2019. január 15., kedd

Dunai márnák nyomában...



Annyira elkapott a pergető láz, hogy jó eséllyel képes lettem volna kihagyni az őszi márnázás csúcspontját a ragadozók miatt. Viszont, mivel egy kósza gondolat okán neveztem az I. Főhesz- Garbolino Feeder Kupára, kellett úgynevezett edző pecákat beiktatnom (mint a nagyoknak :-)) a szeptember végi, október elejei őszi napokba.
A helyszín adott volt, hiszen egy elég frekventált, fővárosiak által preferált, és mostanában média által talán túlzottan is felkapott, úgynevezett óbudai „kis ág” szolgált helyszínéül a rendezvénynek. Nem volt hát kérdés, hogy gyakorolni is ezen a szakaszon kell/fogok.
Mondhatom, hogy elég jól ismerem ezt a pályát, számtalan halas élmény köt ide. Szép, izmos paducok, termetes jászok, és vehemens márnák lakják az igencsak húzós vizéről ismert ágat.
Az első, úgynevezett gyakorlásra szánt délelőtt folyamán is nagyjából ez volt a fajösszetétel, bár amit kicsit furcsállottam, hogy vésett ajkú paduc nem igazán mutatta magát. Helyette termetes dévérek portyáztak az etetés szélén. Mondanom sem kell, ezt azért egy cseppet sem bántam. :-)
Az egyre alacsonyabb vízállás napról napra döntögette a negatív rekordokat, és eme tendenciában nem is mutatkozott semmiféle változás az elkövetkező hetekre nézve.
Sajnos, ez az esemény napjára is rányomta a bélyegét, kb. haltalan volt verseny, de ez egy másik történet.





Október 2-a van, korán kelek, vár a Duna…
Ébredést követően az ereszcsatornán kopogó eső hangja kanyarint szomorkás grimaszt a szájszélemre.
Nem vagyok papírból, nem is a csendesen szemerkélő eső zavar, inkább csak a meredek töltésen való le-fel csúszkálás, valamint a part menti, eső áztatta kövezés csúszós, agyagos réteggel borított felülete (nevezzük korcsolyapályának) aggaszt némiképp.
Hezitálok kicsit, majd egy jó erős fekete beborítása után a már este összepakolt motyót rendezgetem a kocsiban. Indulás…
Szerencsére az odaút sem unalmas, hiszen mint mindig, most is csoda dolgokat képes festeni az égboltra a viharos őszi reggel. Szerintem elképesztő hangulata van.



Viszonylag kevés esővel sikerül abszolválnom az odautat, ami jó jel, azonban még mielőtt leállítom a motort, erős zivatarszerű zuhé kezdi szórni rám az áldást. Közel másfél órára kényszerít az autó karosszériáján belülre a mostoha időjárás. Az ülést hátrahajtva, talán kicsit el is bóbiskolok a halkan duruzsoló rádió megnyugtató szavára.  Már teljesen világos van, mikor úgy vélem már csak a sárguló platánfák halódó lombozata szórja rám az eső maradékát. Kezdődjön a móka…
Szerencsére nem kell versengeni a helyekért, egy lélek sincs a parton, így hát szabadon választhatom meg hová is üljek. Mindenképpen lépcső közelében tervezem, ami nagyban segíti a málhával való közlekedést, és lehetőleg az alsóbb szakaszt megcélozva, hiszen itt az alacsony vízszint ellenére is van még olyan mélység, ami tarthatja a halat.


Néhány szó a csalogató finomságról, amit használni fogok…
Úgy döntöttem egy sajtos ízvilágú, mégis alapjaiban édeskés, kicsit kekszes illatra hajazó, élénk pirosas keveréket fogok használni. Alapból nem kevernék ilyen feltűnő színt, hiszen eléggé lehűlt már a víz, és jelenleg kristálytiszta, szóval egy sötétebb tónusú, barnás, sárgás elegy vélhetően jobban működne. Viszont úgy számolok, hogy a versenyen nagy általánosságban sötétebb színekkel fognak dolgozni, és talán jó lehet, ha a bejutatott csalogatóanyag-tengerben, az én harsány szemcséim vonzóbb hatásúak lesznek. Ennek okán most is ezt a koloritot használtam. Annyiban módosítva a dolgot, hogy kicsit nagyobb mennyiségű barna agyag került a mixbe, ezzel tompítva az esetleges rikító hatást. A sajtos vonal erősítése végett kevertem hozzá sajtlisztet pluszba, valamint sárga és piros süllyedő angolmorzsa tarkította még a masszát. A korábban fel-felbukkanó dévéreknek kedveskedve került még néhány marék szemestakarmány is hozzá, főtt búza formájában.  Előző este már eggyé gyúrtam az említett alkotóelemeket, aminek köszönhetően a szemcsék kellő mennyiségű víz felvételét követően optimális nehézségűre és méretűre dagadtak. A helyszínen még egyszer jól átkevertem, így tökéletes állagot kapott.
A mai napra szánt 1 liter csonti pedig főként a kosárba való töltés idején kapott nagy szerepet, a fokozott csalogató hatás elérésében.
Mire mindennel elkészültem és a helyére került, addigra alig néhány perc választott el a 8 órától.
Egyetlen bottal tervezem végighorgászni a napot, amit a lehető legpontosabb módon, a fixen helyben tartott 215 g-os kosárral és a megfelelő távolságra kiakasztott zsinór együttes kombinációjával igyekszek kieszközölni. 




Alapozás után, ütemes peca…

A közel 1 dl űrtartalmú kosárba igyekszek lazán beletömni az etetőt. Kezdésnek csupán addig van szükség egyben tartani a csomagot, amíg a „fémmonstrum” az aljzatra nem ér. Ezt követően néhány másodperc elteltével, két erős rántás segítségével biztosan megszabadulok a tölteléktől. Ezzel a módszerrel alig néhány perc alatt kis területre koncentrált etetőanyag-szőnyeget hozhatunk létre, amit később az ütemes 3-4-5 percenkénti dobálással könnyedén tudunk pótolni, ezzel folyamatosan fenntartva az etetésre érkező halak érdeklődését és táplálkozási kedvét. Elegendő mennyiségű eledel bejuttatása után érdemes kisebb beltartalmú kosárra cserélni a régit, figyelve arra, hogy annak alapsúlya ne változzon.
Így kezdtem a mai horgászatot is… aminek hamar meg is lett az eredménye, 4 db csodálatos, inkább átlag alatti, mint sem feletti GÉB formájában. :-) Ennyit tudtam felmutatni az első negyedórát követően…



Aztán valami olyan kezdődött, amit míg élek nem felejtek el…
Megérkezett az első hal, mi más, mint márna. Nem éppen gigászi, de a méretet legalább felülről veri.
Hamar útjára engedem a harcos kis fenevadat és lendítem vissza a felcsalizott horgot, ahová való.
Próbálom tartani a 4 perces ütemet, ezért az órámra pillantok, mikor újra a spiccre szegeződik a tekintetem, az azonnal élesen jobbra fordul és határozott rángatásban teljesedik ki. Nem kellett 3 percet sem várni, máris itt az újabb bajszos. Hasonló a méret az előzőhöz, gyakori fejrázás mellett terelem őt is a merítő felé.





Vélhetően egyen méretből álló csorda keveredett elém, hiszen a következő 20 percben legalább még 4 ilyen marci ugraszt ki a székből. Nem mintha nem szórakoznék kellőképpen, de úgy döntök, megnézem keresgél-e néhány méterrel az etetés epicentrumától lejjebb magányosan táplálkozó tekintélyesebb méretű egyed.
Ilyenkor, hogy ne húzzam még jobban szét az etetést, csak üres kosárral dobálok, ha ott van, akit keresek, az megtalálja a neki szánt csonticsokrot. Jelentem senki sem volt ott…
A következő kitekerést követően, immáron ismét töltve pöccintem vissza az eredeti helyére a végszereléket.


Legalább 5 perc telik el, lassan ideje lenne újra tölteni, amikor nyúlok a nyélért, valami elhúzza a bot hegyét, majd billenti a botot is hozzá. Végre egy izmosabb testesebb jószág reménye csillan fel, azonban nemhogy nagyobb, talán az eddigi legkisebb márna hisztizik a horgon.  Vehemenciája bőven nagyobb fajtársa vízióját festette lelki szemeim elé a kapás pillanatában. Természetesen ő is visszanyeri a szabadságát…


Ezután két gyors, elrontott kapás árnyékolja be az eddigi jó sorozatot, lehetett volna paduc is a villámgyors ütések miatt, ám én mégis márnára tippelek ezúttal. Minden bajszosnak jól akadt eddig a horog, ezért úgy döntök, nem kötöm hosszabbra az előkét. Hamarosan újabb kemény, határozott ütés érkezik. Kézbe veszem a nyelet és érzem, hogy ennek bizony már utána kell lépni. A kiakasztott zsinór miatt nem sok mozgásterem van, ami a madzagadagolást illeti, így a lefelé haladó állat után kell bugdácsolnom a köveken. Persze ki is akaszthatnám a zsinórt, de lusta vagyok újra kihúzni a szereléket a kimért távra.
Mivel, sajnos nem a mai nap vad harcosainak szánt előkét hoztam magammal, muszáj finoman bánnom a meg-megugró hallal. (Sajnos később még lesznek emiatt problémáim...)
Végül sikerül megszelídíteni őkelmét, szerencsémre most combosabb, vaskosabb uszonyost fotózhatok.



Bízva abban, hogy az első kisebb egyedekből álló rajt felváltotta ez a méret, hamar állványra teszem ismét a pálcát. A kapás nem marad el, de megint nem a várt méret „kilincsel az ajtón”.
A következő órában némiképp hanyatló intenzitással, változó méretben jönnek a halak, semmi más, csak márna…
Már legalább 15 perce hiába frissítek, jelét sem mutatják, hogy itt lennének. Úgy döntök ideje valamit nekem is betolni az arcba, ezért egy jó hazai szendvics után kezdek kotorászni a táska mélyén. Ekkor a borulni készülő állványon egyensúlyozó bot nyele elkezdi verdesni a lábam. Megragadom a végét, de mire felvenném a kontaktot, már csak a kosár súlyát érzem a szerelék végén. Megtépett a piszok.
Persze alap, ha egy pillanatra nem figyelsz, azonnal akció van.
Kaja projekt sztornó… 100% összpontosítás… Ismét.




Tűzöm a szokásos 2 fehér, 1 piros csontikombót és már dobok is. Még le sem tudtam tenni a feedert, már a kezemben érzem a bődületes ütést, ami azonnal ellentmondást nem tűrő, folyamatos húzásba csúcsosodik ki. Szinte vágtázok a partoldalban a „gyorsvonat” után, ami egyszer csak megáll… csak sajnos nem úgy, ahogy kellene. Akadót fogott a bestia. Próbálok játszani, kimozdítani a kosarat, tudom hogy nincs sok időm, mert a vékony fluorót hamar megszaggatja. Mivel érzem, hogy még rúg, úgy döntök, adok neki zsinórt, amivel ha néhány métert elúszik, akkor talán sikerül ellentétes mozdulattal kiemelni a kosarat a kő szorításából.
Sajnos hiú ábránd… Végül erőteljesen megcibálom, aminek eredményeképpen a kosár kifordul, de a zsákmány az előkével együtt odavész. 



Jöhet a gyors szervíz… ismét csak a vékony előke kerül fel, merthogy továbbra sincsen más. Ostorozom magam emiatt kellőképpen, de ezt a napot már tutira így kell lehoznom.
Tudnám még fokozni és ragozni a dolgot, de a következő 3-4 halhoz sincsen semmi közöm. Brutális kapás, majd szakadás a vége. Lassan ott tartok, hogy visszasírom a délelőtti méretet.
Vagy inkább úgy döntök, van előttem elég hal és a kezemben van a távolság, talán tudok annyira pontos lenni a továbbiakban, hogy kivehetem a klipszből a zsinórt. Bízom abban, hogy jön még termetes jószág, amit így már könnyű szerrel becserkészhetek. Végül emellett teszem le a voksom.



Kezdünk erősen belefordulni a délutánba több intenzív záport követően. A gyengélkedő Nap sugarai is végre utat találnak a gomolygó felhők között, ha csak egy rövid időre is. A halak kapókedve némiképp csökken, több idő telik el egy-egy kapás között, de a hatékonyság a korábbihoz képest hatványozottan jobbnak mondható. Mindez köszönhető a szabadon futó zsinórnak. 


Vegyesen érkeznek a különböző méretű marcihalak, továbbra is jól szórakozom, serényen gyűlik a darabszám…
Általában nem szoktam adatokat írni az adott napi pecáról, de a közelgő verseny miatt most felírtam néhány dolgot, ami talán jól jöhet a későbbiekben. Ezek között a jegyzetek között szerepel a mai napon fogott halak fajtája, és egyedszáma is. Egy gyors összesítés alapján kiderült, hogy délután 4 órához közeledve 36 db megakasztott, megmerített, és elengedett márnánál tartok. Éreztem, hogy nem keveset szákoltam, de azért ennyire bevallom, nem számítottam. Maximum 5-ig terveztem a mai horgászatot, és az eddigiek alapján bíztam abban, hogy elérem, sőt meg is haladom a 40 db megfogott torpedót a maradék szűk 1 órámban.



Kínkeserves erőlködés vette kezdetét, hiszen nemhogy 5-kor, de még este 6-kor is ott gubasztottam az átkozott tripod mellett, azért hogy legalább az a nyavalyás 40. rózsahal végre horogvégre kerüljön.
A nap eddigi történései alapján legrosszabb rémálmomban sem gondoltam, hogy ilyen fogási mutatók mellett, több mint 2 órámba telik a maradék 4 hal megfogása. Azért utólag belegondolva, kellemes gondok voltak ezek. Mit nem adnék most ilyen problémákért… :-)




Végül, ha nyögvenyelősen is, de sikerült behúzni a bűvös számot, ami egyben a „kilépő hal” szerepét is betöltötte. Igaz az utolsó három, alig 15 perc alatt jött, tehát megint elindult egy sorozat, ami ki tudja meddig tartott volna még. Mindenesetre, nekem mára pont elég volt ennyi a jóból.
Összegezve a napot: változó időjárás mellett, az egy napon valaha megfogott legtöbb márnát sikerült szákba terelnem, ami elképesztően jó érzéssel tölt el! Bár hozzátenném, korábban volt olyan pecám, ahol a darabszám „csak” 25-28 közé tehető, viszont a maival ellentétben azok mind-mind szép nagy böszme disznók voltak. Természetesen, amit a nekik szánt vastagságú előke birtokában sikerült is egytől egyig partra terelni. (Amatőr :-) :-) :-)) Legalább 8-10 hallal többet foghattam volna, ha a másik tekercset teszem a dobozba. Ma ezen múlt, hogy a nagyja köszönés nélkül mondott idő előtt búcsút.
Bár szeretném, hogy legyen még ilyen alkalom az életben, amikor ennyi hallal hoz össze a sors, de a lelkem mélyén tudom, hogy nem, vagy csak nagyon kevés ilyen lehetőségem lesz javítani a rekordon. Azért próbálkozom még… :-)


















2018. december 30., vasárnap

2018, avagy hamvaiból születik újjá a Főnix…



Az esztendő végéhez közeledve sokan vetnek számot az elmúlt 12 hónap történéseivel, eseményeivel az élet majd minden területén. Így teszek hát most én is…
Nekem a „kutya” éve óriási változásokat hozott a horgászat berkein belül, és nem mellesleg rengeteg szerencsés pillanatot, és baromi jó élményeket is. Azért, hogy tisztább képet kapjon mindenki a változás milyenségét illetően, pár szóban összefoglalom a 2017-es idényt. Úgy kezdtem az évet, hogy a FŐHESZ által meghirdetett fotópályázat nyerteseként sikerült szert tennem egy éves, országos területi engedélyre. Azt gondolom, bármelyik, kicsit is aktívan tevékenykedő horgásznak ez maga lenne a kulcs a földi mennyország kapujához. A nyereménynek és a vele járó dicsőségnek örültem természetesen, hiszen évek óta nagy hangsúlyt fektetek az igényesen elkészített horgász témájú fotók készítésére. Azonban a kapott nyeremény sajnos a lehető legrosszabb kezekbe került akkor. Még leírni is alig merem, de csupán két alkalommal kellet X-et tennem a fogási napló erre fenntartott részébe. Szégyen…
Megszállott feederes, dunai márnákat üldöző énképem a totális feledés homálya felé sodródott.
Többen használták rám a kiégett jelzőt akkoriban, ami talán még kedvesen is hangzott, annak tudatában, mennyire nem érdekelt sem a horgászat, sem pedig a halak.
Aztán 2018-ban a hosszúra nyúlt telet követően késztetést éreztem egy dunai keszeges pecára.
Nem tudom honnan jött az érzés, de…


Azon kaptam magam, hogy váltom az engedélyt és irány a víz. Nem mondom, jól szórakoztam aznap, nem volt szűkmarkú az „öreglány”. A sok szép keszegfogás mellett volt egy érdekes momentuma a napnak… Iszonyatos tűzijáték keretein belül elképesztő zabálást rendeztek a nász hevétől bódult apróhal rajokból a falánk balin csordák. Nem a jelenség volt annyira egyedi vagy különleges, hisz sok ilyet láttam már, hanem inkább az, hogy még napokkal később is ott motoszkált a fejemben egy kósza gondolat, ami arra próbált sarkallni, hogy a sufni mélyén lapuló „mindenre is” jónak vélt pergető botot hadrendbe állítsam. Engedtem a csábításnak, és ezzel megkezdődött számomra egy olyasfajta utazás, amit talán több ezer oldalon sem tudnék elmesélni. 


Kezdődött a tanulás elméleti és gyakorlati síkon egyaránt… Minden fórumon a balin és annak horgászatával kapcsolatos témák után kutattam. Szerencsére, sok jó blogger korábbi írása is rengeteget segített a viszonylag gyorsnak mondható siker elérésében. Az első youtube videó megnézését követően, ami óriási hatással volt rám, szinte kötelező jelleggel a topwater, azaz a felszíni csalik felé kezdtem orientálódni. Aki nem érti miért, annak ajánlom, nézzen meg néhány ilyen videót… :-)
A tavaszi, nyár eleji hónapokra (május, június) megvolt az elfoglaltság.
Mentem, ha kellett, ha nem… képes voltam kora hajnalban, szakadó esőben is szórni a poppereket, és sétáló kutyákat a Dunán, és annak öbleiben. Nem mondom, hogy nem volt kudarcélményem, de a szerencsés csillagzat alatt születésnek köszönhetően, a suta favágó kezek ellenére is nagyszerű horgászataim voltak. 


Akkor még szentül hittem, hogy csak egy kósza fellángolás - mármint, ami a pergetést illeti - és inkább előbb, mint utóbb, de visszatalálok a kényelmes kis fotelomban elkövetett márnás pecáimhoz.
Már a nyári hőség keserítette a mindennapjainkat, mikor úgy döntöttem kicsit más vizek felé kacsintok. Elhagytam egy időre „szívem hölgyét”, a Dunát. Habár nincs éppen közel a Tisza-tó vadregényes tározója, a benne garázdálkodó Őn-ök miatt mégis számtalanszor indultam hajnalok hajnalán, hogy a felkelő nap első sugarait a Tisza kissé zavaros felszínén lássam megcsillanni.
Kezdő pergetőként itt is elképesztő csodákban lehetett részem, hála a kitartásomnak és a rengeteg tanulásnak is persze.


Majd bekerült az újabb szög abba a bizonyos koporsóba…
Régóta elfog egy különös érzés, ha meghallom azt, hogy Ipoly. Hasonló érzést kelt bennem, mint mikor a Tüskevár című regényt lapozgatom. Sosem jártam ott azelőtt, de rengeteget olvastam és hallottam a benne élő halakról és a mesebeli kanyarulatokról. Nagyjából zéró helyismerettel a tarsolyban, de annál nagyobb kalandvággyal vetettem bele magam az Ipoly hűs vizébe. Ezt nyugodtan lehet szó szerint is érteni. Hiszen a nyár legmelegebb napjait egy szál fürdőnadrágban a folyó közepén cserkelve töltöttem. „Ez az élet, Babolcsai néni!”


Szavakkal nem lehet leírni azt a csodát, ami ott körülvesz. Hibátlan, pompás fogásokat sikerült abszolválnom, de biz’ isten ez az a hely, ahol az ember akkor is csodásan érzi magát, ha egy fia halat sem fog a nap folyamán. A nyár is hamar tovaszállt és az X-ek egyre-másra kerültek a naplóba…
Kritikus időszaka következett az évnek…


Van az a mondás, hogy ha ősz, akkor márnák… Kvázi ez az utolsó esély, ami kizökkenthet a pergető horgásszá válás visszafordíthatatlannak tűnő folyamatából.
A márna horgászok istene foggal, körömmel ragaszkodott hozzám, hiszen az a néhány alkalom, amikor hajlandó voltam végre leülni a botok és a tripod mellé, akkor olyan élményeket adott, ami nyugodtan mondható 5*-osnak.  Lekenyerezni azonban ezzel sem tudott… :-)




Hiába a hosszú vénasszonyok nyara, ami kedvez a sikeres márnahorgászatnak, én mégis mindunatlanul vállamra csapott pergető bottal jártam a vizek partját. És rettegtem, hogy eljön a tél…
Felesleges volt…
Újra megtaláltam azt, amivel és azt, amire érdemes vagy lehet ilyenkor eredményesen „vadászni”.
A wobbleres pergetést szép lassan felváltotta az apró plasztik csalikkal történő módszerek használata.
Sügérek, süllők, kövesek kerültek a palettára. A rengeteg, innen-onnan felszipkázott tudásnak köszönhetően az elméleti síkon történő megvalósítást rendre siker koronázta.








Mindig is csodáltam azokat a horgászokat, akik szó szerint ki tudják maxolni az évet, sosincsen üres járat. Nem fajspecifikusan űznek egy-egy halat egész évben, hanem igyekeznek mindig az évszaknak megfelelő az éppen akkor legaktívabb faj egyedeit megcélozni. Szerencsére, most abban a fázisban vagyok, hogy nem csak azt várom, hogy zabáljon ősszel a márna, hanem hogy kicsavarja kezemből a pálcát egy termetes balin, vagy a növényzet rejtekéből kirongyoló fejes letépje a neki kínált bogarat a felszínről. Ameddig pedig ezek után sóvárgok, valahogy eltöltöm az időt a csíkos banditák kaffantós odadörgöléseivel. Az év szépen lassan teljesen kitöltve… :-)
Jó végre újjáéledni hamvaimból, és jó végre több lábon állni…
Vajon visszatértem??? :-)
Igen, mivel december utolsó napjaiban járunk, túl vagyunk a karácsonyi forgatagon, és lassan visít az újévi malac, én pedig még holnapra is pergető horgászatot tervezek… Szóval… Azt hiszem igen, visszatértem! :-) Boldog Új Évet Mindenkinek!