Évzáró a Dunán...

Ha évzáró peca, akkor szinte mindig valamilyen formában a Duna kerül előtérbe. Idén Fáni Zsolti barátommal egy sütögetős, menyusozós éjszakai pecára vállalkoztunk. Zsolesz meglehetősen sok energiát fektet bele, hogy a halszegény téli horgászatait bearanyozza egy-egy csodás mintázatú menyus megfogása. Én viszont, annak ellenére, hogy régi nagy vágyam egy „kutyafejű” elejtése, mégis relatíve keveset próbálkozom a becserkészésükkel, hiába az évtizedes dunai múlt. Nem mondom, hogy időnként nem kísérleteztem, de valahogy sohasem ment a fogás, akár egyedül mentem, akár kisebb-nagyobb társasággal. Bevallottan, igencsak nehézkesen veszem rá magam a téli mínuszos éjszakákon az elindulásra. Legtöbbször zimankós, messze is van, és hát valljuk meg, nem az a kimondott pörgős peca. Jó. Lehet, hogy lusta vagyok, na! Most viszont ismét rávettem magam a kaland kedvéért. Este 6-kor már a ködös, kihalt ártéri erdő útjain zötykölődtem a megbeszélt helyünk felé. Felszerelést különösebben nem igénylő műfaj ez, így a boton és a tripodon kívül csupán néhány, főként a kényelmünket szolgáló eszközre lehet szükségünk, ezért gyakorlatilag egy körben le lehet cuccolni a kövezésre. Zsolt a bevált horogálló csali híján valami egészen új dologgal rukkolt elő. Főként fagyasztott szardínia volt a menü egyszakállú barátaink számára.

Voltak kétségeink, hogy mennyire lesz tartós és ellenálló a dobások során, de kopoltyún keresztül tűzve meglehetősen stabilnak tűnt. Hogy mennyire fogós??? Arra a következő 15 percben csattanós választ is kaptunk… Két éles, határozott ütés jelezte: kívánatosnak bizonyult a tengeri apróhal. Néhány húzást még kivártam, majd egy jó biccentést követően ráhúztam a botra. Abban a pillanatban mondtam is a cimborámnak, hogy ha menyus kígyózik a végén, akkor ez igencsak combos darab. Igazam lett… Pár pillanaton belül már a merítőben tekergett ez a 45 cm-es, ikrától duzzadó szépség.

Szerencsés fickó vagyok, hiszen nem egy csenevész példánnyal estem át a tűzkeresztségen, hanem mindjárt egy ilyen koros, erőtől duzzadó big mamával. Csináltam pár képet róla majd szépen elúszott a húzós, kakaós víz adta homályba. Elégedetten és örömittasan csaptunk bele egymás tenyerébe. Ettől kezdve kényelmesen hátradőlve terülhettem el a karos fotelben, hiszen én mára már megvoltam. A következő órák különösebb esemény nélkül teltek el. Bár inkább csak a botok nem voltak aktívak, hiszen nekünk volt témánk bőven. Leginkább a menyhalakról beszélgettünk, hogy mi miért van és vajon miért nincs. Majd az is szóba került, hogy milyen lenne, ha esetleg egyszer az életben egy különleges fekete példánnyal hozna össze a sors minket. Ugyebár köztudott, hogy a menyusok 1000 féle mintával, és szín-variációban foghatók, mégis a sötét szín talán a legritkább a kifogott halak között. Legalábbis mi még nem igazán láttunk belőlük a hazai vizeken… Ahogy telt-múlt az idő, a sejtelmes köd kezdett teljesen rátelepedni az éjszakai tájra. A túlpart fényei egyre csak halványultak, és a látótávolság is a közvetlen környezetünkre korlátozódott. Mint említettem, terveztünk némi lakomát is, megünnepelve ezzel a 2022-es horgász-év lezárását. Mustáros pácban pihenő szüzek várták, hogy serpenyőbe kerülve csodás étek váljon belőlük. Már épp készülődtünk a rögtönzött mini konyhánk felállítására, mikor Zsolesz jobbos botján két gyors ütésváltás arról informált minket, hogy van érdeklődő a maradék afrikai haresz kockára. Közelebb lépett a bothoz, amire újabb határozott húzások érkeztek. Jó ütemű bevágás következett, majd a spicc görbülete jelezte is felénk, hogy nem éppen arasznyi hal éhezett meg a gondosan metszett halcafatra. Nagy fárasztásra azért senki se gondoljon, hiszen ezek az egyszakállú kis ördögök nem erőművészek. A part közelébe érve a fejlámpa fényében egy szürkés, feketés kígyózó test sziluettje sejlett át a sáros löttyre hasonlító felszín alól. Első blikkre lazán rá is mondtam, hogy kis pundra tekereg a horgon… De nem! Basszus, ez bizony egy hatalmas és rendkívül érdekes „festésű” téliharcsa volt! Pontosan olyan, amiről korábban az este folyamán álmodoztunk… A következő néhány percben nem kevés szitokszóval törtük meg az éjszaka csendjét örömünkben. Rengeteg képet és videót készítettünk erről a kivételes példányról, majd útjára bocsájtottuk őkelmét. Szerencsére a horog rendhagyó módon a szája szegletébe akadt, így végül gond nélkül inthettünk neki búcsút.

Kevés olyan embert ismerek, aki ennyi időt és energiát áldozna a vén Duna uszonyosainak kiismerésére és becsapására, szóval ha valaki, akkor Zsolt maximálisan megérdemelt egy ilyen halat, ami így teljes joggal koronázta meg a mögötte álló, kissé nehézkesnek mondható évet. Az este hátralévő részében már csupán a kucu húsával kerültünk közelebbi kapcsolatba. Akinek volt szerencséje érezni azon az éjszakán a piruló pecsenye fenséges illatát a parton, az bizony jobban irigyelhette a falatot tőlünk, mint a horogra csalt menyusainkat. Hozzáteszem, teljes joggal! Azt hiszem, méltóképpen zártuk le az esztendőt… Jövőre ismét irány a part!

Tiszaug márványos ragadozói…

 

Szinte napra pontosan egy éve jártam utoljára Ugon, egy rövidke pontyos horgásztúra alkalmával.

Akkor, a frissítő tavaszi éjszaka során, vacogva és talán kissé elcsigázva bámultam a kukoricával csalizott totál mozdulatlan botjaimat. Eközben a holtág sötét, zavaros vize nagyon is élt…

Nem pontyugrások loccsanó hangja törte meg a néma felszínt, hanem sejtelmes, mély buffantások robaja. Változó méretű szürkék voltak a hangoskodók újra és újra. Természetesen még csak véletlenül sem volt nálam a megfogásukra alkalmas eszköz, amivel becserkészhettem volna őket,  

így maradt a fülelés és egyfajta misztikus borzongás minden egyes felszíni rablást követően.

Közben eltelt egy teljes esztendő és én már tudatosan készültem erre az időszakra.

Figyeltem az időjárás alakulását, a víz hőfokát, érkeznek-e hírek esetleg fogásokról, vagy arról, hogy netán ívnak-e már a pontyok, keszegfélék. Végül úgy alakult, hogy egy néhány napos intenzív felmelegedést követő, agresszívan betörő hidegfronttal terhelt éjszakán sikerült időt szánni a hareszok becserkészésére.

Az 53 hektáros víz sosem könnyű ellenfél, legyen szó békés- vagy akár ragadozóhalak megfogásáról, de aki egyszer megtalálja a kulcsot ehhez a szeszélyes vízhez, az nagyszerű élményekkel gazdagodhat idelátogatásai során.

Mocsári pajtás...

Az időjárási körülményekről már beszéltem, az szinte tökéletesnek mondható - már ha harcsázni készül az ember - sátrazni azért kissé hűvös volt még. A helyszín, ahol a pecázást terveztem így tavasszal nem is lehetne ideálisabb. Ugyanis a patkó alakú, levágott kanyarulat végei rendkívül laposak és körbe sűrű nádasokkal szegélyezettek. Rajzolni sem lehetne szebbet-jobbat, ha ívásra alkalmas, gyorsan melegedő részt keresne az ember. Az érkezésemig azonban csak reménykedni tudtam abban, hogy valóban olyan ideálisak már a körülmények, mint azt megálmodtam.

A válasz hamar jött…

Keszegek és kárászok ugráltak, fürdőztek a napfényben, szinte percenként, az egész célterületen.

A sejtésem, miszerint jókor leszek jó helyen, ezzel szinte azonnal igazolást nyert.

Nem is tétlenkedtem sokat, rögvest csónakba pattantam és keresgélni kezdtem a legmegfelelőbb helyet a szakítós, spannolós módszerhez lerakott karóimnak.

Igyekeztem a bajszos ragadozók fejével gondolkozni, és az esti portya várható közlekedési útvonalának epicentrumát meglelni. A vízzel elöntött, friss hajtású nád között sexelni készülő potykák menekültek a szélrózsa minden irányába, amint az alu garda orra a sárga, elszáradt torzsák közé fúródott. Jó helyen keresgéltem…

A ponty és a kárász legtöbbször közös területen és egy időben ívik, az aktív mozgolódást látván határozottan tovább javultak az esélyeim.

Tökéletes helyen vagyok, így a bambuszokat beszúrtam enyhén dőlt szögben és felkötöttem rájuk a szakító zsinórt egy karabinerrel, hogy este már csak bele kelljen kapcsolni a végszereléket.

Irány a part és kezdődhet a táborépítés, valamint a csalihal fogás az esti etapra.

Tenyeres kárászok, az estére...

A tábor...

Mire mindent elrendeztem odakint, és megfelelő mennyiségű kárászt is bezsákoltam, addigra csendben esteledni kezdett és az eddig kavargó, csípős szél is végre visszavonulót fújt. A fák mögött alászállni készülő izzó napkorong aranyszínűre kezdte festeni a kishalaktól gyűrűző felszínt.

Éreztem, hogy közeleg az én időm…

Rögvest vízre szálltam, és a gondosan megszúrt és rögzített fürge tenyereseket - szinte osonva - a korábban már kijelölt, végszerelékeknek szánt helyre jutattam.

A szárazra visszaérve még némi finomhangolás következett, ezzel tökéletesre lőttem a cuccokat.

A karfás fotelban elégedetten hátradőlve vizslattam, milyen remekül kelletik magukat a csalétkek, és közben azt a víziót láttam magam előtt, hogy ha éhes ragadozó jár a környéken, szinte fix, hogy valamelyiket lekéri a karóról…

Fantáziaországból egy zúgó morajló hang rángatott vissza a cudar valóságba…

A holtág legvégén lévő befolyó rejtett zugából egy csónak orra bukkant fel, amit robbanó motor hajt, ebből már tudtam, hogy a halőrúrhoz van szerencsém. Illetve inkább szerencsétlenségem, merthogy pontosan a kifeszített zsinórjaim felé haladt. Kiabáltam, integettem neki, de a hangos zúgás miatt semmit sem érzékelt a jelenlétemből…

Az első meglassulása már csak akkor volt, amikor a fonott madzag már a propellerre tekeredett és fékezni kezdte a ladikot…

A „csősz” a vízen, én pedig a parton szitkozódtam…

Ő a motorjáért, én pedig a felszerelésemért aggódtam makacsul, meg persze a szépen megálmodott harcsás élményemért.

Körülbelül 10 perc „kézműves szakkört” követően mindkét oldal eszközei mechanikai sérülés nélkül szabadultak és úszták meg a nem várt találkozásból adódó incidenst.

Persze ettől még mindkettőnk hangulata igencsak paprikás volt, de csakis egymás kölcsönös tiszteletének megtartása mellett.

Néhány perc beszélgetéssel egybekötött rutinellenőrzés mellett hamar rendeztük a dolgainkat, aztán ki-ki ment a maga útjára.

Kissé csalódottan huppantam vissza ülő alkalmatosságomba, mert a fényváltás időszakára megálmodott első kapás illúziója kártyavárként látszott összedőlni.

Aztán csakhamar felszívtam magam, és sebtiben újraépítettem mindet.

Talán fél óra telhetett el az ominózus eset óta, de már ismét a „kárászok haláltánca” rázta a vaskos botok morózus spicceit.

Mire végeztem mindennel, már erősen indokoltnak tűnt a lámpagyújtás is.

Ha azt mondom, hogy behúzást követően alig 10 perc telt el, akkor talán keveset mondok, de ha 20-at, akkor meg már bőven túlzok az idővel, a lényeg viszont az, hogy a vadul táncoló kishal folyamatos rázása egyszer csak 3-4 erőteljes bólintós húzásban teljesedett ki.

Szinte fel sem fogtam a dolgot, de szerencsémre mégis reflexszerűen nyúltam a nyéltag felé. Két erőteljes ráhúzással jeleztem a bajszosnak, hogy mi lesz a kötelező haladási irány.

Természetesen nemtetszését azonnal közvetítette felém, szinte felrobbant a felszín a nád tövében.

Mondhatni, nagyobb ellenállás nélkül sikerült a pislákoló lámpás által megvilágított részen megmeríteni a mohó kis márványost.

A mohóságot értsétek szó szerint…

A torkos kis szürke igazi haspók volt…

A gyülekező apróhal sokaságából degeszre tömte már magát, ennek ellenére még az én csalimat is megkívánta.

Azt hiszem, ez a jelenség teljes joggal adhat bizakodásra okot számomra a pozitív folytatást illetőleg.

Újabb tűzést követően a még csillagfényben szikrázó éjszaka leple alatt ismét visszarögzítettem a szerelékemet a torzsák közt meredező cövekre.

Mondanám, hogy partot érve hosszú órák reményteli várakozása következett, de szerencsére nem…

Még szinte meg sem pihent a lámpázást követően a helyszín, máris újabb elkövető cibálta a cájgot.

Most sem voltam rest bevágni, és szerencsére ezúttal is ült a tökéletes, sallangmentes szerelék a bajszi „bőrnyúzó” szája szélében.

Rövid pórázon folyt tovább a küzdelem a partmenti részeken. Bojtos farkával veszettül csapdosni kezdte a felszínt a ragadozóból lett préda, de végül megadóan siklott karnyújtásnyi távolságra. A bendője ennek is, mint az előzőnek, szinte pattanásig feszült a behabzsolt tápláléktól.

Néhány másodpercig csodáltam még a mintázatát, majd hagytam elkígyózni a zavaros víz adta rejtekébe.

BKK HOOK RED OCTOPUS...

A következőkben a procedúra ugyanaz volt…

Feltűz, bevisz, spannol, kicsit vár, majd kapás… Ahogy abban a bizonyos „nagykönyvben” meg van írva.

Írtam az elején, hogy milyen harcsás álmok kergetőztek a fejemben a szürkület óráin, de bevallom ilyen estében még csak véletlenül sem reménykedtem. És még 10 óra sem volt…

Ő sem az-az óriás, amiért éjszakánként kiülünk a még kissé dermesztő áprilisi éjszakákon megfagyni, de súlyra ez már bőven közelebb volt a 6kg-hoz, mint az 5-höz.

Beles...

A következő kapásig (merthogy volt az is) közel egy órát kellett várakoznom, így volt időm kicsit elmerülni az éjszaka hangjaiban.

Szinte biztos, hogy az áprilisi-májusi éjjelek a leg- élettel telibbek, hangosabbak…

Éledezni látszik a természet, a madarak százainak csilingelő énekét és az unkák ezreinek szerelemtől bódult szüntelen kuruttyoló hangját mindössze néhány, víz fölé nyúló, odvas fán megpihenő bagoly jóllakott, elégedett huhogása, vagy megriasztott szürke gém érdes, recsegős kiáltása törte meg csupán. Kész hangcunami. Mondanom sem kell, varázslatos élmény volt ismét számomra…

Azonban ezen az éjszakán a nékem sokkal kedvesebb hang is megszólalt ismételten. A botra szerelt csörgő harsány muzsikája jelezte, hogy egy újabb márványostestű haresz jelentkezett be.

Mielőtt a botra nyúltam volna már hallottam, ahogyan a buzogánysás tövében elégedetlenül forog a sekély vízben az elkövető.

A csapkodás intenzitásából és ellenkezéséből úgy ítéltem meg, hogy talán az ő tömege már két számjegyű lehet.

Sajnos tévedetem, mert az agresszív viselkedése ellenére is csupán 6 kg-ig lengett ki a mérleg nyelve…

BKK RAPTOR-X...

Ne vegyétek ezt panasznak, ez az este így volt számomra a lehető legtökéletesebb, a nagyokért pedig majd eljövök máskor…

Egy akciót ugyan még tartogatott a sötétség, de pechemre azt sikerült elbénázni.

Az éjszaka második felére az ígért front hozadékaként esővel terhelt felhők kezdték eltakarni a millió ragyogó égitest csodás fényjátékát. Abban reménykedtem ez a fajta ború meghozza a nagyobbak étvágyát is, és kimozdítja őket zegzugos búvóhelyükről, de nem így lett.

Sőt, az eddigi méret is teljes passzivitást mutatott a továbbiakban, így esemény nélkül virradt rám a hajnal.

Azt hiszem így is élményekben gazdag rövidke túrán vagyok túl és abban is biztos vagyok, hogy rendszeresíteni fogom ezeket az áprilisi kiruccanásokat Tiszaugra!

Pár héttel később már szépen zöldül a táj...

Egy csali mennybemenetele... Westin ZanderTeez

 

Mi, pergető horgászok valahol a lelkünk mélyén gyűjtők is vagyunk, de ha barátnőket vagy feleségeket kérdeztek ugyanerről a jelenségről, akkor lehet, hogy inkább a „nagy gyerek” jelzőt fogják rátok aggatni, amin talán nem is kell meglepődni és megsértődni sem. Itt jegyezném meg halkan, hogy valahol még igazuk is van a témát illetőleg. Felnőtt fejjel, megszállottan keressük a fogósabbnál- fogósabb csalikat, amivel becsaphatjuk imádott ragadozóinkat, és ha rátalálunk néhány különlegesebb darabra, az „cukor” a szemnek és a léleknek egyaránt. Persze külső szemlélőnek ez nem más, mint gyűjtése a fölösleges, gyermeteg játékszerek sokaságának. Sokszor több száz vagy estlegesen több ezer halfogásra alkalmas kütyüt is képesek vagyunk felhalmozni az évek során mi, pergetők. Én személy szerint a tilalmi idők alatt vagyok a legaktívabb, ilyenkor szoktam legtöbbször portyára indulni. Keresgélni a neten vagy valamelyik horgászboltban. Egyfajta pozitív élményt ad, ami a horgászathoz köthető és az ínséges időkben ez is ad némi kielégülést számunkra. Amikor találok egy szimpatikus tetszetős darabot, azonnal el tudom képzelni, hogy miként és milyen szituációban lenne ez a wobbler, vagy gumi igazán tökéletes. Mondanom sem kell, ezután szinte gondolkodás nélkül kerül a kosárba, majd azzal a lendülettel otthon valamelyik tároló doboz mélyére a többi csecsebecse közé.

Aztán kérdéses, hogy egy ilyen új szerzemény megkapja-e az esélyt arra, hogy valaha bizonyítson éles helyzetben - ha igen az is sokáig tisztázatlan, hogy tartósan bekerülhet-e, vagy megmaradhat-e abban a szűkített szortimentben, amit mindig magunkkal cipelünk, ha horgászni indulunk. Más szóval beköltözhet vagy sem abba a dobozkába, amibe a sokszor bizonyított elit csalik laknak. Azok a motyók közé, amik már legendák számunkra, amikkel sok nagy közös csatán és számtalan bomba pecán vagyunk túl együtt!

Megmondom őszintén, hogy nálam nagyon nehéz a „magasan pozícionált” ékszerek közé bekerülni.

Az évek folyamán annyi „halhatatlanom” gyűlt már össze, hogy a favoritok közül is sok már nem jöhet velem, mert az egész napos pecáknál így is a hátam szakad le az erősen szűkített kínálat cipelésétől is.

Lelkileg kötődöm a kedvenceimhez, amivel azt hiszem, nem vagyok egyedül a horgásztársadalomban, így nehéz otthon hagyni bármelyik számomra kedves imitációt.

Békaszaporulat...

Nehéz bejutni a körbe, de nem lehetetlen…

Konkrét példaként levezetem, mennyi mindenen múlik egy csali sorsa, hogy örökös foglalkoztatottságot kap-e, vagy végérvényesen megy a süllyesztőbe a tucatcsalik közé…

Figyelem, sikertörténet lesz! J

Westin ZanderTeez...

Westin ZanderTeez az új üdvöském…

 

A szokásos módon, március végén már vágtam a centit, hogy végre szabaduljon a csuka. A hosszúra nyúló tilalmi idő alatt azonban most sem tétlenkedtem, igyekeztem serényen pótolni a korábban elesett darabokat, és természetesen néhány újdonságot is beszereztem, amíg szaporodtak a krokik.

Így került a látómezőmbe a Westin ZanderTeez 12 cm gumija.

Mint a nevében is benne van ez egy realisztikus süllő formájú csali.

Élénk, de szűk mozgású gumi, amit kifejezetten nagyhalas horgászatokhoz fejlesztettek ki.

Egyenletesen húzva a hasi oldalát villantja, így kínálja fel magát a csukáknak, süllőknek és harcsáknak is.

A 12 cm-es mérethez egy 21g-os súly párosul, de nagyobb méretben is kapható és az is rendkívül fogós.

Jó kis párost alkot a WestinW6 PowerShad és a ZanderTeez...

Akkor lássuk a menetet, bolttól a partig…

 

Az első fázis a meglátni és megszeretni… Ezen hamar túlestünk. J

A második etap felismerni a lehetőséget benne és elhinni, hogy nekem erre a plasztikra van szükségem ahhoz, hogy sikeres legyek a csukázások alkalmával. Szerencsére jó a fantáziám, szóval ez is pipa… J

A harmadik, hogy pénzt is áldozzak a hobbimra… már csippan is a kártya. J

Nahh és akkor eddig volt könnyű egy új csali élete…J

Vészesen közeleg az április, ezért már rendezgetem az első csukázás kellékeit.

Variálok, ki-be pakolom a cuccokat.

Az első kör túl sok… szűkíteni kell.

Azután is sok, dehát bármire is szükség lehet a nap folyamán, szóval ismét dilemma, mi maradjon még itthon.

Mikor már úgy gondoltam, hogy megvagyok, tűrhető a mennyiség, mégis mindenre fel vagyok készülve, akkor jöttem rá, hogy frissen beszerzett áruból nincs is nálam.

Elővettem hát azt a kupacot is, és abból szemezgettem pár finomságot.

Végül „hősünk” is kapott helyet az utazó keretbe…

Az áprilisi csukázás olyan, mint maga a tavaszi időjárás: szeszélyes és bolond.

Az első napom nem is sikeredett túl fényesre…

Egy csukát sikerült csak meríteni, amit mondanom sem kell, egy régi motoros Westin ShadTeez vert át. Azonban volt még egy említésre méltó jelenet, ami a rengeteg csalicserélgetés közepette adódott.

Egy jó halat még sikerült akasztani, ami sajnos idő előtt intett búcsút. Ebben nincsen semmi extra, hiszen nemegyszer előfordul az ilyen. Ám ami érdekes lehet, hogy az új jövevényre a ZanderTeezre érkezett a rávágás… Ekkor még véletlennek könyveltem el a dolgot, és nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Kellett volna…J

Egy jó fogó elkél ilyen szúrós pofákba...

Alig két nap telt el és én már megint csukázni készültem. Igaz csak pár órám volt, de legalább horgászatra tudtam fordítani.

A délután nagy része kísérletezéssel telt… 

Ebből adódik is, hogy megint nem volt egy bomba nap…

De - és itt jön a lényeg - a nehezen kicsikart két akcióból mindkettőnél főszerepet vállalt az újonc.

Szerencsére sikerességét most már egy kifogott krokodil pofájú fényképe is bizonyítja.

Erre mondják, hogy ugyan megcsillantott valamit a tudásából, de még bizonyítania kell ahhoz, hogy nagy sztár legyen belőle (jó úton jár!). J

Tavaszi Tőzike...

A harmadik fellépés következett…

Változékony, fronttal terhelt napot fogtam ki ismét…

Nehezen indult a buli, de mivel a csuka legtöbbször ciklikusan táplálkozik, bizakodtam benne, hogy lehet ez még jó.

Lett is!

Az első kapás a kis „süllőmre” érkezett… Nem lett meg… Kár érte, mert igazán jól tekeredett a mélyben.

20 perccel később egy már korábban rongyosra dobott helyen, ahol semmivel nem tudtam kapásig jutni, de éreztem a halat, ismét kapocsba került a kis üdvöském.

Első dobásra könyörtelenül bebombázta egy jobbacska csukesz.

Erre már nehezen lehet ráhúzni, hogy véletlen…

De, hogy a szkepticizmusom tovább lanyhuljon újabb bizonyíték érkezett arról, hogy most már talán a dobozban lenne a helye…

Miután rendbe szedtem a horgait és a fazonját, újra csatába küldtem egy beállóval odébb.

Egynél most ugyan többet, de tíznél biztosan kevesebbet lendítettem, mikor ismét rajta veszett egy esox a horgon. Megint nem az aprajából hozott bizonyítékot a fogósságáról.

W6...

Azután csend…

Dobások-csere, dobások-csere volt a sorminta.

Sok régi darab került a harapásálló előke kapcsába, de sajnos minden hiába.

Majd ahogy ismét cseréhez készülődtem akaratlanul is az addigra már doboz aljára keveredett ZanderTeez felé nyúltam…

Most először nem a kísérletezés hajtott, hanem valamiféle bizalmat és reményt éreztem ebben a gumiban. Kicsit talán mosolyra is kanyarodott a szám, ahogy botvégre tűztem és csatába küldtem.

Jól döntöttem, hiszen már menetrendszerűnek mondhatóan meghozta a halat.

Olyan ártatlannak tűnik ugye???!!!

Egy bedőlt fa alól sikerült kimozgatnia a ragadozót, majd a finoman imbolygó mozgásával elszakította a cérnát az éles fogú húsevőnél, ami ennek okán elnyelte a gumit.

Azt hiszem eljött a pillanat, amikor dicsérhetném és zenghetnék még ódákat erről a remekműről, de ha csak annyit mondok, hogy a teljesítménye alapján sztárrá nőtte ki magát és megérdemli a „nagy színpadot”, és lezárom a dolgot, akkor azzal elmondok mindent…

A nagyobbik ZanderTeez 17 cm...

 

Finnyás köveseknek dobj U- shad-et...

 A téli peca korántsem egyszerű műfaj, de kétségtelenül van egy misztikuma. Amellett, hogy az embernek meg kell küzdeni a zimankóval, még a halakat is nehéz megtalálni és talán még strapásabb kapásra bírni őket. Éppen ezért, amint a vasmarkú tél uralma alá kezdi vonni a lélektelen tájat, valahogy a horgász népség is látványosan fogyatkozni kezd vizeink partjairól.

A csónakos pecákban azonban továbbra is bőven van fantázia. Nem mindig könnyű kenyérkereset ez sem, de határozottan eredményesebbek lehetünk, mint lábon bóklászva.

Időjárástól függ, de november végére, december elejére a fehérhalak egy csoportja a folyókról a csendesebb, védettebb oltalmat adó öblökbe húzódik és ott egy nagy „masszát” alkotva, lebegve várják a reményt hozó tavasz eljövetelét. Az élet körforgása, mint mindenhol, itt is ugyanaz, hogy ahol a táplálék, ott előbb, vagy utóbb a ragadozók is fellelhetőek lesznek.

Ennek tükrében a bevonuló keszegraj nyomában süllők, kövesek, csukák és harcsák is megjelennek a felhőben levitáló prédaállatok alatt húzódó mélységben. Mi most fókuszáljunk a kövesekre…

A viszonylag kis területen összezsúfolódott húsevő halak ha étvágyuknál vannak, és a csillagok is együttállnak, akkor a didergős télben minden képzeletet felülmúló, igencsak sok halas horgászatokban lehet részünk.

Én azonban most nem ezeket a parádés napokat szeretném megénekelni nektek, hiszen olyankor kis túlzással ugyan, de körülbelül mindegy mit dobsz oda nekik, válaszul éles koppintással ütik, vágják a feszes botok spiccét. Nem nagy ördöngösség ilyenkor megfogni őket…

Azonban, mint ahogy máshol sem, úgy itt sincs ám mindig kolbászból a kerítés.  Vannak sajnos kimondottan nehéz napok is! A halak ilyenkor is ott lapulnak a fenékközeli sötétségbe burkolózva, csak az istenért sem hajlandóak az általunk vezetett csalit megtámadni - egész konkrétan szájzárat kapnak.

Ennek a jelenségnek számos oka lehet…

Az első és legfontosabb talán, hogy az a szó, hogy LETERHELT, ezekre a tartásokra egy nagyon enyhe kifejezés. A tél folyamán gyakorlatilag szüntelen ostrom alatt állnak a szóban forgó területek. A horgászok és az elszaporodott kormorán csapatok is a nap minden szakában abajgatják az itteni halakat. Nem csoda hát, hogy egy idő után egyre nehezebb belőlük fogni, mert a hagyományos gumik és vezetési technikák már nem mindig váltanak ki belőlük támadó ingert.

A szinte dermesztő vízben nagyon kevésszer fordul elő, hogy a nyári hónapokban megszokott vezetési stílus (viszonylag nagy, 5-7g-os súlyokkal gyorsan, feszesen pattogósan vezetett nagyobb gumik) lenne eredményes. Persze azért megesik olykor-olykor azokon a csoda napokon, amit már korábban említettem, hogy ez a recept is működik. Megmondom őszintén ebben a jelenségben a mostani szezonban nem volt még részem, és mivel vészesen közeleg a tilalmi időszak, vélhetően már nem is lesz. Azonban ezeken a nyögvenyelős napokon is lehet azért szép számban a dunai csíkosokat ütni, ha megfelelően alkalmazkodunk a körülményekhez és optimális módon a kedvükre való csalit kínálunk a kissé elcsigázott bandároknak.

Az első és talán a legfontosabb lépés „lassítani” a pecát, amihez természetesen a felszerelésünk minden elemét összhangba kell hozni.

Lassítani legfőképpen úgy tudunk, hogy 1-2g-on, de előfordul, hogy akár 0,5g-on kínáljuk fel a plasztikokat. Még komótosabbá tudjuk tenni a kívánt mozgást, ha kizárólag lebegő műcsalit használunk ezeken a pecákon. Itt említeném meg először az ukrán FishUp U-shad gumikat, amik valamennyi FishUp csalihoz hasonlóan kizárólag lebegő kivitelben kerülnek a boltok polcaira. Fontos figyelnünk arra is, hogy a plasztik csalik többségét az extra könnyű fejek használata során egyszerűen nem tudjuk életre kelteni. Lehulló fázisban a gumik nagy része szinte élettelenül merül a félhomályba. Így csak igen kevés esetben vált ki ragadozó ingert.

Szerencsére az imént említett U-shad 2” méretben ennek a kritériumnak is maximálisan megfelel. Teste rendkívül lágy és erősen lamellált, ezért hihetetlenül agresszív viselkedésű műcsali, így a legapróbb fejeken kínálva is attraktívan mozog. Továbbá a kifejezetten nagyméretű, korong alakú farok miatt rendkívül széles amplitúdójú gumihalnak mondható, mely különösen csábító a süllőnek, kövesnek. Én szinte kizárólag a Duna öbleiben használom, de tervezők gondoltak a folyóvízi horgászok igényeire is. Ezzel a remekművel egy rendkívül stabil plasztikot bocsájtottak a gyors vizek horgászainak rendelkezésére. Ezt a fixálást pedig úgy értek el, hogy a test alsó, farok alatti része kapott egy alsó úszót, ami stabilizálja csalinkat. Az imbolygó mozgás így erős sodrásban is teljesen megszűnik. Ha már ilyen nagyszerű fegyver van a kezünkben, akkor jöhet, a következő lépés, a vezetés üteme. Ezeken a nehezen halat adós napokon sokszor legyen inkább pöccintős vagy vonszolós a mozgásforma, mintsem gyors és pattogós. Időnként néhány ütemet kihagyva akár másodpercekig is érdemes a fenéken pihentetni a gumit.

A kapás sokszor a passzív állapotban érkezik.

Ilyen csiga tempójú pecáknál szükségünk van extra ingerekre is a maximális siker érdekében.

Természetesen van még valami a tarsolyban, olyan plusz impulzus, ami top kategóriába emeli nálam ezt a gumit.

A varázslat pedig nem más, mint az, hogy mint minden FishUp termék, úgy ez is anyagában ízesített. Jelen esetben egy rákos ízesítésről beszélünk, ami kellően átható, ám az emberi orr számára mégsem visszataszító bukéval bír. A kis csíkosok azonban nem tudnak ellenállni az illatok csábításának.

Az imitáció speciális enzimeket, sókat, és aromákat tartalmaz, ami lassú pecák és passzív halak esetén utolsó kulcsingerként billentheti a mérleg nyelvét stabilan a sikeresség oldalára. Az imént feltételes módban beszéltem, de bizton állíthatom ez az életben is megállja a helyét. Az idei nehézkes szezonban számos alkalommal volt a sikereim kulcsa ez a nagyszerű termék, amit horgászok fejlesztettek ki horgászoknak.

Szín és méret variációi maximálisan kiszolgálnak minden igényt.

Próbáljátok ki, nem fogtok csalódni benne…