Írok, mert olvastok...

Évek óta mondogatom én is, meg persze rajtam kívül valamennyi „őskövület” blogger társam is, hogy a műfaj halódik, vagy talán végleg ki is purcant. Régen beláttam már, hogy nincs értelme vesződni hosszú, több tízezer karakteres bejegyzésekkel, hiszen ebben a mai, felgyorsult világban megváltoztak az igények. Gyors, rövid, impulzív tartalmakra vágynak az emberek, meg persze csakis olyanokra, amiket még csak véletlenül sem kell elolvasni. Eztán van az az állapot a magunkafajta megfáradt bloggerek életében, hogy egy ideig még azért a magunk szórakoztatására készül egy-egy nekünk kedves történetből írásos emlék, majd már talán mi sem vagyunk elég hálás közönség saját magunknak, így hát a tartalmak apránként elmaradoznak, míg végül teljesen megszűnnek. Nagyjából ezt az ívet futom én is jelenleg a blogolással. Időnként eszembe jut, hogy jó lenne firkantani valami históriát, de hát ugyan mégis kinek!? Kinek-kinek??? De hát hiszen olvastok! Ugyan passzivitásom okán több, mint egy éve nem jelent meg új tartalom a felületen, mégis a statisztikák szerint havonta több ezren böngészitek a betűket valamelyik márnás, domolykós vagy éppen csukás kalandomban. Semmilyen közösségi felületen nem vagyok aktív, mégis tetszetős számokat produkál a webnaplóm. Ki érti ezt? Lehet, mégis érdemes lenne néha napján publikálni valamit? Talán mégis van még igény az ilyesfajta írásokra? Fene tudja! Nyilván az is közrejátszik a mutatós számok alakulásában, hogy sokan tűkön ülve várjátok a tavaszt, és ha még saját élményekért nem is merészkedtek a vízpartra, azért talán hoz némi kielégülést számotokra a mások tollával megírt elbeszélések, beleélős históriák olvasgatása. Igazából kár is boncolgatni az okokat, örülök, hogy megtiszteltek ezzel a sok-sok kattintással! KÖSZÖNÖM! Na jól van, valamit írok a pecáról, halakról, Dunáról is. Igazi nagy beruházással indult az év eleje. Beszereztem egy pár „nagyfiús” Manta feedert az öreg folyóra. Kaptak magukra szép új tekerőket is, és úgy voltam vele, ha már lúd legyen kövér is, hiszen ilyen felszerelés már igazán megérdemli, hogy egy nagy, erős, stabil folyóvízi barbel tripodon pihenjen, amíg a márnák meg nem hajtogatják őket. Ebből a néhány dologból már kiderülhet mindenki számára, hogy Duna, feeder, márnák szentháromság jegyében tervezem lefolytatni az évet. Amennyiben születik bejegyzés jó eséllyel ezt a témát öleli majd fel. Vagy nem!

Múlt héten már tavasz VOLT! Azért a múltidő, mert jelenleg 0 fok van és az órákon keresztül öklömnyi pelyhekben szakadó hó az imént hagyott csak alább! Normális is lenne mindez, ha mondjuk december, vagy január lenne éppen, de hahó, MÁRCIUS 17. van! Megyek is, letakarom a szerencsétlen magnóliát, mert csórikám a reggeli -5°C-ban szinte fix, hogy eldobja a még ki sem nyílt szirmait. Talán így még van esélye virágba borulni! Na de a múlthét… Kivel mással, ha nem Halbogár cimbivel kezdtük volna közösen ostromolni az éledező folyót. Ezek a pecák még nagyon nem a pörgős, halbő horgászatokról szólnak. Legtöbbször kevés lehetőség adódik a nap folyamán, ilyenkor aztán igazán jól kell sáfárkodni ezekkel a szórvány kapásokkal különben nagyon könnyen fogott hal nélkül maradhatunk. Ezen a gondolati mezsgyén haladva sikerült is egy 4:0 kapás szériát abszolválnom a délelőtt folyamán! Nesze neked helyzetkihasználás! Aztán természetesen összekaptam magamat, és persze Tomi is halra váltott néhány cibálós kapást. A napból végül egy igen tetszetős feederezés kerekedett. Terveim szerint most hétvégén is a vízparton leszek, és ha az eredményesség is a várakozásoknak megfelelően alakul, akkor már lesz miről bővebben is írni. Ennek okán ígérem készül egy bőlére eresztett, tavaszi, összegző Dunás írás. Még jelentkezem…

DUNAI KALAND...

Gyönyörű, színpompás ősz van… ráadásul szerencsénkre szép hosszúra is sikeredik…
(Na jóóóó, nem! Vasmarkú, fagyos, makacs tél van, de olyan jó visszaemlékezni, és mivel most éppen van kedvem írni, ezért gondoltam firkantok valamit a blogra, visszaemlékezés gyanánt.)
Szóval folytatom:
Mondanom sem kell, hogy nekünk horgászoknak ez az időszak nem csak a színesedő táj szépsége miatt, vagy éppen az alacsony fűtésszámla miatt jó igazán. Talán nem mondok nagy újdonságot, ha azt mondom: ilyenkor a lehetőségek tárháza számunkra szinte végtelen, legyen szó békés, vagy ragadozó halas horgászatról. Ez idő tájt kezdődik a márnázás igazi időszaka is… Az előző esztendőben néhány belvárosi pecát leszámítva nem igazán foglalkoztam a marcik megfogásával, idén ennél picit talán jobb a helyzet. Régen volt már ilyen, de most nem a korábban megszokott helyek felé vettem az irányt, illetve vettük, merthogy Halbogár barátommal kezdtünk új utakat járni. Kalandozni indultunk, és azért az általában nem szokott rossz lenni… Hosszas keresgélést követően találtunk is egy ígéretesnek mondható szakaszt. Elsőre közösen kezdtük faggatni a részt, és már az a próbálkozás is jól mutatta, hogy bizony van potenciál a dologban. De valami mégis hibádzott. Fogtunk márnákat, koncérokat, és vésett ajkú paducból is került néhány horogvégre a nap folyamán, az örömünk azonban mégsem volt igazán felhőtlen. A szeptemberi, októberi időszakban rekordközeli, alacsony vízállás dominált mindvégig. A laposabb részeken horgászóktól ilyen esetben meglehetősen nagy dobásokat igényel ez a szélsőséges körülmény.

Mivel extra erős botok híján vagyunk jelenleg, éppen, hogy csak nyaldossuk a távoli, mélyebb, jónak hitt részek határát, ahol tippünk szerint a termetesebb halak járnak. A maximális dobástávunk mezsgyéjén kezdődik egy elég markáns, mély árok, aminek én még egyszer-egyszer meg is tudom dobni a peremét, de Tomi nem. Ennek okán a különbség eredményességben elég szembetűnő. Lényegesen többször, és jóval testesebb dunai halak jelentkeznek nálam. Ennyit számít az a plusz néhány méter. A sok spiccet rázó jelentkezőből viszont elég keveset tudok csak fogott halra váltani. A kapás után az akasztás rendre ül, meríteni viszont sajnos csak ritkán kell. Az ok igen egyszerű. Az árok rézsűjén vastagon meg van telepedve a vándorkagyló, ami a nálunk lévő legvastagabb fluorocarbon előkéket is rendre elmetszi. A márna köztudottan úgy védekezik, hogy azt a bumszli vasaló fejét túrja bele az aljzatba, ha szerencsénk van, akkor épp csak sérül a zsinór, ha nincs, akkor azonnal pattan. Hát itt bizony leginkább pattant. Ennek kiküszöbölése okán hiába is emeltem már szinte lehetetlen magasságba a botot, hasztalannak bizonyult ellenük. Szóval mint említettem, fogtunk szépen, de számos halam lépett meg az előkémmel együtt idő előtt. Pedig érzetre combos jószágok is voltak köztük. A következő alkalommal Tomi nélkül vágtam neki az üvöltő széllel fűszerezett napnak. A vízszint pont ugyanolyan alacsony, ha nem sekélyebb, mint legutóbb. Ennek leküzdésére most magammal cipeltem a nyári melles csizmámat, és bizony nem is féltem használni. A partra cuccolást követően szinte azonnal ugrottam is bele a kantáros hacukába. Első körben bot nélkül sétáltam be a letisztult, a szél által meglehetősen felkorbácsolt folyóba. Ballagtam-ballagtam előre addig, még derékig nem ért a víz, ekkor megállva visszafordultam és elégedetten nyugtáztam, hogy legalább 8-10 méter extra dobástávot nyerhetek így. Szóval a távolság-gond egycsapásra megoldódott. Azonnal kirongyoltam a vízből és rögtön a súlyos, tömött kosártól bólogató pálcával a kezemben fordultam vissza, és lendítettem is. Jó helyen voltam...

Bár ennek az igazolása egy ideig váratott magára… Több, mint egy óra telt el egyetlen árva pöccintés nélkül. Kitartottam az elméletem mellett, miszerint jó spoton csücsülök, így rendületlenül tovább szórtam a csontival gazdagon megspékelt etetővel degeszre nyomkodott rácsos kosarat. Cimborám kérdésére, hogy miként alakul a peca, ment is a tömör egyszavas válasz! FOS! Merthogy ezidáig az volt. Az ezt követő 15 percben aztán 3 vízig húzós kapásom volt, ahol a bevágást követően mindannyiszor beleállt a bot a halba, majd ellentmondást nem tűrően elindult a sodrásba, zárásként pedig valahányszor pattant a zsineg. Füstölt az agyam. Az előző alkalomból okulva, lényegesen vastagabb és kopásállóbb madzaggal készültem a mostani horgászatra, de ez is hasztalannak bizonyult. Ideje volt kezdeni ezzel a helyzettel valamit… Az autó hátuljában szerencsére ott lapult az egyik csukás motyó, minek orsóján 23-as fonott volt csévélve. Gondoltam miért ne?! Vágtam is belőle egy jó méteres darabot, és kötni kezdtem rá egy vaskos 6-os méretű kampót, szóval nem apróztam el a dolgot. Dobást követően szinte alig pihent meg a botspicc, máris újabb erős cibálást kellett elviselnie. Az új felszerelés már elsőre jól vizsgázott, és merítő fölé sikerült húzni vele az első barbust a nap folyamán.

A közel 60 cm-es forma morcosan elégedetlenkedett a gumis merítő ölelésében. Innentől aztán beindult a nagyüzem… Na, azért nem kell azt gondolni, hogy 3 percenként hajladozni kezdett a spicc…mert nem. Mivel nem akasztottam ki a zsinórt, így a megdobott távolság rendre változott. Az „össze-vissza” érkező kosarak miatt érthető módon nem alakítottam ki fix etetést, ezért a pondróval rogyásig töltött horog csak úgy várta, hogy kvázi a semmiből rátaláljon 1-1 porszívó szájú. A kapások sűrűsége így csupán óránként 3-4-re tehető. De azok álomba illőek voltak. Egy idő után elkezdtek a márnák mellett a koncérok is megjelenni a törés szélén. Szerencsére nem azok a szép kicsik, hanem azok a csúnya nagyok jelentkezgettek, és tették változatossá a pecát. Először csak felváltva jöttek a két faj egyedei, majd a délutánba fordulva talán már több volt a királyhal, mint a barbus… Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szórakoztam jól. Néhány szebb rózsahal már elég rendesen megdolgoztatta a felszerelést a fütyülő szélben.

A halkan cicergő orsó duruzsoló hangja azonban rendre meg-meg melengette a lelkem. Az igazán szép trófea azonban még váratott magára. A naplemente közeledtével aztán ismét a márnák kezdek dominálni a megdobált területen, és szerencsémre a zsákmányolt pikkelyesek mérete is centiről-centire növekedni kezdett a hunyorgó, vörösen izzó őszi Nap fényében. Mint miden valamirevaló történetnél, úgy itt és most is a végére marad a csattanó… A nap hala, amire egész nap vártam, hogy végre kidugja bajuszát az árok partjára, végül egy erőteljes bólintással bejelentkezett. Mire a bothoz értem, az orsó már folyamatosan dobta a zsinórt lefelé magáról, tökéletesen engedelmeskedve a hal diktálta ütemnek. A kapás láttán is már jó halnak tűnt, de harcosságát a nyél kézbevételét követően mutatta meg csak igazán. Mondanom sem kell, nagyszerű fárasztást követően tudtam csak megszákolni őkelmét. Feederes pecán bizony régen éreztem magam ennyire jól. A szélnek mondjuk lehetett volna kicsit kevésbé fagyos a lehelete, úgy talán komfortosabb lett volna érzetre, de inkább befogom és nem panaszkodom.

Természetesen az utolsó fogás koronázta a napot, de enélkül is hibátlannak mondható etapot sikerült zárni. Pár képet küldtem kedvcsinálónak Tominak, hogy pezsdüljön a vére és kedvet kapjon egy néhány nappal később elkövetendő portyára. Elértem a célom… mentünk még!
Köszi a figyelmet…

Évzáró a Dunán...

Ha évzáró peca, akkor szinte mindig valamilyen formában a Duna kerül előtérbe. Idén Fáni Zsolti barátommal egy sütögetős, menyusozós éjszakai pecára vállalkoztunk. Zsolesz meglehetősen sok energiát fektet bele, hogy a halszegény téli horgászatait bearanyozza egy-egy csodás mintázatú menyus megfogása. Én viszont, annak ellenére, hogy régi nagy vágyam egy „kutyafejű” elejtése, mégis relatíve keveset próbálkozom a becserkészésükkel, hiába az évtizedes dunai múlt. Nem mondom, hogy időnként nem kísérleteztem, de valahogy sohasem ment a fogás, akár egyedül mentem, akár kisebb-nagyobb társasággal. Bevallottan, igencsak nehézkesen veszem rá magam a téli mínuszos éjszakákon az elindulásra. Legtöbbször zimankós, messze is van, és hát valljuk meg, nem az a kimondott pörgős peca. Jó. Lehet, hogy lusta vagyok, na! Most viszont ismét rávettem magam a kaland kedvéért. Este 6-kor már a ködös, kihalt ártéri erdő útjain zötykölődtem a megbeszélt helyünk felé. Felszerelést különösebben nem igénylő műfaj ez, így a boton és a tripodon kívül csupán néhány, főként a kényelmünket szolgáló eszközre lehet szükségünk, ezért gyakorlatilag egy körben le lehet cuccolni a kövezésre. Zsolt a bevált horogálló csali híján valami egészen új dologgal rukkolt elő. Főként fagyasztott szardínia volt a menü egyszakállú barátaink számára.

Voltak kétségeink, hogy mennyire lesz tartós és ellenálló a dobások során, de kopoltyún keresztül tűzve meglehetősen stabilnak tűnt. Hogy mennyire fogós??? Arra a következő 15 percben csattanós választ is kaptunk… Két éles, határozott ütés jelezte: kívánatosnak bizonyult a tengeri apróhal. Néhány húzást még kivártam, majd egy jó biccentést követően ráhúztam a botra. Abban a pillanatban mondtam is a cimborámnak, hogy ha menyus kígyózik a végén, akkor ez igencsak combos darab. Igazam lett… Pár pillanaton belül már a merítőben tekergett ez a 45 cm-es, ikrától duzzadó szépség.

Szerencsés fickó vagyok, hiszen nem egy csenevész példánnyal estem át a tűzkeresztségen, hanem mindjárt egy ilyen koros, erőtől duzzadó big mamával. Csináltam pár képet róla majd szépen elúszott a húzós, kakaós víz adta homályba. Elégedetten és örömittasan csaptunk bele egymás tenyerébe. Ettől kezdve kényelmesen hátradőlve terülhettem el a karos fotelben, hiszen én mára már megvoltam. A következő órák különösebb esemény nélkül teltek el. Bár inkább csak a botok nem voltak aktívak, hiszen nekünk volt témánk bőven. Leginkább a menyhalakról beszélgettünk, hogy mi miért van és vajon miért nincs. Majd az is szóba került, hogy milyen lenne, ha esetleg egyszer az életben egy különleges fekete példánnyal hozna össze a sors minket. Ugyebár köztudott, hogy a menyusok 1000 féle mintával, és szín-variációban foghatók, mégis a sötét szín talán a legritkább a kifogott halak között. Legalábbis mi még nem igazán láttunk belőlük a hazai vizeken… Ahogy telt-múlt az idő, a sejtelmes köd kezdett teljesen rátelepedni az éjszakai tájra. A túlpart fényei egyre csak halványultak, és a látótávolság is a közvetlen környezetünkre korlátozódott. Mint említettem, terveztünk némi lakomát is, megünnepelve ezzel a 2022-es horgász-év lezárását. Mustáros pácban pihenő szüzek várták, hogy serpenyőbe kerülve csodás étek váljon belőlük. Már épp készülődtünk a rögtönzött mini konyhánk felállítására, mikor Zsolesz jobbos botján két gyors ütésváltás arról informált minket, hogy van érdeklődő a maradék afrikai haresz kockára. Közelebb lépett a bothoz, amire újabb határozott húzások érkeztek. Jó ütemű bevágás következett, majd a spicc görbülete jelezte is felénk, hogy nem éppen arasznyi hal éhezett meg a gondosan metszett halcafatra. Nagy fárasztásra azért senki se gondoljon, hiszen ezek az egyszakállú kis ördögök nem erőművészek. A part közelébe érve a fejlámpa fényében egy szürkés, feketés kígyózó test sziluettje sejlett át a sáros löttyre hasonlító felszín alól. Első blikkre lazán rá is mondtam, hogy kis pundra tekereg a horgon… De nem! Basszus, ez bizony egy hatalmas és rendkívül érdekes „festésű” téliharcsa volt! Pontosan olyan, amiről korábban az este folyamán álmodoztunk… A következő néhány percben nem kevés szitokszóval törtük meg az éjszaka csendjét örömünkben. Rengeteg képet és videót készítettünk erről a kivételes példányról, majd útjára bocsájtottuk őkelmét. Szerencsére a horog rendhagyó módon a szája szegletébe akadt, így végül gond nélkül inthettünk neki búcsút.

Kevés olyan embert ismerek, aki ennyi időt és energiát áldozna a vén Duna uszonyosainak kiismerésére és becsapására, szóval ha valaki, akkor Zsolt maximálisan megérdemelt egy ilyen halat, ami így teljes joggal koronázta meg a mögötte álló, kissé nehézkesnek mondható évet. Az este hátralévő részében már csupán a kucu húsával kerültünk közelebbi kapcsolatba. Akinek volt szerencséje érezni azon az éjszakán a piruló pecsenye fenséges illatát a parton, az bizony jobban irigyelhette a falatot tőlünk, mint a horogra csalt menyusainkat. Hozzáteszem, teljes joggal! Azt hiszem, méltóképpen zártuk le az esztendőt… Jövőre ismét irány a part!

Parti-Arcok Podcast...

Itt hallgasd meg az adást! 

A 21., egyben évadzáró adásunk vendége Balán Attila volt, aki a Dunai Halak Nyomában c. blog szerzője és keményvonalas folyóvízi horgász. 

Nem specializálódott egyetlen módszerre vagy halfajra, mindenre is szeret pecázni, a lényeg, hogy minél vadregényesebb, nehezebb folyón, csatornán, patakon kelljen megoldani a feladatot.

Attila mesélt a dunai és más folyókon szerzett tapasztalatairól, segített abban, hogy hogyan álljunk neki akár feederezni, akár pergetni az ország legnagyobb folyamán, de arról is mesélt, hogy kisebb folyókon mit tart fontosnak.

- Újpesti-öböl, de hogyan?

- Mit keressünk, ha márna a célhal Budapesten?

- Mit adhat nekünk a Zagyva?

- Téli horgászat okosan

- Mi is az a Fahal Pro Team?

- Küsz ívás a medencében :-)

Hallgasd:

Youtube-on: https://youtu.be/zJ0Y1W489x4

Spotify-on: https://open.spotify.com/episode/5wpw5QcPsgA6Uxat4ns2yH?si=jmonhSYhTHOnKv-mHtW5QQ

SoundCloud-on: https://soundcloud.com/parti-arcok-podcast/21-dunai-halak-nyomaban-folyovizi-horgaszat-vendeg-balan-attila-parti-arcok-podcast?si=b9ab256fc1884a4ab6470677bf4041ed&utm_source=clipboard&utm_medium=text&utm_campaign=social_sharing

Apple Podcasts-on: https://podcasts.apple.com/hu/podcast/parti-arcok-podcast/id1560177340?i=1000546467015

Google Podcasts-on: https://podcasts.google.com/feed/aHR0cHM6Ly9mZWVkcy5zb3VuZGNsb3VkLmNvbS91c2Vycy9zb3VuZGNsb3VkOnVzZXJzOjk2MjQzNDQ2NS9zb3VuZHMucnNz/episode/dGFnOnNvdW5kY2xvdWQsMjAxMDp0cmFja3MvMTE4Njc0NjM0MA?sa=X&ved=0CAUQkfYCahcKEwiY7-_Jkov1AhUAAAAAHQAAAAAQGg

Ha ősz, akkor úgy, mint régen…

 

Ha ősz, akkor úgy, mint régen…

 

 Ha ősz, akkor Duna és természetesen márnák! Legalábbis néhány évvel ezelőtt biztosan ez volt számomra a színesedő évszak mottója.

Ma már ez kicsit sincs így… Sajnos, vagy sem, de az őszi pergetések kínálta lehetőségek rendre felülírták az elmúlt esztendőkben ezt a szlogent. A bajszos marcik helyett a verőfényes októberben még felszínivel becsapott balinok jelentették a vágyott adrenalint, később csukák, sügérek és kövesek horgászata adta az élményt. Egyszóval a márnákra nem maradt idő… De idén ez másként alakult…

Ismét csillapíthatatlan vágyódást kezdtem érezni a Duna békés halainak becserkészésére.

A hűvösödő hajnalok eljövetelével egyre-másra törtek felszínre a régi kitörölhetetlen feederes emlékek.

Őszi hangulat...

Ismét a karomban akartam érezni a vad, harcos márnák pulzáló erejét, látni szerettem volna a paducok bolond spiccrázós villám kapásait, és legbelül áhítoztam arra a semmihez sem fogható, már-már hátborzongató emócióra, hogy ismét bármelyik pillanatban, akár életem hala is lehajthatja a botvéget.

Szerencsémre ezek nem olyan illúziók, amik ne válhatnának könnyedén valósággá, csak tenni kell érte.

Tettem is!

A jövő nemzedéke...

Első körben Zsolesz cimborámat látogattam meg egy esti fővárosi pecáján. Nem vittem a vizitre se botot se semmit, csak nézelődni, hangolódni mentem hozzá. Még mindig kissé idegenkedek ettől a budapesti zajos, koszos túlontúl urbánus környezettől, azonban látom, milyen csodás halakkal pózol estéről- estére, ami igencsak motiválóan hat rám. Szóval bemerészkedtem…

Ottlétem néhány órája alatt a rakpart lépcsőjén gubbasztva figyeltem az eseményeket a szűnni nem akaró forgalom keltette hangcunamiban.

Pontosan nem emlékszem a fogott halak számára és méretére, de emlékeim szerint néhány padró és pár hátulgombolós márna tette csak tiszteletét. Mondanom sem kell, ettől azért még nem kezdtem bizseregni…

Jahhhh, meg valami más is történt…

Volt ott egy srác, aki talán életében először pecázott az öreg folyón és ugyan Ő talán fel sem fogta, ami vele történt, de minden bizonnyal élete legnagyobb szilvaorrú keszegét tarthatta kezében.

Olyan hideg közönnyel tette mindezt, hogy az már nekem fájt. Legbelül pedig piszkosul irigy voltam rá… Alsó hangon 50+ volt, szóval igencsak „érett” volt már az a dudaorrú matuzsálem.

Nahh, mondjuk ez már kissé lázba hozott…

A következő bevetésre már én is „talpig fegyverben” érkeztem…

Az este margójára csak annyit, hogy a város még mindig retkes és szagos, az egy négyzetméterre eső, kövek közt randalírozó patkányok száma pedig igencsak magas. Meg még annyi, hogy kb. tucatnyi márnát fogtunk fejenként, ami többségében vagy innen, vagy onnan súrolta az éppen méretet. Szóval nem nagy történet…

Jahhh, meg valami más is történt...

Volt ott egy srác, aki életében már sokadszor pecázott az öreg folyón, és pontosan tudta mi történik vele, amikor minden bizonnyal élete legnagyobb szilvaorrú keszegét tarthatta kezében.

Olyan kitörő örömmel tette ezt, hogy csak na. Legbelül pedig piszkosul büszke volt magára.

Pontosan 51 cm-es volt az éltes Vimba.

Ha valami, akkor ez igencsak lázba hozott…

51 cm-es Vimba...

Újabb kör a városban...

 A recept és a program nagyjából ugyanaz, azt leszámítva, hogy a sok süldő márna mellett megjelent a vésett ajkú sokadalom is, akik gyakorta vehemensen kapkodták el a barbusok elől a nekik szánt csonti csokrot.

Izgalmas pörgős peca volt, de talán megint kissé csalódottan indultam volna haza a horgászat végeztével, ha nem jött volna egy mozdony, aki borította az állványt.

Aki márnára horgászik, és kiakasztott klipszet használ, azzal időnként megesik, hogy borul a pakli.

A semmiből érkezik egy vízig hajlítós kapás, amitől egyszer csak oda lesz az állvány stabilitása és a bot ellentmondást nem tűrően a rohanó víz felé veszi az irányt. Ha valami, akkor ez a látvány igencsak megemeli a pulzust. Ha pedig sikerül nyakon is csípni az elkövetőt, akkor az maga a mennyország.

Én akkor és ott meg is váltottam a jegyemet ezzel a csodás izmos, erős elkövetővel.

Jót küzdöttünk egymással, és a bohókásra sikeredett merítést követően, mellkast kitolva pózoltam néhány kattintásnyit a zsákmánnyal. Kicsit homályos, kicsit vakus lett a fotó, de szerintem jól látszik így is, milyen kivételes hal a mai trófeám. Titkon ilyen halak reményében vettem rá magam a betondzsungelben történő pecára.

Esti torpedó...

Sóderos próba…

 

Imádom a Dunát...

Kicsit elhagytam a várost, de így utólag bár ne tettem volna.

Az első alkalom egy jókora paducozásba fulladt, márnát sajnos egy darabot sem láttam.

A második felvonás alkalmával pedig már paducot sem… J

Szinte érthetetlen számomra, hiszen ilyenkor már úton útfélen márnát kellene fogni, hát most nem így történt. Az okokat azóta is keresem…

Jó, azért itt-ott belefutottam néhány kivételesen szép dunai leányba, akik mindig kedves látogatónak számítanak az etetésemen. Ezek a fogások természetesen megkoronázták a napomat.

Így nem maradt bennem most sem különösebb keserűség.

Nappali etap, ez ám a streetfishing…

 

 A BKK csúcsminőségű horgai, márnázásra hangolva...

Október vége-november eleje jó esetben már nappal is parádés szokott lenni. Így az esti városi pecát egy nappalira cseréltem.

Talán most először tudtam elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy a főváros kellős közepén, a forgatag epicentrumában ücsörgök a hajlongó spicceimet bámulva. Kicsit döcögősen indult a dolog most is, de aztán közel egy óra intenzív etetést követően, az éppen frissített két fehér-egy piros kombót elhúzta egy fürge márna. Aztán újabb és újabb társa követte… A kapások számával szerencsére a méret is arányosan növekedett.

A végén jött az a bizonyos pont az i-re. Bizton állíthatom, hogy ezt a halat álmodtam meg magamnak az urbán peca ötletének megfogalmazódásának óráján. Attraktív botcibálást követően, egy rendkívül intenzív fárasztás végeztével, csodás vasalófejű bp-i harcos törte át a felszínt, majd csúszott a háló marasztaló ölelésébe.

Városi "malac"...

A szálloda és étterem hajók maradékán nevelkedett „malacka” ott pihent a merítőben és bizony én is pihegtem a kövezésen a harcunkat követően. Azt hiszem ez az a városi peca élmény, amiről Zsolt már annyit mesélt, egy pillanat alatt átéreztem, és talán a szívembe is zártam ezt a jelenséget.

Akik követik az írásaimat láthatják, hogy ezen az őszön egy kicsit tényleg minden úgy volt, mint rég.

Márnáztam és igazán élveztem minden percét, még akkor is, ha egy kicsit nyögvenyelősre sikeredtek bizonyos periódusok… Mondanom sem kell, jövőre nagy dilemmám lesz a hideg évszak közeledtével, hiszen döntenem kell, hogy márnák vagy pergetés legyen, de talán egy win-win helyzetben kiegyezhetünk.