a megfelelő helyet, ahol kis túlzással, de mindig eredményes lehetek. Plusz gondoskodtam arról is, hogy legyen mindenre B, C, de sok esetben akár D terv is, ha esetleg valamelyik kevésbé működne. Így volt kerek az esztendő 12 hónapja. Ez elég sokáig egy nagyon jól működő rendszer volt, de mivel az életben semmi, így ezek a helyek sem működnek, működtek örökké, ez már tény! Azt vettem észre, hogy ha felmerül a peca gondolata, akkor tétovázni kezdek, hogy hová is menjek. Az ok pedig igazán egyszerű. Elfogytak, megszűntek, megváltoztak, vagy éppen kitiltottak ezekről a helyekről, én pedig tücsök módjára nem foglalkoztam a bőség időszakában a jövővel, csak a mának éltem. Rájöttem, hogy ismét szorgos hangyának kell lennem ahhoz, hogy visszataláljak a régi ösvényekre. Sok munkát és energiát kell beletennem megint a horgászatba, és csak bízhatok benne, hogy ezeknek az erőfeszítéseknek meglesz a gyümölcse.

Ezen a mezsgyén haladva futottam neki Földanya & Magvető havának, ami korábban szinte mindig a feederes márnázásról szólt, nem máshol, mint a Dunán. Az elmúlt két évben a korábban bevált helyeken szinte mindig szerény terítékkel büszkélkedtem, szóval úgy éreztem itt az ideje serénykedni és kalandozni egyet, új, járatlan helyeken. Nem bántam meg ezt a döntésemet… A januári írásomban olvashatjátok is, mennyire megérte nekivágni az ismeretlennek… De azért pár képet ide is beteszek ízelítő gyanánt. Ezen sikeremen felbuzdulva kellő magabiztossággal futottam neki a késő őszi és téli hónapoknak.

Enyészet hava következik, majd a soron lévő az Álom hava. Azt gondolom, ez a két népies elnevezés, amivel az elmúlás hónapjait illetik, össze is foglalja ezen időszakom milyenségét is. Voltak terveim, de a természet rendre kibabrált velem, jöttek mentek a frontok, mínusz fokról plusz húszra alig huszonnégy óra alatt szinte kétnaponta. Aztán a folyamatos áradások majd minden folyónkon, ami lehetetlenné tette a jászozást, süllőzést, kövesezést, menyusozást ebben az időszakban. Ezután jött a cidris tél, jégpáncéllal fedte be hosszú hetekre a legtöbb szabad vízfelületünket, amin nem fogott az ereje, az továbbra is méteres kilengésekkel áradt tovább. Szóval itt a folyamatos rossz helyzet az, ami akadályozott a próbák során. Persze, egy-két kivételes alkalomtól eltekintve… Na, így nézett ki az évem, 1100 szóba zsúfolva. Nem mondanám jónak, de a megfelelő konzekvenciákat levontam. A terv az, hogy a 2024-es idénynek újult erővel, HANGYAKÉNT futok neki, és ha így lesz, talán ismét bővelkedni fog tartalomban az oldal.