Néhány hete
a semmiből támadt egy kósza gondolatom, miszerint el kellene látogatnom a
Kiskunsági-főcsatornára… Ebben persze idáig semmi kuriózum nincsen, hiszen sok
pergető és „csipeszes” horgász is járja ezt a vadregényes csatornát… Gondoltam
én, merthogy ez régen így volt…
Hogy honnan
tudom?
Hát onnan,
hogy gyermekkorom egyik, ha nem a legikonikusabb vize ez számomra…
Ifjonti
éveim majd minden nyári szünetében közel 1-1,5 hónapot töltöttem el itt a
családdal, sátortáborban, igazi nomád vadkempingezés keretein belül.
Imádtam!!!
Nem volt se TV,
sem internet, nemhogy okostelefon, de még egyéb mobil is alig-alig…Valahogy
mégsem unatkoztunk… Összefogtunk tücsköt, békát, körülvett minket az erdő és a
végeláthatatlan délibábos mező, meg persze a csati…
Programnak
számított a „Kostökön” való fürdés, kagyló szedés a pontyozáshoz, hínárfogó
építés, compóra, vörösre úszózás, frissen hengerelt szalmabálákon való önfeledt
ugrándozás, és persze a mindennapi jégkrém megszerzésért való több kilométer
gyaloglás a porszáraz, szikes utakon.
Nyilván egy
mai gyereknek ez maga lenne a földi pokol. Mi mégis jobban vártuk minden évben
a tesómmal ezt a fajta vakációt, mint bármilyen külföldi nyaralást… Az indulás
hajnalán mindenkinél előbb keltünk és hallgattuk, hogy vajon a szomszéd kakasa
mikor kezdi el fennhangon hirdetni a közelgő indulás reggelét?! Szóval lázban
égtünk…
Annyira
felkapott horgászhely volt akkoriban, hogy volt olyan, mikor vissza kellett
fordulnunk, mert nem volt elegendő szabad hely a tábor építéséhez. Minden
túlzás nélkül az összes beállóban horgásztak, még ott is, ahol gyakorlatilag
kis túlzással, de tömött nádfal volt csupán.
Népszerűségének
oka nem más volt, mint az elképesztő halbőség… Akkoriban az egész család békés halazott,
így leginkább onnan vannak kézzelfogható emlékeim… Elképesztő vad pontyok,
fenséges nádrágó amurok tették próbára a régi Silstar botokat… Aki oda járt, az
szerintem el sem tudta képzelni, hogy valaha is elapad ez horgászparadicsom.
Pedig hát voltak intő jelek…
Az ember
telhetetlen, és akkoriban a mértékletességet még csak hírből sem ismerték az
ottaniak.
Tízen pár
évesen többször szemtanúja voltam 8. emeleti panellakás hallal teletömött
fürdőkádas jelenetének, ahol a ház ura számolatlanul osztogatta a lakóknak a
hétvége zsákmányát…
20 pluszos
torpedók és hibátlan nyurgák végezték mészárszéken…
Több
társaság is adta-vette egymás közt az etetett helyeket egész évben, minek
eredményeképpen, szinte folyamatos volt a „szüretelés”! Akkora amurokat láttam
a folyó közepére bepányvázva (nem egyesével, hanem ötösével), hogy azt el sem
hinnétek! Szóval egy szó, mint száz, maga volt a horgászok paradicsoma…
Aztán jöttek
a gyengébb évek… Már melósabb volt egy-egy jobb hal megfogása, de azért még
mindig adta annak, aki kicsit is ismerte a vizet. Majd egyre többet lehetett
hallani, hogy áramozzák a vizet ezen a szakaszon IS!
Ez nyilván
nagyobb mértékű rablásnak számított, mint „a telhetetlen horgász”…
A fogások
elmaradoztak, nyaranta hetek teltek el úgy, hogy érdemleges halat alig lehetett
merítő fölé terelni. A horgászok kezdtek elmaradozni, foghíjasak maradtak a
beállók még a legfrekventáltabb időszakokban is. Ezzel párhuzamosan a
„közbiztonság” is rohamosan romlani kezdett…
Több negatív
történetet is hallottam helyiektől, a lopás, bántalmazás sajnos egyre gyakoribb
jelenséggé vált. Szerencsére minket semmilyen atrocitás nem ért abban az
időben. Utoljára talán valamikor 15 éve járhattam ott egy éjszakai peca
keretein belül, pontos eredményre nem mernék esküdni, de emlékeim szerint valamirevalónak
mondható halat nem kerítettünk horogvégre.
Aztán
sikerült szert tenni egy hétvégi telekre Tiszaugon, innentől kezdve ezen okok
miatt is, de többet nem mentünk az imádott Kuninkra…
Mint
említettem, azóta eltelt több mint egy évtized. És milyen az ember? Ennyi év
távlatában szinte csak a jóra és a szépre emlékszik. Mikor ma beültem az
autómba és beütöttem a Kígyósi csárda címét az útvonaltervezőbe, ugyanaz a
gyermeteg láz kerített hatalmába, mint annak idején tejfölös szájú suhancként.
Valahogy eszembe sem jutott egész úton, hogy ne ugyanazt az arcát mutatná a
víz, mint amiért annyira szerettük. Annyi esztendő telt el, és én meg voltam
győződve, hogy augusztus elején, ami a csúcsidőszaknak mondható, egy
gombostűnyi helyem sem lesz pergetni.
Régen a
csárda környékén lévő partszakasz, az 52-es út mindkét oldala sátrasokkal volt
tele. A könnyű vízvételi lehetőség és a parkolóban akkoriban még üzemelő
kisbolt közelsége miatt, ez egy frekventáltabb rész volt a „kényelmesebbjének”…
Most totál üres!!!
Sebaj… Majd
beljebb…Első utam
egy közeli zsiliphez és a mellette lévő kis benyúló félszigethez vezetett…
Életem első
balinjait itt fogtam… Emlékszem, heteken át minden hajnalban és este vagy az
egyetlen arany vagy a másik ezüst körforgóval szórtam a vizet, hátha nyakon
sikerül csípni egy hangoskodó ragadozót…
Azt a napot
sosem felejtem el, mikor végre megtört a jég és végre megszánt a víz szelleme!
Ráadásul rövid időn belül duplázni is sikerült… Hatalmas élmény volt számomra…
Ordítva rohantam vissza a táborba, kezemben a kb. 40 cm-es balinnal, emlékszem,
mint valami szent jobbot, úgy hordtam körbe büszkén mindenkinek…
A műtárgy
közelében nagyon jó sügereket és böszme nagy naphalakat is lehetett fogni…
Mikor odaértem
az imént említett helyre, jött a második arcul csapás…
Egy
pillanatra azt gondoltam, nem is vagyok jó helyen…
A korábban
erdős, ligetes, dzsungeles részből nem sok maradt, betonból viszont annál több
lett…
Kempingező
horgászok természetesen itt sem voltak fellelhetőek…
A zsilip
közvetlen közelében nem pecáztam, mert tiltotta a tábla, de az alatta lévő
kavargó vízből sikerült kipiszkálni egy kölyök balint… Aztán ennyi…
Pánikra
semmi ok… majd a másik oldal…
Fél szemmel
a felhőket mustráltam, miközben a most még csontszáraz agyagos, nyomvályús úton
poroszkáltam. Sok kellemes/kellemetlen emlék elevenedett fel bennem közben.
Szinte egyik év sem alakult úgy, hogy vagy beköltözésnél, vagy legalább a hazafelé
induláskor ne esett volna az eső. Volt, hogy mindkét esetben kijutott a jóból… J Aki jártas ilyesfajta
csatornapartokon, az pontosan tudja, hogy elég 10 perc intenzív eső és ez a
repedezett, aszályos út olyan ragadós masszává változik, hogy gyakran még az
elakadt zetorhoz is traktort kell hívni… J
Szóval dagonyázni csupán egy kis nosztalgia kedvéért, azért nem szeretnék most,
jobb tehát résen lenni.
Az 52-es
forró aszfaltján átbukva ismét közelítek a vízhez…
Az első
néhány beálló itt is üres… döbbenet…
Tényleg nem
tudom, hogyan érzékeltessem veletek azt, hogy régen olyan volt, mintha valami
állandó majális lett volna a parton. Pezsgett az élet… Mindenhol ropogott a tűz
a bográcsok alatt, hatalmas 15-20 fős társaságok söröztek mindenfelé, épp csak
körhinta nem volt felállítva…
Most sehol
egy lélek…
Persze
örülnöm kellene, hogy egymagam vagyok a parton, hisz ez a legjobb
kikapcsolódás. Csak az akkori állapotokat ismerve, olyan mintha leciánozták
volna az egész térséget. Meg persze, ahol ilyen kevés a horgász, ott vélhetően
a halállomány is közel azonos lehet, ha nem vonzza ide a népeket…
Aztán, mikor
már tényleg kezdtem azt hinni, hogy egyedül maradtam a bolygón, végre egy a fák
alatt hűsöltetett autóra lettem figyelmes, amihez nyilvánvalóan horgász is tartozott…
Közelebb érve kiderült, nem a „sátrazós fajta”, de most ez is megteszi.
Gyalogszerrel
haladok nyiladékról nyiladékra… A víz csodálatos… mindenhol burjánzik az élet…
Halmozgást
nem igazán látok, így meglehetősen vaktában dobálok, sűrűn váltogatva a csali repertoárt…
Újabb emlék
villan be…
Régen annyi
balin volt itt, hogy egy-egy horgászhely jobb és bal oldalát is más-más baller
uralta. Nagyok voltak és erősek… meg persze egész nap hangosan verték a vizet…
Tudom-tudom, megint csak panaszkodom, de ennek a korábbi emlékképnek most nyoma
sincs. Azért csak bandukolok előre és ráfordulok arra a szakaszra, ahol a
legtöbb alkalommal sátraztunk… Újból tájolnom kell magam, hogy biztosan ott
vagyok-e, ahol gondolom, mert itt sem az a látvány fogad, aminek kellene…
A korábbi
erdősáv helyén, ahol a rongykunyhók sorakoztak, most gyakorlatilag tarra van
vágva, ameddig csak a szem ellát… amit most gondolok, azt jobbnak látom most
kipontozni!
… … … … … …
… …
Közben, csak
hogy picit jobb kedvem legyen, egy hínárlakó, sötét ragadozót sikerül leszedni
a pályáról… nem nagy ez sem, de legalább valami…
Kicsit, amolyan
csukásabb szakasz következik… feldobom a drótot és gumival próbálok becsapni
legalább egy valamirevaló „kuni tigrist”! Ahogy így ejtegetem a növényfoltok
közé a plasztikot, egy járőr cirkál el előttem… Pont szárazon van a motyó, pár
méterre elépöccintem a hypoteezt, majd rohamtempóban csévélem felé… Először azt
hittem, elijed és kereket old, de nem így tett! Egy hatalmas félkört leírva
bebombázta az attraktív korongfarkút. Kuni-Ati: 0-3 :-)
Tovább
menetelek a rengetegben… elvileg az úton haladok, de itt
most nem minden jármű mozogna otthonosan. Embermagasságú bokros cserjék vették
át az uralmat, nem csak a nyomvonal szélén, hanem gyakran annak közepén is… A
természet visszaveszi, ami az övé…
Egyetlen
pozitívuma ennek a nagy humanoid hiánynak talán az, hogy a szemetünk nincs
jelen… Nem tudom,
ki és mikor mentesítette a területet a hulladéktól, de igazán jó munkát
végzett, és legfőképp tartósat… Nem
botlottam sörös vagy csontis dobozba, nem kergetett a szél etetőanyagos
zacskókat, és műanyag palackok sem tobzódtak a bokrok tövében. Bravó!
Jut még egy
szintén gigászinak éppen nem mondható balinocska a végére. Igen, végére, merthogy
a visszaengedést követően nem a hal fröcsköl arcon, hanem az egyre baljósabban
gomolygó felhők verejtéke csattan a fejem búbján. Nálam ez most legalább
másodfokú viharjelzésnek minősül, szóval irány a járgány, mielőtt mocsárrá
változik itt minden. Nem jutott sok peca mára, alig 3 óra sajnos, de így is van
mit emésztenem a mai napból. Vélhetően nem várok újabb tízen X évet a következő
látogatással… Ha másra nem is, egy őszi csukázásra szinte biztosan elcsábulok majd,
ha már színesedik táj.
U.I.: Jó
volt nosztalgiázni, talán legközelebb sátrat is hozok magammal…
A 21., egyben évadzáró adásunk vendége Balán Attila volt, aki a Dunai Halak Nyomában c. blog szerzője és keményvonalas folyóvízi horgász. 
Hallgasd:
