2018. október 28., vasárnap

Csukamentés Halbogárral a Dunakanyarban...


Csukamentés Halbogárral a Dunakanyarban


A legutóbbi közös, úgymond ismerkedő Ipoly peca óta eltelt néhány hét. Azóta megállíthatatlanul, szinte rohamléptekben fordultunk bele az ősz halbő forgatagába. Közben néhány alkalommal összefutottunk egy-egy esti, vagy kora hajnali süllőzés okán a Duna kövezésein. Most viszont úgy döntöttünk, eljött az ideje megint egész napos túrát elkövetni. Ezúttal én mentem vendégségbe Halbogár cimborámhoz.  


Erre az esztendőre jellemzően pergető horgászatok kerültek előtérbe, most sincsen ez másként.
Folyami csukák reményében kerestük fel a Dunakanyar eldugott kis öbleit. Tomi jó tárlatvezetőnek bizonyult, már az odaúton a kocsiban több helyet, alternatívát, A, B, C tervet vázolt elém. Magabiztosnak tűnt, így hát szinte biztosnak gondoltam, hogy valahol, valamiképpen összehalazzuk a kezünket a nap folyamán. 


A kora reggeli időjárás teljesen az aktuális évszaknak megfelelően indult. Tahiban kezdtünk, ahol egy csodálatos sóderos partszakasz sejlik fel a tejköd takarása mögül. Azonban csalóka képet fest elénk az októberi hűvös reggel, ugyanis délutánra szikrázó napsütést, és árnyékban mért 25 fokos, kora nyári meleget ígértek a jósok. Kicsit nehezen hihető még ebben a pillanatban, hogy ennek valamelyest is van valóságalapja, hiszen a kocsiból kilépve hűvös, metsző szél csípi az orcánkat. Bizony elkelt a réteges öltözködés…



Nem vesztegetjük sokat az időt, ugyanis addig lenne jó megbúvó csukára lelni, amíg optimálisak a körülmények, mert amint a Nap sugarai oszlatni kezdik a ködöt, úgy esélyeink arányosan kezdenek konvergálni a 0-hoz.
A sekély partszélbe húzódó kishalrajok hamar megmutatják magukat, és ha ők jelen vannak, akkor a ragadozók sem lehetnek messze gondoltuk… Megerősítésképpen balinok hangos fröccsenései jelzik, jó nyomon járunk. Reményeink szerint lapulnia kell legalább egy folyami tigrisnek is a kishalfelhő alatt. Gumikkal pöcögtetjük az apró kavicsos állóvíz legalját. Később előkerülnek a „gyengék fegyverének” titulált nagyobb méretű körforgók is, de érdeklődő ezekre sem jelentkezik. Néhány dobás erejéig balinos csalik vágják a vizet, de az eddig hangosan csapkodó Őnök most mélyen hallgatnak. Újabb két nagy földnyelv által körülölelt csendes, nyugodt szakaszra vetünk szemet. Rendületlenül fésüljük át a több szobányi területet, kitartásunk töretlen.
Minden dobásban ott a hal lehetősége, de sajnos ezúttal itt is kudarcot vallunk.
Tomi úgy dönt, a másik irányban található, nagyobb kőgátnál lehet esélyünk. Illetve az amögött húzódó öböl csendes vize szolgálhat némi reménnyel a fogásra.
Mire felballagunk már szinte feloszlik a tejköd, egyre kontrasztosabban rajzolódnak ki a környező hegyek őszi színekben pompázó sziluettjei. Meseszép a táj. 


Térdig érő vízben habzsoló, váltózó méretű balinok egyedei rohamozzák a csoportosult kishal tömegeket. Felforr a vérünk, újból fenekeszeg fogására alkalmas woblerek kerülnek elő a táska mélyéről. Alig néhány dobás kell csupán, mikor vendéglátóm brutál ütést kap. Tetszetős fogatlan ezüstös ragadozó rázza a fejét, miközben ellentmondást nem tűrően ragadja tarkón Tomi a megérdemelt zsákmányt. Fél szemmel őt figyelem, de azért lendítek én is… Méretben sajnos bőven elmaradok az övétől, de én is akasztok egy fajtársat.



Az első dupla fogás a mai napon. Öröm, boldogság! :-) Aztán rajtamaradunk a pályán, rengeteg ütést kapunk, és igen változó méretben sikerül partig terelni a balincsorda tagjait. Az elosztás nem túl egyenrangú, Halbogár méretben és darabszámban is bőven fölém kerekedik. Ügyes kezű pecás, jól olvassa a ragadozók mozgását, és az általa favorizált csali is átlagon felül teljesít…


A műcsalik terelése közben több apró csipkelődést is kapunk, ami nem balint sejtet, ezért apróbb csalival próbálkozok tovább, és a tekerési sebességet is jócskán visszalassítom. Hamar fény derül a csipkelődők kilétére. A foltokban magasra növő hínárcsomók között éhes, csíkos kis banditák lesik áldozatukat. Óvatlanságukat kihasználva meg is vámoljuk őket némiképp. 




Majd társam is, és én is még egy-egy kisebb balint ütünk zárszóként.
Továbbállunk… újabb helyek után kutatva.
Mélyebb szakaszra látogatunk, ahol nagyobb jigeket ejtegetünk, de a meder alját így is nehezen érjük el. 
Akármennyire fasza haltartó helynek tűnik, komoly érdeklődő innen sem jelentkezik. Persze Tomi egy randalírozó Balin habzsolását megelégelve rápróbál, és be is csapja az újabb dunai ragadozót. Pár képet itt is kattintunk, majd útjára engedjük őt is. Kordul a gyomrunk, ezért a kocsi felé bandukolunk a visszahúzódó Duna saras, ragadós, dagonyás partján. 




Csukás napot terveztünk, de egyelőre nem állunk nyerésre, sajnos a krokiknak nem szólt senki a jövetelünkről…
Falatozás közben úgy döntünk, egy másik csukás rész reményében útnak indulunk, de közben még egy balinos résznél megállunk, ahol az egónkat még kicsit megcibálják a ballerek, mert csúnyán a képünkbe röhögnek.
Következő állomásunk színhelyén - sajnos az extrém alacsony vízállás miatt - szinte porrá száradt mellékágakat találunk. Na, itt sem lesz meg, amiért jöttünk.  Kiballagunk az ártéri erdőn keresztül az élő folyóhoz, közben a távolban víztükrön megcsillanó fény tereli a tekintetem. Egy jókora kubik látképe tűnik fel. Messze is van, és innen nézve is rendkívül sekélynek tűnik, ezért hát különösebben nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget. Tovább-ballagunk, és ismét kőgátak mögötti állóvízben keresgéljük a csukát. Mondanom sem kell, totál zéró itt is.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve elindulok egymagam a korábban felfedezett maradványvíz felé. Sétálgatok a szélén, és valamiféle élet jeleit kutatom a kissé posványos, algás vízben. Sehol semmi!
Meg sem rezzen a víztükör. 


Végül úgy döntök, megpróbálok egy aprócska forgót elvezetni a mocsaras vízben. Ahogy felszínt ér az apró aranyszínű pörgettyű, azonnal 3 irányból rombolnak rá. Nem is tudom én lepődtem–e meg jobban, vagy az apró kis ceruzacsuka, aki elsőnek ragadt meg a vason. Gyorsan szabadítom, majd úgy döntök, visszamegyek Tomihoz, és az élőbe engedem vissza a kis fogast.  Hamar visszatérek, de immáron nem egyedül. 


Mindketten sorra szedegetjük a kis krokikat, majd futunk velük az öreg Duna irányába, hogy mentsük, amit csak lehet. Mondanom sem kell, 1-1 fogott hallal több száz méter sprintet vágtunk ki, ami a közben gatyarohasztó meleggé vált időben hamar izzadságcseppeket csalt a homlokunkra. 






Csoda, hogy ebben a kis vízben, amiben látszólag a legkevesebb táplálék nélkül tengették az életüket, mégis életben maradtak. Azt reméltük, méretesebb darabot is rejt ez a mini élővilág, de éppen hogy méretes darabnál nagyobbat nem tartogatott számunkra. Rengeteg ifjoncot sikerült áthelyeznünk, egy élhetőbb környezetbe, ami jó érzéssel töltött el mindkettőnket. Régóta horgászom, de ilyenben még nem volt részem soha. Érdeklődésünk ismét a szentendrei ágra fókuszált, ideje lenne normál körülmények között megfogott csukát is abszolválni. 





Egy vízbe dőlt hatalmas, kiszáradt fa ágai között keresgélt Tomi, én pedig a másik irányba folytattam a kutatást.
Alig telt el pár perc, mikor éles, sikerszagú kurjantásra lettem figyelmes.  Nem voltam rest, azonnal kerestem a hang forrását, és rohantam annak irányába. Pont mikor odaértem, az addig széles vigyor fancsali arccá kezdett formálódni… Egy rosszul akadt, legalább 50 cm csuka oldott kereket, a gumiba rejtett horogról. Nem láttam még a cimbit sokat keseregni, de most rendesen elvolt kenődve, csak azt hajtogatta, hogy tett annyi jót a növendék csukákért, hogy igazán megérdemelte volna, ha legalább egy fotó erejéig kézbe vehette volna ellenfelét.
Persze igaza van, de az élet sajnos nem ilyen… 



Eljárt felettünk az idő, az októberi nap már hamar a horizont alá kúszik, így hát mi is szedtük a sátorfánkat, és búcsút intettünk a Duna vadregényes kanyarulatának.
Utólag visszagondolva, nagyon nem volt még igazi csukafogós az idő, persze lehetett volna szerencsénk, és foghattunk is volna rendesebb körülmények között is csukát, de majd legközelebb, talán nem is olyan sokára revansot veszünk a galádokon.


2018. szeptember 22., szombat

InstaSpanok az Ipolyon...




Az évek folyamán legtöbbünknek kialakul egy kis horgász baráti köre. Időnként gyarapszik, máskor fogyatkozik, de van egy kisebb mag, ami gyakorlatilag mindig állandónak mondható.
Bevallom őszintén, az utóbbi években nem szántam rá magam, hogy olyan emberrel menjek horgászni bárhová is, akivel azelőtt még nem voltam. Talán a korábban megtapasztalt, számos negatív élményeknek köszönhetően bárki jelentkezett amolyan ismerkedős pecára, csuklóból elutasítottam.
Alapból szeretem a magam útját járni, de ha társaságra vágyom, akkor a régi horgászcimborák közül mindig kapható valaki egy kis halfogós mókára.
Aztán persze, időnként a kivétel erősíti a szabályt…
Instagrammon előszeretettel követik be egymást a hasonló érdeklődésű, beállítottságú, szenvedélyű egyének. Valahogy így sodort össze minket az élet Tomival. Szép halak, jó képek, és közös szerelem, a Duna szolgált alapul ennek az ismeretségnek.
Nem kellett hozzá sok idő, hogy balinos pecákról, Dunáról, Tisza-tóról kezdjünk eszmét, infót cserélni.
Többször elhangzott, hogy jó lenne egy közös peca itt, ott valamikor. Persze ezek többnyire csak üres szavaknak tekinthetőek általában.
Jelen helyzetünkben azonban tettek is követték az elméleti síkon megfogant közös horgászatok gondolatát. Egyik nap Tomi azzal a kérdéssel állt elő, hogy mivel még nem járt az Ipolyon (pedig régi nagy álma volt), mit szólnék egy közös pergetéshez. Sokat nem filóztam a dolgon, igent mondtam, és rövid egyeztetést és szervezést követően már egy kocsiban ülve robogtunk Ipolytölgyes irányába.
Szerencsére a sok ősrégi horgásztörténet nem hagyott egyetlen másodpercnyi kínos csöndet sem az odaúton.
Valamiért nem szeretek „házigazda” lenni. Jelen esetben ez különösen igaz, hiszen csupán két alkalommal
volt szerencsém horgászni az Ipoly vadregényes kanyarulataiban. Szóval nem mondható a dolog klasszikus „gájdolásnak”, hiszen még csak azt sem mondhatom, hogy ismerősen mozgok ezen a terepen.
A két próbálkozásom viszont pont kettővel több, mint ahányszor Tomi járt ott.


Nem látok bele mások fejébe, de úgy éreztem, neki nem feltétlenül csak a domik megfogásán pörgött az agya…
Ennek okán igyekeztem úgy összeállítani a napi programmenetet, hogy némiképp kedvezzek eme vágyának is.
Tölgyesen kezdtünk, ahol a hajnali pára, az egyre csak száradó kórók és a harmatcseppek súlya alatt is pompásan feszülő nyolclábú rovarcsapdák is mind-mind a közelgő ősz eljövetelét hirdették. 


Mivel egész héten viszonylag hűvös volt az idő és esett nem kevés mennyiségű csapadék is, melles nélkül nemigen kívánkoztunk bele az erősen visszahűlt folyócska rideg ölelésébe.
Hamar magunkra öltöttük a neoprén „kertésznadrágokat”, majd megkezdtük a vízre szállást.
Már a partról is látszott, de a nedves közegbe gázolva még inkább nyilvánvalóvá vált számunkra, hogy bizony valóssággá vált a legrosszabb rémálmunk. A víz áttetszősége konvergált a nullához.
Sokat utaztunk azért, hogy itt legyünk és szerencsét próbáljunk, ezért muszáj volt adni a napnak egy esélyt.


Kérdések nélkül elrendeződtünk az Ipoly jobb és bal szélén, majd kezdetét vette a vallatás.
Az első negyedóra nem is volt teljesen reménytelen. Hiába volt szottyos a víz, nekem is, neki is volt ütése a vezetett csalikra. Fogott halig azonban nem jutottunk.
Szeretem ezt a vadregényes vidéket, gyakran látni átkelő őzcsapatokat, több alkalommal sikerült már szemtanújának lennem jégmadár sikeres halászatának, és a szegélyező erdősávban is talál magának a természetet kicsit is kedvelő egyén látnivalót. Szóval, ez egy csodavilág… ha nem is sikerül összehalaznunk a kezünket, élményben még akkor is lehet részünk bőven. Na, de kár lenne ilyen korán temetni a napot.
Rendületlenül szórjuk a part menti, vélt domolykó lakrészeket... Bedőlt fák, elvágó víz mögötti kőszórás, buja szálas növényzet, víz fölé magasodó bokrok, s fák árnyékai, mind-mind jók lehetnek.
DE NEM MA…
Minden jó helyre érkező dobásban ott rejlik a fogás lehetősége, de majd minden alkalommal akció nélkül tereljük vissza a csalikat bothegyig.
Aztán végre megtörik a jég…
Tomi, nem is takarásból, hanem valahonnan a rohanó víz közepéből varázsol ki egy aprócska domit… 




Örömünk százszorta nagyobb, mint a hal testi adottságai. De legalább végre hal.
Vérszemet kapva, hamar magához terel egy újabb ragadozót, ami méreteiben közel azonos, ám fajtáját tekintve merőben más volt. Aprócska balin volt a zsákmány.
Illett volna nekem is végre villantani valamit…
Beesőre érkezett meg az első halacskám, aki sajnos folytatta a korábbi trendet, miszerint mi itt ma nem nagyon fogunk arasznál nagyobb uszonyost.


Nem csüggedtünk, mentünk tovább előre, kerestük a bestiákat.
Egy felgyorsult, mélyebb részhez érve, míg én kisebb technikai kényszerpihenőre szorultam, addig társam mélyen járatta a csaliját a már-már tomboló hullámok rejtett felszíne alatt. Nem eredménytelenül…
Apró rávágást követően, számunkra kedves meglepetésként ipolyi márna törte át a felszínt.
Aprócska mérete ellenére gyönyörű színezetű, pompás, egészséges példány volt. Szabályosan szájába volt akadva a csali…


Ezután némiképp eltávolodtunk egymástól, Tomi maradt ezen a részen, egy nádszigetben mozgó nagyobb testű hal árnyékát követte kitartóan. Én pedig, egy kicsit feljebb, klasszikus, domolykós részt megpillantva mentem a magam útján. Annyira, de annyira olyan volt az a szakasz, hogy csoda lett volna, ha itt sem lelek rájuk.
Volt egy rész, ami különösen tetszett, sokszor egymás után ejtettem vissza oda csalit. Nem tágítottam e helytől! Éreztem, hogy van ott valaki, aki egyszer csak kimozdul végre. Kitartásomat siker koronázta.
Nem rekordlistás volt az elkövető, de azért végre kellő határozottsággal és vehemenciával durrantotta le a crankot a felszínről.


Ez az a hely, ahol észrevétlenül repül az idő. Szinte észre sem vettük, hogy órák óta keresgélünk.
Viszont a gyomrunk nem felejt, és egyre hangosabban próbál kiparancsolni minket a vízből.
Eleget is teszünk erőszakos akaratának. Partra mászunk.
Míg a kocsihoz ballagunk, elemezgetjük a napot és vázoljuk a lehetőségeinket.
Az egyik siralmas, a másik ad még némi reményt…
Úgy döntünk, ebéd után még megnézzük a másik oldalt, aztán ha nagyon nincs eredménye, akkor visszamegyünk Szob magasságába, ránézünk az ottani szakaszra… amennyiben ott is kudarcot vallunk, szedjük a sátorfánkat, és hazafelé még rápróbálunk a jó öreg Dunára. Nagy egyetértésben szavazzuk meg, teljes létszámban a nap hátralevő stratégiáját.
A felderítés alá vett kisebb szakasz sem volt igazán horgászt marasztaló, 1-1 domolykónak lettünk ideiglenes elrablói, valamint cimborám megfogta a korábbi marci ikertesóját. Igaz, ezt most kabátba sikerült abszolválni.


Elég volt, jöhet a B terv.
Tominak kedveskedve is terveztem beiktatni ezt a részt. Korábban már ütöttem egy-két jobb balint az alig 30 cm-es vízből. Örülnék, ha lenne ilyenben része neki is. Elnavigálom a híd irányába, én pedig a másik oldal felé veszem az irányt. Kicsit fáradtan és egykedvűen érkezek meg egy szakaszra, amit már előző alkalommal is próbáltam, de halat nem adott. Értetlenül álltam előtte, hogy miért nem, hiszen olyan tartás helyezkedik el előttem, mint amilyen a „NAGYKÖNYVBEN” meg van írva, ha ahhoz a részhez lapozunk, ahol azt taglalják „Hol is keressük a domolykót?„.
Kissé elcsigázottan lendítettem a mai több ezredik dobást. Jó helyre érkezik a műcsali. Kettőt mozdítok bele, és határozott ütés kapok válaszul. Sajna nem akad…
Újabb pöccintés, és már csobbanást követően ragadja is magához a szúrós fahalat.
A finom kis cuccal nagyon nagy élmény ez a rövidke, de annál intenzívebb fárasztás, ami a látványos kapások után következik. Végre egy egész pofás darabot vehetek a kezembe, hát persze, hogy fotózom is.


Útjára engedem őkelmét, és tovább kísérletezek…
Ami ezután jön, az maga a földi paradicsom. Minden dobás akcióba megy át, és szerencsére elég darabos jószágok az elkövetők. Nem vagyok rest, azonnal telefonálok Tominak, és lihegve, talán kicsit túlpörögve is közlöm vele, hogy akárhol van, akármit csinál, azonnal dobjon el mindent, és rohanjon hozzám. 




A favorit csali másolatát már ki is bányásztam neki, mire ideloholt.
Érkezést követően buzdítom, hogy akassza a zerót, és azonnal dobjon…
Közben, az elmúlt 15 perc eseményeit hadarom neki…
Első dobásra megüti neki látványos módon, de nem ragad meg a szájában… másodszorra viszont sikerül rendesen pofán csapnia neki. Sajnos nem az a méret, amik eddig kápráztattak, de azért tetszetős darab. 


Ami viszont ennél is elszomorítóbb az az, hogy…
A darab utolsó felvonása volt ez kb, a varázslat véget ért… pedig egy ilyen nehéz nap után, kitartásunk jutalmaként, igazán eltarthatott volna még egy darabig a parádé.
Hagytuk pihenni a helyet, és tovább keresgéltünk… Később még visszatértünk, de már teljesen üres volt a „lakótelep”.
Némiképp azért javította a szánk ízét ez a délutáni kis adrenalin löket… Viszont, akarva akaratlanul, ki kell mondanunk, ennél fényévekkel jobb peca képe forgott a képzeletünkben az indulást megelőző estén.
Annyit sikerült már megtudnom az „Insta barátomról”, hogy kevés dolog szegi kedvét, és a revans lehetőségével élni akar, és élni is fog. Szóval, egy másik napon, szinte garantáltan visszatérünk együtt, és remélhetőleg aratunk majd.