2019. november 11., hétfő

2019 AZ ÉV HORGÁSZBLOGJA DÍJ...




Elrepült egy újabb esztendő. Így a tavaly megörökölt, megtisztelő címet a mai napon továbbadom egy általam nagyra becsült szerzőpárosnak, Barnabásnak és Zsoltnak. 
2018-ban már az úgynevezett „udvarhölgy” címet megkapták, de úgy érzem, a munkásságuk alapján megérdemlik, hogy a 2019-es év „ÉV HORGÁSZBLOGJA DÍJAT” egyedüliként birtokolják. 
Mint rendszeres olvasójuk, szívből gratulálok a Fishingeverywhere.blog.hu- nak !!! 

A DÍJ...


 
Teendők...
Az alapító, Erdélyi PuPa Balázs, szavai:

“…ezt a díjat egy magyar nyelvű blognak fogom adományozni, mely blog még további két blogot kell, hogy kitüntessen ezzel a címmel. Az odaítélésnél a blog tartalmát , a bejegyzések kellő hosszúságát, a magyar beszédnek megfelelő stílusát, a halak és a természet tiszteletének meglétét kell figyelembe venni, mindezeknek megfelelő képi tartalommal. A kitüntetetteknek a díjat a főoldalon kell elhelyezniük legalább fele méretben, és még egy évig az eddigi minőségben kell blogjukat fenntartani. A következő években a díjat mindig az első díjazott adományozza tovább, melyről egyeztet a díj alapítójával , a Horgászó Séf  bloggerével. A díjalapító nem részesülhet a díjban. “

2019. október 29., kedd

Leckéztet, sarcol és okít a Dunakanyar…


 
Szerintem egészen mostanáig senki sem akarta elhinni, hogy idén még valóban eljön az ősz.
Dátum szerint már réges-rég itt lenne az ideje, hiszen a héten már november havára kell lapoznunk a kalendáriumot.
Mindezek ellenére a vénasszonyok nyara rendíthetetlenül tartotta magát ez idáig, most azonban végre meginogni látszik a makacssága. Ugyanis az óra átállításával egy időben nyakunkba zúduló, esővel érkező, széllel fűszerezett hidegfront egy szempillantás alatt az ilyenkor megszokott, évszaknak megfelelő állapotokat teremtett. Vélhetően ez már így is marad…
Ennek érezzük is hatásait, amikor Tomi barátommal a Visegrádi-hegység kanyargós, köddel borított útjain haladtunk márnavadászatra hangolva a festői Dunakanyar felé.
Amióta a pergetés beédesgette magát a szívembe, a márnahorgászat mondhatni teljesen háttérbe szorult. Éves szinten csupán egy-két pecát áldozok a bajszosokra mostanság. Idén már túl vagyok két, amolyan „fél délutános” feederezésen, ugyan fogtam is néhányat, de nem igazán hozott lázba a történet.
Viszont ennek a kalandnak a lehetősége hónapok óta motoszkál a fejemben.
Sok, szép történetet hallottam cimborámtól az itteni halakról, és a táj magával ragadó szépségéről.
Egyszer el akartam jönni, megnézni, és ez most megadatott végre.




Megérkeztünk…
Sikerül közel parkolni a vízhez, ami nem is baj, mert a megszokott maréknyi pergetőmotyó helyett egy kisebb teherautónyi cuccot húzunk elő a csomagtartóból. Elszoktam már ettől…
Olyan tejköd borul a tájra, amitől nemhogy a túlpartot, de még a vén Duna rohanó vizét is csak sejtjük az orrunk előtt… Hangulatos!
Kicsit komótosan pakolászok Tomi mellett, ő azonban nem cicózik, hamar a kristálytiszta habokba veti az első szereléket.
Nah most, vannak azok a zötyögősen indulós, türelmetlenül várós, etetés beérős márnahorgászatok, és van ez a mostani. Mire eljutok odáig, hogy az első bot hadra fogható, addigra társam már a második bajszost engedi útjára. Pazar kezdés…
Mármint neki… :-)




Mert én valami olyan irgalmatlan bénázásba, balekoskodásba kezdtem, hogy azt elmondani nem lehet.
Technikai hibák, rosszul felmért körülmények, csomók, gubancok, kiábrándító dobások egész sorát követtem el. Ettől persze már a gyógyszer is elgurult, ami ilyenkor csak tetézni szokta a bajt és ez most sincsen másként. Végül is mire az első halamat kikukáztam, Halbogár már úgy 5-6 megfogott marcinál járt. Tovább rontotta a helyzetemet az a tény, ami hamar világossá tette szomorú sorsomat, hogy a felszerelés, amivel ide érkeztem, nem lesz nyerő a mai napon.
Őszintén megmondva nem is tudom, mire gondoltam, amikor nyugtáztam magamban, hogy ide is pont az lesz a megfelelő cókmók, amivel a jól bevált helyeimen meg szoktam oldani a horgászataimat. Szinte kizárólag olyan spotokon márnázok, ahol egészen rövid, akár rakós távon mozognak a halak. Több ilyen helyet szoktam eredményesen horgászni. Ide nyugodtan mehetek vastag, fonott zsinórral is, hiszen a magasra tartott bottal a zsineg csak egy egészen rövidke szakaszon van kitéve a rohanó víz erejének, nem képes annyira belekapaszkodni a folyó, hogy magával tudja görgetni a kosaramat.
A folyás ereje itt sem nagyobb, mint amerre horgászni szoktam, csak kb. 3-szor olyan messzire van a sodorvonal, ahová dobálnom kellene, ha halat is akarok fogni.
Ennek okán, az amúgy is indokolatlanul vastag fonottat 3-szor akkora felületen tépi magával a Duna, mint máshol. Az eredményt pedig tudjuk! Hiába is dobom a jó helyre a végszereléket, hiszen szélmalomharcot vívok a helyben maradással. Nagyobb méretű kosárral lehetett volna orvosolni a dolgot (volt is nálam egészen 215 g-ig), de szintén a túl vastagnak bizonyult madzag miatt annyira fékezték az apró gyűrűk a dobás lendületét, hogy csak szenvedtek a pálcák. Féltem, hogy megsérülnek, így ezt a dolgot is elengedtem. Így a fennálló folyamatos görgetésnek minden esetben akadó lett a vége, ami vagy az egész komplett szereléket, vagy jó esetben csupán az előkét vette magához. Ördögi kör!
És sajnos nem sok kiút látszódott…
Tény, ezt elcsesztem… Csak kérdeznem kellett volna, hogy mire számítsak, amit nem tettem meg… Alapvető hiba.





Ennek tükrében, ha lehetett volna, én már 9-kor hazamentem volna a francba… :-)
Szerencsére a cimborám nyugodt típus, kb. rezignált arccal figyelte az eseményeket és persze továbbra is rendületlenül húzta a halat.
Sikerült találnia egy olyan helyet, ahol a kanyar külső íve egy nagyobb, lapály előtti, akadós, mély részen végződött. Valószínű, minden a folyó által cipelt természetes táplálék és a kosarainkból oldódó, csalogató anyag is itt gyűlt össze koncentráltan, ami persze jól tartotta a halakat. 
Azonban hazárdjáték is volt ez részéről, mert elég egy kicsit lecsúszott dobás, vagy későn lereagált kapás és hamar az akadó martalékává válik a drága felszerelés.
A délelőttöt még viszonylag kevés veszteséggel sikerült abszolválnia…




Egy új időszámítás kezdődik…

Az a jó a folyóvízi horgászatban, hogy elég csupán néhány tíz, vagy száz métert lejjebb, netán feljebb költözni és máris teljesen más viszonyok az uralkodóak. Tomi jó barát, látta mennyire szenvedek, amiért esélyem sincs halat fogni, ezért bedobta a „költözhetünk arrébb is, ha gondolom dolgot”…
Kedves gesztus, de én meg nem vagyok önző és nem szívesen ültetném arrébb a „kincsesbánya” mellől.
Végül valamivel feljebb a szakaszon elkezdtem szemezgetni egy kisebb, belógó földnyelvvel…
Kicsit másként is kavarog ott a víz, és ha kitelepszem egészen a csúcsára, azzal is nyerek néhány métert magamnak.
Együtt jöttünk pecázni és elég messze van a két hely egymástól, ezért dilemmáztam egy darabig, hogy változtassak-e pozíciót, de mivel van még jó néhány óra a hazaindulásig, nem üldögélnék itt tétlenül addig. Így költöztem…



Közben a köd felszállt, helyét pedig a folyamatosan szemerkélő eső vette át. A csodás látvány minden eddigi keserves pillanatért kárpótolt. Impozáns környezetben horgásztunk és Tamás fogásait látván jó halakat is tartogat itt a folyó, ezért új lendülettel vetettem magam a dolgokba.
Kezdetben ment a kísérletezés, hogy hogyan is dobjam meg az előttem lévő sodrás szélét, úgy hogy helyben is tudjak maradni. Szerencsémre gyorsan megoldottam a leckét, minek jutalma a következő 10 percben 3 jó kapás elérése volt. Igaz, csak egy akadt meg rendesen.
Mindenesetre bíztató…
Ezután csend…




(A nagy űrtartalmú 5 oz kosarakkal, viszonylagos intenzitással kezdtem adagolni a bekevert etetőt.
Talán az egyedüli eleme volt a mai horgászatra való felkészülésnek, amit sikerült hiba nélkül megoldani. :-)
Löszös agyaggal vegyített, „pörkölt” ízvilágú alapkeveréket készítettem, színes, süllyedő angolmorzsával és jókora mennyiségű magmixxel tuningolva.)
Ezt szórtam ütemesen…

Majd ennek hatására megelevenedett az addigra már stabilnak mondható etetés…
Első körben márnák tették tiszteletüket…
Egyik sem jelentkezett azzal a vad, vehemens, klasszikus rózsahalas, botborítós kapással. A védekezésük azonban most is, mint mindig, baromi jó élményt nyújtott. Keményen dolgoztak végre a river feederek.





Meglepetésvendég is tiszteletét tette, egy szép, formás koncér személyében. A jellegzetes násztüskék megléte már most megfigyelhető volt a feje búbján.
Majd egy combosabb jász hitette el velem egy pillanatra, hogy testes márna küzd a horgon. Kivételesen szép jószág volt ő is.  Bearanyozta a napomat.





Aztán márna, márna, márna, stb. sorminta következett.
Kezdett gyönyörűen alakulni a délutánom, bár azért a délelőtt azt hiszem sokáig kísért majd…
Eközben Tominál valami megváltozott… Csak akkor sikerült neki kapást kicsikarni, ha rizikós dobásokkal az akadó közvetlen közelébe ejtegetett. Na, neki innentől kezdődött a földi pokol!!!
Legalább 15 hala (köztük voltak jók is) oldott kereket idő előtt az akadó kéretlen közreműködésével.
Cserébe még ráadásul összegszerűen is sok cuccot hagyott a könyörtelen vámszedő víz alatti szerelékmarasztalón.
És ez már indulásig így is maradt sajnos. Szóval mindkettőnket keményen megsarcolt a vénlány.
Totálisan ellentétes délelőtt/délutánt zártunk…
Nekem még tartogatott néhány szép marcit az utolsó órácska. A formásabb egyedek mostanra méltóztattak az etetésre ráállni. Jobb később, mint soha. Ezek tették fel a pontot arra a bizonyos i-re, szóval mondhatom, elég jól sikerült a második félidei hajrá.
Gébes macerálásra hajazó mocorgást megelégelve veszem kézbe a pálcát. Válaszul megáll a bot a kezemben, mintha akadó lenne, de szerencsére az akadó ritkán rúg és indul el a meder felé.
Minden trükköt és fortélyt bevetett a tömzsi vasalófejű, de végül a sekély vízbe csak alátuszkoltam a merítőt, ahol kicsit megpihenhetett, amíg én is fújtam egyet.
Istenemre mondom, igazán jót küzdöttünk…




Sajnos ilyenkor már hamar sötétedik, meg persze a szűnni nem akaró szél és eső kombinációja miatt kicsit le is merültünk, ezért a pakolászást követően, éppen hogy csak, de még világosban útnak eredtünk.
Ha kerek egészet nézek, akkor nem lehet panaszra okunk ma sem, hiszen legalább 2 tucat márna, koncérok, kivételesen szép jász, szákolás előtt lemaradó tetszetős fejes, dévér, és még egy aprócska küllő is rajta veszett a horgainkon. Viszont egy-egy fél napot azt hiszem, mindketten kitörölnénk, ha lehetne…
Azt gondolom, szépen leckéztetett és keményen sarcolt minket a mesés Dunakanyar. Csak okulhatunk a mai napból…
Ismerek egy márnás blogot, majd ezek után gyakrabban olvasom. :-) Rám fér…



2019. október 21., hétfő

Balatoni élő dropshot...




„Kikötőből való elzavaródás. Passzív dropis sügerek. Balinok bilincsnél fogva való agyonverése földhöz b@szás által by helyi erők. Passzív dropis sügerek. Napsütés helyett szemetelő eső. Zsinórrágó csukák. Passzív dropis sügerek. Egy liter tarhált babahal from jóindulatú helyi erő = sügérkód feltörése (feltaláltuk a meleg vizet). Nagyon sok sügér, köztük jók is. Élmények.”

Így fogalmazta meg @halbogár barátom a balatoni kalandunkat az Instáján.
Lényegében tényleg ilyen volt a napunk, de azért én ezt még néhány mondattal megszínezném, mert ennél azért érdekesebb és tanulságosabb is ez az októberi sügérpecás kiruccanás.
Múlt heti velencei-tavi kalandozásunk után a Balaton déli partját terveztük meglátogatni.
Nem csekélyebb szándékkal, minthogy a méltán híres „magyar tengerben” élő csapósügér állományt zargassuk.
Konkrét célállomásként Balatonaliga kikötőkomplexumát szemeltük ki.
Kétes hírek keringtek a helyről. Mivel magánterület, nem látják jó szemmel a horgászokat, bár ez szinte az egész partvidékre jellemző.
Tudunk tiltótábla meglétéről is… ennek ellenére számos ismerősünk járt ott, nyilván horgászat céljából és a kutya sem szólt nekik arról, hogy esetleg illegális tevékenységet végez azzal, hogy a vitorláskikötőben köveseket, sügereket hajszol. Nem is egyértelmű a táblán szereplő kiírás, ugyanis a kikötőt védő móló külső karéján, a nyílt víz felé helyi békés halazók múlatták az időt. Ez nem tiltott!
Ezen a korai órán még javában pirkadt, mikor már kezünkben a fegyverekkel ballagtunk be a tükörvizű tó felé. Gyönyörű, csendes, nyugodt reggel volt. Nem mondanám, hogy különösebben aktívak voltak a halak, de azért néhány arasznyi kis banditát kézbe dropiztunk mindjárt az elején.  Sok időnk nem volt berendezkedni és élvezni a kora őszi reggelt, mert a helyi mindenes, hatalommal felruházott mogorva rendésze nemes egyszerűséggel közölte velünk, hogy kívül tágasabb. Természetesen a táblára hivatkozva…
Mit teszel ilyenkor??? Nekiszegezed a kérdést, hogy néhány nappal ezelőtt ismerősök akkor miképpen voltak jogosultak itt horgászni?! Ha akkor nem szúrta a szemüket, akkor vajon minket miért nem hagynak csendben elbogarászni. Vagy végignézel az emberen, eldöntöd hogy kár vitába szállni vele, és B terven kezdesz agyalni kifelé menet, miközben a rohadt, mocskos rendszert szidod?!
Hát mi az utóbbit tettük…



Nem olyan egyszerű ám alternatív tervet találni, csak mondom. Fura rendszer van a Balatonon.
Adott egy böszme nagy víz, de legális horgászhelyet találni rajta, igencsak nehézkes.
De erről bővebben egy másik bejegyzésben olvashattok majd…
Lényeg a lényeg, Tomival hamar kocsiba pattantunk, nem kesergünk sokat a dolgon és egy másik déli parti város remélhetőleg éppen horgászható kikötője felé vesszük az irányt.
A nyáron nagy forgataggal bíró állomás most csendben, nyugodtan ébredezik. A büfésorok, ahol máskor hosszú sorokban tobzódó népek hangos ricsaja lármáz, most komor vasrácsok mögé bújva várják a tavaszt. Meg van ennek is a maga bája.



A vízhez lépve azonnal ejtjük a gumihalas végszerelékeinket a parkírozó vitorlások közé.
1-1  apróságot itt is kivarázsolunk, főleg Tomi érez rá a dologra, nekem kevésbbé adja most.
Méterről méterre haladunk előre… közben a helyi erők bilincsre vert jó kettes balinokkal hagyják el a kikötőt septiben. Néhány perc múlva újabb ősz halántékú horgász szintén balinokkal az oldalán távozik. Korábban jártam itt és tényként állapíthatom meg, hogy itt nem jellemző, hogy az itteni öregek pergetnének. Inkább a jó öreg klasszikus bordás, kosaras pontyozást űzik. Itt már kicsit gyanús volt a dolog. Gondoltuk hát cimborámmal, hogy megnézzük, mi folyik a hajóállomást védő kövezés külső oldalán. Hát szemünk, szánk tátva maradt!
Egyrészt az ott fellelhető boterdőtől, mivel aki élt és mozgott, az szórta a balinra a vizet. Másrészt attól, hogy volt is mire szórni… Irgalmatlan zabálás folyt a part előtti 20-25 méteres sávban.  Nem percenként, hanem olykor másodpercenként 8-10 darabos őn verte a snecifelhőket.
Kaján vigyorral néztünk egymásra… Habár nem balinozni jöttünk, ez mégis csak izgatni kezdte a fantáziánkat, azt hiszem érthető okokból. Ugyan nem készültünk fenekeszegre célzottan, azért néhány nekik való csali így is volt nálunk a dobozban. Nem haboztunk őket a kapocsba akasztani…
Én wtd-vel kezdtem, Tamás valami méretben és színben hasonló wobblert vetett oda nekik, mint maguk az áldozatok.


Az első néhány dobás totál süket…
Aztán a következőkre sem kaptunk pozitív visszajelzést…
Jöhetett a nagy körforgás… Mindent IS kapocsba akasztottunk, ami csak nálunk volt… HIÁBA!
Ami a döbbenet, hogy az „öreg bástyák” egyre másra vadászták le a szép ezüstös ragadozókat.
Kicsit jobban megnéztük, mivel is teszik mindezt… Mindnél egy jókora méretű ezüstszínű kanál volt a nyerő. Folyamatos tekerés mellett (nem balinos tempóban) csörlőztek, időnként megállítva. Általában ekkor jött a kapás. Na, nekünk ilyesmink nem volt a tarsolyban. Még kísérleteztem valamennyit vertikális csalikkal, hátha az emelés vagy az ejtés fázisában hasonló reakciót váltok ki, mint a süllyedő kanál, de nem jártam sikerrel.
Ekkor már szinte gőzölt az agyam, hiszen esélytelenül, kb. impotensen próbálkoztunk.
Fél óra után nyeltünk egy nagyot és durcásan ismét a sügérpeca felé orientálódtunk.
Mindeközben folyt a mészárlás…
Ezt értsétek szó szerint! Ami partot ért, már kötötték is le a másik oldalon a hajók között…
És hiába az ellenőrzés… Ugyanis volt az is, nem is egyszer a nap folyamán. Rendőrök és halőrök is igazoltatták a „jó népet”. De persze, hogy melyik hal kié, kinek hány darab van és mennyit vitt már haza, az szinte ellenőrizhetetlen ilyen káoszban. Nyilván nem kevés rutinnal rendelkeznek a helyi húshorgászok. A halak iránti tiszteletet pedig még csak hírből sem ismerik sajnos.
Láttunk olyat, hogy…
A bilincsre akasztott élő balint távozáskor a halőrök kérésére megölik, de nem akárhogyan, 4-5 alkalommal egy az egyben földhöz verik a szerencsétlent a sétány viacolorján. Nézni is rossz az egészet. Szóval érdekesen mennek a dolgok a Balatonon. De biztos csak az irigység beszél belőlem, amiért én nem fogtam. :-)


Na, de vissza a csíkosokhoz…
Bejárjuk az egész környéket és néhány féltenyérnyi jószágnál többet nem igazán sikerül most fogni.
Több helyen látunk szép, nagy „kan sügereket”, de apatikusak voltak.
Pedig biz isten, mindennel és mindenhogy próbáltuk őket megetetni.
Persze ilyenkor jönnek a kifogás keresések, hogy miért is nem sikerül kellő gyorsasággal a darabszámot növelni… Leginkább a kikötő vizében hemzsegő billió, millió táplálék kishalat tesszük felelőssé. Miért is ennék meg a mi plasztik motyónkat, mikor elég csak kinyitniuk a szájukat és csak úgy zúdul befelé a táplálék. Csodás napsütéses időt ígértek mára, ennek ellenére negyedszer ázunk el a nap folyamán, felhők jönnek-mennek és ha nem is sokat, de azért mindig kapunk az égi áldásból.
A szomorkás időnek megfelelően a kedvünk is kicsit kezd komorodni…




A mólón lépkedve tesziveszis idősebb tag áll mellém és habár elég nagy a terület, neki persze tőlem pont pár méterre kell megmeríteni a hálót. Már szólni sincsen kedvem, inkább én lépek arrébb.
Jókorát ölel a halfelhőből, majd szelektálni kezd. Néhány nagyobb vezérküszt a vödrébe pakol, az apraját pedig szórni kezdi vissza a hálóból a kristálytiszta kék vízbe.
A nagy részük elúszik rögvest, de 1-2 bódult példány vergődni kezd a felszínen.
A sérült mozgás ingerlően hat a sügerekre, mert a betoncölöpök takarásából 4-5 jóféle méretű ragadozó ront ki a haldoklókra és azonnal szétkapják őket. Ugyanott, ahol én az imént gumival ütésig sem jutottam el… hmmmmm...
Most akkor ilyenek, ha passzívak??!! :-)
Mivel emberünk szelektál, odalépek hozzá és tarhálok tőle 3-4 db kisujjnyi snegót.
Szívesen adja!


Gumi lehúz a horogról és orrba tűzve a babahalat engedem vissza a tuskók mellé.
Nem sokat finnyáznak a lent lakók, azonnal bedörgöli a legrámenősebb, darabosabb forma sügi.
A következő 3 tűzött, élő csalimnak is ugyanez a sorsa.




Széles vigyorral megyek Tomihoz és újságolom, ha nem is úgy, ahogy szerettük volna, de úgy fest megvan mentve a napunk. Kisebb zacskóba felhalmoztunk egy jókora mennyiséget, és újra bejártuk vele az előző helyeket, ahol csak részsikereink voltak ezidáig. Mit mondhatnék, horgászati szempontból remek élmény volt, még ha a sportértéke nem is az igazi. De hát horgászok vagyunk, élményeket szerettünk volna gyűjteni, amihez ma ez volt az egyetlen kulcs számunkra.




A sügerek mellett csukák is tiszteletüket tették a dropis módszeren cincált végszerelékünkön.
Persze nem kimondottan rájuk volt hangolva a felszerelés, így Tomi bicskája mellé sikerült behúzni még két harapott előkét is.

Összességében remek nap volt ismét a Balcsin. Persze hamarosan visszatérünk és gumival is rendet vágunk köztük… :-) Meg persze kihúzzuk azt a jól elhelyezett balinos tüskét is… :-)