Októberi márnadömping a Dunán…

Borzasztóan korán van… A Hold még teli pofával vigyorog rám, miközben több körben pakolom a kocsi hátulját motyóval. Nem pergetni készülök, tripodnak, vödröknek és horgászszéknek keresem a helyét a csomagtartóban. Dunai, remélhetőleg márnás, vagy inkább sok-márnás kalandra készülök ezen a kimondottan hűvösre sikeredett októberi hajnalon. Néhány éve már nem márnáztam, ennek okát nem igazán tudom, talán simán csak nem volt kedvem hozzá. Most azonban valahogy újraéledt a tűz bennem, ilyenkor viszont menni kell. Olyan helyet választottam célállomásként, amit nem igazán ismerek, de korábban, sok-sok éve tettem errefelé néhány próbát, és az akkori élmények azóta is élénken élnek bennem. Legalább másfél óra autókázás vár rám, így a frissen főzött fekete igencsak jó szolgálatot tesz utam során. Kanyargós, kihalt, erdős részeken vezet az utam a kiszemelt hely felé, ezekben a pirkadat közeli órákban egy percre sem lankadhat a figyelem, ugyanis a sűrű erdők teremtményei őzek, rókák és borzok sziluettjei rendre felbukkannak a reflektor erős fényében. Még a sötétség az úr, mikor rákanyarodok az ártéri erdő porszáraz, kanyargós, gödrös útjára. Próbálok emlékezetből visszatalálni arra a helyre, mely anno már szolgált sikereim helyszínéül. Van bennem némi bizonytalanság ezügyben, ezért árgus szemekkel figyelek mindent, hátha valami támpontot ad és megerősít a jó irányt illetőleg. Elsőre odataláltam…

Csakhogy van egy kis bökkenő. Nemrég kialudt tűz füstjét érzem, majd pillantom meg a fák mögötti sóderen. Hiába a korai érkezés már foglalt a „helyem”. Sátorral, sok bottal foglalják a partszakaszt… Van egy bizonyos embertípus, aki simán beülne melléjük, de én nem vagyok ilyen. Szeretek is magam horgászni, és másokat sem szívesen zavarok a pihenésre szánt idejükben. Visszaülök a kocsiba és egy szendvics elfogyasztása közben bújni kezdem a maps-et. Mivel nem sok érdemi információt sikerül kiszednem belőle, gyalog indulok feltérképezni és megtalálni a leendő horgászhelyemet. Nem is mondtam még… hétvége van. Mivel szerintem 10 éve nem voltam szombati, vasárnapi napon sehol horgászni, az a meglepetés ért, hogy minden beállóban kocsik parkolnak, utasaik pedig vagy már nyomják a feedert, vagy épp a tábor felállításán ügyködnek. Na, pl. ezért nem járok hétvégén horgászni sehova! Közel 20 perce ténfergek a parton és a megmaradt helyek közül próbálom megtalálni a legideálisabbat. Szerencsére a nap első sugarai adta derengés már szépen mutatja a kissé egykedvűen folydogáló Duna felszínén a különböző mederalakulatok által megtört vizet és persze a sodorvonalat. Ja, meg ha lenne halfordulás, akkor persze azt is, de itt most ilyesfajta segítséget nem kapok az „öreglánytól”. Végül talán már kicsit megalkuvó is vagyok, mikor végre rábökök, hogy talán ez a rész megfelelő lehet. Döntést követően sietős léptekkel haladok a kocsi felé, mert egyre-másra érkeznek az újabb és újabb horgászok. Lesz-e márnadömping azt még nem tudom, de hogy horgászból az van, az már most fixen megállapítható. Sajnos kocsival nem tudok elég közel jutni a kiszemelt helyhez, illetve megpróbálhatnám, de kereket cserélni nem sok kedvem van egy esetleges defektet követően, így hát marad a málházás… Ezekben a pillanatokban szintén visszasírom a pille könnyű pergető felszerelést. Cipekedés közben van időm morfondírozni… Tudom, hogy egész évben ilyen alacsony a Duna, de akkor is fura és egyben borzasztó is így látni szeretett folyónkat. Konkrétan oda készülök pakolni, ahová normál esetben dobálni kellene ilyenkor. Nincs ez így jól… Csak remélni merem, hogy azért a jövőre nézve nem ez lesz a tendencia. Na de vissza a pecához, ha már végre partot értem. Nem számítok nagy hajóforgalomra, vagyis leginkább azt gondolom, hogy a mai napon elhaladó uszályok száma a nullához konvergál majd, így nagyon közel merészkedek a vízhez, illetve a Korum tripod első két terpesztője bőven a vízben van, ehhez mérten a többi cuccom is a közvetlen környezetében kerül elhelyezésre. Kristálytiszta és néhány méterig egészen sekély a rész, készültem is erre… Szerettem volna melles csizmát is hozni, de mivel az egér kirágta, én meg trehány módon nem vettem még újat, maradt hát a gumicsizma. Valameddig ez is megoldás lehet, hogy begyalogolva csalni tudjak a dobások távolságán, ha a helyzet úgy kívánja. Hamar összetolom a Mantákat és megkapják a monoval töltött tekerőket is. Egy kötés itt, egy kötés ott és máris csatasorban állnak az erős folyóvízi pálcák. A kajával szerencsére nem kell már bíbelődnöm, mert azt előző este gyakorlatilag készre kotyvasztottam. Van benne egy kis sajtos, némi fokhagymás mandulás etető, néhány csomag fahéj és vaníliás cukor, epres pellet bőven, ami piros színével igazi feltűnő nagyszemcsés adalék lesz a keresgélő halak számára. A nagy vödörnyi csalogató anyaghoz már csak a még didergő, kissé álmoskás csontkukac kerül hozzá. Nem szabad vele spórolni ilyenkor, mert ha no csonti, akkor no party! Meg is kapja a litert a mix…

Lendülnek az első dobások… Mivel nem vagyok itt ismerős, kereső-pecával nyitok. 150g-os, kisebb űrtartalmú kosarakkal kezdek, és nézegetem a távokat, mi az a távolság, ahol még fixen megáll. Plusz keresem azt is, merre tartózkodhatnak a halak éppen. Amint összeáll a dolog, azt tervezem, hogy klipszbe kiakasztott zsinórral folytatom majd a pecát. Alig telik el néhány perc, a balos botra érkezik egy bődületes kapás, a bot lefelé, ezzel egyidejűleg a szám felfelé kezd görbülni hasonló íven. Elég jó jel, ha ilyen hamar érkezik is az első hal. Akasztást követően az amúgy sem csontra húzott féken tovább nyitok, a bottal együtt szépen kontrollálják a horgon lévő hal kirohanásait. Majd érzem, ahogy pattan a zsinór és egyszer csak megkönnyebbül… Vélhetően egy víz alatti tárgyon pattant a madzag, így sajnos elvesztettem a halat. Sebaj, ilyen nyitány után kár keseregni, hiszen előttem a nap, a halak is megvannak, és vélhetően az étvágyukkal sem lesz gond. Gondoltam én… A következő 2 órában legyezőszerűen, több távon pásztáztam végig az előttem húzódó pályarészt, de érdeklődő több sem akadt. A franc se érti… Végül megelégeltem, összepakoltam a cókmókot, és arrébb költöztem. Talán egy 50 méterre távolodtam az előző helyemtől, viszont korábbi tapasztalataim alapján már ennyi is elég szokott lenni ahhoz, hogy egy teljesen új nap kezdődjön. Sikersztori lenne, ha ez most is így lenne, de sajnos egyelőre nem lett az. Szórom és szórom a semmibe…10 óra van, és azt az első-dobásos kapást leszámítva hallal még nem volt dolgom a mai napon… Mitévő legyek??? Úgy döntöttem, a balos botot egy hosszú, de kényelmes dobást követően kiakasztom arra a távra és elkezdem 4-5 perces ütemben, nagyobb űrtaralmú kosarakkal szórni a fix pontot. Az előke hosszát is tovább növeltem 150cm-re, meglátjuk így mire megyek. Bíztam benne, hogyha mégis van a környéken hal, akkor előbb vagy utóbb csak feljön az etetési sávon. A másik botot továbbra is keresőn hagytam… Az 5. dobás csobbant az új struktúrában, amikor… A keresőbotot éppen frissítést követően lendítettem dobásra, és ekkor az állványon feszülő feedert valami eszeveszett módon elkezdte ütemesen rángani, majd a bot görbületben maradt - mindez a másodperc törtrésze alatt. Mire felfogtam az egészet, a dobást követően visszatekert néhány tekerésnyi zsineget szintén ilyen gyorsan kéri le a dobról és szinte csattan a zsinór, ahogy a klipsz egy pillanatra megálljt parancsol. Na itt fogtam fel, hogy talán nem csak szemmel kellene követni az eseményeket, hanem cselekedni sem ártana. Öregszem, és az Evo-t sem akartam csak úgy eldobni, ezért mire azt biztonságba helyeztem, a botvéget konkrétan kihúzta a kupakból és elkezdte átcibálni az állványon… lehet ám, hogy itt ismét tátott szájjal néztem az eseményeket, mert mire közelebb léptem, már állványostól a folyóban úszott a bot. Na, ami ezután történt, talán azon agyaltam a legkevesebbet… ruhástól, csizmástól rohantam be utánuk… egészen derékig kellet begázolnom, hogy a bot legvégét még elcsípjem. Mázlim volt… Kezdődhetett a fárasztás… Ameddig eltartott a küzdelmünk, addig szinte fel sem fogtam, hogy a 15 fokos Dunában állok göncöstől, és mivel váltóruha híján vagyok, a kinti 8 fok sem lesz túl komfortos majd. Esküszöm nem vagyok egy lassú felfogású gyerek, de ebben a néhány percben igazi mafla képet festek magamról. Egy szó, mint száz, sikerült merítőbe terelni a bot-tolvajt. Némiképp vigasztalódhattam azzal, hogy végre megvan az első halam, és nem is feltétlenül a megszokott átlagmérethez volt sorolható.

Kissé libabőrös combokkal (nem az izgalomtól), de tovább folytattam a pecát, még ha kissé alulöltözötten is. Mázlim, hogy a következő fél órában az az egy bot is kellően megdolgoztatott… 8 vagy 9 kapás érkezett ezalatt, pofás márnák és tetszetős koncérok formájában. Konkrétan ki is melegedtem…Később volt pár perc nyugi, amit arra tudtam fordítani, hogy a másik botot is aktív társához igazítsam. Megkapta a hosszú előkét, és a nagy, 0,8-as űrtartalmú kosarat, valamint a 43m-en kiakasztott zsinórt.

Na, innentől kezdődött az orosz rulett… Volt bennem némi félsz, hogyha maradnak ezek az intenzív és dobást követő gyors kapások, akkor igazi hazárdjáték a kétbotos peca. De mivel „éhes voltam”, sok halat akartam fogni, kockáztattam. Nem bántam meg… Olyan peca kerekedett a következő néhány órában, amiről minden dunai feederes álmodozik az ősz közeledtével. Eszméletlen jó kapások, és még annál is izgalmasabb fárasztások színesítették a napomat. Számtalan hal kikérte a zsinórt a klipszből, volt olyan is, hogy esélyem sem volt kiakasztani azt, ilyenkor tépték az amúgy kicsit sem vékony előkét. Mint említettem, a márnák mellett igen nagy számú koncér is színesítette a palettát. Jellegzetes fejrázással a bevágást követően mindig hamar elárulja magát. A hozzá tartozó súly pedig - anélkül is, hogy megpillantanánk - hamar bekategorizálja a méretét. Nem egy, fajtájának kivételesen szép egyede is tiszteletét tette egy gyors fotó erejéig ebben a néhány órában. A sok szépség mellett akad egy számomra különösen kedves is. Már fárasztás közben is éreztem, hogy nem az aprajából való. Persze a koncér fogása csak akkor biztos, ha már a merítő öleli. Sajátossága ugyanis, hogy a partmenti zónában szeret kereket oldani. Ez a hal azonban nem csak megmutatta magát, hanem egy-két fotót is engedett csinálni magáról, mielőtt ismét útjára engedtem. Mérleg híján csak a centit tudom, az pedig 57-et rajzolt.

Szerencsére már kevésbé ritka, ám védett halunk a koncér, vigyázzatok tehát rá mindenképpen, ha összefuttok vele. Na jó, nem volt végig kolbászból a kerítés… Jött egy olyan óra - vagy inkább másfél -, amikor csupán 15 percenként volt kapás. Mondjuk legalább volt időm egy kicsit gyönyörködni az októberi Duna-menti tájban… Az ősz csendesen rátelepedett a Dunára. A szemközti oldal fáin már alig maradt levél, de ami még őrzi helyét az ágakon, színes foltokkal festi meg a tájat. A víz nyugodt tükrén visszaverődik az ősz minden árnyalata, és van valami egészen különleges, megmagyarázhatatlanul békés hangulata az őszi Dunának. Horgászként pedig talán még közelebb kerül ehhez az ember: a csend, a víz mozgása és az őszi táj együtt olyan pillanatokat ad, amiért újra és újra érdemes leülni a Duna partjára.

Ahogy fordultunk bele a délutánba, úgy jöttek egyre combosabb marcik. Elképesztő bot-csavarós kapások, és orsó-recsegős fárasztások aranyozták be a délutánt. Ilyen felvezetést követően mondanom sem kell milyen reményekkel vártam, hogy a Napkorong elérje a horizontot. Szinte láttam lelki szemeim előtt, hogy az igazi fenevadak majd csak ezután érkeznek… Nem így lett… Az utolsó egy órában a nyekergő fékek helyett az éjszakai pihenőre vonuló varjúsereg lármája hallatszott csupán. Persze hiányérzetem, ha akarnám sem lehetne, merthogy tényleg annyi halat fogtam ma, ami máskor egy egész szezonra is elég lenne, köztük igazán impozáns darabokkal, szóval köszönöm Duna ezt az októberi márnadömpinget…

Írok, mert olvastok...

Évek óta mondogatom én is, meg persze rajtam kívül valamennyi „őskövület” blogger társam is, hogy a műfaj halódik, vagy talán végleg ki is purcant. Régen beláttam már, hogy nincs értelme vesződni hosszú, több tízezer karakteres bejegyzésekkel, hiszen ebben a mai, felgyorsult világban megváltoztak az igények. Gyors, rövid, impulzív tartalmakra vágynak az emberek, meg persze csakis olyanokra, amiket még csak véletlenül sem kell elolvasni. Eztán van az az állapot a magunkafajta megfáradt bloggerek életében, hogy egy ideig még azért a magunk szórakoztatására készül egy-egy nekünk kedves történetből írásos emlék, majd már talán mi sem vagyunk elég hálás közönség saját magunknak, így hát a tartalmak apránként elmaradoznak, míg végül teljesen megszűnnek. Nagyjából ezt az ívet futom én is jelenleg a blogolással. Időnként eszembe jut, hogy jó lenne firkantani valami históriát, de hát ugyan mégis kinek!? Kinek-kinek??? De hát hiszen olvastok! Ugyan passzivitásom okán több, mint egy éve nem jelent meg új tartalom a felületen, mégis a statisztikák szerint havonta több ezren böngészitek a betűket valamelyik márnás, domolykós vagy éppen csukás kalandomban. Semmilyen közösségi felületen nem vagyok aktív, mégis tetszetős számokat produkál a webnaplóm. Ki érti ezt? Lehet, mégis érdemes lenne néha napján publikálni valamit? Talán mégis van még igény az ilyesfajta írásokra? Fene tudja! Nyilván az is közrejátszik a mutatós számok alakulásában, hogy sokan tűkön ülve várjátok a tavaszt, és ha még saját élményekért nem is merészkedtek a vízpartra, azért talán hoz némi kielégülést számotokra a mások tollával megírt elbeszélések, beleélős históriák olvasgatása. Igazából kár is boncolgatni az okokat, örülök, hogy megtiszteltek ezzel a sok-sok kattintással! KÖSZÖNÖM! Na jól van, valamit írok a pecáról, halakról, Dunáról is. Igazi nagy beruházással indult az év eleje. Beszereztem egy pár „nagyfiús” Manta feedert az öreg folyóra. Kaptak magukra szép új tekerőket is, és úgy voltam vele, ha már lúd legyen kövér is, hiszen ilyen felszerelés már igazán megérdemli, hogy egy nagy, erős, stabil folyóvízi barbel tripodon pihenjen, amíg a márnák meg nem hajtogatják őket. Ebből a néhány dologból már kiderülhet mindenki számára, hogy Duna, feeder, márnák szentháromság jegyében tervezem lefolytatni az évet. Amennyiben születik bejegyzés jó eséllyel ezt a témát öleli majd fel. Vagy nem!

Múlt héten már tavasz VOLT! Azért a múltidő, mert jelenleg 0 fok van és az órákon keresztül öklömnyi pelyhekben szakadó hó az imént hagyott csak alább! Normális is lenne mindez, ha mondjuk december, vagy január lenne éppen, de hahó, MÁRCIUS 17. van! Megyek is, letakarom a szerencsétlen magnóliát, mert csórikám a reggeli -5°C-ban szinte fix, hogy eldobja a még ki sem nyílt szirmait. Talán így még van esélye virágba borulni! Na de a múlthét… Kivel mással, ha nem Halbogár cimbivel kezdtük volna közösen ostromolni az éledező folyót. Ezek a pecák még nagyon nem a pörgős, halbő horgászatokról szólnak. Legtöbbször kevés lehetőség adódik a nap folyamán, ilyenkor aztán igazán jól kell sáfárkodni ezekkel a szórvány kapásokkal különben nagyon könnyen fogott hal nélkül maradhatunk. Ezen a gondolati mezsgyén haladva sikerült is egy 4:0 kapás szériát abszolválnom a délelőtt folyamán! Nesze neked helyzetkihasználás! Aztán természetesen összekaptam magamat, és persze Tomi is halra váltott néhány cibálós kapást. A napból végül egy igen tetszetős feederezés kerekedett. Terveim szerint most hétvégén is a vízparton leszek, és ha az eredményesség is a várakozásoknak megfelelően alakul, akkor már lesz miről bővebben is írni. Ennek okán ígérem készül egy bőlére eresztett, tavaszi, összegző Dunás írás. Még jelentkezem…

DUNAI KALAND...

Gyönyörű, színpompás ősz van… ráadásul szerencsénkre szép hosszúra is sikeredik…
(Na jóóóó, nem! Vasmarkú, fagyos, makacs tél van, de olyan jó visszaemlékezni, és mivel most éppen van kedvem írni, ezért gondoltam firkantok valamit a blogra, visszaemlékezés gyanánt.)
Szóval folytatom:
Mondanom sem kell, hogy nekünk horgászoknak ez az időszak nem csak a színesedő táj szépsége miatt, vagy éppen az alacsony fűtésszámla miatt jó igazán. Talán nem mondok nagy újdonságot, ha azt mondom: ilyenkor a lehetőségek tárháza számunkra szinte végtelen, legyen szó békés, vagy ragadozó halas horgászatról. Ez idő tájt kezdődik a márnázás igazi időszaka is… Az előző esztendőben néhány belvárosi pecát leszámítva nem igazán foglalkoztam a marcik megfogásával, idén ennél picit talán jobb a helyzet. Régen volt már ilyen, de most nem a korábban megszokott helyek felé vettem az irányt, illetve vettük, merthogy Halbogár barátommal kezdtünk új utakat járni. Kalandozni indultunk, és azért az általában nem szokott rossz lenni… Hosszas keresgélést követően találtunk is egy ígéretesnek mondható szakaszt. Elsőre közösen kezdtük faggatni a részt, és már az a próbálkozás is jól mutatta, hogy bizony van potenciál a dologban. De valami mégis hibádzott. Fogtunk márnákat, koncérokat, és vésett ajkú paducból is került néhány horogvégre a nap folyamán, az örömünk azonban mégsem volt igazán felhőtlen. A szeptemberi, októberi időszakban rekordközeli, alacsony vízállás dominált mindvégig. A laposabb részeken horgászóktól ilyen esetben meglehetősen nagy dobásokat igényel ez a szélsőséges körülmény.

Mivel extra erős botok híján vagyunk jelenleg, éppen, hogy csak nyaldossuk a távoli, mélyebb, jónak hitt részek határát, ahol tippünk szerint a termetesebb halak járnak. A maximális dobástávunk mezsgyéjén kezdődik egy elég markáns, mély árok, aminek én még egyszer-egyszer meg is tudom dobni a peremét, de Tomi nem. Ennek okán a különbség eredményességben elég szembetűnő. Lényegesen többször, és jóval testesebb dunai halak jelentkeznek nálam. Ennyit számít az a plusz néhány méter. A sok spiccet rázó jelentkezőből viszont elég keveset tudok csak fogott halra váltani. A kapás után az akasztás rendre ül, meríteni viszont sajnos csak ritkán kell. Az ok igen egyszerű. Az árok rézsűjén vastagon meg van telepedve a vándorkagyló, ami a nálunk lévő legvastagabb fluorocarbon előkéket is rendre elmetszi. A márna köztudottan úgy védekezik, hogy azt a bumszli vasaló fejét túrja bele az aljzatba, ha szerencsénk van, akkor épp csak sérül a zsinór, ha nincs, akkor azonnal pattan. Hát itt bizony leginkább pattant. Ennek kiküszöbölése okán hiába is emeltem már szinte lehetetlen magasságba a botot, hasztalannak bizonyult ellenük. Szóval mint említettem, fogtunk szépen, de számos halam lépett meg az előkémmel együtt idő előtt. Pedig érzetre combos jószágok is voltak köztük. A következő alkalommal Tomi nélkül vágtam neki az üvöltő széllel fűszerezett napnak. A vízszint pont ugyanolyan alacsony, ha nem sekélyebb, mint legutóbb. Ennek leküzdésére most magammal cipeltem a nyári melles csizmámat, és bizony nem is féltem használni. A partra cuccolást követően szinte azonnal ugrottam is bele a kantáros hacukába. Első körben bot nélkül sétáltam be a letisztult, a szél által meglehetősen felkorbácsolt folyóba. Ballagtam-ballagtam előre addig, még derékig nem ért a víz, ekkor megállva visszafordultam és elégedetten nyugtáztam, hogy legalább 8-10 méter extra dobástávot nyerhetek így. Szóval a távolság-gond egycsapásra megoldódott. Azonnal kirongyoltam a vízből és rögtön a súlyos, tömött kosártól bólogató pálcával a kezemben fordultam vissza, és lendítettem is. Jó helyen voltam...

Bár ennek az igazolása egy ideig váratott magára… Több, mint egy óra telt el egyetlen árva pöccintés nélkül. Kitartottam az elméletem mellett, miszerint jó spoton csücsülök, így rendületlenül tovább szórtam a csontival gazdagon megspékelt etetővel degeszre nyomkodott rácsos kosarat. Cimborám kérdésére, hogy miként alakul a peca, ment is a tömör egyszavas válasz! FOS! Merthogy ezidáig az volt. Az ezt követő 15 percben aztán 3 vízig húzós kapásom volt, ahol a bevágást követően mindannyiszor beleállt a bot a halba, majd ellentmondást nem tűrően elindult a sodrásba, zárásként pedig valahányszor pattant a zsineg. Füstölt az agyam. Az előző alkalomból okulva, lényegesen vastagabb és kopásállóbb madzaggal készültem a mostani horgászatra, de ez is hasztalannak bizonyult. Ideje volt kezdeni ezzel a helyzettel valamit… Az autó hátuljában szerencsére ott lapult az egyik csukás motyó, minek orsóján 23-as fonott volt csévélve. Gondoltam miért ne?! Vágtam is belőle egy jó méteres darabot, és kötni kezdtem rá egy vaskos 6-os méretű kampót, szóval nem apróztam el a dolgot. Dobást követően szinte alig pihent meg a botspicc, máris újabb erős cibálást kellett elviselnie. Az új felszerelés már elsőre jól vizsgázott, és merítő fölé sikerült húzni vele az első barbust a nap folyamán.

A közel 60 cm-es forma morcosan elégedetlenkedett a gumis merítő ölelésében. Innentől aztán beindult a nagyüzem… Na, azért nem kell azt gondolni, hogy 3 percenként hajladozni kezdett a spicc…mert nem. Mivel nem akasztottam ki a zsinórt, így a megdobott távolság rendre változott. Az „össze-vissza” érkező kosarak miatt érthető módon nem alakítottam ki fix etetést, ezért a pondróval rogyásig töltött horog csak úgy várta, hogy kvázi a semmiből rátaláljon 1-1 porszívó szájú. A kapások sűrűsége így csupán óránként 3-4-re tehető. De azok álomba illőek voltak. Egy idő után elkezdtek a márnák mellett a koncérok is megjelenni a törés szélén. Szerencsére nem azok a szép kicsik, hanem azok a csúnya nagyok jelentkezgettek, és tették változatossá a pecát. Először csak felváltva jöttek a két faj egyedei, majd a délutánba fordulva talán már több volt a királyhal, mint a barbus… Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szórakoztam jól. Néhány szebb rózsahal már elég rendesen megdolgoztatta a felszerelést a fütyülő szélben.

A halkan cicergő orsó duruzsoló hangja azonban rendre meg-meg melengette a lelkem. Az igazán szép trófea azonban még váratott magára. A naplemente közeledtével aztán ismét a márnák kezdek dominálni a megdobált területen, és szerencsémre a zsákmányolt pikkelyesek mérete is centiről-centire növekedni kezdett a hunyorgó, vörösen izzó őszi Nap fényében. Mint miden valamirevaló történetnél, úgy itt és most is a végére marad a csattanó… A nap hala, amire egész nap vártam, hogy végre kidugja bajuszát az árok partjára, végül egy erőteljes bólintással bejelentkezett. Mire a bothoz értem, az orsó már folyamatosan dobta a zsinórt lefelé magáról, tökéletesen engedelmeskedve a hal diktálta ütemnek. A kapás láttán is már jó halnak tűnt, de harcosságát a nyél kézbevételét követően mutatta meg csak igazán. Mondanom sem kell, nagyszerű fárasztást követően tudtam csak megszákolni őkelmét. Feederes pecán bizony régen éreztem magam ennyire jól. A szélnek mondjuk lehetett volna kicsit kevésbé fagyos a lehelete, úgy talán komfortosabb lett volna érzetre, de inkább befogom és nem panaszkodom.

Természetesen az utolsó fogás koronázta a napot, de enélkül is hibátlannak mondható etapot sikerült zárni. Pár képet küldtem kedvcsinálónak Tominak, hogy pezsdüljön a vére és kedvet kapjon egy néhány nappal később elkövetendő portyára. Elértem a célom… mentünk még!
Köszi a figyelmet…

Évzáró a Dunán...

Ha évzáró peca, akkor szinte mindig valamilyen formában a Duna kerül előtérbe. Idén Fáni Zsolti barátommal egy sütögetős, menyusozós éjszakai pecára vállalkoztunk. Zsolesz meglehetősen sok energiát fektet bele, hogy a halszegény téli horgászatait bearanyozza egy-egy csodás mintázatú menyus megfogása. Én viszont, annak ellenére, hogy régi nagy vágyam egy „kutyafejű” elejtése, mégis relatíve keveset próbálkozom a becserkészésükkel, hiába az évtizedes dunai múlt. Nem mondom, hogy időnként nem kísérleteztem, de valahogy sohasem ment a fogás, akár egyedül mentem, akár kisebb-nagyobb társasággal. Bevallottan, igencsak nehézkesen veszem rá magam a téli mínuszos éjszakákon az elindulásra. Legtöbbször zimankós, messze is van, és hát valljuk meg, nem az a kimondott pörgős peca. Jó. Lehet, hogy lusta vagyok, na! Most viszont ismét rávettem magam a kaland kedvéért. Este 6-kor már a ködös, kihalt ártéri erdő útjain zötykölődtem a megbeszélt helyünk felé. Felszerelést különösebben nem igénylő műfaj ez, így a boton és a tripodon kívül csupán néhány, főként a kényelmünket szolgáló eszközre lehet szükségünk, ezért gyakorlatilag egy körben le lehet cuccolni a kövezésre. Zsolt a bevált horogálló csali híján valami egészen új dologgal rukkolt elő. Főként fagyasztott szardínia volt a menü egyszakállú barátaink számára.

Voltak kétségeink, hogy mennyire lesz tartós és ellenálló a dobások során, de kopoltyún keresztül tűzve meglehetősen stabilnak tűnt. Hogy mennyire fogós??? Arra a következő 15 percben csattanós választ is kaptunk… Két éles, határozott ütés jelezte: kívánatosnak bizonyult a tengeri apróhal. Néhány húzást még kivártam, majd egy jó biccentést követően ráhúztam a botra. Abban a pillanatban mondtam is a cimborámnak, hogy ha menyus kígyózik a végén, akkor ez igencsak combos darab. Igazam lett… Pár pillanaton belül már a merítőben tekergett ez a 45 cm-es, ikrától duzzadó szépség.

Szerencsés fickó vagyok, hiszen nem egy csenevész példánnyal estem át a tűzkeresztségen, hanem mindjárt egy ilyen koros, erőtől duzzadó big mamával. Csináltam pár képet róla majd szépen elúszott a húzós, kakaós víz adta homályba. Elégedetten és örömittasan csaptunk bele egymás tenyerébe. Ettől kezdve kényelmesen hátradőlve terülhettem el a karos fotelben, hiszen én mára már megvoltam. A következő órák különösebb esemény nélkül teltek el. Bár inkább csak a botok nem voltak aktívak, hiszen nekünk volt témánk bőven. Leginkább a menyhalakról beszélgettünk, hogy mi miért van és vajon miért nincs. Majd az is szóba került, hogy milyen lenne, ha esetleg egyszer az életben egy különleges fekete példánnyal hozna össze a sors minket. Ugyebár köztudott, hogy a menyusok 1000 féle mintával, és szín-variációban foghatók, mégis a sötét szín talán a legritkább a kifogott halak között. Legalábbis mi még nem igazán láttunk belőlük a hazai vizeken… Ahogy telt-múlt az idő, a sejtelmes köd kezdett teljesen rátelepedni az éjszakai tájra. A túlpart fényei egyre csak halványultak, és a látótávolság is a közvetlen környezetünkre korlátozódott. Mint említettem, terveztünk némi lakomát is, megünnepelve ezzel a 2022-es horgász-év lezárását. Mustáros pácban pihenő szüzek várták, hogy serpenyőbe kerülve csodás étek váljon belőlük. Már épp készülődtünk a rögtönzött mini konyhánk felállítására, mikor Zsolesz jobbos botján két gyors ütésváltás arról informált minket, hogy van érdeklődő a maradék afrikai haresz kockára. Közelebb lépett a bothoz, amire újabb határozott húzások érkeztek. Jó ütemű bevágás következett, majd a spicc görbülete jelezte is felénk, hogy nem éppen arasznyi hal éhezett meg a gondosan metszett halcafatra. Nagy fárasztásra azért senki se gondoljon, hiszen ezek az egyszakállú kis ördögök nem erőművészek. A part közelébe érve a fejlámpa fényében egy szürkés, feketés kígyózó test sziluettje sejlett át a sáros löttyre hasonlító felszín alól. Első blikkre lazán rá is mondtam, hogy kis pundra tekereg a horgon… De nem! Basszus, ez bizony egy hatalmas és rendkívül érdekes „festésű” téliharcsa volt! Pontosan olyan, amiről korábban az este folyamán álmodoztunk… A következő néhány percben nem kevés szitokszóval törtük meg az éjszaka csendjét örömünkben. Rengeteg képet és videót készítettünk erről a kivételes példányról, majd útjára bocsájtottuk őkelmét. Szerencsére a horog rendhagyó módon a szája szegletébe akadt, így végül gond nélkül inthettünk neki búcsút.

Kevés olyan embert ismerek, aki ennyi időt és energiát áldozna a vén Duna uszonyosainak kiismerésére és becsapására, szóval ha valaki, akkor Zsolt maximálisan megérdemelt egy ilyen halat, ami így teljes joggal koronázta meg a mögötte álló, kissé nehézkesnek mondható évet. Az este hátralévő részében már csupán a kucu húsával kerültünk közelebbi kapcsolatba. Akinek volt szerencséje érezni azon az éjszakán a piruló pecsenye fenséges illatát a parton, az bizony jobban irigyelhette a falatot tőlünk, mint a horogra csalt menyusainkat. Hozzáteszem, teljes joggal! Azt hiszem, méltóképpen zártuk le az esztendőt… Jövőre ismét irány a part!