2019. március 18., hétfő

Március idusán...





A kikelet változékony időjárása uralja a lassan újra színesbe öltöztetett márciusi napokat.
Megannyi szeszélye ellenére a változás, a megújulás időszaka ez. A pergető horgászok számára is végre lassan újra kinyílik a világ.
Azonban csalóka ez a kép…
A legtöbb ragadozó halunk épp a mézeshetek tilalmát élvezi, persze ott van a jász és a domolykó, akik majd csupán a következő hónapban vetik bele magukat a nász bódulatába.
Szóval, így ők még üldözhetőek lennének. Azért a feltételes mód, mert a folyók, patakok vízjárás grafikonja egy menő amerikai vidámpark hullámvasút alaprajzának is beillenének. Az elmúlt pár hétben immáron sokadszor keseríti meg és korlátozza be a lehetőségeimet a vízjárás.
Gondolati szinten már bekúszott az elmémbe egy csendes kis tavaszias feederezés lehetősége valamelyik Duna menti öbölben. De ezt viszonylagos könnyedséggel sikerült elhessegetni.
Na, de akkor mi legyen???
Közeledett a 3 napos ünnep, aminek pénteki napjára a program biztosan peca. De hol? És mire?
A hirtelen jött lehetőségen felbuzdulva, első Zagyva menti látogatás lehetősége csillant fel, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan fújta el a csintalan tavaszi szél. Kell valami B terv!
Horgász cimborák fekázást terveztek Délegyházára… A társaság miatt vonzó a program, viszont valahogy soha nem mozgatott meg a nagyszájúak horgászata. Sokan említették az elmúlt időszakban, hogy ha már pergetésbe kezdtem, akkor a fekete sügér horgászatot mindenképpen ki kell próbálnom egyszer. 
Én pedig megannyiszor csak hümmögtem… Na, jó nem! Határozott véleménnyel utasítottam el ennek a lehetőségét is…
A nyári felszíni csalikkal való kergetés még csak-csak érdekes lehetett volna számomra, viszont ez a hideg vízi „nem is igazán esznek még a fekák” pecához nem fűlött a fogam igazán.
Olyan nagyon betli szagú ez az egész. Tovább rombolta a morált az esőkkel tarkított orkán, amit az időjósok ígértek aznapra. De aztán…
Mit veszíthetek, egyszer mindent 'IS' ki kell próbálni alapon vágtam bele a dologba…


Jöhet a szokásos információgyűjtés…
Először netes keresgélés, majd személyes megkeresés útján sikerült némi elméleti tudást magamba szívni. Még jó, hogy vannak olyan segítőkész barátaim, mint Pusztai Attila, aki mindig megmutatja, melyik ösvényen induljak az ismeretlenbe, ha eredményes akarok lenni. Köszönet érte!
Szóval az így megszerzett tudással felvértezve indultam az alig fél óra autóútra lévő dunavarsányi horgászbolt ajtajához, ahová a közös találkapontot lőttük be barátaimmal.
Sajnos a bolt nyitása kissé megcsúszott aznap, ezért a tórendszer melletti kocsma napijegy árusító szolgáltatását vettük igénybe. Egy-egy gyors kávé bedöntése után, a megszerzett jogosultsággal a zsebünkbe vetettük bele magunkat a mai pergetésbe.
Hármunk közül egyedül Zsolt az, aki fogott már pisztráng sügért… Tomi és én, még csak nem is láttunk élőben ilyesfajta szerzetet… Csodás előjelek...
Mindhárman „tanyasi” Texas rig kötéssel indítottunk, annak végén offset horogra tűzött rák formájú gumi tetszelgett. Mivel egyikünknek se sikerült úgynevezett bullet ólmot szereznünk (csak jómagam legalább 5 horgászboltot kerestem fel ez ügyben), így egyéb alternatívaként különböző csúszó ólmok átalakított verzióival operáltunk. Innen fogant Tomi agyában a „tanyasi” elnevezés.
Élőben egyébként elég vicces is tud lenni a fiú. 


Szóval a meghekkelt rigen tetszelgő craw típusokkal vettük ostrom alá az úgynevezett 1-es tavat.
Az első néhány óra mondhatni eseménytelenül zajlott, csupán az egyre csak fokozódó északi szél borzolta a kedélyeinket. Stégről stégre, beállóból beállóba próbáltuk cserkelni célhalainkat.
Mindhiába…



Bizonyos szakaszokon egyszerűen átsuhantunk, mert már nem álltuk a szelet… szélvédettebb részeket próbáltunk felkutatni. Így lyukadtunk ki a 3-as elejére, ahol rövid próbálkozást követően már-már agresszíven vezetett rákra csapott le az első fekusz. Zsolt tapasztalatai előnyét halra váltotta. Megérdemelt szépséget vonszolt merítőig. Mindhárman úgy örültünk, mintha saját fogás lett volna. Reménysugár volt ez számunkra. Tomival konstatáltuk, hogy élőben így néz ki a hal, amire horgászunk…  Kattintottunk párat Zsoltról, majd útjára engedte a meglepődött ragadozót.
Ez a néhány perc új lendületet adott a napunknak…




Tovább keresgéltünk újabb szélvédett, és lehetőleg halban gazdag lelőhelyek után…
Séta-séta és számolatlanul elkövetett dobást követően keveredünk vissza a 2-es hátsó szélmentes zugaihoz. Egy nádfallal körülölelt részen halkan lépkedünk fel a rozoga stégekre. A partközeli sekély részen kisebb csapatokban ólálkodó, gyanútlan vörös szárnyú rajok mozgását kísértük figyelemmel.
Majd a Tomihoz közelebbi részen hirtelen rebbenő kishalak riadalma rabló halat sejtet. Halbogár nem rest rádobni az előző kalamajka helyszínére. Alig néhány pöccintést követően határozott ütés kap, majd beleáll a bot a kezébe. Rövid fékcicergős jelenetet követően, angolosan távozik horgáról a szerencsés napot kifogó ragadozó. 


Nem az az összetörős típus a srác, de azt gondolom igazán jót tett volna a lelkének, ha nem csak egy villanás elejéig pillantja meg a víz alatt vehemensen védekező bestiát.
Sebaj, előttünk a délután, van még remény…
Tomi rendületlenül hisz a hely erejében, ahol az imént akciózott, mi viszont Zsolttal tovább bandukolunk reményt keltő helyek irányában. 





Elérünk egy olyan partszakaszra, ahol szinte nyári klíma az uralkodó. Leülünk egy padra, mint a vénasszonyok és a lehetőségeinket kezdjük taglalni. Annyira jó végre kicsit felmelegedni a felhők mögül most már huzamosabb ideje pucsító Nap sugaraiban. A szemközti oldalon egy legalább 20 méteres sávban húzódó tükörvíz hívogat minket. Szedjük a sátorfánkat és célba vesszük az első olyan stéget, ami az említett területen tornyosul a víz fölé. Ahogy közeledünk a faemelvényhez, a kristálytiszta vízben egy komótosan úszkáló sügér sziluettje tűnik át. Zsolt előzékenyen a stégre terel, hogy próbáljam halra váltani a kínálkozó lehetőséget. Sajnos nem jártam sikerrel…
Viszont bízva abban, hogy nem járt egyedül a koma, tovább vallattuk a jónak vélt területet.
Pöccintek, a torzsák szélére néhány emelés, majd a visszalazított zsinór szépen lassan elindul…
Eufórikus érzés… Szerencsére van türelmem és kivárom a megfelelő pillanatot a bevágáshoz.
A horog ül, majd rövid csatába bonyolódunk. Hosszúkás, keskeny test villan a vízben, ez bizony nem a kívánt hal formája. Sajnos tilalmas sokfogú tigris elégedetlenkedett a jól akadt offseten.
Más esetben örültem volna az igencsak lesoványodott krokinak, most viszont nem tett felhőtlenül boldoggá a dolog. Azért egy fotót készítettem róla, majd hamar útjára bocsátottam.


Alig néhány perccel később újabb rendellenes zsinórmozgás hozza tudomásomra, megint akció van kibontakozóban. Csak remélni merem, hogy nem újabb tilosban járó ragadozó játszik az idegeimmel.
A megfelelő időben ráfeszítek a zsinórra, majd határozottan bevágva hozom tudomására ellenfelemnek, hogy szorul a hurok.
Nincs igazán nagy ellenállás, hamar a felszínen forgolódik életem első fekete sügére.
Gyermeki öröm járja át minden porcikámat, nem az a combos fajta hal, de nagyon szép színezetű és elsőnek igencsak megteszi.
Cimborám készít pár közös emléknek valót, majd néhány pillanatig még én is pózoltatom a levegőn, mielőtt útjára engedem. 







Zsolt után nekem is halas lett a kezem, már csak Tominak kellene picivel több szerencse.
Eléggé benne jártunk már a délutánban, ezért elkezdtünk visszafelé haladni a hátrahagyott autók irányába.
Az elején megint a nagy semmibe dobálás ment, majd egy bedőlt fa bal oldalára helyezkedve igyekszek az összeszűkülni készülő csatornaszerűség közepén landoltatni a gumi rákformát. Talán a harmadik emelést követően hagyom, hogy a súlytalan plasztik lehulljon a fenékre, majd pár másodpercig pihentetem azt az aljzaton. Mikor újramozdítom, szépen lassan elnehezedik a motyó.
Kissé elakadásnak tűnik a dolog, de mikor ráfeszítek, visszarúg valami.
Emlékezetes fárasztás veszi kezdetét, ugyanis szaltók kíséretében látványosan küzd a felszínen.
Sokáig élveztem volna még ezt az attraktív védekezést, de hamarjában megadóan siklik a kezeimbe.
Az előző halhoz képest nyugodtan mondhatom, hogy klasszisokkal jobb példánnyal van szerencsém pózolni. 






Természetesen néhány portrékészítést követően, egy laza farokcsapással távozik a büszke harcos.
Ezt követően, egy már reggel is ígéretesnek tűnő részt szórtunk meg kellő alapossággal.
Szerencsémre igazán jó kapást kapok a semmiből, azonban hamar kiderül, megint nem a kívánt fajta veszi fel az emelgetett cuccot. Az optimálisan beállított fék mellett is elviszi a szerelék csalogató végét. Vélhetően sikerült elharapnia a vékonyka fluorót. Ha már megakadt, jobb lett volna kiemelni és úgy visszatenni azonnal, mint így, hogy piercingel a szájában úszott tovább.
Van még kb fél óra a mai napra szánt horgászatból, ezért kötök még újat, bízom a jó hajrában.
Hiába…
Zsolt a vége előtt néhány perccel még magához édesget egy nagyszájút, tovább emelve ennek a hideg márciusi napnak a fényét.



A délelőtti nyűglődést leszámítva, remek első fekázást sikerült rittyenteni a mai nehéz szeles napból.
Bár mindig azt hangoztattam, hogy vélhetően nem fogok sosem Feketesügérre horgászni, most mégis sokat változott a véleményem erről a remek sporthalról…
Azt hiszem, ha máskor nem is, egy nyári felszíni randevú kapcsán még biztos ellátogatok Dél1re újabb élményekért.



2019. február 11., hétfő

Tél végi, kora tavaszi élménypecák...RELOAD


Tél végi, kora tavaszi élménypecák...



A viszonylag enyhe télnek köszönhetően állóvizeink csak nagyon rövid időre, alig 1-2 hétre fagytak be. Akkor is csupán annyira, hogy épp csak horgászni ne lehessen rajtuk. A február vége pedig kimondottan tavasziasnak volt mondható, nem ritkán 10 fokos, verőfényes napsütésben teltek a napok. A Duna vízhőfoka is lassan emelkedni kezdett, de még mindig csak 4-5 fok körül mozgott, ami sajnos még jócskán elmaradt attól, hogy jó eséllyel horgásszunk békés halakra az öreg folyón. Ezért hát a folyóvízi ember egy kis feltöltődés kedvéért tavi pecára kényszerül. 

Kora tavaszi feederezés...

Pusztai Attila barátommal egy egész napos kora tavaszi feederezésre szántuk rá magunkat. Egy festői környezetben lévő, Budapesttől alig néhány kilométerre található, igazi vadregényes tározóra látogattunk. Hajnalban indultam Attilához és ő a megbeszélteknek megfelelően percre pontosan 5 órakor kilépett a lépcsőház ajtaján a horgászat majd minden kellékével a hátán. Bepakoltunk a kocsiba, majd a még szinte alvó városon keresztül, alig fél óra autókázást követően megérkeztünk az
általunk választott tó parkolójához. Sportjegy váltása és behúzó kocsi bérlése után lassan lépkedtünk a még korom sötétbe burkolt, erdővel körülölelt tározó partján. Utunkon végigkísért minket a hajnali madarak csodás éneke és füttykoncertje. Közben Attila mesélt nekem a tározó kialakulásáról, a benne található halakról, gyerekkori élményeiről, amik itt érték. Néhány száz méter után megálltunk két vízre emelt öreg stégnél, a bal oldalira mutatott, ez lesz. Nem kérdeztem miért pont itt, hiszen vakon megbíztam benne és sok év tapasztalatán alapuló helyismeretében. 


Felszereléseinkkel a hátunkon leereszkedtünk az agyagos partoldalba vájt, hajnali párától igencsak csúszóssá vált lépcsőkön az öreg, korhadt, helyenként foghíjas deszkákkal borított horgászhelyeinkig. Lámpáink fényében rendezkedtünk be a stégen. Fontos mindennek a pontos elhelyezése, hogy később semmi se legyen útban, ám mégis minden kéznél legyen. A botok összeszerelésénél már a felhőkön helyenként átszűrődő, felkelő nap tompa fénye is segédkezett. A reggel apró csodái... A reggeli világossággal csodás látvány tárul a szemünk elé a hegyekkel körülölelt tó közepén. A korábban elárasztott patak völgyében lévő elkorhadt fák megmaradt csonkjai meredeztek az ég felé.
Megpezsdült az élet, vízimadarak sokasága lepte el a víz felszínét és hangos rikoltozásokkal köszöntötték a reggelt. Annyira belemerültünk a körülöttünk lévő megannyi apró csodába, hogy szerelékeink megkötése igencsak hosszúra nyúltak. A horgászatra akkor kezdtünk csak koncentrálni, mikor megelevenedett a vízfelszín és mindenütt pontyugrások jelezték, bizony szép halállománnyal bír az általunk választott vízterület. Mindketten könnyű feederrel próbálkoztunk, aminek kosarába fekete színű, hideg vízi pontyos-keszeges etetőanyagot gyúrtunk nem kevés élőanyaggal és folyékony aromával tunningolva. Ez különösen vonzó lehet a tározó méltán híres fehér hal állományának is. Persze főként a pontyok aktív részvételében bíztunk.



Taktika...

A parttól alig 40 méterre húzódik az egykori patak medre, amit pontosan jelez az előttünk lévő tuskócsoport. A valamikori mederbe dobálva körülbelül 3,5 méteres vízoszlop nehezedhet a szerelékeinkre, ennek az ároknak a felénk eső oldalát igyekeztünk megdobálni úgy, hogy minél közelebb legyünk az egykori fa csoportosulás maradványaihoz. Ennek persze lehet hátulütője is, mert a rafinált halak a kapást követően azonnal beugorhatnak az akadóba. De bízva abban, hogy a kellő időben történő reagálással és a halak hideg víz okozta viszonylagos tompaságát kihasználva, el tudjuk őket terelni a szerelékmarasztaló területről.


 
Jó kezdet...

Lendültek az első dobások, majd székeinkben hátradőlve percekig némán vizslattuk a kacsák hangos ricsajozását. Majd Attila pattant föl és keményen belehúzott a jobbos botjába, a sikeres akasztás után a karikában maradt a pálca, egy pillanatra megállt, majd a húzásnak eleget téve távolodni kezdett a valamikori erdősor maradványaitól. Mikor biztonságos részre ért a hal, kicsit könnyebbre vette a figurát és hagyta kidolgozni halát. Néhány búrványt csinált, majd engedelmesen csúszott a merítő fölé a gyönyörű sormintával rendelkező töves. Matracra fektette, és még a porcos részbe akadt horog kiszabadításán fáradozott, amikor már a bőszen hajladozó spiccel én is terelgettem egy pikkelyest.
Jó kapást és rövid tusát követően a siheder potyka illetődötten csúszott a hálóba..
Hamar útjára bocsátottuk első halainkat és vártuk az újabb jelentkezőket. Imáink meghallgatásra találtak, szép sorjában rezegni kezdtek a spiccek.



Tipp: Amennyiben cölöpökre épített stégről horgászunk, érdemes hosszabb, akár 3-4 méteres merítőnyeleket használni a szákoláshoz. Ugyanis rövid nyéltag esetén gyakran vészesen közel kell húznunk halunkat a stég tartóoszlopaihoz, amiken ha sikerül körbetekernie magát, akkor gyors halvesztést kapunk eredményül.

Valami nem volt az igazi... Attila nagy pillanatai következtek, sorra jöttek a szebbnél szebb kapások, nem ritkán még az egyik bottal fárasztott, miközben a másikon is beköszönt a hal. Ilyenkor futás át az ő stégére az én merítőmmel és duplán fárasztottuk a halakat. Nem voltak eseménytelenek a percek. Alig 10-15 méter volt a végszerelékeink vízbe érkezése között, de míg a tuskós felé eső oldala ment, addig a hozzám közelebb eső rész a kezdeti sikereket követően csak kevés kapással bírt, és sajnos gyakran hosszabb időre is mélyen hallgatott. Ekkor taktikát váltottam és keresgélős pecára tértem át egy időre. Így ugyan több kapásig jutottam el, azonban inkább a keszegfélék és kárászok szippantották fel a csonti csokrot, a pontyok egy-egy kivételtől eltekintve, mélyen hallgattak. A másik stégen viszont tovább zajlottak az események.





Egyszerű, de nagyszerű...

A lehűlt vizeken általam leggyakrabban használt végszereléket kötöttem itt is. Számtalanszor bizonyította fogósságát, egyszerűsége pedig önmagáért beszél. Mindennek a lelke egy közel 20 cm-es gubancgátlócsővel egybeépített 30-40 g körüli hétköznapi bordás kosár. Ez alá egy mikroforgó került, amit egy sima gumigyönggyel ütköztettem meg. A forgó szabadon maradt végébe kötöttem a hajszálelőkét, aminek a hossza most is, mint legtöbbször, 10 cm körüli volt. Ennek a mérete persze hosszabb-rövidebb irányba is változhat, ahogy a helyzet megkívánja. A végére pedig 10-es méretű vékony húsú horgot kötöttem. Csaliként szinte kizárólag csontit használtam, amit jelen esetben erősen aromásított lebegő csontival emeltem a hideg vízi etetőanyaggal tömött kosár fölé.




Tipp: Az év majd minden szakára igaz az a tény, hogy a lebegtetve felkínált csali sokkal eredményesebb. Ám, ha valamikor, akkor télen hideg vízi pecáknál ez halmozottan igaz. Ebben az
időszakban ritkán állnak fejtetőre a kedvünkért, hogy az iszapban turkálva keresgéljenek az általunk felkínált finomságok után. Szívesebben fogyasztják az orruk előtt tetszelgő, könnyen megszerezhető táplálékot.



Aki mer az nyer...

Székemben hátradőlve volt időm gondolkodni, mit kéne másként csinálni, mivel a spiccek mozdulatlanul feszültek. A szerelékben és a csaliban maximálisan megbíztam, inkább a
hely, ahova dobáltam nem volt az igazi. Merész dologra szántam rá magam. A kitekert és újracsalizott botjaimat ezután úgy dobtam be, hogy a tuskók vonalától legalább 5-8 méterrel beljebb, szinte azok mögé estek le a kosarak. Ennek a kockázata az volt, hogy a csalit felhörpintő pontyok még ha maguktól nem is mennének be az akadóba azonnal, utolsó mentsvárként felkínálom nekik a lehetőséget, hogy amikor fárasztás közben elhúzom őket az ágas-bogas rész közvetlen közelében, minden megerőltetés nélkül egy oldalazó mozgással máris a sűrű ágak közé vethetik magukat. Kockázatos lépés, de muszáj volt meglépnem az esetleges eredményesség érdekében. Csobbanás után a barátom arcára is kiült az "ez normális???" tekintet. Még mielőtt megszólalt volna, már magyaráztam is a bizonyítványom, hogy tudom mik a veszélyek, de hátha... További mentegetőzésre a későbbiekben azonban nem is szorult a dolog, mivel az első bajszos perceken belül jelentkezett is.




Egy kis izgalom...

Apró, maszatolós, keszegesnek tűnő kapással jelentkezett az első. Kicsit egykedvűen emeltem be, de a bot egy pillanatra megállt a kezembe, majd lomhán, de határozottan elindult. Szerencsémre pont nem az akadó felé, mert a húzásából ítélve, ha szakadásig feszítettem volna, sem tudok megálljt parancsolni neki. Leírt egy nagy kört, majd némi hajlandóságot mutatott, hogy magam felé húzzam. Lassan loptam a távolságot, méterről méterre nyertem vissza a vékony monofilt. Félúton egyszercsak megállt, majd őrült tempóban elindult oldalra és összehúzta a másik zsinóromat. Szerencsémre akadás nélkül vissza tudtam terelni az eredeti oldalra. Már a stég előtt járt, azonban makacsul igyekezett tartani a fenék közelségében magát. Megint egy gyors irányváltoztatással megpróbált a cölöpök közé keveredni, de szerencsére ezt időben meg tudtam akadályozni. Utolsó erejével még alámerült, de aztán megadóan bukkant fel ismét a felszínen és immár engedelmesen csúszott a hálóba. Ezután végre elkaptam a fonalat és egyre-másra húztam a halat. Megközelítőleg egyen méret volt, amit fogtam. A pikkelyesek közé beesett egy-egy tükrös is, de nem volt nagy méretbeli különbség köztük.





Utolsó felvonás...

Alig egy óra maradt hátra a mai kis pecánkból, ami azért hozott még újabb halakat számunkra. Záró akkordként még egy szinte egyszerre történő kapás és fárasztás sorozat végén, végül a pakolás és a hazaút mellett döntünk. Fáradtan, de tele élménnyel cammogtunk az autóhoz, miközben összegeztük a nap eseményeit. Azt gondolom, egy tél végi, kora tavaszi peca se induljon rosszabbul, mint a miénk, ahol a nap folyamán összesen 37 db ponty, 10 db dévér, és 6 db igencsak darabos kárász volt a vendégünk egy rövidke pillanatig...