A kőgörgető sodrás ura...

A hajnal első, reszketeg fényei lassan simítják végig az Ipoly tükrét. A suhanó víz felett vékony páraréteg lebeg, mintha maga a folyó álmodna még a sötétség maradékából. A part menti fűzfaágak ezüstös levelei alig rezdülnek, csupán a madarak neszezése töri meg csendet. Egy-egy halászó jégmadár száll át a víz felett, majd nyomtalanul elvész a túlsó part sűrűn szőtt rengetegében. A levegő friss és hűvös, de már érezni benne az emelkedő nap meleg ígéretét. A harmat gyöngyei apró tükörként csillognak a méregzöld fűszálak hegyén, s a lassan kibontakozó fény aranyszínre festi a partmenti buja szegélyt. A világ ébred - a folyó, a fák, a madarak mind együtt lélegeznek a hajnal első órájában. Az Ipoly partja ilyenkor nem csupán táj: inkább egy csendes, időtlen pillanat, amelyben a természet és a horgász eggyé válik.

Melles csizmában, a víz súlyától tompított léptekkel araszolok előre az apró kavicsos mederben. A folyó lassan hömpölygő tükrén helyenként még valami finom, kékes derengés terül szét. A levegőben időnként a friss iszapillat és a vízről érkező hűvöskés lehelet keveredik, mintha maga a folyó is óvatosan venné a lélegzetét, talán csak azért, hogy ne zavarja a nesztelenül közlekedő „vadászt”. Csendben - mint egy vízhez szokott árnyék - közelítem meg az ígéretesnek tűnő haltartó helyeket. Minden dobásban ott van a gyakorlott mozdulat eleganciája: a bot egy finom ívet rajzol a levegőben, a zsinór halk suhanással nyúlik utána, a csali pedig úgy fog vizet, mintha csak egy száraz falevél lebegve hullana alá. A domolykók rejtekhelyei mellett sunyin futó áramlatok élénken fodrozódnak, a márnák mederhez simuló alakja pedig néha sejtelemesen villan meg a mélyebb törések oldalán. Feszülten figyelek, hiszen minden apró koppanásnak súlya van. A víz maga mesél: a kavicsok között csusszanó sodrás, a felszínt érintő rovarok tánca, olykor egy-egy nesztelen rablás halk csattanása odébb. Minden olyan idilli, mint egy festményben megdermedt pillant, melyet csak az első kapás húz mozgásba!

Egy bedőlt fa kusza ágrendszere felől hírtelen mozdulat rázza meg a víz felszínét: a domolykó, mint egy árnyékból előtörő villanás, kiront rejtekéből, és hevesen rácsap a gömbölyded csalira. A kapás olyan éles és határozott, mintha maga a folyó rántaná meg a zsinórt. Egy lélegzetnyi csend szakad meg, és máris kezdetét veszi a fárasztás izgalmas, lüktető csatája. A bot karcsú váza finoman remeg a kezemben, a pattanásig feszült zsineg halk, feszült dallamot penget, miközben a fejes újra és újra megpróbálja visszanyerni a szabadságát. A sodrás és a hal közös táncba kezd, én pedig teljes figyelemmel követem minden rezdülésüket. A küzdelem lassan a javamra billen. Végül a víz selymes tükréből kibukkan a bronzosan fénylő test, oldalán a napfény csillan, mintha aranyba mártott pikkelyekkel hálálná meg a tisztes küzdelmet. Kezemben tartva érzem, ahogy még egyszer megfeszül benne az élet, aztán lassan megadja magát a pillanat nyugalmának. A visszaengedés maga a harmónia: óvatosan bocsájtom vissza éltető elemébe, ahol egy röpke másodpercig még a tenyerem közé simul, majd egy elegáns farcsapással ismét eltűnik a homályba. A folyó mintha hálásan zárná köré a hullámait miközben távozik.

A délelőtt lassú, napfényben fürdő órái egymás után hozzák a mámorító pillanatokat. A telények újra és újra előtörnek lesállásaikból, és suhanó árnyékként követik a nekik szánt faragványokat. Szerencsémre mindannyiszor engednek a jól vezetett technikának. A folyó gyakorta megajándékoz, mintha maga is élvezné a velem való játékot. A nemes küzdelmet minden esetben a visszaengedés elegáns rítusa követi, így teljessé téve az élményt. Minden tökéletes, mégis valami mélyebb vágy tovább zizeg bennem, mint egy makacsul vissza-visszatérő dallam a fejemben. Úgy érzem az igazi jutalom, a mélyből érkező, megállíthatatlan erejű, legendás folyóvízi harcos még nem mutatkozott meg. A kőgörgető sodrás ura még adós nekem egy találkozással. Délutánra a víz hangulata is megváltozik: a napfény szöge élesebb, a sodrás mintha határozottabban susogna, és bennem átveszi helyét az elhatározás. Most már minden lendítés, minden megfontolt lépés, minden figyelmes pillant a hőn áhított zsákmánynak szól. A folyó kanyarogva hív magához, egyszerre kihívóan és ígérően. Én pedig készen állok rá, hogy megküzdjek a mély rejtett erejével, végre találkozzak azzal a harcossal, akiért ma jöttem.

A sokadik, türelmesen kivárt dobás után egy sóderzátony mélybe harapó, kavicsos oldalában két finom, szinte alig érezhető koppintás fut végig a zsinóron, majd - mint a villám sujtása - elementáris erejű ütés rázza meg a botot. A kétség legkisebb szikrája sincs bennem: ezt csak egy márna tudja ilyen vehemenciával megtenni. A folyó igazi, vad, zabolátlan harcosa jelentkezett végre. A hal bődületes erővel fordul a sodrásba, és én szinte azonnal érzem is a karomban azt a nyers, ősi energiát, amely csak egy ilyen folyóvízi lakóban él. A rózsahal-védekezés elszánt és megalkuvás nélküli: a mélybe tör, majd oldalazva igyekszik egy vízalatti fa ágai közé menekülni, ahol talán megtalálhatná a szabadságot. Minden mozdulata olyan, mint amit elképzeltem, pontosan az a küzdelem bontakozik ki, amiről álmodtam. Mindeközben a gondosan összerakott felszerelés maximálisan állja a próbát, mintha maga is részt akarna vállalni ebből a legendás csatából. A küzdelem végül egyre inkább felém billen, s amikor a márna ezüstös teste a víz alól felvillan, már tudom, hogy közel a győzelem. A merítőháló selymes ölelésében csendesedik el a kavargó erő, a torpedótestű harcos ideiglenes nyugalomra lel.

A part szélén térdelek és büszkén, szinte ünnepélyes áhítattal szemlélem a hálóban fekvő, fenséges halat. Őérte jöttem. Miatta jártam végig a kanyargó folyó hosszú ösvényeit, miatta vártam, reméltem, és dobtam újra és újra. A boldogság, amely ebben a pillanatban átjár, leírhatatlan. Következhet a szabadon bocsájtás magasztos pillanata. Óvatosan visszacsúsztatom őkelmét, a víz pedig lassan köré fonódik, mintha csak maga is üdvözölné visszatérő bajnokát. Aztán egy büszke farokcsapással kilő a mély felé, és eltűnik a kavicsos meder árnyai közt. Csak a fodrozódó víztükör árulja el távozását.

Szerencsés csillagzat alatt jöttem a világra - ezt most a folyó igazolta. Ugyanis az előbbi márnám nem egyedül portyázott ezen a szakaszon, hiszen vele együtt egy nagyobb csapatra leltem. Időnként úgy törtek a felszínre, hogy hátúszóik kecses vonala megtörte a víztükröt, mintha maga a folyó szelleme mutatta volna meg rejtett kincseit egy röpke pillanatra.

Akadtak rontott kapások, hirtelen véget érő fárasztások, amikor a hal javára billent a mérleg nyelve, de mindez még élőbbé, még izgalmasabbá tette a délutánt. A nap végére egy igazán bőséges, sok-halas peca kerekedett, olyan, amelynek emléke egy-egy hullámként tér vissza majd a gondolataimba. Természetesen sikerült néhány fényképet is készítenem a megfogott, fenséges példányokról: ezüstös testű torpedók, amelyek ott pihentek velem a part menti fövenyen, mintha csak a folyó egy-egy darabját tarthattam volna egy pillanatra a kezemben. Ezek a felvételek később is visszahozzák majd a nap varázsát, a sodrás illatát, a küzdelem izgalmát, a szerencse mosolyát.

Vannak azok a napok...

Vannak azok a napok, amikor reggel 6-kor már a kedvenc kis folyód közepén derékig állva dobálsz domolykóra.

Vannak azok a napok, amikor a tilalom előtti „nagy zabálásra” esélyes a nap.

Vannak azok a napok, amikor olyan részeken vallathatsz, ahol minden dobásban benne van a hal.

Vannak azok a napok, amikor a tavasz fenséges illata lengi be az ártéri erdőt.

Vannak azok a napok, amikor új helyeket fedezel fel magadnak és a környezet elvarázsol.

Vannak azok a napok, amikor csodálhatsz őzeket, nyulakat, rókát, fácánt, hódokat alig egy karnyújtásnyira.

Vannak azok a napok, amikor minden tökéletesnek tűnik és joggal reménykedhetsz egy nagyszerű pecában.

Vannak azok a napok, amikor korántsem ilyen egyszerűek a dolgok!!!

Vannak azok a napok, amikor az Ipoly (Isten tudja miért) de „higított cola” színű.

Vannak azok a napok, amikor nem félted a felszerelést és a dobásra szánt csalikat.

Vannak azok a napok, amikor a dobások 90%-ban oda esnek ahová tervezted.

Vannak azok a napok, amikor minden csalit a kapocsba teszel, ami csak lapul a dobozban.

Vannak azok a napok, amikor mindezek ellenére délutánra már a negyedik helyen kísérted a szerencséd, hiába.

Vannak azok a napok, amikor egyetlen hal megfogása is megváltás lenne számodra.

Vannak azok a napok, amikor 9 óra semmibe dobálás után végre felcsillan a remény.

Vannak azok a napok, amikor olyan halat akasztasz, ami bőven feledtetni tudná az egész napos gyötrelmet.

Vannak azok a napok, amikor az az egy piszok is idő előtt kereket old, hiába finomkodsz vele.

Vannak azok a napok, amikor azt hiszed, nem lehet már rosszabb.

Vannak azok a napok, amikor az élet humoránál van és bebizonyítja, hogy igenis mindig van lejjebb.

Vannak azok a napok, amikor a kocsitól kilométerekre zivatar zúdul a nyakadba és menekülnöd kell.

Vannak azok a napok, amikor újabb hal menthetné a napot, de őt sem veheted végül kézbe.

Vannak azok a napok, amikor 13 óra pergetés után vert seregként hagyod el az Ipoly kanyarulatait.

Vannak azok a napok, amikor mindennek a tetejében a hazaúton a legrosszabb fajta migrén gyötör.

Vannak azok a napok, amikor igazán b@ssza meg!

DE VANNAK AZOK A NAPOK, amikor majd szabadul a domolykó és én ott leszek, és revansot veszek mindezért!

InstaSpanok az Ipolyon...

Az évek folyamán legtöbbünknek kialakul egy kis horgász baráti köre. Időnként gyarapszik, máskor fogyatkozik, de van egy kisebb mag, ami gyakorlatilag mindig állandónak mondható.

Bevallom őszintén, az utóbbi években nem szántam rá magam, hogy olyan emberrel menjek horgászni bárhová is, akivel azelőtt még nem voltam. Talán a korábban megtapasztalt, számos negatív élményeknek köszönhetően bárki jelentkezett amolyan ismerkedős pecára, csuklóból elutasítottam.

Alapból szeretem a magam útját járni, de ha társaságra vágyom, akkor a régi horgászcimborák közül mindig kapható valaki egy kis halfogós mókára.

Aztán persze, időnként a kivétel erősíti a szabályt…

Instagrammon előszeretettel követik be egymást a hasonló érdeklődésű, beállítottságú, szenvedélyű egyének. Valahogy így sodort össze minket az élet Tomival. Szép halak, jó képek, és közös szerelem, a Duna szolgált alapul ennek az ismeretségnek.

Nem kellett hozzá sok idő, hogy balinos pecákról, Dunáról, Tisza-tóról kezdjünk eszmét, infót cserélni.

Többször elhangzott, hogy jó lenne egy közös peca itt, ott valamikor. Persze ezek többnyire csak üres szavaknak tekinthetőek általában.

Jelen helyzetünkben azonban tettek is követték az elméleti síkon megfogant közös horgászatok gondolatát. Egyik nap Tomi azzal a kérdéssel állt elő, hogy mivel még nem járt az Ipolyon (pedig régi nagy álma volt), mit szólnék egy közös pergetéshez. Sokat nem filóztam a dolgon, igent mondtam, és rövid egyeztetést és szervezést követően már egy kocsiban ülve robogtunk Ipolytölgyes irányába.

Szerencsére a sok ősrégi horgásztörténet nem hagyott egyetlen másodpercnyi kínos csöndet sem az odaúton.

Valamiért nem szeretek „házigazda” lenni. Jelen esetben ez különösen igaz, hiszen csupán két alkalommal

volt szerencsém horgászni az Ipoly vadregényes kanyarulataiban. Szóval nem mondható a dolog klasszikus „gájdolásnak”, hiszen még csak azt sem mondhatom, hogy ismerősen mozgok ezen a terepen.

A két próbálkozásom viszont pont kettővel több, mint ahányszor Tomi járt ott.

Nem látok bele mások fejébe, de úgy éreztem, neki nem feltétlenül csak a domik megfogásán pörgött az agya…

Ennek okán igyekeztem úgy összeállítani a napi programmenetet, hogy némiképp kedvezzek eme vágyának is.

Tölgyesen kezdtünk, ahol a hajnali pára, az egyre csak száradó kórók és a harmatcseppek súlya alatt is pompásan feszülő nyolclábú rovarcsapdák is mind-mind a közelgő ősz eljövetelét hirdették. 

Mivel egész héten viszonylag hűvös volt az idő és esett nem kevés mennyiségű csapadék is, melles nélkül nemigen kívánkoztunk bele az erősen visszahűlt folyócska rideg ölelésébe.

Hamar magunkra öltöttük a neoprén „kertésznadrágokat”, majd megkezdtük a vízre szállást.

Már a partról is látszott, de a nedves közegbe gázolva még inkább nyilvánvalóvá vált számunkra, hogy bizony valóssággá vált a legrosszabb rémálmunk. A víz áttetszősége konvergált a nullához.

Sokat utaztunk azért, hogy itt legyünk és szerencsét próbáljunk, ezért muszáj volt adni a napnak egy esélyt.

Kérdések nélkül elrendeződtünk az Ipoly jobb és bal szélén, majd kezdetét vette a vallatás.

Az első negyedóra nem is volt teljesen reménytelen. Hiába volt szottyos a víz, nekem is, neki is volt ütése a vezetett csalikra. Fogott halig azonban nem jutottunk.

Szeretem ezt a vadregényes vidéket, gyakran látni átkelő őzcsapatokat, több alkalommal sikerült már szemtanújának lennem jégmadár sikeres halászatának, és a szegélyező erdősávban is talál magának a természetet kicsit is kedvelő egyén látnivalót. Szóval, ez egy csodavilág… ha nem is sikerül összehalaznunk a kezünket, élményben még akkor is lehet részünk bőven. Na, de kár lenne ilyen korán temetni a napot.

Rendületlenül szórjuk a part menti, vélt domolykó lakrészeket... Bedőlt fák, elvágó víz mögötti kőszórás, buja szálas növényzet, víz fölé magasodó bokrok, s fák árnyékai, mind-mind jók lehetnek.

DE NEM MA…

Minden jó helyre érkező dobásban ott rejlik a fogás lehetősége, de majd minden alkalommal akció nélkül tereljük vissza a csalikat bothegyig.

Aztán végre megtörik a jég…

Tomi, nem is takarásból, hanem valahonnan a rohanó víz közepéből varázsol ki egy aprócska domit… 

Örömünk százszorta nagyobb, mint a hal testi adottságai. De legalább végre hal.

Vérszemet kapva, hamar magához terel egy újabb ragadozót, ami méreteiben közel azonos, ám fajtáját tekintve merőben más volt. Aprócska balin volt a zsákmány.

Illett volna nekem is végre villantani valamit…

Beesőre érkezett meg az első halacskám, aki sajnos folytatta a korábbi trendet, miszerint mi itt ma nem nagyon fogunk arasznál nagyobb uszonyost.

Nem csüggedtünk, mentünk tovább előre, kerestük a bestiákat.

Egy felgyorsult, mélyebb részhez érve, míg én kisebb technikai kényszerpihenőre szorultam, addig társam mélyen járatta a csaliját a már-már tomboló hullámok rejtett felszíne alatt. Nem eredménytelenül…

Apró rávágást követően, számunkra kedves meglepetésként ipolyi márna törte át a felszínt.

Aprócska mérete ellenére gyönyörű színezetű, pompás, egészséges példány volt. Szabályosan szájába volt akadva a csali…

Ezután némiképp eltávolodtunk egymástól, Tomi maradt ezen a részen, egy nádszigetben mozgó nagyobb testű hal árnyékát követte kitartóan. Én pedig, egy kicsit feljebb, klasszikus, domolykós részt megpillantva mentem a magam útján. Annyira, de annyira olyan volt az a szakasz, hogy csoda lett volna, ha itt sem lelek rájuk.

Volt egy rész, ami különösen tetszett, sokszor egymás után ejtettem vissza oda csalit. Nem tágítottam e helytől! Éreztem, hogy van ott valaki, aki egyszer csak kimozdul végre. Kitartásomat siker koronázta.

Nem rekordlistás volt az elkövető, de azért végre kellő határozottsággal és vehemenciával durrantotta le a crankot a felszínről.

Ez az a hely, ahol észrevétlenül repül az idő. Szinte észre sem vettük, hogy órák óta keresgélünk.

Viszont a gyomrunk nem felejt, és egyre hangosabban próbál kiparancsolni minket a vízből.

Eleget is teszünk erőszakos akaratának. Partra mászunk.

Míg a kocsihoz ballagunk, elemezgetjük a napot és vázoljuk a lehetőségeinket.

Az egyik siralmas, a másik ad még némi reményt…

Úgy döntünk, ebéd után még megnézzük a másik oldalt, aztán ha nagyon nincs eredménye, akkor visszamegyünk Szob magasságába, ránézünk az ottani szakaszra… amennyiben ott is kudarcot vallunk, szedjük a sátorfánkat, és hazafelé még rápróbálunk a jó öreg Dunára. Nagy egyetértésben szavazzuk meg, teljes létszámban a nap hátralevő stratégiáját.

A felderítés alá vett kisebb szakasz sem volt igazán horgászt marasztaló, 1-1 domolykónak lettünk ideiglenes elrablói, valamint cimborám megfogta a korábbi marci ikertesóját. Igaz, ezt most kabátba sikerült abszolválni.

Elég volt, jöhet a B terv.

Tominak kedveskedve is terveztem beiktatni ezt a részt. Korábban már ütöttem egy-két jobb balint az alig 30 cm-es vízből. Örülnék, ha lenne ilyenben része neki is. Elnavigálom a híd irányába, én pedig a másik oldal felé veszem az irányt. Kicsit fáradtan és egykedvűen érkezek meg egy szakaszra, amit már előző alkalommal is próbáltam, de halat nem adott. Értetlenül álltam előtte, hogy miért nem, hiszen olyan tartás helyezkedik el előttem, mint amilyen a „NAGYKÖNYVBEN” meg van írva, ha ahhoz a részhez lapozunk, ahol azt taglalják „Hol is keressük a domolykót?„.

Kissé elcsigázottan lendítettem a mai több ezredik dobást. Jó helyre érkezik a műcsali. Kettőt mozdítok bele, és határozott ütés kapok válaszul. Sajna nem akad…

Újabb pöccintés, és már csobbanást követően ragadja is magához a szúrós fahalat.

A finom kis cuccal nagyon nagy élmény ez a rövidke, de annál intenzívebb fárasztás, ami a látványos kapások után következik. Végre egy egész pofás darabot vehetek a kezembe, hát persze, hogy fotózom is.

Útjára engedem őkelmét, és tovább kísérletezek…

Ami ezután jön, az maga a földi paradicsom. Minden dobás akcióba megy át, és szerencsére elég darabos jószágok az elkövetők. Nem vagyok rest, azonnal telefonálok Tominak, és lihegve, talán kicsit túlpörögve is közlöm vele, hogy akárhol van, akármit csinál, azonnal dobjon el mindent, és rohanjon hozzám. 

A favorit csali másolatát már ki is bányásztam neki, mire ideloholt.

Érkezést követően buzdítom, hogy akassza a zerót, és azonnal dobjon…

Közben, az elmúlt 15 perc eseményeit hadarom neki…

Első dobásra megüti neki látványos módon, de nem ragad meg a szájában… másodszorra viszont sikerül rendesen pofán csapnia neki. Sajnos nem az a méret, amik eddig kápráztattak, de azért tetszetős darab. 

Ami viszont ennél is elszomorítóbb az az, hogy…

A darab utolsó felvonása volt ez kb, a varázslat véget ért… pedig egy ilyen nehéz nap után, kitartásunk jutalmaként, igazán eltarthatott volna még egy darabig a parádé.

Hagytuk pihenni a helyet, és tovább keresgéltünk… Később még visszatértünk, de már teljesen üres volt a „lakótelep”.

Némiképp azért javította a szánk ízét ez a délutáni kis adrenalin löket… Viszont, akarva akaratlanul, ki kell mondanunk, ennél fényévekkel jobb peca képe forgott a képzeletünkben az indulást megelőző estén.

Annyit sikerült már megtudnom az „Insta barátomról”, hogy kevés dolog szegi kedvét, és a revans lehetőségével élni akar, és élni is fog. Szóval, egy másik napon, szinte garantáltan visszatérünk együtt, és remélhetőleg aratunk majd.