Etessünk-e a Dunán???

Etessünk-e a Dunán???

A kérdés, ami a címben szerepel csupán csak költői, gondolhatnánk. Legalábbis számomra és nagyon sok az öreg folyón eredményesen horgászó cimborám számára az. Ám erről sokan másként vélekednek.

Megmondom őszintén, a mai cikkemet egy a közösségi portálon lévő, kimondottan Dunai pecásokat magába tömörítő csoportban indult éles vita ihlette.

Csendes szemlélőként szemezgettem a különböző, olykor vérlázító kommentek, hozzászólások között. Nem szeretek úgy vitatkozni emberekkel, hogy mindenki elbújva a monitor mögé osztja az igét és talán életében kétszer sem horgászott a Dunán, mégis meggyőzhetetlen az éppen aktuális dolgot illetően. Ezért rendszeresen kerülöm az ilyen jellegű virtuális harcokat.

Nagyvonalakban a csetepaté arról szólt, hogy azok, akik ólommal mindenféle etetés nélkül próbálkoznak, azok szidják a folyót, miszerint nincsen benne hal. Hozzájuk csatlakoznak még, akik korholják azokat, akik etetőanyag használata mellett szépen fognak, mondván, hogy ”persze könnyű úgy halat fogni, ha az ember „tonna” szám szórja a csalogató anyagot” pénztárcát nem kímélve.

Persze, a másik oldal sem maradt adósa a dolognak és egy igazi szép, hogy is mondjam magyaros, ízes vita kerekedett a dologból.

Hamis illúzió…

Nem szeretnék kioktató lenni, prédikálni és csak a levegőbe beszélni, épp ezért a saját példámból okulva, leírom miként is tréfált meg az „öreglány”. Ez talán így tanulságos lehet mindenki számára.

Jó néhány éve már annak, hogy egy barátom invitálására a fővárosi szakasz déli részén először vetettem horgaimat a habokba. Mindenféle folyóvízi rutin nélkül a „szüzesség” elvesztése mondhatni álomszerűre sikeredett. Olyan halfajok kerültek horogvégre, amiket azelőtt sosem láttam élőben. A változatos fauna mellett a halbőségre sem lehetett panaszom.

Minden adott volt ahhoz, hogy szenvedélyemmé váljon a folyó.

Azelőtt sokat hallottam róla, hogy nehéz kenyérkereset a Dunán való halfogás, de ezután az éjszaka után ez az illúzió szinte teljesen szertefoszlott.

Még abban az esztendőben volt alkalmam többször a kövezésen próbálkozni, és ha a kezdeti sikereket lehet fokozni, akkor nekem sikerült.

Kis túlzással bármit csináltam, minden halat adott. Elsőszámú célpontnak már akkor is a márna számított. Panaszra nem lehetett okom, hiszen akadt horogra bőven.

Miután már ennyit áradoztam, illik lerántani a leplet a sikeres pecák titkáról.

Tehát a titok, a NAGY SEMMI…

Bizonyám, egyszerű nagyhurkos kötés, rajta egy lapos- vagy tányérólom, viszonylag nagy horog, és azon pár szemből álló izgő-mozgó csonti vagy giliszta csokor.

Ennyi volt a nagy titkom…mindenesetre működött.

Tanulni sosem késő…

Az őszi sikereken felbuzdulva már kora tavasztól kezdve bizsergett a tenyerem és alig vártam, hogy ott folytassam a korábbi sikerszériát, ahol a tél beálltával abbahagytam.

Kúszott felfele a hőmérő higanyszála és én rendületlenül ostromoltam a folyót.

Mindent ugyanúgy csináltam, mint azelőtt és persze a helyek is ugyanazok voltak, mint korábban. Az eredmények viszont rendre elmaradtak az álomrajthoz képest.

Persze okokat meg miérteket mindig találtam az éppen aktuális kudarcot jelentő napot követően, csak épp a saját horgászatomba nem. A sorozatos sikertelenségem okára csak jóval később jöttem rá.

A Dunán nem az a megszokott jelenség, hogy az ember kimegy, nagyjából semmit sem tesz és degeszre fogja magát. Lehetnek kivételes napok vagy rövidebb időszakok és persze extra haltartó helyek és alkalmak, de hosszabb távon nem ez a jellemző. Fel kellett ébrednem a kis csipkerózsika álmomból és végre tennem kellett azért, hogy sikeres pecákkal a hátam mögött  térjek haza és újra elégedetten gondoljak vissza az aznapi horgászatra.

A tanulás időszaka következett. Rengeteget olvastam elismert sikeres pecások tollából származó írásokat. Elméleti síkon kezdtem a tanulást, amit szép lassan a gyakorlatba való átültetés követett.

Kicsit mindig csiszolni kellett a dolgokon, de szép lassan összeállt a kép és az eredmények sem maradtak el.

Végül biztosan merem állítani, hogy a siker kulcsa az etetőanyag.

Mielőtt bárki azt gondolná, hogy elértünk ahhoz a részhez, ahol kifejtem, hogy megvan a szuper etetőanyag és csak ezzel lehet halat fogni a Dunán, akkor tévednek.

Mint mindenkinek, úgy nekem is megvan az a néhány márka, amit szívesen használok, de itt most nem ez a lényeg. A fontos az, hogy használjunk valamilyet, hiszen legyen szó pontyozásról vagy keszegezésről, állóvízen mindenki használ csalogató anyagot, akkor miért gondolnánk, hogy pont a Dunán ne kellene.

Nem mindegy milyet és hogyan használunk…

Amennyiben rászántuk magunkat, hogy folyóvízre is etetőanyaggal érkezünk, pénzt áldozunk rá, akkor már érdemes jól és okosan felhasználni az őrleményt.

Horgászboltok polcaihoz érve jól elkülönítve találjuk a folyóvízi kajákat az állóvízen használatosaktól.

Na nem azért, mert ezeknek az ára jóval magasabb lenne, hanem mert célszerű a nagyobb szemcsemérettel rendelkező keveréket használni a rohanó vízben való horgászatok során.

A durvábbra őrölt mix a hozzáadott víz hatására több folyadékot képes magába szívni, ezáltal a nehezebb alkotó elemeket jóval lassabban görgeti tova a robogó folyó ereje.

Amennyiben van rá lehetőségünk az indulás előtti estén érdemes készre keverni az etetőt, így még több ideje van az alkotóelemeknek a hozzáadott folyadék felszívására.

A túlnedvesített anyag mászkossá, csirizessé válik, ilyenkor nagyon nehezen tudja a folyó kimosni a kosár fogságából a halaknak szánt finomságot.

Másik hiba viszont a kiszáradt szinte tapadásmentesre gyúrt keverék. Ilyenkor gyakran a csobbanást követően felhőszerűen azonnal elsodorja a víz, még mielőtt a fenékre érne a szerelék. Ezt is gyakorolni kell.

 

 

Helyes felhasználás…

Fontos, hogy amikor kosárba töltött etetőt használunk, akkor a horgászatunk során az ólmos végszerelékkel ellentétben itt nem kereső módszert alkalmazunk, hanem törekednünk kell, hogy fixen mindig ugyanarra a helyre érkezzen a finomsággal megtöltött csomagunk.

Nem mi keressük a halat, hanem azt igyekszünk elérni, hogy akár nagyobb távolságból is a felcsalizott horgaink közelébe csalogassuk a Duna pikkelyes lakóit.

Folyamatos dobálással egy úgynevezett etetőanyag folyosót hozunk létre, amin keresztül irányt mutatunk a táplálkozni kívánt halak számára.

Ennek legegyszerűbb módja a kiakasztott zsinórklipsz használata. Egyszerű gyors és praktikus.

Optimális távolság, irány és akadómentes rész megtalálását követően kiakasztjuk a zsinórunkat az orsó dobján található műanyag vagy ma már egyre gyakrabban használatos fém fülecskébe.

Így mindig az általunk kívánt távolságban csobban a szerelékünk.

Az állandó dobásirány fixálásának is van egy egyszerű módja. A szemközti oldal egyik kiugró tereptárgya vagy az erdősor egyik jellegzetes fája szolgálhat támpontként a dobásaink során.

Ezzel a módszerrel garantáltan pontosak lesznek a dobásaink.

Oda dobtad, ott is marad???

Azt már elértük, hogy mindig ugyanott törje meg a rohanó vízfelszínt a kosarunk, de vajon vízbe érkezést követően is helyben marad, vagy addig görgeti azt, amíg akadót nem fog és persze szakítás és bosszúság marad a vége. Arról nem is beszélve, hogy a drága etetőanyagunk is kárba vész,  hiszen amíg sodorja kifele a kosarat a víz, addig legyezőszerűen teríti a finomságainkat a víz, ezzel oda a koncentrált etetés lehetősége.

Még ha mindig ugyanazon a helyen is horgászunk a Dunán, a folyó vízszintje folyamatosan változik, ezáltal a sodrás ereje is ennek arányában nő vagy csökken. Míg egyik nap 80-100 g kosár megáll a parttól 15-20 méterre, úgy egy kisebb áradásnak köszönhetően másnap ugyanott a 150-200 g is alig.

Ezért minden horgászat megkezdése előtt próbadobásokat kell végrehajtanunk, amivel kiderül, hogy melyik az a táv, ahol az aktuális legnagyobb méretű kosarunk még teljes biztonsággal megáll. Vagy természetesen fordítva is működik a dolog, ha a távot ismerjük körülbelül, akkor a kosarak méretét pakolgatjuk feljebb, míg a kívánt hatást el nem érjük.

Fontos még, ezt a műveletet mindig üresen, töltőanyag nélkül végezzük, hiszen a tömött kosarak súlya a töltelék  távozását követően drasztikusan csökken, és ismét vándorolni kezd. Így csupán csalóka képet kapunk kosarunk stabilitásátá illetően.

Hatalmas össztömeg…

A folyóvízi kosarak többsége úgy van kialakítva, hogy viszonylag nagy mennyiséget lehessen belőle bejuttatni a kívánt helyre. Ennek megfelelően válasszunk botot, mert közel sem mindegyik alkalmas ekkora tömegek mozgatására.

Másik érzékeny pontja lehet a szerelékünknek, a zsínór.

Mindenképpen használjunk fonott dobóelőkét, hiszen a monofil madzag, akár néhány dobást követően is elfárad, elkopik és egyszerűen elszakad a nagy teher hatására.

Fárasztásnál is gyakran okoz gondot a kosarak önsúlya. Legtöbbször az jelenti a problémát, hogy az ide-oda mozgó nehéz kosár egyszerűen kifordítja halunk szájából még az akár tökéletesen akadt horgot is. Viszont ezt is szerencsére ki lehet küszöbölni viszonylag egyszerűen. Egy kb 20 cm-es power gum vagy ahogy itthon nevezzük, erőgumi beiktatatásával. Ez segíti elnyelni a kosár keltette energiát és lágyabbá teszi a fárasztást azzal, hogy leveszi az írtózatos terhet az előkénkről.

Ütemes peca…

Ha már minden a helyén, akkor már csak egy dologra kell odafigyelnünk. Arra, hogy sose apadjon el a halak számára az utánpótlás útvonala. Hiszen a nehezen becsalogatott keszegek és márnák csupán addig maradnak, amíg terítve van az asztal. Amint hiba csúszik a gépezetbe és elapad a nekik szánt forrás, sarkon fordulnak és továbbállnak a sodródó vízzel együtt.

Ezért ütemesen 4-7 percenként érdemes újra és újra lendíteni botjainkat. Ez ugyan nem a pihentetős pecák műfajához tartozik, de a nap végén elégedetten csaphatjuk össze a tenyerünket, hogy igazán eseménydús és halbő horgászatban volt részünk az öreg folyón.

Visszaigazolás…

Én többnyire egy bottal horgászom a Dunán. Két esetben kötöm meg a második pálcát is.

Az egyik, amikor a horgászat elején egyszerre több anyagot szeretnék az etetésre bejuttatni és értelemszerűen egyszerűbb és gyorsabb kettővel.

Valamint akkor, amikor tesztelésképpen a régi klasszikus módon a második bottal ólommal keresem a halat. Mondanom sem kell a két bot teljesítménye fogásmennyiség szempontjából ég és föld. Pedig a körülmények, a hely, a csali, és minden ugyanaz. Csupán az etetőanyag megléte, ami elbillenti a mérleg nyelvét. Ez az igazi visszaigazolás számomra.

Vannak alkalmak továbbra is, mikor ajándékozós kedvében van a Duna és mindegy ki mivel merre horgászik, akkor is számolatlanul jön a hal. De az esetek többségében a kapásszegény, haltalan napoknak igenis van ellenszere, mégpedig nem más, mint az a jól felhasznált 3 kg etetőanyag, ami magában hordozza annak a lehetőségét, hogy magunk fordítsunk a szerencsénken.

A Dunán vagyok, HAZAÉRTEM...

A Dunán vagyok, HAZAÉRTEM...

Tanácsok kezdőknek, haladóknak, kihívásokat keresőknek

Mint oly sokunkat, a horgászat semmihez sem fogható érzésének szele már egészen kisgyermekként megcsapott engem is. Azelőtt számos csodás vízen vendégeskedtem, és hazánk változatos halfaunájának majd minden tagjára volt szerencsém horgászni a legkülönbözőbb módszerekkel. Valami azonban mégis hiányzott, valahogy nem éreztem magaménak egyiket sem úgy igazán. Szerelem volt ugyan, de egyik sem bizonyult a „Nagy Ő”-nek! Aztán egy szép augusztus végi éjszakát követően, ahogyan először néztem az újonnan felkelő nap első sugarainak megcsillanó fényét a rohanó folyó hátán, már tudtam, hogy jó helyen vagyok. Végre haza értem! A Duna lett az én igazi otthonom...

Megismerkedésem a Dunával egészen kiválóra sikeredett, gyakorlatilag az első dobások egyike azonnal márnát adott, ami egyenes út volt ahhoz, hogy megfertőződjek. Ám a kezdeti sikerek után kialakult álomkép csalókának bizonyult, hiszen itt sincsen kolbászból a kerítés. Hamarosan rá kellett jönnöm, hiába a több évtizedes horgászmúlt, ez egy más világ, a korábbi tapasztalatok itt gyakorlatilag semmit sem érnek. Sokakat izgat a Dunán való horgászat, azonban kevesen vannak, akik végül rászánják magukat, hogy próbát tegyenek. Azok száma pedig igencsak elenyésző, akik a sok megpróbáltatás, a számos kudarc ellenére is örök hűséget fogadnak a szeszélyes, olykor kiszámíthatatlan folyónak.

Szerencsésnek mondható az, akinek nem magának kell kitaposni a sikerekhez vezető utat. Jó, ha van egy mentor, egy társ, aki terelget az úton, magyarázattal szolgálhat az esetleges sikertelenségre, helyismerettel rendelkezik, hasznos tanácsokat adhat a felszerelést illetően.

Ha azonban minderre nincs lehetőségünk, akkor is bizton állíthatom, hogy érdemes az olykor rögös útra egyedül is rálépni, mert egy bőkezű napon semmihez sem fogható érzéssel kárpótol minden korábbi szenvedésünkért. Tanulni pedig ma már számos forrásból lehet. Újságok hasábjain, blogbejegyzésekben, különböző horgászfórumokon és videómegosztó portálokon egyaránt találhatunk hasznos információkat.

Most megpróbálok csokorba gyűjtve néhány írt és íratlan szabályt ismertetni, amit talán könnyebbé tehetik az első szárnypróbálgatásainkat. Természetesen mindezt a teljesség igénye nélkül, figyelembe véve azon kérdések gyakoriságát is, amiket legtöbbször nekem szegeznek, ha dunai pecáról van szó.

Vasszörnyetegek...

Bárhová is ülünk le a folyón, az első és legfontosabb talán a víztől való optimális távolság megválasztása. Be kell látnunk, hogy bizony nem csak mi, horgászok vesszük igénybe a folyó adta lehetőségeket, hanem a teher- és személyszállítás főszereplőiként jelen vannak a több ezer tonnás giga-mega monstrumok is, melyek megkeseríthetik az óvatlanok, de akár a rutinosabb vízen járók életét is.
Legjobb példa erre a sajátom, ugyanis annak ellenére sikerült pórul járnom a közelmúltban, hogy mindig kényesen körültekintő vagyok.

A rekordokat döntögetőn alacsony vízállásnak köszönhetően egészen a kövezés aljáig szabad volt az út, ahol kényelmesen ki lehetett alakítani az aznapi horgászállásomat. Azt gondoltam, hogy jól mértem fel a helyzetet, és elég távol vertem tanyát. Szinte biztos voltam benne, hogy a közlekedő óriások által keltett hullámoktól maximálisan védve vagyok. Ezt bizonyította a délelőtti órák viszonylagosan nagy hajóforgalma is, hiszen a a legnagyobb uszályok hullámai is csupán alattam néhány méterrel lejjebb nyaldosták a partot. Aztán jött egy, és felrúgta a szabályokat... A jól láthatóan kimondottan nagy sebességgel közlekedő jármű első hullámai szinte fejmagasságban csapódtak be – borított és vitt mindent magával, amit csak ért. Az anyagi kár mellett a másik nagy kellemetlenség akkor érhet ilyenkor ősszel, ha vizes lesz az öltözékünk, és váltóruha híján indultunk a partra.

TIPP

Hajók között

A fővárosi szakaszon horgászók tudják, hogy a belvárosi részeken horgonyzó folyami hajókról a Dunába kerülő ételmardékoknak köszönhetően egyfajta „természetes” etetést hoznak létre, amit előszeretettel látogatnak a halak, főleg a márnák.

A kikötött hajók közt nehéz a peca, de erős felszereléssel és gyors reflexekkel nagyszerű élményekben lehet részünk.

Akadók leküzdése, terepszemle fontossága

Talán a legtöbb bosszúságot okozza a Dunára merészkedők számára az elakadások végeláthatatlan sora. Gyakran annyi szereléket veszít az ember a nap folyamán, hogy kis túlzással az éjszaka sötétjében, lámpafény híján is kellő magabiztossággal tudja pótolni.

Természetesen a kötözéssel eltöltött időn felül a bent hagyott felszerelés, aprócikkek összértéke is sokak kedvét elveszi a további próbálkozásoktól, pláne egy haltalan napot követően.

Azonban jelentősen javíthatunk a szerelékvesztés fokán, ha néhány dolgot szem előtt tartunk.

Az idei esztendő száraz, csapadékmentes nyara lehetőséget ad számunkra, hogy azokon a helyeken, ahol normál esetben a víz az úr, most betekintést nyerjünk és feltérképezhessük kedvenc helyeink akadóit és horogmarasztaló részeit.

Elég csupán néhány órát rászánni, és gyalogszerrel bejárni a száraza került részeket, fényképeket és jegyzetet is érdemes készíteni a helyről. Később számtalan bosszúságtól kíméljük meg magunkat ezzel.

Helyben tartott végszerelék

Minden horgászat kezdetén – legyen szó etetőkosaras vagy végólmos szerelékről – fontos megtalálnunk legalább azt a zsebkendőnyi akadómentes részt, amit a nap folyamán kellő biztonsággal meg tudunk horgászni majd. Ennek első és legfontosabb eleme, hogy a meghorgászni kívánt táv és a sodrás erejének még fixen stabilan ellenálló össztömeggel rendelkező legyen a végszerelékünk. Amennyiben rosszul választjuk meg ezt, akkor a víz ereje a legközelebbi akadóig görgeti majd azt. Ne féljünk a nagy, akár 200 gramm össztömegű kosarak használatától sem, hiszen vannak olyan húzós vizű szakaszok, ahol mindezt megköveteli a folyó ereje.

Tökéletes visszajelzést kaphatunk munkánk sikerességét illetően, amit botunk spicce közvetít felénk: Amennyiben a dobás és a szerelék fenékre érkezését követően botvégünk bólogató mozgást végez, akkor az általunk választott nehezék még nem képes ellenállni a sodrásnak.

A stabilitás önmagában még nem elég. Meg kell találnunk azt a részt, ahol nem akad, ez többnyire néhány dobással megoldható. Ezt követően célszerű a zsinórt kiakasztani a klipszbe, így mindig visszatalálunk a meghorgászni kívánt területre. Hasznos lehet zsinórjelölő filccel is jelölni, ha esetleg egy nagyobb testű, vehemensebb hal kikéri a zsinórt a fülből, akkor hamar visszataláljunk az etetésünkre.

A megfelelő pálca...

A leggyakoribb kérdés, amivel találkozok az az, hogy „Milyen feederbotot ajánlanál, ha a Dunán szeretnék horgászni?”. Az a baj ezzel a kérdéssel, hogy legalább kismillió bot van a piacon, ami mind-mind jó lehet a Dunára, de nem mindenhova, és nem mindenkor.

Vegyünk egy egyszerű példát. A kedvenc helyemen, ahol előszeretettel próbálkozom, vízállástól függően 80 g és 200 g közötti kosarakat használok, ehhez jön még hozzá az etetőanyag súlya. Tehát alacsony víznél bőven elég lenne egy médium pálca, azonban ez már nem lenne képes a 250 g össztömegű kosár vízbe juttatására, egy kisebb áradás idején sem. Épp ezért kezdetben én egy erősebb, akár extra heavy botot javasolnék. Ezt szükség esetén erőgumi beiktatásával lágyabbá, finomabbá tehetjük, ami a fárasztás élményét is élvezetesebbé és biztonságosabbá teheti. A későbbiekben pedig tapasztalati úton úgyis kirajzolódik, milyen karakterisztikájú és dobósúlyú botokra van még szükségünk az optimális pecáinkhoz.

Etetés nehezítve, és csakis pontosan

TIPP

Előzetes keverés

Érdemes a másnapi pecát megelőzően már éjszaka bekeverni az etetőanyagot, hiszen a nagyobb szemcsék így több nedvességet tudnak magukba szívni, ezzel is tovább nehezítve a mixet. Az élő csalit kizárólag a parton, közvetlenül a kezdés előtt keverjük hozzá.

Én azt vallom, mint ahogy más vizekre sem, úgy a Dunára sem szabad elindulni etetőanyag nélkül. Persze tudom, most sokan azt mondják, hogy ólommal és egy csokor gilisztával is meg lehet fogni a halat. Ezt én nem is tagadom, hiszen vannak olyan helyek vagy időszakok, amikor mindenféle hókuszpókusz nélkül is sikeresek lehetünk. Számos pecát górcső alá véve azonban megállapítható, hogy csalogatóanyag nélkül ritkán lehet részünk igazán eredményes, álomszerű élményekben.

A kapható őrlemények tárháza végtelen, ezért mindenki egyéni ízlésének és pénztárcájának függvényében választ leginkább a termékek közül. A lényeg, hogy folyóvízi, tehát nagyobb szemcséket tartalmazó keverék legyen. Évszaknak megfelelően válasszunk ízt: nyáron inkább a sós, míg ősszel és kora tavassal az édes gyümölcsös aromával rendelkezők lehetnek a leginkább nyerők. A nehezítés minden esetben fontos a tökéletes anyag elkészítésénél, ami történhet agyaggal, földdel, kaviccsal is akár.

Az etetésnek azonban csak és kizárólag akkor van értelme, ha egy úgynevezett etetési sávot vagy folyosót hozunk létre, amit folyamatos, 5-7 percenkénti újradobásokkal masszívan fenn tudunk tartani. Ennek pozitívuma, hogy ha esetleg a környékünkön nem is tartózkodnak halak, akkor akár nagyobb távolságból, a sodródó szemcsék vonalán felfelé haladva hamar a felcsalizott horgaink közelébe sikerülhet vonzani őket.

A folyóvízi horgászatok többsége nem móka és kacagás – számos olyan nehezítő körülménnyel kell megküzdenünk a siker érdekében nap, mint nap, amik, ha nem szeretnénk ezt a műfajt, hamar kedvünket szegnénk.

Viszont, akit egyszer megajándékoz kincseivel a vén folyó, azt magához láncolja egy életre...

Köszönet a fotókért, barátomnak Figurának:  figurahorgaszblogja.blogspot.hu

Zuhanó vízhőfok...

Mondhatni, napi rutinnak számít, minden egyes Dunai peca megkezdése előtt a vízügyi honlapok, a különböző meteorológiai állomások grafikonjainak böngészése. Időjárás, frontok, vízállás, légnyomás és még ki tudja miféle hókusz-pókusz alapján készülünk fel, az elöttünk álló horgászatra. Azonban van egy adat, amivel talán a legkevesebbet foglalkozunk az év során, ez pedig nem más, mint az éppen aktuális vízhőfok. Pedig igen is vannak olyan időszakok, amikor talán az egyik legmeghatározóbb tényező, a megfigyelt adatok közül...

A kezdet és a vég...

Az esztendő nagy részében persze nincs is rá szükség, hogy különösebben odafigyeljünk erre, hiszen kis túlzással, mindegy, hogy éppen 20 vagy 22 fokos a folyó hőfoka. A halak ott vannak és megfoghatóak. Azonban van két jeles dátuma minden évnek, ami gyakorlatilag maga a kezdet és a vég. Ekkor nagyon is meghatározzák a horgászatunk milyenségét, az éppen aktuális értékek.

A Dunán, a partról való eredményes horgászat békés halra leginkább akkor lehetséges, ha annak optimális hőfoka biztosítja számunkra, hogy a halak nem a belső, húzósabb, mélyebb vízrétegekkel rendelkező, elérhetetlen szakaszokat részesítsék előnyben, hanem az általunk meghorgászni kívánt part közeli zónákat. Ez a hőmérsékleti küszöb nagyjából tavasszal és ősszel is egyaránt, 6 Celsius fok környékére tehető. Tavasszal, március első heteiben számíthatunk ennek az értéknek az elérésére, és ahogyan az idő előrehaladtával a nap ereje lassan melegíteni kezdi a sekélyebb részeket, úgy egyre gyakrabban és nagyobb számban keresik fel a márnák és a keszegfélék a gyorsan melegedő részeket. Ilyenkor kezdődik számunkra az igazi horgász szezon és tart egész addig, míg késő ősszel, dátum szerint megközelítőleg november közepe, vége tájékán ismételten beesik 6 fok alá. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján ősszel, ezt az időszakot megelőzően még jó eséllyel, a téli vermelő helyek ismerete nélkül is kapásokat tudunk kierőszakolni, a rohamosan hűlő vízből. Ezek az elmúlt év tapasztalatai. Persze, a nagy átlagtól eltérően jó vagy rossz időjárási viszonyok esetén, akár hetekkel eltolódhat pozitív és negatív irányba is a kritikus hőmérséklet elérésének időpontja. Amíg a tavaszi felmelegedés legtöbbször lassú és fokozatos, addig a tél közeledtével a lehűlés rendkívül gyors és könyörtelen.

Mindezek ékes bizonyítékául szolgál, a 2014-es esztendőben bekövetkező November végi drasztikus vízhőfok csökkenés is amely, alig egy hét leforgása alatt, a mennyországból a pokolba taszította a márnák megszállottjait.

Az utolsó 3 peca...

Szerencsére ebben az évben is szép hosszú idényünk volt. Változékony, nem ritkán viharos, de azért sokáig kitartott a jó idő, ami biztosította számunkra, hogy akár nap, mint nap jó eséllyel, szép fogásokban reménykedve látogassunk el az „öreglányhoz”.

Bőven November közepén tapostuk már az idő kerekét, mikor úgy hozta a sors, hogy Rezső cimborámmal, egy héten belűl 2-2 nap megszakítással, de 3 alkalommal is az öreg folyó kövezésein hódolhattunk kedvenc szenvedélyünknek. Ez a három nap hűen tükrözi, hogy miként is változnak, csupán a hideg beálltával a fogási esélyeink. Minden alkalom megérne egy külön-külön mesét de, hogy érzékeltessem azt, hogy mennyit változik csupán néhány fok csökkénessel a halak kapó kedve, szokásai, az talán így összefoglalás szintjén is jól szemléltethető lesz.

Első nap, a vízhőfok még 10 fok felett...

Minden ideálisnak volt mondható. A vízhőfok illetve az időjárás is az évszaknak megfelelően alakult valamint a vízállás is kedvező. Se nem túl magas, se nem túl alacsony és ami a legfontosabb, hogy éppen stagnált.

Korán érkeztünk a folyóhoz. A nap még alig mutatkozott a horizonton, mikor a spicceinket már feszítette a Duna rohanó víze. Ipari mennyiségű előre bekevert aromásított, agyaggal kellőképpen nehezített etetőanyaggal és fejenként legalább 1,5 liter élő csontkukaccal és vágott gilisztával készültünk a mai napra. Minden jel arra mutatott, hogy egy igazán remek, élményekben gazdag nap áll előttünk. A kedélyeinket azonban hamar lehűtötte, a fényváltást követő, majd két órányi eseménytelenség. A lendületünk azonban nem tört meg. Rendületlenül szórtuk a nehéz, finomságokkal tömött kosarainkat, mindig ugyanarra a távra. Ebben az időszakban természetesen jóval több idő kell, hogy a hal ráálljon az etetési sávra, így hát türelmesen vártunk. Munkánk gyümölcse beérni látszott, mikor a spicc lecsavarással bejelentkezett, az aznapi első harcos.

Mivel a csapatokban mozgó halak ilyenkor nagy számban vannak jelen előttünk, a lehető leggyorsabban vissza kell juttatnunk szerelékeinket és persze ami még nagyon fontos, hogy továbbra sem szabad spórolni a bejuttatott etetőanyag mennyiséggel. A jelenleg mohón lakmározó raj, ha terített az asztal, akkor sokáig magunk előtt tartható. Mondanom sem kell, a két bottal történő horgászat ilyenkor szinte teljesen felesleges és majdhogynem lehetetlen is. Ugyanis kapás, kapást ér. Erejük és gyorsaságuk pedig joggal ad okot a félelemre, hogy míg az egyik bottal fárasztunk, a másikat lerántva az állványról, a Duna mélyre cincálják azt vagy meglépnek az előkével. A nap folyamán minden a forgatókönyvnek megfelelően zajlott, szinte nem volt üresjárat. Szerencsére a keszeg népség apraja már elhúzódott, így vagy márnák vagy pedig csodás méretű, vésett ajkú paducok rázták a spiccet.

A show egészen addig tartott, míg a megfáradt, gyengélkedő nap el nem kezdett alábukni. Innentől mintha elvágták volna a dolgot, a legkisebb pöccintés nélkül sötétedett ránk az este. Panaszra azért nem lehetett okunk, hiszen annyira tökéletes pecát zártunk, hogy a csalogatóanyag, csali vagy éppen a szerelék legapróbb változtatása nélkül is, kis túlzással, de számolatlanul húztuk a halat.

Második etap, akadozó gépezet...

A főként éjszakai erőteljes fagyoknak köszönhetően, két nappal később csupán annyi volt a változás, ami a körülményeket illeti, hogy több mint 2 fokkal lett hidegebb a folyó. Mivel minden más körülmény szinte azonos, a két nappal ezelőttihez képest, gondolhatnánk azt, hogy ismét rendkívüli nap vár ránk.

Azonban...

A reggelünk nem kezdődött másként mint legutóbb. A pirkadat első óráiban, kapás nélkül telt az idő. Majd jelentkezett az első delikvens, ezután rövid időn belül még egy és még egy. Jött a meglepetés, hisz közel egy órás szünet következett. A nagy csendet ismét néhány gyors kapás törte meg, pár padró és bajszos személyében, aztán ismét mozdulatlanok maradtak a spiccek. Hiába szórtuk, a fehérjével dúsított csalogatóanyagot még nagyobb intenzitással, akkor sem tudtuk magunk előtt tartani a beúszó csordát. Rá kellett jönnünk, hogy a hal raj méretétől függően, maximum 15-20 percünk van egy-egy kapásokkal teli periódusban. Ilyenkor lép életbe az az opció, hogy kapást követően, a lehető leggyorsabban merítőbe tereljük a halat majd ezután azonnal juttassuk vissza a szerkót a etetett sávba. Ennek a kapkodásnak persze az a gyakori következménye, hogy túl erőltetjük a fárasztást, ami gyakran halvesztéssel párosul.

Tipp:

Ezekben a rövidke, intenzív időszakokban sokat javíthatunk esélyeinken, egy nagyon egyszerű megoldással. Egy kevéske, már bekevert etetőanyagot elkülönítünk és teszünk még pluszba bele, egy jó adag agyagot. Az sem baj, ha kicsit túl nedvesítjük a keveréket jelen esetben. Ugyanis, ez a kissé ragadós massza, egyfajta dugóként fog funkcionálni. A nagy szögletes kosár egyik végébe tömünk egy keveset majd a fennmaradó rész ¾-ig feltöltjük csontival és a legvégén ismét ledugózzuk az etetővel. Vízbe érkezést követően és amíg a kosár beáll a helyére, garantáltan bent tartja az élő anyagot. Rövid időn belül, a víz ereje megteszi hatását és csonti felhőként áramlik ki a kosár tartalma. Ilyenkor, ha van hal a horog környékén, akkor az nem tud ellenállni a kísértésnek. A kapás szinte azonnali, erejét tekintve pedig mindent elsöprő. Érdemes akár kézben tartott bottal is kipróbálni.

Szépen csordogált a nap, ebben a ritmusban fogtunk is jó néhány halat, ám az előző peca katarzis élményét meg sem közelítette a nap. Azért panaszra most sem volt okunk. Mindamellett, lényegesen többet kellett tennünk egy-egy marci megfogásáért.

Harmadszor ugyanott...

Ismét két nappal később jártunk az időben és persze mi megint a vén Dunát ostromoltuk. Az éjszakai fagyok tovább éreztetik hatásukat. Még éppenhogy 6-7 fok között mozogott a vízhőfok, ilyenkor már nem érdemes nagy reményt fűzni a nap kimagasló eredményességéhez. A korábbi reggelektől eltérően, most az első dobás máris halat adott, ami némi reménysugárral kecsegtetett, az előttünk álló időre nézve.

A későbbiekben azonban semmi sem ment ilyen egyszerűen. Gyakorlatilag minden egyes kapást úgy kellett kicsikarni. Azok közt periódikusság vagy folytonosság pedig még csak véletlenül sem volt felfedezhető. Minden megfogott halunkat jó ideig csak a mozdulatlan spiccek bámulása követte. Kísérletezéssel múlattuk az időt. Variáltunk az eteőanyag színével, ízével. Előkerültek a rövidebb, vékonyabb előkék valamint a kisebb horgok, a láda mélyéről. Eddig a parttól alig 15-18 méterre horgásztunk, most nagyobb távolságra is bevetettük horgainkat. Elérkezettnek láttuk a dolgot, hogy hadra fogjuk második számú pálcáinkat is, de mind hiába. Egy adott szakaszon legalább 3-szor vándoroltunk feljebb vagy lejjebb, de a fáradozásainkkal is elég szegényes eredményt értünk el, az előző alkalmakhoz képest. Csupán csak töredékét fogtuk a korábbiaknak. Sajnos fájó szívvel, de ki kellett mondanunk, hacsak nem történik nagy változás az időjárás alakulásában, akkor bizony le kell zárnunk ezt a márna szezont is.

Csak abban bízhatunk, hogy hamar jő a tavasz és a nap melegétől ismét felfelé kúszik majd a hőmérő higanyszála...