Mr. Black és a többiek…

 

 A sokat sejtetős címmel ellentétben ez közel sem egy, amolyan NDK-s hard pornó történet lesz, mint amire gondoltok elsőre, bár az igazat megvallva némi vérbőségem még most is van, ha visszaemlékszem erre a fullasztó délutáni balinozásra.

Napok óta olyan igazi, klasszikus, fülledt, fojtogatós, gatyarohasztó meleg van. Esténként ugyan mentrendszerűen, nagy csinnadrattával érkezik a vihar, de különösebb enyhülést sajnos ez sem hoz ránk.

Az igazat megvallva létezni is nehezemre esik ilyenkor, gondolom nektek is!?

Rövid napom ígérkezett a melóban, így az esti program előtt kerekedett néhány lyukas órám, amit pecának szentelhettem.

Megmondom őszintén, még csak véletlenül sem reménykedtem kiemelkedő fogási eredményben a nap legmelegebb óráiban, vagy mondhatnám úgy is, hogy az esetleges betli bekövetkeztének lehetősége erősen hendikeppes! J

Miden esetre egy marék, vegyes balinos csalival felvértezve, egy közeli csatorna felé vettem az irányt.

Az autóból kiszállva azonnal letaglózott a meleg. Itt éreztem, hogy a magammal cipelt 2 l víz nem sokáig lesz elég, de ameddig van belőle, igenis jó szolgálatot tesz, érdemes volt tehát a hátizsákot magammal hozni, amiben cipelhetem majd.

Leballagtam a vízhez, és egy igazi őserdő fogadott…

Tavasz óta nem jártam erre és bizony gyökeresen megváltoztak a körülmények.

Bizton állíthatom, az Everglades kutya fasza az itteni elburjánzott vegetációhoz képest, annyi szent!

Nád, sás, virágzó békatutajfélék, „kacsafű”, és kiterjedt hínármezők borítják a felszínt, szinte végeláthatatlanul. Gyönyörű, szemet kápráztató jelenség, igaz, ami igaz, de a pergető horgászatot még csak véletlenül sem könnyíti meg számomra.

Mondjuk, utólag belegondolva nem tudom mire is számítottam, így a nyár derekán… J

Ezen tények tudatában az alig tucatnyi műhal, amit a kapókeszegeknek szántam, az is ripsz-ropsz lefeleződött.

A különböző minnow és blade csalik a sűrű növényzet megléte miatt most alapból kiestek a játékból. Mivel poppert meg nem hoztam magammal, így kizárásos alapon csupán néhány wtd esetleges fogósságában bízhattam.

Közelebb merészkedve a vízhez, újabb, a horgászat szempontjából igen nagy jelentőséggel bíró megállapításokat tettem.

1: A csatorna vize kristály tiszta, valamint a szokottnál is gyorsabban folyik. (Ez jó is lehet, vagy éppen nem!)

2: A viszonylagos erős sodrás rengeteg, kisebb-nagyobb leszakadt növényszigetet szállít magával. (Elsőre nagy nehezítésnek tűnik)

3: Rengeteg a kishal. (Ez szuper, hiszen akkor vélhetően balin is van!) J

4: Mozognak balinok a pályán, igaz, hogy mennyire aktívak azt még nem tudom, de utána járok a dolognak! ( Legalább itt vannak, valamivel meg csak sikerül felhergelni őkelméket! ) J

 

WESTIN W3 ULTRASTICK 7-28 g...

Kezdődjön hát a móka…

Az első, vélhetően pontyosok által a nádfalból „kitört” állás nem sok jóval kecsegtet…

Látszólag régóta nem használja senki, hiszen a szúrós hínár a parttól több méterre is lefedi a felszínt.

(Szemét persze van dögivel!) :-(

A másik oldal sem sokkal reménnyel telibb, hiszen ott is a „gaztenger” az uralkodó.

Két, amolyan kisebb lyukba sikerül azért bele pöccintem a kutyámat, de igazán jól vezetni nem tudom a helyhiány miatt. Nem is erőltetem a dolgot, inkább továbbállok.

A következő nyiladékban még ennél is rosszabbak a kilátásaim, itt szinte nem is látom a csillogó víztükröt. Konkrétan nincs meghorgászható felület…

Séta tovább…

A soron következő beállóban végre felvillan némi reménysugár számomra…

A tömör zöld pokolban van egy-egy hosszabb tiszta, csalivezetésre alkalmas sáv mindkét irányban, ami már elég ahhoz, hogy pontos dobásokat követően a jól terelgetett „dogra” lecsapjon mondjuk egy ólálkodó nádi balin.

Jobbra kezdek…

A top water jó helyen csobban, amit jól jelez számomra a faragvány mögött megjelenő toló hullám is.

Néhány méteren keresztül követi a testet, de a cérna csak akkor szakad nála, mikor megállítom neki.

Bummmmm.

Ja, bum!!! Látványra, és hangra, de a csalihoz hozzá sem ér! Szinte azonnal ismét életet lehelek a játékszerbe, a kulcsingert mégsem sikerül kiváltani a korábbi támadóból!   

Néhányszor még elhúzom neki, mielőtt oldalt váltok, de hiába… 1-0 oda!

Ez idő alatt a másik „folyosóra” bekúszott egy újabb úszó sziget, lefelezve az eddig tisztán dobható távolságot.

Mivel néhány fix pontot leszámítva állandó mozgásban van a felület, érdemes várni néhány percet, hátha elmozdul a torlasz.

A néhányból közel 10 minutum lett, de legalább a következő tiszta dobás lehetősége végül újabb akciót adott…

Az eredmény sajnos itt is negatív, hiszen egy böhöm aláburványlással jelezte aktivitását a ragadozó, az akadás azonban megint elmaradt! 2-0!

A következő két placcon újabb 1-1 technikai rontással növelték az előnyüket ezek a szemetek…

Khmmm, 4-0!

Itt még üresen...

A fokozott érdeklődés ellenére csalit váltok, nem színben és a mozgásban látom a hibát, inkább a kutya méretével lehet a baj, ezért kisebbre cserélem.

A következő blokk inkább hajaz egy nehezített, természet alkotta tetris pályára, mintsem egy horgászhelyre.

Akkora a jövés menés a vízen, hogy azt elmondani sem tudom.

Vannak tiszta részek, de csupán néhány pillanatig.

Hol itt zárul be egy kapu, hol pedig ott!

Persze ezzel párhuzamosan újabb és újabb akadómentes kis csatornák is képződnek, esélyt adva 1-1 megfelelő dobásra.

Mint egy elcseszett, mágikus vízi labirintus!

Amúgy izgalommal teli ez az egész játék…

Egy ideig figyeltem ezeket a tolódásokat, majd a megfelelő pillanatban útjára engedtem a felszínre termett cikázó imitációmat.

A csobbanást követően azonnal alárohant a hal…

Elindítottam és végre úgy dörgölte le a víz tetejéről, ahogyan azt kell…

Az akadás szerencsére tökéletes, a W3 Ultrastickem pedig azonnal lágyan, de kellő határozottsággal kezdte őrölni a villámkeszegem erejét.

Végre sikerült merítő fölé terelnem az elsőt, ami egyben az új szák avató-pillanata is volt.

Hozzá méltó módon egy csodás, arany és fekete színekben pompázó fogatlan ragadozó pihent a puha, gumírozott háló ölelésében.

Akkor 4-1!

Szerencsére az üzlet beindult végre…

Erről a nagy és mozgalmas szakaszról a következő 20 percben (ami kb. 4 dobást jelentett) sikerült még két fekete harcost leszedni. Szóval kezdek feljönni, mint a talajvíz… HAHÓ, 4-3!

 

Az ezután lévő spoton az egyetlen megdobható terület a nádas totális takarásában volt.

Lábbeli le és irány a hűsítő közeg… Addig lépdeltem a bizonytalan állagú és eredetű iszaptengerben, míg végre egy helyütt kibújva sikerült a „tánctérre” ejteni a fahalamat.

Fáradalmaim megkoronázása gyanánt végül kezembe vehettem „sátánkát” a pokoli tekintetű ballert.

Az alvilág bugyraiból előkerült hal a torzsák rejtekéből úgy vetette rá magát a 6 cm-es műanyagra, hogy öröm volt nézni.

Meglepetésére most az én 3 ágú „vasvillámon” veszett rajta, legalábbis néhány fotó elkészültéig.

SÁTÁNI TEKINTET...

Akkor ezzel egál! 4-4!

Az ötödik megfogott - merthogy az következik - egy levadászott, látott, nagy hal.

Szántam rá nem kevés időt. Csendben kuporogtam a susnyásban és figyeltem a mozgását, mikor merre jár. A hátúszója rendre megtörte a rohanó víz felszínét, fordulásai látványosak, erőteljesek, határozottak voltak. A rajokba tömörült fehérhal menekülése szinte pánikszerű volt, ha a közelükbe somfordált.  Magabiztosan közlekedett a kis territóriumában, látszólag nem félt semmitől és senkitől. Ő volt itt a király.

Én azonban puccsra készültem…

Az uralkodónak szánt utolsó falattal a kapocsban vártam a megfelelő alkalmat.

Az első lendítéssel igyekeztem az orra elé kínálni a „harapnivalót”…

Az uraság rá is fordult, megnézte magának, majd hanyag eleganciával odébb állt.

Legközelebb azt a taktikát választottam, hogy egy viszonylag egyenes szakaszon elvezettem előtte a nagyreményű csalimat keresztezve az útját…

Mondanom sem kell, ez sem vált be…

Majd egyszer csak eltűnt…

Hosszú percek teltek el anélkül, hogy bármi is utalt volna a jelenlétére…

Kicsit lemondóan, egykedvűen hűsölni próbáltam a partoldalban húzódó bozótosban.

Amikor egyszer csak, alig néhány méterre a lábam alatt, komótosan, andalogva elvonult.

Lélegzetvisszafojtva, lassú mozdulatokkal nyúltam a felkapó kar felé és bothegyről elé, vagy inkább egy kicsit fölé-mellé dobtam. Elsőre úgy tűnt, tudomást sem vesz a dologról…

Majd a semmiből leírt egy hatalmas kört, megvillant a teste aranyló színe, és szemből letépte, konkrétan elpusztította a neki szánt csalétkemet.

Látványos, rövid zászlós fárasztással koronázta meg a vadászatot az immáron „bukott úr”!

Sok szép, egyedi színű és formájú balint tarthattam már a kezemben, de ehhez foghatót még talán sohasem. Mintha a legfényesebb aranyba majd a feketénél is feketébb szurokba mártotta volna valaki a testét. Igazi KIRÁLYHOZ méltó volt a díszes viselete!

Egy darabig gyönyörködtem még kivételes szépségében, majd útjára engedtem és néztem, ahogyan kissé megtört önbecsüléssel, egy hanyag farokcsapást követően eltűnik a hínár sötét rejtekében. 

 

Fordult a kocka! 5-4 ide, bár szerintem ez az előző bőven kettőt ért! J

Záró akkordként egy még csak megcsúfolt, hogy kihozzuk döntetlenre ezt a mai rövidke etapot.

Az időm lejárt! Az 5-5-ös döntetlen ellenére rég nem látott mosollyal hagytam el a vadregényes tájat.

Nyilván fogtam ennél sokkal többet, jöttek már bőven nagyobb balinok is, de ez a mai kaland egy igazi kuriózum volt számomra.

Szeretem az agyalós, különleges pecákat, és ez végre egy pont ilyen volt.

Más talán elsőre, fintorogva otthagyta volna ezt a pályát, én azonban szerencsére kitartottam és megfejtettem a vízi dzsungel titkát.

A csatornák fekete gyémántjai jutalmul pedig kellőképpen bearanyozták az elkövetkezendő napjaimat.

Telények az októberi nyárban...

Ránk köszöntött az október… Nem is akárhogyan. Szikrázó napsütést és kora nyári időjárást idéző, 26 fokos maximum hőmérsékletet jósoltak mára. Becsapós ez ilyenkor már, hiszen kora reggel alig kúszik valamivel 4 fok fölé a hőmérő higanyszála és a patakok rohanó vizének celsiusza is jócskán visszaesett már így a lombok színesedésének időszakában.

Én mégis gázlós pecára készültem…

Tovább csavarja a dolgot az az aprócska, de kicsit sem elhanyagolható tényező, hogy jelenleg csak a nyári (nem neoprén) melles hadra fogható. Komfortról kicsit sem beszélhetünk, mikor belépek a Zagyva cidris vizébe majd. Persze azért a két zokni, két nadrág kombó javít a nyári gúnya nyújtotta hőérzeten, de valljuk be nem az igazi.

Nem érkezek korán a kiszemelt szakaszra, bőven elmúlt már 10 óra, mikor megkezdem a felszerelkezést az út mentén parkoltatott autó mellett.

Kezdődhet egy kiadós séta…

Legalább 1,5 kilométert menetelek a több réteg ruhában (nagyon nem fázok közben), hogy majd folyással szemben haladva végig tudjam cserkelni kedvenc, több méter magas nádfallal szegélyezett, vadregényesen kanyargós partszakaszomat.

Kicsit zihálva, kimelegedve érkezem az első úgynevezett mászópontomhoz, merthogy van ilyen.

Nem úgy van ám, hogy bárhol, bármikor besétálhatunk, ahol csak szeretnénk. Szakadt partok, sűrű, tüskés, vadszedres szakaszok nehezítik már magához a vízhez való lejutást is.

Ez azonban csak a kisebbik gond!

Rafinált mederalakulatok okozhatnak merülési gondot az óvatlan, helyismerettel nem rendelkező horgászok számára. Nyáron még csak nem kellemes az ilyesfajta merülős meglepetés, most azonban a horgászat befejeztét is jelentheti az adott napon egy ilyen ballépés. A felsőbb szakaszok tereprendezési és szabályozási munkálataik okán a folyó vize szinte legtöbbször zavaros és gyakran zéró átláthatósággal bír, szóval amikor helyi jártasággal nem bíró ember próbál „vízre szállni” nagyjából az ismeretlenbe csúszik bele az agyagos partoldalról. Most talán életemben először olyan kristálytiszta, letisztult víz fogadott, hogy magam is meglepődtem. Persze már megvannak a bejáratott helyeim, hol, hogyan, mikor kell ki és bemászni a vízbe, de azért most jó volt látni ténylegesen is, mikor, hová lépek.

A letisztultság mellett a másik fontos tényező, hogy a kevés csapadéknak köszönhetően meglehetősen kevés víz csordogált az egyébként mélynek mondható célterületen.

Mindenesetre csobbanok…

Elsőnek egy feltorlódott hordaléksziget előtti meglassult részen kísérleteztem…

A tavaszi, koranyári időszakban még többnyire szép domik lakták, mostanra azonban mindig éles fogú, csíkos tigrisek lakhelyéül szolgál. Szinte minden alkalommal belefutok néhány példányba.

Persze nem a nekik szánt előkével. Hazárdjáték ez, amiből szerencsére eddig mindig győztesen kerültem ki, egészen a legutolsó találkozásig, amikor egy szebbecske csuka harapta az előkét és vitte a kedvenc csalimat. Természetesen a faragvány pótolható, de szerencsétlen jószág azzal a 6 centis műanyaggal a torkában kvázi halálra van ítélve. Ezen felbuzdulva szereztem be előre felkapcsozott vastag (cirka 50-es) fluoró előkét. Pontos adatom nincs a valós méretről, mert ki tudja miért, de nem volt címkézve egyetlen csomag sem a horgászboltban. Hát van ilyen is…

Említettem, hogy ha nem is nagy példányokat, de szinte kivétel nélkül fogok csukát minden alkalommal, persze most, hogy készültem rájuk, nagyívben elkerültek… :-)

De vissza a fejesekhez…

Tudni kell, hogy ez az a víz ahol a „nagy csali, nagy hal” elvét alkalmazva szelektálni kell a telényeket.

Rengeteg az apró méretű, arasznyi domi. A néhány centis csalik használatával csupán feleslegesen szurkáljuk össze a növendék halakat. És mivel szép számban élnek itt termetes matuzsálemek is, így kiváltképp érdemes rájuk vadászni a kevesebb néha több alapon.

Ezen a mezsgyén továbbhaladva az idők folyamán kialakult egy maroknyi, alig két aprócska doboznyi szortiment, amivel jól lehetett szűrni a beeső méretet. 

Westin Fatbite...

Lurefans CC50...

A Lurefans „ravasz kölyök” család két kisebb tagját, a cc50 és cc60-t használom előszeretettel.

De zavaros víznél, ha valami csörgős-veretős darabbal szeretném felkelteni a növényben lapuló nagyfejűek érdeklődését, akkor a Westin Fatbite 5,5 cm-es darabja rázza magát a kapocsban.

Ezen típusok különböző színei töltik ki a doboz fakkjait többnyire.

A zéró merülésű darabok, habár nagy kedvenceim, szinte teljesen likvidálásra kerülnek, ha ide látogatok. Valamiért az itteni halak nem eszik őket!

Nem azt mondom, hogy nem fogtam még velük sohasem, de más vizeken mikor szó szerint habzsolják ezeket a típusokat és addig mennek utánuk, míg le nem pusztítják azokat a felszínről, itt akkor sem működik igazán. Az ok miértjére még nem jöttem rá sajnos.

Pedig van néhány fogós darabom…

Vissza a jelenbe…

A szokottnál alacsonyabb víz elgondolkoztatott, mit is akasszak a kapocsba…

A gyorsan süllyedő típusok most alapból kilőve. Az akváriumi tisztaság miatt a csörgős darabokat nem tartom nyerőnek, ilyen körülmények között ritkán szokott jó választás lenni.

Marad egy nem túl feltűnő színű Lurefans cc 60-as slow sinking változata.

Pokoli jól dobható, így nem kell „lábujjhegyen” lopakodva haladnom előre, félve attól, hogy meglátnak idő előtt.

Lurefans CC60...

Sajnos néhány spotot leszámítva ez sem volt igazán nyerő.

Egy-egy mélyebb gödrön kívül nem tudtam megfelelően húzni, mert hamar összeszedte a fenéken heverő, lerohadt növényi származékokat. És az, hogy disznóként túrta az aljzatot, az sem volt igazán nyerő ezúttal. Zavaros vízben nem szokott probléma lenni. Sőt! Gyakran ilyen koppanások után érkezett a kapás. Most azonban inkább riasztotta őket.

Töröm a fejem…

A pálya alsó része még ennél is sekélyebb, és ha már itt nem működnek a dolgok, akkor ott pláne nem fognak.

Jól jönne most azokból a kiszórt zérókból egy kósza darab…

A víz közepén szétrámolom a melltáska tartalmát, de semmi használható nincs benne, még csak véletlenül sem.

A maradék kis szakaszon, ami a kocsiig hátra van, többet sétálok dobás nélkül, mint szórva a vizet.

Kémlelek, leskelődök és egyre több, napozás közben megriadó egyedre leszek figyelmes.

Próbáltam megdobni néhányat, de csak elriasztottam őket. Nincs mese, mára azt hiszem ennyi…

A csomagtartóban pakolászva rátalálok egy az előző esti „jászozásra” bekészített dobozra.

Felcsillan a remény...

Shallow crank-ek és E-39-ek társaságában kell lapulnia 1-2 wakebait-nek is. Szerencsémre van is!

Úgy döntök, visszamászok, és adok ezeknek egy esélyt…

Nyáron domolykót szinte csak a mély részeken az árnyékban megbújva lehetett találni, most azonban fordult a kocka. Élvezvén az októberi napfényt, teljesen kihúzódtak a „bokáig érő” részekre.

Ezzel a Yo-Zuri wakebait csalival pont az ilyen eseteket lehet megoldani.

Az alig 10 cm-es maximum merülésével gond nélkül el lehet húzni a kritikus helyeken, pont a sütkérező domik orra előtt.

A nap folyamán annyira félénken reagáltak mindenre, amit kínáltam nekik, hogy voltak kétségeim afelől, hogy ez maximálisan megoldja a gondjaimat.

Yo-Zuri Wakebait...

 

A válasz hamar érkezett…

Egy nagyobb, nyitott napfényes részen, jóval túldobva azon, lassan kezdtem terelgetni magam felé a wobblert. Most először nem világnak szaladtak a műcsali közeledése láttán, hanem több irányból érkező tolóhullámok jelezték az érdeklődést.

Majd bummm… megjött az első…

Innentől kezdve egy új, mondhatni nagyszerű horgászat kezdődött.

Az egyre másra elém kerülő „napozó teraszokat” ezután igyekeztem okosabban kihasználni.

Mivel több egyed is pihent egy-egy ilyen laposon, célszerű volt nem azonnal a közepébe belerondítani, és az esetleges akasztás után kialakult csetepatéval világgá kergetni a többi példányt.

A hozzám közelebb eső szélétől indulva ejtegettem a dobásokat, egészen a meghorgászni kívánt rész túlvégéig.

A terv működni látszott, mert minden ilyen tartásról legalább 2-3 fejest sikerült lecsalogatni.

Elég vegyes volt a méret, de sajnos az igazán nagyok ma elkerültek.

Ennek ellenére hazudnék, ha azt mondanám, nem szórakoztam jól ezen a meleg „nyári” októberi pár órában.

Titkon bízom benne, hogy kitart még néhány hétig a mostani időjárás és egy búcsú patakpecára még visszalátogathatok ide, mielőtt zordabb, komorabb arcát kezdi mutatni az igazi ősz.

A vörösök ellopták a show-t…

Topwater-es balinozást terveztünk Tomi barátommal az RSD egyik csendes, sekély, vadregényes részén.

Kora reggel érkeztünk meg a hangoskodó békakoncert helyszínére. Azonnal „munkához” is láttunk, mert az Őnök itt voltak és rendületlenül verték a vizet. Meg is csíptünk néhányat, de sajnos a kezdeti sikereinket követően a fenekeszegek érdeklődése fokozatosan alábbhagyott, majd ahogy egyre erősebb lett a forróság, úgy teljesen abba is maradt. 

Reggel az első wtd-re...

Volt időnk nézelődni és persze volt is mit…

Az előttünk húzódó part menti részeken nem állt meg az élet. A buja vízi növényzet már szinte majdhogynem elérte a felszínt. Az így kialakult sűrű hínárszőnyeg között, az alig egy négyzetméteres foltokban csak úgy nyüzsögtek az apróságok.

Naphalak, sügérek, egy-egy kisebb ponty és kárász, meg persze a millió küsz élte a mindennapjait.

Eme sürgés-forgásban időnként néhány főből álló vörös úszójú rajok bukkantak fel.

Gyönyörű színekben pompázva csipkelődtek, táplálkoztak békésen.

Tomi úgy döntött, nem is erőlteti a balinok megfogását, inkább könnyed szórakozásra vált.

Néhány megfogott sügér után a figyelme a testes vörösszárnyúak felé fordult.

Tomi sötét sügerei...

Egykedvűen kémleltem, amivel próbálkozik…

Persze csak addig, amíg az első vöröst lépre nem csalta…

Merthogy addig mesterkedett, míg végül csak megetette valami mini gumival az egyiket.

 Csodás fogás...

Gyorsan átfutott az agyamon, mi van nálam…

A Westin W3 Ultrastick nem éppen az efféle pecára termett. Gumiból is inkább csak nagyobb sügér kedvére való van nálam. Úgy döntöttem visszaballagok a kocsihoz és a nagyobbik (mindent IS) tartalmazó táskában megnézem, hátha találok valami használhatót. Ha nem is rendes UL motyót, de valami sufni cuccot csak összerakok.

Készülünk a Balatonra kimondottan apróhalas buzera pecára, és ennek hála, a nemrég erre a célra beszerzett darabokból akadt néhány talán használható darab.

Hamar vissza is térek a kapocsban egy 1 g-os jigen fityegő UV zöld gumirák lárvával… Kicsit nagynak találom. A vörösöket hidegen is hagyja, azonban az apró-pici bandában közlekedő csíkos raj serényen követi a plasztikot. A gumi is nagy és az 1g-os fej is túl gyorsan, agresszíven tör utat a mélybe.

Kunyerálok cimborámtól 0,5 g fejet és újrapróbálkozom. Az érdeklődést ez már fel is kelti, többször fejre is álltak érte, de hiába hagytam pihenni vagy pöccintettem bele aprókat, a kapás mindannyiszor elmaradt.

Akkor próbáljuk jig nélkül…

8-as méretű dropis horgot akasztok a kapocsba és rá egy fekete Fishup „pupát” biggyesztek.

Méretben és formában is megfelelő lehet a „békés” ragadozóknak…

 FishUP Pupa ...

Szerencsére nincs szél és a nano-nak köszönhetően még ezzel, az ide „durung” bottal is elérem a kívánt távolságot, ahol a célhalaim tartózkodtak.

A finoman behulló gumibábra azonnal 3-an fordultak rá, és tűntek el utána a mélybe.

Kivártam, de a kapás most sem érkezett meg… Pöccintgetés következik, de ettől sem kaptak elsőre ingert.

Újabb csoportosulás érkezik felém és már ejtem is eléjük a légies csalit.

Egy ismét rámegy és eltűnik. Várok pár másodpercet, majd picit fellibbentem és brutális ráhúzást kapok viszonzásul… Gyors, rövidzászlós fárasztás végén kikerekedett szemekkel bámulom azt a színpompás szépséget, ahogy piheg a háló ölelésében.

 Álomhal...

Nem tudom, ki hogy van vele, de én nem tudok betelni a szépségükkel…

Elég nagy ramazurit csinált a koma, a környék összes egyéb halát elverte jó néhány percre.

Kell idő, mire minden visszatér a megszokott kerékvágásba és újabb vörhenyes csapatok merészkednek vissza a területre.

Amint visszatértek, lehetett újra próbálkozni…

És a siker nem maradt el… :-)

 C&R...

Sajnos rövid életűnek bizonyult ez a nagyszerű móka, ugyanis egyik pillanatról a másikra a kristálytiszta vízből mocskos barna lötty kerekedett, ami azonnal tönkrevágta a szórakozásunkat.

Persze a nap haladt tovább és mi folytattuk, amiért eredetileg jöttünk. Késő délutánra a jobb balinok is szerencsére elkezdték bőszen falni a wtd-ket, amiből végül pokoli jó felszíni horgászat kerekedett.

Habár egy tökéletes napnak adtak keretet a csodaszép, sötét, már-már feketés színezetű balinfogások, mégis az igazi show-t a kis vörös ördögök csinálták meg számunkra, abban a rövidke fél órában…

 Esti sötét hatvanas...

A napunk nyomokban Gerilla Fishing-et :-) is tartalmazott... :-)

 Grat a halhoz és örülök, ha nem is sokat, de pecáztunk együtt... :-)