2018. szeptember 22., szombat

InstaSpanok az Ipolyon...




Az évek folyamán legtöbbünknek kialakul egy kis horgász baráti köre. Időnként gyarapszik, máskor fogyatkozik, de van egy kisebb mag, ami gyakorlatilag mindig állandónak mondható.
Bevallom őszintén, az utóbbi években nem szántam rá magam, hogy olyan emberrel menjek horgászni bárhová is, akivel azelőtt még nem voltam. Talán a korábban megtapasztalt, számos negatív élményeknek köszönhetően bárki jelentkezett amolyan ismerkedős pecára, csuklóból elutasítottam.
Alapból szeretem a magam útját járni, de ha társaságra vágyom, akkor a régi horgászcimborák közül mindig kapható valaki egy kis halfogós mókára.
Aztán persze, időnként a kivétel erősíti a szabályt…
Instagrammon előszeretettel követik be egymást a hasonló érdeklődésű, beállítottságú, szenvedélyű egyének. Valahogy így sodort össze minket az élet Tomival. Szép halak, jó képek, és közös szerelem, a Duna szolgált alapul ennek az ismeretségnek.
Nem kellett hozzá sok idő, hogy balinos pecákról, Dunáról, Tisza-tóról kezdjünk eszmét, infót cserélni.
Többször elhangzott, hogy jó lenne egy közös peca itt, ott valamikor. Persze ezek többnyire csak üres szavaknak tekinthetőek általában.
Jelen helyzetünkben azonban tettek is követték az elméleti síkon megfogant közös horgászatok gondolatát. Egyik nap Tomi azzal a kérdéssel állt elő, hogy mivel még nem járt az Ipolyon (pedig régi nagy álma volt), mit szólnék egy közös pergetéshez. Sokat nem filóztam a dolgon, igent mondtam, és rövid egyeztetést és szervezést követően már egy kocsiban ülve robogtunk Ipolytölgyes irányába.
Szerencsére a sok ősrégi horgásztörténet nem hagyott egyetlen másodpercnyi kínos csöndet sem az odaúton.
Valamiért nem szeretek „házigazda” lenni. Jelen esetben ez különösen igaz, hiszen csupán két alkalommal
volt szerencsém horgászni az Ipoly vadregényes kanyarulataiban. Szóval nem mondható a dolog klasszikus „gájdolásnak”, hiszen még csak azt sem mondhatom, hogy ismerősen mozgok ezen a terepen.
A két próbálkozásom viszont pont kettővel több, mint ahányszor Tomi járt ott.


Nem látok bele mások fejébe, de úgy éreztem, neki nem feltétlenül csak a domik megfogásán pörgött az agya…
Ennek okán igyekeztem úgy összeállítani a napi programmenetet, hogy némiképp kedvezzek eme vágyának is.
Tölgyesen kezdtünk, ahol a hajnali pára, az egyre csak száradó kórók és a harmatcseppek súlya alatt is pompásan feszülő nyolclábú rovarcsapdák is mind-mind a közelgő ősz eljövetelét hirdették. 


Mivel egész héten viszonylag hűvös volt az idő és esett nem kevés mennyiségű csapadék is, melles nélkül nemigen kívánkoztunk bele az erősen visszahűlt folyócska rideg ölelésébe.
Hamar magunkra öltöttük a neoprén „kertésznadrágokat”, majd megkezdtük a vízre szállást.
Már a partról is látszott, de a nedves közegbe gázolva még inkább nyilvánvalóvá vált számunkra, hogy bizony valóssággá vált a legrosszabb rémálmunk. A víz áttetszősége konvergált a nullához.
Sokat utaztunk azért, hogy itt legyünk és szerencsét próbáljunk, ezért muszáj volt adni a napnak egy esélyt.


Kérdések nélkül elrendeződtünk az Ipoly jobb és bal szélén, majd kezdetét vette a vallatás.
Az első negyedóra nem is volt teljesen reménytelen. Hiába volt szottyos a víz, nekem is, neki is volt ütése a vezetett csalikra. Fogott halig azonban nem jutottunk.
Szeretem ezt a vadregényes vidéket, gyakran látni átkelő őzcsapatokat, több alkalommal sikerült már szemtanújának lennem jégmadár sikeres halászatának, és a szegélyező erdősávban is talál magának a természetet kicsit is kedvelő egyén látnivalót. Szóval, ez egy csodavilág… ha nem is sikerül összehalaznunk a kezünket, élményben még akkor is lehet részünk bőven. Na, de kár lenne ilyen korán temetni a napot.
Rendületlenül szórjuk a part menti, vélt domolykó lakrészeket... Bedőlt fák, elvágó víz mögötti kőszórás, buja szálas növényzet, víz fölé magasodó bokrok, s fák árnyékai, mind-mind jók lehetnek.
DE NEM MA…
Minden jó helyre érkező dobásban ott rejlik a fogás lehetősége, de majd minden alkalommal akció nélkül tereljük vissza a csalikat bothegyig.
Aztán végre megtörik a jég…
Tomi, nem is takarásból, hanem valahonnan a rohanó víz közepéből varázsol ki egy aprócska domit… 




Örömünk százszorta nagyobb, mint a hal testi adottságai. De legalább végre hal.
Vérszemet kapva, hamar magához terel egy újabb ragadozót, ami méreteiben közel azonos, ám fajtáját tekintve merőben más volt. Aprócska balin volt a zsákmány.
Illett volna nekem is végre villantani valamit…
Beesőre érkezett meg az első halacskám, aki sajnos folytatta a korábbi trendet, miszerint mi itt ma nem nagyon fogunk arasznál nagyobb uszonyost.


Nem csüggedtünk, mentünk tovább előre, kerestük a bestiákat.
Egy felgyorsult, mélyebb részhez érve, míg én kisebb technikai kényszerpihenőre szorultam, addig társam mélyen járatta a csaliját a már-már tomboló hullámok rejtett felszíne alatt. Nem eredménytelenül…
Apró rávágást követően, számunkra kedves meglepetésként ipolyi márna törte át a felszínt.
Aprócska mérete ellenére gyönyörű színezetű, pompás, egészséges példány volt. Szabályosan szájába volt akadva a csali…


Ezután némiképp eltávolodtunk egymástól, Tomi maradt ezen a részen, egy nádszigetben mozgó nagyobb testű hal árnyékát követte kitartóan. Én pedig, egy kicsit feljebb, klasszikus, domolykós részt megpillantva mentem a magam útján. Annyira, de annyira olyan volt az a szakasz, hogy csoda lett volna, ha itt sem lelek rájuk.
Volt egy rész, ami különösen tetszett, sokszor egymás után ejtettem vissza oda csalit. Nem tágítottam e helytől! Éreztem, hogy van ott valaki, aki egyszer csak kimozdul végre. Kitartásomat siker koronázta.
Nem rekordlistás volt az elkövető, de azért végre kellő határozottsággal és vehemenciával durrantotta le a crankot a felszínről.


Ez az a hely, ahol észrevétlenül repül az idő. Szinte észre sem vettük, hogy órák óta keresgélünk.
Viszont a gyomrunk nem felejt, és egyre hangosabban próbál kiparancsolni minket a vízből.
Eleget is teszünk erőszakos akaratának. Partra mászunk.
Míg a kocsihoz ballagunk, elemezgetjük a napot és vázoljuk a lehetőségeinket.
Az egyik siralmas, a másik ad még némi reményt…
Úgy döntünk, ebéd után még megnézzük a másik oldalt, aztán ha nagyon nincs eredménye, akkor visszamegyünk Szob magasságába, ránézünk az ottani szakaszra… amennyiben ott is kudarcot vallunk, szedjük a sátorfánkat, és hazafelé még rápróbálunk a jó öreg Dunára. Nagy egyetértésben szavazzuk meg, teljes létszámban a nap hátralevő stratégiáját.
A felderítés alá vett kisebb szakasz sem volt igazán horgászt marasztaló, 1-1 domolykónak lettünk ideiglenes elrablói, valamint cimborám megfogta a korábbi marci ikertesóját. Igaz, ezt most kabátba sikerült abszolválni.


Elég volt, jöhet a B terv.
Tominak kedveskedve is terveztem beiktatni ezt a részt. Korábban már ütöttem egy-két jobb balint az alig 30 cm-es vízből. Örülnék, ha lenne ilyenben része neki is. Elnavigálom a híd irányába, én pedig a másik oldal felé veszem az irányt. Kicsit fáradtan és egykedvűen érkezek meg egy szakaszra, amit már előző alkalommal is próbáltam, de halat nem adott. Értetlenül álltam előtte, hogy miért nem, hiszen olyan tartás helyezkedik el előttem, mint amilyen a „NAGYKÖNYVBEN” meg van írva, ha ahhoz a részhez lapozunk, ahol azt taglalják „Hol is keressük a domolykót?„.
Kissé elcsigázottan lendítettem a mai több ezredik dobást. Jó helyre érkezik a műcsali. Kettőt mozdítok bele, és határozott ütés kapok válaszul. Sajna nem akad…
Újabb pöccintés, és már csobbanást követően ragadja is magához a szúrós fahalat.
A finom kis cuccal nagyon nagy élmény ez a rövidke, de annál intenzívebb fárasztás, ami a látványos kapások után következik. Végre egy egész pofás darabot vehetek a kezembe, hát persze, hogy fotózom is.


Útjára engedem őkelmét, és tovább kísérletezek…
Ami ezután jön, az maga a földi paradicsom. Minden dobás akcióba megy át, és szerencsére elég darabos jószágok az elkövetők. Nem vagyok rest, azonnal telefonálok Tominak, és lihegve, talán kicsit túlpörögve is közlöm vele, hogy akárhol van, akármit csinál, azonnal dobjon el mindent, és rohanjon hozzám. 




A favorit csali másolatát már ki is bányásztam neki, mire ideloholt.
Érkezést követően buzdítom, hogy akassza a zerót, és azonnal dobjon…
Közben, az elmúlt 15 perc eseményeit hadarom neki…
Első dobásra megüti neki látványos módon, de nem ragad meg a szájában… másodszorra viszont sikerül rendesen pofán csapnia neki. Sajnos nem az a méret, amik eddig kápráztattak, de azért tetszetős darab. 


Ami viszont ennél is elszomorítóbb az az, hogy…
A darab utolsó felvonása volt ez kb, a varázslat véget ért… pedig egy ilyen nehéz nap után, kitartásunk jutalmaként, igazán eltarthatott volna még egy darabig a parádé.
Hagytuk pihenni a helyet, és tovább keresgéltünk… Később még visszatértünk, de már teljesen üres volt a „lakótelep”.
Némiképp azért javította a szánk ízét ez a délutáni kis adrenalin löket… Viszont, akarva akaratlanul, ki kell mondanunk, ennél fényévekkel jobb peca képe forgott a képzeletünkben az indulást megelőző estén.
Annyit sikerült már megtudnom az „Insta barátomról”, hogy kevés dolog szegi kedvét, és a revans lehetőségével élni akar, és élni is fog. Szóval, egy másik napon, szinte garantáltan visszatérünk együtt, és remélhetőleg aratunk majd. 



2018. augusztus 14., kedd

Kiszakadt végre az a „ZSÁK” Ipoly




Jött az az agymenésem, hogy ha már belelendültem a pergetésbe, akkor szeretnék olyan halakat is horogvégre keríteni, amiket még sosem fogtam. Na, például a domolykó pont ilyen…
Adott a történet, hogy a Dunán fogjam meg az elsőt...
Tettem is kísérletet két olyan pályán, ami domit sejtet… Sajnos a fejesek elkerültek.
Úgy döntöttem, akkor kicsit javítok az esélyeimen, és ellátogatok egy domolykó-paradicsomba, ahol teljesülhet végre az álmom… illetve mindjárt kettő is, merthogy régóta tervezgetek egy vadregényes Ipoly pecát.
Sokat nem tököltem, mentem, láttam, de sajnos nem győztem… Az Ipoly sem adta be a hőn áhított halat. 


Három komplett horgászatot tettem fel a kis ragadozókra, de az eredmény az zéró.
Illetve nem totál nulla, mert ezalatt azért csak sikerült 12 db szép, harcos balint megtréfálni.
Jónak jó, és szépnek szép, de nekem tömpekeszeg…
A hely, ahol először voltam ugyan nem rossz, de kiderült, hogy nem a legjobb szakaszt szemeltem ki.
A választott csalik sem bizonyultak túl ütősnek. Változtatnom kellett…
A pergetés hozadéka, hogy az ember műhal függővé válik!!! Ugyan még tagadom a család előtt, de a lelkem mélyén tisztába vagyok vele, hogy beteg lettem!!!  
A készlet nagy részét a bolti darabok teszik ki, viszont van kis hazánknak néhány ügyes kezű Dzsepettója, akik csoda fahalakat adnak ki a kezeik közül. A balin őrületemnek hála jutottam el Feri mesterhez, aki sokaknak adta kezébe álmai halaihoz azt a bizonyos „faragott kulcsot” !!!
Baszki úgy dicsérlek, hogy akár küldhetnél is néhány ingyen csalit…  Horváth Ferenc :-)


A lényeg a lényeg, hogy két balinos wtd mellé még a postázás előtti nap estéjén, egy talonban lévő zero crank-ot is hozzátetettem. Éreztem, hogy ez kell nekem a domolykók becsapásához.
Úgy alakult a hetem, hogy a szerdai nap üresjárat a melóba. Kedd reggel eljátszottam a gondolattal, hogy ha esetleg még ma megjönne a csomag, akkor mindjárt kiruccannék egy gyors tesztre az északi határfolyónkra megint. A postás szerintem azt hitte, hogy be vagyok narkózva, olyan szemekkel és vigyorral vettem át a küldeményt, aminek mélyén gondosan csomagolva ott lapultak az új topwaterek… 
Sorsom eldőlt, hajnalban irány a messzi észak!
Terv szerint most néhány tíz kilóméterrel feljebb teszek próbát, Ipolytölgyes magasságában.
A legutóbbi kísérlet alkalmával néhány bokrosabb részt leszámítva, jól járható volt a part. A nagy hőség miatt pedig a mederben sétálgatva cserkeltem a halakat. Ezen felbuzdulva most sem öltöztem túl, pláne, hogy 35 fokot mondtak mára. Egy fürdőgatya, oszt jó van paraszt…
Nem gyengén elbasztam…


Tölgyesre érve olyan dzsindzsa fogadott, hogy a pergető bot helyett inkább machete kellett volna a kezembe… Néhány perc alatt annyi csalán és tüskeszúrás marta a bőröm, hogy ordítani tudtam volna fájdalmamban. Átkoztam a napot…
Kb 1 órát szenvedtem, és kommandóztam a bozótba, hogy viszonylag optimális dobópozíciót vegyek fel. Persze, mire átverekedtem magam, addig minden létező növénylakó hal látványosan távozott a partszélből… Az új lila kézműves volt kapocsba téve, azzal próbáltam kapást kicsikarni. Kaptam két ütést és egy kisebb, arasznyi domi végre megragadt rajta. Persze az örömöm nem lehet maximális, mert pont egy magas part tetején jártam, mikor érkezett a kapás. Próbáltam megreptetni a csöppséget, erre kirázta magából a hármast… nincs szerencsém.

Jöhet a gázolós peca…
A meleg miatt is, de leginkább a véres, hólyagos bőrömnek esett jól az Ipoly simogató vize.
Jól mozgott a kis pufi lila, és még az én sete-suta feederes kezem is pontosan dobálta.
Mégis valahogy azt gondoltam, lehet, egy kisebb darabbal talán eredményesebb leszek. Darabosabb jószág becsapásában nem reménykedtem, és talán a kisebb formákat egyszerűbb becsapni, gondoltam…
Kicsit vészmegoldásnak tűnik így utólag…
Most az előző iránnyal ellentétesen indulok, a dunai torkolat irányába. Szépen meglassul a víz, rengeteg növény és bedőlt fa, vagy nevezhetjük tartásnak is a dolgot, szegélyezte a partoldalt.
Csendben, halkan próbálok haladni a combközépig érő folyócska közepén. Jobbra is, balra is ejtegetem a kis bogarat.
Alig haladtam 50-100 métert, amikor az egyik sűrű vízre hajló fűféle alól végre megütöm az első fejes halat, amit végre a tenyeremig siklathatok… Az örömöm halmozottan nagyobb, mint a kis ragadozó testének mérete… de, aki a kicsit nem becsüli…



Aztán, ha egyszer egy bolt beindul…
Ugyanarról az oldalról egy vízbe dőlt fa töri meg a folyást, és a mögötte lévő pangó részből sikerül a másodikat is becsapni… elképesztő módon rombolt ki az ágas-bogas otthonából.
Szerencsére ez már jóval testesebb alakot öltött.
Fotózgatom, aztán útjára engedem őt is…


Ezután úgy döntöttem, vége a biztonsági játéknak, visszateszem a nagyobb csalit, hátha esetleg egy öregebb nagyfejűt is sikerült lépre csalni vele.
Körülbelül hetven, nyolcvan méterre járok egy középen kiemelkedő sóderos résztől. Kétharmad, egyharmad arányban vágja ketté a rohanó vizet. A kisebbik, csendes ág tűnik szimpatikusnak, pláne, hogy mindjárt a bejáratnál négyzetméter nagyságú vízinövény kompozíció tündököl.
Ha domolykó lennék, én bizony itt laknék. 



Lopakodó üzemmódra kapcsolok… az utolsó ötven méteren már nem is lendítem a botot, még a lélegzetemet is visszafojtom. Végre dobótávra érek…
A kis csatorna közepén loccsan a kis black purple.
Belehúzok egy kicsit, majd megállítom. Ismét mozdítok rajta, gyönyörűen hullámzik. Teljesen olyan, mintha egy páncélos bogár, próbálna megszabadulni a víz fogságából.
A következő tekerésnél pont beér a vélt domi lakásajtaja elé.
Megállítom, azután kopogás gyanánt, picit belepöccintek. Jó házigazda révén azonnal ajtót nyitnak nekem…  Ellentmondást nem tűrően ragadja magához csalimat, a pálcát pedig majdhogynem kitépi a kezemből. Rohanna vissza a takarásba. Közben veszettül dolgozik a bot, és szépen cicereg az orsó.
Annyira jó volt ez a néhány perc, a hely felfedezésétől a brutál kapásig, hogy borzongok, miközben írok. Azt hiszem ez a pergetés sava borsa.


Gyönyörű morcos, mozdonyfejűt van szerencsém fényképezni, hálás vagyok érte…
A sóderpadon úgy döntök, tábort verek. Egyrészt, ezt az élményt meg kell emésztenem, másrészt jól jönne néhány falat a korgó gyomromnak.
A rövidke pihenőt követően útra kelek… Szerencsére a következő etap is eseménydús…
Sikerül még hármat kimozdítani rejtekükből, ebből kettő vissza is hozza a csalit nekem.
Csodálatos reggel…



A következő kanyar külső és belső oldala is hirtelen megmélyül, ezért úgy döntök, kikászálódok és visszabandukolok a kocsihoz.
A Nap már magasan jár, és borzasztóan éget. Szinte húzódik a bőröm, ahol fedetlen a testem.
Rövidke pihenőt követően úgy döntök, gázolva megjárom a reggeli részt újra, mert vannak ígéretes területek. Két helyen is megpróbálok vízre szállni, de olyan bűzös és mély iszap fogadott mindenütt, hogy végül úgy döntök, hazafelé indulok, és közben a múltkori eredménytelen szobi részt megpróbálom újra.
A klíma csak küszködik az utastér hűtésével, üvegen keresztül is perzsel a nyári nap melege.
Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy elég élmény jutott mára, inkább nem kéne erőltetni tovább, még hőgutát kapok. Aztán a vadászösztön győz, csak megállok… legalább néhány dobást muszáj elkövetnem. 


Lesétálok arra a részre, ahol legutóbb is több ütést kaptam, egy csendes hínáros kiszögelléshez.
Ami a múltkor nem ment, most első dobásra bejött.  Nem gigászi, de számomra kedves méret hasítja a vizet, ahogy húzom magam felé. Ez a szobányi terület jó haltartónak bizonyul, ugyanis még kettő domi csábul el a lila kis szörnyemre, igaz az egyik félúton lemarad.
Emellett, meglepetésként, egy szép csíkos bandita is megkívánja a felszínit.
Főnyeremény… 


Ha a szívemre hallgatok, még most is ott pergetnék, de a hőségriadó miatt az eszem győz, és mára leteszem a lantot.
Az Ipolyon ma délelőtt végre kiszakadt a „domolykós zsák”!!!
Adott a rejtőzködő kincseiből egy igencsak tetszetős szeletkét. Idén még mindenképpen visszatérek. Köszönöm Ipoly, Köszönöm Feri… egy csodát alkottál… Feri Blog :-)