Olyan volt amilyen...

Holnap reggel az utolsó pecámra indulok… Na, nem befejezem a horgászatot, csupán január végéhez közeledünk, ennek okán lejárnak a 2023-as horgászokmányaim. Szilveszter már igen régen volt, de én ilyenkor szoktam igazából évet értékelni. Amennyiben rövidre szeretném zárni a dolgot, akkor csak annyit mondanék: igazán messze volt a jónak mondható kategóriától, de mivel írnék erről egy hosszabb-rövidebb összegzést, ezért néhány leütött karakter áldozatul fog esni a mondandómnak.

Kezdjük is mindjárt az elején… Fergeteg hava nem is indult olyan rosszul. A hónapban szinte csak és kizárólag a vizeink tigriseit üldöztem, egészen a nászuk kezdetéig. Kitartásomnak köszönhetően elég combos jószágok tesztelték a felszerelésemet, és végre valahára sikerült meglépni a hőn áhított „méter pike” kategóriát is. Egy fagyos, zord, álmoskás reggel első dobása adta be az új személyes rekordomat, nem kis örömet okozva ezzel nekem. Elkezdtem végre igazán nagy csalikat szórni, aminek hatására főként darabosabb ragadozók kerültek horogvégre. Egyik fogadalmam volt az esztendőre ez, ha lehet így mondani. Szóval a robosztus csalikat erőltettem leginkább. Szerencsés döntésnek bizonyult…

Jégbontó hava főként a tanulásról, eszközbeszerzésről és sok-sok várakozásról szólt. 2022-ben elkezdtem foglalkozni a harcsák megfogásával. A kezdők szerencséjének köszönhetően szinte minden próbálkozás halat adott, ezért érthető módon hamar bele is bolondultam a misztikus lesők horgászatába. De mivel a felszerelésem nem igazán volt megfelelő hozzá, így költekezni kezdtem. Cikkek, videók és blogok jó szolgálatot tettek ismét a tanulási fázisban. Sajnos csak az idő telt baromi nehezen… Szinte naponta néztem miként emelkedik fokról-fokra vizeink temperatúrája. Mondanom sem kell, szinte egy örökkévalóság volt…

Végül csalafinta széllel, virágillattal és sok napsütéses órával ránk is köszöntött Kikelet hava. Szeretem ezt az időszakot. Alig néhány nap alatt, a semmiből képes berobbanni az élénk színekben pompázó tavasz. Persze szinte mindannyiszor megpróbál izmozni még egyszer, utoljára a ropogós tél, de végül minduntalan diadalmaskodik a megújulás elsöprő ereje. Nahhh, és akkor végre harcsázás… Habár a körülmények adottak voltak, és elgondolásom szerint rendre jókor voltam jó helyen, a vacogós éjszakák mégis permanensen némák és kapástalanok maradtak! Egészen bolondok napjáig, azaz Szelek havának első éjjeléig kellett próbálkoznom, hogy végre produktív is legyek. Itt megint sikerült egy PB-t ütni. Természetesen nagy volt a vigadalom a fogást követően. Az eddig fogott, átlag 3-6-10 kilós hareszok enervált védekezése után ez a fárasztás már élményszámba ment, még akkor is, ha most sem beszélhetünk kapitális zsákmányról. Teljes joggal, ámde mégis tévesen gondoltam ezek után, hogy végre elindult valami. Nem mondom, hogy totálisan elmaradt a siker, de az egészen biztos, hogy nem pont ilyen eredményeket álmodtam meg magamnak még februárban. Egy kicsit meg is csömörlöttem a dologtól, ezért ismét az oltalom alól szabaduló csukák felé fordultam. Legalább itt sikerült hozni a mondhatni kötelezőt… Szép krokik görbítették a spiccet, és ami megint csak kuriózum volt számomra, hogy multis szettel is volt szerencsém szákba terelni néhányat, már rögtön az első próbálkozások alkalmával. Jó, azért sikerült néhány csúnya „fészket” is dobni az újdonsült motyóval.

Ígéret hava következik, ami minduntalan parádés! JA BOCS, EZT NEM IDE… Addig volt ez így, amíg volt balin a Dunában. Alig néhány éve, még rendre bődületesen sok-halas pecák jellemezték ezt az időszakot, mára azonban sajnos valami megváltozott… Nyilván túlzás a totális nihil, de az tény, hogy minden egyes fogatlan ragadozóért vért kell izzadni az elmúlt pár esztendőben. Amelyiket meg sikerül megtalálni és még becsapni is, az meg többnyire soványka és néhány plusz centiméter toldást igénylő mérettel rendelkezik. Itt is a csuka horgászat volt a joker a pakliban, amit rendre ki is játszottam.

Következett a Nyárelő hava, ami már igazi multikulti a horgászat szempontjából, de akkor már ide vehetjük még Áldás vagy akár az Új kenyér havát is, mert körülbelül mindháromra ugyanaz a jellemző. Ekkorra már valamennyi honos fajunk túl van a szerelmi időszakán, és elméletileg jól fogható, legalábbis abban a bizonyos nagykönyvben ez van megírva. Süllők, csukák, balinok, harcsák, domolykók színesítették a palettát most is. Igaz, semmiből nem volt igazán sok vagy kiemelkedő méretű, csak úgy pötyögött a nyár. Minden fogásért menni kellett, nem is keveset. Jó lenne legalább itt egy olyan pecáról beszámolni, amikor kvázi elég volt eltalálni a vizet ahhoz, hogy eredményesek legyünk, de nem tudok ilyet mesélni. Nem működtek igazán a dolgok! Talán ekkor fogalmazódott meg bennem először, hogy azok a helyek és módszerek, amik korábban élménydús, fogásokban gazdag napokat biztosítottak az évek folyamán, elfogyni látszanak. Amikor elkezdtem pergetni, az első néhány idényemet azzal töltöttem, hogy minden egyes évszakra, hónapra, és halfajra megtaláljam a megfelelő helyet, ahol kis túlzással, de mindig eredményes lehetek. Plusz gondoskodtam arról is, hogy legyen mindenre B, C, de sok esetben akár D terv is, ha esetleg valamelyik kevésbé működne. Így volt kerek az esztendő 12 hónapja. Ez elég sokáig egy nagyon jól működő rendszer volt, de mivel az életben semmi, így ezek a helyek sem működnek, működtek örökké, ez már tény! Azt vettem észre, hogy ha felmerül a peca gondolata, akkor tétovázni kezdek, hogy hová is menjek. Az ok pedig igazán egyszerű. Elfogytak, megszűntek, megváltoztak, vagy éppen kitiltottak ezekről a helyekről, én pedig tücsök módjára nem foglalkoztam a bőség időszakában a jövővel, csak a mának éltem. Rájöttem, hogy ismét szorgos hangyának kell lennem ahhoz, hogy visszataláljak a régi ösvényekre. Sok munkát és energiát kell beletennem megint a horgászatba, és csak bízhatok benne, hogy ezeknek az erőfeszítéseknek meglesz a gyümölcse.

Ezen a mezsgyén haladva futottam neki Földanya & Magvető havának, ami korábban szinte mindig a feederes márnázásról szólt, nem máshol, mint a Dunán. Az elmúlt két évben a korábban bevált helyeken szinte mindig szerény terítékkel büszkélkedtem, szóval úgy éreztem itt az ideje serénykedni és kalandozni egyet, új, járatlan helyeken. Nem bántam meg ezt a döntésemet… A januári írásomban olvashatjátok is, mennyire megérte nekivágni az ismeretlennek… De azért pár képet ide is beteszek ízelítő gyanánt. Ezen sikeremen felbuzdulva kellő magabiztossággal futottam neki a késő őszi és téli hónapoknak.

Enyészet hava következik, majd a soron lévő az Álom hava. Azt gondolom, ez a két népies elnevezés, amivel az elmúlás hónapjait illetik, össze is foglalja ezen időszakom milyenségét is. Voltak terveim, de a természet rendre kibabrált velem, jöttek mentek a frontok, mínusz fokról plusz húszra alig huszonnégy óra alatt szinte kétnaponta. Aztán a folyamatos áradások majd minden folyónkon, ami lehetetlenné tette a jászozást, süllőzést, kövesezést, menyusozást ebben az időszakban. Ezután jött a cidris tél, jégpáncéllal fedte be hosszú hetekre a legtöbb szabad vízfelületünket, amin nem fogott az ereje, az továbbra is méteres kilengésekkel áradt tovább. Szóval itt a folyamatos rossz helyzet az, ami akadályozott a próbák során. Persze, egy-két kivételes alkalomtól eltekintve… Na, így nézett ki az évem, 1100 szóba zsúfolva. Nem mondanám jónak, de a megfelelő konzekvenciákat levontam. A terv az, hogy a 2024-es idénynek újult erővel, HANGYAKÉNT futok neki, és ha így lesz, talán ismét bővelkedni fog tartalomban az oldal.

Tiszaug márványos ragadozói…

 

Szinte napra pontosan egy éve jártam utoljára Ugon, egy rövidke pontyos horgásztúra alkalmával.

Akkor, a frissítő tavaszi éjszaka során, vacogva és talán kissé elcsigázva bámultam a kukoricával csalizott totál mozdulatlan botjaimat. Eközben a holtág sötét, zavaros vize nagyon is élt…

Nem pontyugrások loccsanó hangja törte meg a néma felszínt, hanem sejtelmes, mély buffantások robaja. Változó méretű szürkék voltak a hangoskodók újra és újra. Természetesen még csak véletlenül sem volt nálam a megfogásukra alkalmas eszköz, amivel becserkészhettem volna őket,  

így maradt a fülelés és egyfajta misztikus borzongás minden egyes felszíni rablást követően.

Közben eltelt egy teljes esztendő és én már tudatosan készültem erre az időszakra.

Figyeltem az időjárás alakulását, a víz hőfokát, érkeznek-e hírek esetleg fogásokról, vagy arról, hogy netán ívnak-e már a pontyok, keszegfélék. Végül úgy alakult, hogy egy néhány napos intenzív felmelegedést követő, agresszívan betörő hidegfronttal terhelt éjszakán sikerült időt szánni a hareszok becserkészésére.

Az 53 hektáros víz sosem könnyű ellenfél, legyen szó békés- vagy akár ragadozóhalak megfogásáról, de aki egyszer megtalálja a kulcsot ehhez a szeszélyes vízhez, az nagyszerű élményekkel gazdagodhat idelátogatásai során.

Mocsári pajtás...

Az időjárási körülményekről már beszéltem, az szinte tökéletesnek mondható - már ha harcsázni készül az ember - sátrazni azért kissé hűvös volt még. A helyszín, ahol a pecázást terveztem így tavasszal nem is lehetne ideálisabb. Ugyanis a patkó alakú, levágott kanyarulat végei rendkívül laposak és körbe sűrű nádasokkal szegélyezettek. Rajzolni sem lehetne szebbet-jobbat, ha ívásra alkalmas, gyorsan melegedő részt keresne az ember. Az érkezésemig azonban csak reménykedni tudtam abban, hogy valóban olyan ideálisak már a körülmények, mint azt megálmodtam.

A válasz hamar jött…

Keszegek és kárászok ugráltak, fürdőztek a napfényben, szinte percenként, az egész célterületen.

A sejtésem, miszerint jókor leszek jó helyen, ezzel szinte azonnal igazolást nyert.

Nem is tétlenkedtem sokat, rögvest csónakba pattantam és keresgélni kezdtem a legmegfelelőbb helyet a szakítós, spannolós módszerhez lerakott karóimnak.

Igyekeztem a bajszos ragadozók fejével gondolkozni, és az esti portya várható közlekedési útvonalának epicentrumát meglelni. A vízzel elöntött, friss hajtású nád között sexelni készülő potykák menekültek a szélrózsa minden irányába, amint az alu garda orra a sárga, elszáradt torzsák közé fúródott. Jó helyen keresgéltem…

A ponty és a kárász legtöbbször közös területen és egy időben ívik, az aktív mozgolódást látván határozottan tovább javultak az esélyeim.

Tökéletes helyen vagyok, így a bambuszokat beszúrtam enyhén dőlt szögben és felkötöttem rájuk a szakító zsinórt egy karabinerrel, hogy este már csak bele kelljen kapcsolni a végszereléket.

Irány a part és kezdődhet a táborépítés, valamint a csalihal fogás az esti etapra.

Tenyeres kárászok, az estére...

A tábor...

Mire mindent elrendeztem odakint, és megfelelő mennyiségű kárászt is bezsákoltam, addigra csendben esteledni kezdett és az eddig kavargó, csípős szél is végre visszavonulót fújt. A fák mögött alászállni készülő izzó napkorong aranyszínűre kezdte festeni a kishalaktól gyűrűző felszínt.

Éreztem, hogy közeleg az én időm…

Rögvest vízre szálltam, és a gondosan megszúrt és rögzített fürge tenyereseket - szinte osonva - a korábban már kijelölt, végszerelékeknek szánt helyre jutattam.

A szárazra visszaérve még némi finomhangolás következett, ezzel tökéletesre lőttem a cuccokat.

A karfás fotelban elégedetten hátradőlve vizslattam, milyen remekül kelletik magukat a csalétkek, és közben azt a víziót láttam magam előtt, hogy ha éhes ragadozó jár a környéken, szinte fix, hogy valamelyiket lekéri a karóról…

Fantáziaországból egy zúgó morajló hang rángatott vissza a cudar valóságba…

A holtág legvégén lévő befolyó rejtett zugából egy csónak orra bukkant fel, amit robbanó motor hajt, ebből már tudtam, hogy a halőrúrhoz van szerencsém. Illetve inkább szerencsétlenségem, merthogy pontosan a kifeszített zsinórjaim felé haladt. Kiabáltam, integettem neki, de a hangos zúgás miatt semmit sem érzékelt a jelenlétemből…

Az első meglassulása már csak akkor volt, amikor a fonott madzag már a propellerre tekeredett és fékezni kezdte a ladikot…

A „csősz” a vízen, én pedig a parton szitkozódtam…

Ő a motorjáért, én pedig a felszerelésemért aggódtam makacsul, meg persze a szépen megálmodott harcsás élményemért.

Körülbelül 10 perc „kézműves szakkört” követően mindkét oldal eszközei mechanikai sérülés nélkül szabadultak és úszták meg a nem várt találkozásból adódó incidenst.

Persze ettől még mindkettőnk hangulata igencsak paprikás volt, de csakis egymás kölcsönös tiszteletének megtartása mellett.

Néhány perc beszélgetéssel egybekötött rutinellenőrzés mellett hamar rendeztük a dolgainkat, aztán ki-ki ment a maga útjára.

Kissé csalódottan huppantam vissza ülő alkalmatosságomba, mert a fényváltás időszakára megálmodott első kapás illúziója kártyavárként látszott összedőlni.

Aztán csakhamar felszívtam magam, és sebtiben újraépítettem mindet.

Talán fél óra telhetett el az ominózus eset óta, de már ismét a „kárászok haláltánca” rázta a vaskos botok morózus spicceit.

Mire végeztem mindennel, már erősen indokoltnak tűnt a lámpagyújtás is.

Ha azt mondom, hogy behúzást követően alig 10 perc telt el, akkor talán keveset mondok, de ha 20-at, akkor meg már bőven túlzok az idővel, a lényeg viszont az, hogy a vadul táncoló kishal folyamatos rázása egyszer csak 3-4 erőteljes bólintós húzásban teljesedett ki.

Szinte fel sem fogtam a dolgot, de szerencsémre mégis reflexszerűen nyúltam a nyéltag felé. Két erőteljes ráhúzással jeleztem a bajszosnak, hogy mi lesz a kötelező haladási irány.

Természetesen nemtetszését azonnal közvetítette felém, szinte felrobbant a felszín a nád tövében.

Mondhatni, nagyobb ellenállás nélkül sikerült a pislákoló lámpás által megvilágított részen megmeríteni a mohó kis márványost.

A mohóságot értsétek szó szerint…

A torkos kis szürke igazi haspók volt…

A gyülekező apróhal sokaságából degeszre tömte már magát, ennek ellenére még az én csalimat is megkívánta.

Azt hiszem, ez a jelenség teljes joggal adhat bizakodásra okot számomra a pozitív folytatást illetőleg.

Újabb tűzést követően a még csillagfényben szikrázó éjszaka leple alatt ismét visszarögzítettem a szerelékemet a torzsák közt meredező cövekre.

Mondanám, hogy partot érve hosszú órák reményteli várakozása következett, de szerencsére nem…

Még szinte meg sem pihent a lámpázást követően a helyszín, máris újabb elkövető cibálta a cájgot.

Most sem voltam rest bevágni, és szerencsére ezúttal is ült a tökéletes, sallangmentes szerelék a bajszi „bőrnyúzó” szája szélében.

Rövid pórázon folyt tovább a küzdelem a partmenti részeken. Bojtos farkával veszettül csapdosni kezdte a felszínt a ragadozóból lett préda, de végül megadóan siklott karnyújtásnyi távolságra. A bendője ennek is, mint az előzőnek, szinte pattanásig feszült a behabzsolt tápláléktól.

Néhány másodpercig csodáltam még a mintázatát, majd hagytam elkígyózni a zavaros víz adta rejtekébe.

BKK HOOK RED OCTOPUS...

A következőkben a procedúra ugyanaz volt…

Feltűz, bevisz, spannol, kicsit vár, majd kapás… Ahogy abban a bizonyos „nagykönyvben” meg van írva.

Írtam az elején, hogy milyen harcsás álmok kergetőztek a fejemben a szürkület óráin, de bevallom ilyen estében még csak véletlenül sem reménykedtem. És még 10 óra sem volt…

Ő sem az-az óriás, amiért éjszakánként kiülünk a még kissé dermesztő áprilisi éjszakákon megfagyni, de súlyra ez már bőven közelebb volt a 6kg-hoz, mint az 5-höz.

Beles...

A következő kapásig (merthogy volt az is) közel egy órát kellett várakoznom, így volt időm kicsit elmerülni az éjszaka hangjaiban.

Szinte biztos, hogy az áprilisi-májusi éjjelek a leg- élettel telibbek, hangosabbak…

Éledezni látszik a természet, a madarak százainak csilingelő énekét és az unkák ezreinek szerelemtől bódult szüntelen kuruttyoló hangját mindössze néhány, víz fölé nyúló, odvas fán megpihenő bagoly jóllakott, elégedett huhogása, vagy megriasztott szürke gém érdes, recsegős kiáltása törte meg csupán. Kész hangcunami. Mondanom sem kell, varázslatos élmény volt ismét számomra…

Azonban ezen az éjszakán a nékem sokkal kedvesebb hang is megszólalt ismételten. A botra szerelt csörgő harsány muzsikája jelezte, hogy egy újabb márványostestű haresz jelentkezett be.

Mielőtt a botra nyúltam volna már hallottam, ahogyan a buzogánysás tövében elégedetlenül forog a sekély vízben az elkövető.

A csapkodás intenzitásából és ellenkezéséből úgy ítéltem meg, hogy talán az ő tömege már két számjegyű lehet.

Sajnos tévedetem, mert az agresszív viselkedése ellenére is csupán 6 kg-ig lengett ki a mérleg nyelve…

BKK RAPTOR-X...

Ne vegyétek ezt panasznak, ez az este így volt számomra a lehető legtökéletesebb, a nagyokért pedig majd eljövök máskor…

Egy akciót ugyan még tartogatott a sötétség, de pechemre azt sikerült elbénázni.

Az éjszaka második felére az ígért front hozadékaként esővel terhelt felhők kezdték eltakarni a millió ragyogó égitest csodás fényjátékát. Abban reménykedtem ez a fajta ború meghozza a nagyobbak étvágyát is, és kimozdítja őket zegzugos búvóhelyükről, de nem így lett.

Sőt, az eddigi méret is teljes passzivitást mutatott a továbbiakban, így esemény nélkül virradt rám a hajnal.

Azt hiszem így is élményekben gazdag rövidke túrán vagyok túl és abban is biztos vagyok, hogy rendszeresíteni fogom ezeket az áprilisi kiruccanásokat Tiszaugra!

Pár héttel később már szépen zöldül a táj...