Szerintem egészen mostanáig senki sem akarta elhinni, hogy idén még
valóban eljön az ősz.
Dátum szerint már réges-rég itt lenne az ideje, hiszen a héten már november
havára kell lapoznunk a kalendáriumot.
Mindezek ellenére a vénasszonyok nyara rendíthetetlenül tartotta magát ez
idáig, most azonban végre meginogni látszik a makacssága. Ugyanis az óra
átállításával egy időben nyakunkba zúduló, esővel érkező, széllel fűszerezett
hidegfront egy szempillantás alatt az ilyenkor megszokott, évszaknak megfelelő
állapotokat teremtett. Vélhetően ez már így is marad…
Ennek érezzük is hatásait, amikor Tomi barátommal a Visegrádi-hegység
kanyargós, köddel borított útjain haladtunk márnavadászatra hangolva a festői Dunakanyar
felé.
Amióta a pergetés beédesgette magát a szívembe, a márnahorgászat
mondhatni teljesen háttérbe szorult. Éves szinten csupán egy-két pecát áldozok
a bajszosokra mostanság. Idén már túl vagyok két, amolyan „fél délutános”
feederezésen, ugyan fogtam is néhányat, de nem igazán hozott lázba a történet.
Viszont ennek a kalandnak a lehetősége hónapok óta motoszkál a fejemben.
Sok, szép történetet hallottam cimborámtól az itteni halakról, és a táj
magával ragadó szépségéről.
Egyszer el akartam jönni, megnézni, és ez most megadatott végre.
Megérkeztünk…
Sikerül közel parkolni a vízhez, ami nem is baj, mert a megszokott
maréknyi pergetőmotyó helyett egy kisebb teherautónyi cuccot húzunk elő a
csomagtartóból. Elszoktam már ettől…
Olyan tejköd borul a tájra, amitől nemhogy a túlpartot, de még a vén
Duna rohanó vizét is csak sejtjük az orrunk előtt… Hangulatos!
Kicsit komótosan pakolászok Tomi mellett, ő azonban nem cicózik, hamar
a kristálytiszta habokba veti az első szereléket.
Nah most, vannak azok a zötyögősen indulós, türelmetlenül várós, etetés
beérős márnahorgászatok, és van ez a mostani. Mire eljutok odáig, hogy az első
bot hadra fogható, addigra társam már a második bajszost engedi útjára. Pazar
kezdés…
Mármint neki… :-)
Mert én valami olyan irgalmatlan bénázásba, balekoskodásba kezdtem,
hogy azt elmondani nem lehet.
Technikai hibák, rosszul felmért körülmények, csomók, gubancok,
kiábrándító dobások egész sorát követtem el. Ettől persze már a gyógyszer is
elgurult, ami ilyenkor csak tetézni szokta a bajt és ez most sincsen másként.
Végül is mire az első halamat kikukáztam, Halbogár már úgy 5-6 megfogott
marcinál járt. Tovább rontotta a helyzetemet az a tény, ami hamar világossá
tette szomorú sorsomat, hogy a felszerelés, amivel ide érkeztem, nem lesz nyerő
a mai napon.
Őszintén megmondva nem is tudom, mire gondoltam, amikor nyugtáztam
magamban, hogy ide is pont az lesz a megfelelő cókmók, amivel a jól bevált
helyeimen meg szoktam oldani a horgászataimat. Szinte kizárólag olyan spotokon márnázok,
ahol egészen rövid, akár rakós távon mozognak a halak. Több ilyen helyet
szoktam eredményesen horgászni. Ide nyugodtan mehetek vastag, fonott zsinórral
is, hiszen a magasra tartott bottal a zsineg csak egy egészen rövidke szakaszon
van kitéve a rohanó víz erejének, nem képes annyira belekapaszkodni a folyó,
hogy magával tudja görgetni a kosaramat.
A folyás ereje itt sem nagyobb, mint amerre horgászni szoktam, csak kb.
3-szor olyan messzire van a sodorvonal, ahová dobálnom kellene, ha halat is
akarok fogni.
Ennek okán, az amúgy is indokolatlanul vastag fonottat 3-szor akkora
felületen tépi magával a Duna, mint máshol. Az eredményt pedig tudjuk! Hiába is
dobom a jó helyre a végszereléket, hiszen szélmalomharcot vívok a helyben
maradással. Nagyobb méretű kosárral lehetett volna orvosolni a dolgot (volt is
nálam egészen 215 g-ig), de szintén a túl vastagnak bizonyult madzag miatt
annyira fékezték az apró gyűrűk a dobás lendületét, hogy csak szenvedtek a
pálcák. Féltem, hogy megsérülnek, így ezt a dolgot is elengedtem. Így a
fennálló folyamatos görgetésnek minden esetben akadó lett a vége, ami vagy az
egész komplett szereléket, vagy jó esetben csupán az előkét vette magához.
Ördögi kör!
És sajnos nem sok kiút látszódott…
Tény, ezt elcsesztem… Csak kérdeznem kellett volna, hogy mire számítsak,
amit nem tettem meg… Alapvető hiba.
Ennek tükrében, ha lehetett volna, én már 9-kor hazamentem volna a
francba… :-)
Szerencsére a cimborám nyugodt típus, kb. rezignált arccal figyelte az
eseményeket és persze továbbra is rendületlenül húzta a halat.
Sikerült találnia egy olyan helyet, ahol a kanyar külső íve egy
nagyobb, lapály előtti, akadós, mély részen végződött. Valószínű, minden a
folyó által cipelt természetes táplálék és a kosarainkból oldódó, csalogató
anyag is itt gyűlt össze koncentráltan, ami persze jól tartotta a halakat.
Azonban hazárdjáték is volt ez részéről, mert elég egy kicsit
lecsúszott dobás, vagy későn lereagált kapás és hamar az akadó martalékává
válik a drága felszerelés.
A délelőttöt még viszonylag kevés veszteséggel sikerült abszolválnia…
Egy új időszámítás kezdődik…
Az a jó a folyóvízi horgászatban, hogy elég csupán néhány tíz, vagy
száz métert lejjebb, netán feljebb költözni és máris teljesen más viszonyok az
uralkodóak. Tomi jó barát, látta mennyire szenvedek, amiért esélyem sincs halat
fogni, ezért bedobta a „költözhetünk arrébb is, ha gondolom dolgot”…
Kedves gesztus, de én meg nem vagyok önző és nem szívesen ültetném
arrébb a „kincsesbánya” mellől.
Végül valamivel feljebb a szakaszon elkezdtem szemezgetni egy kisebb,
belógó földnyelvvel…
Kicsit másként is kavarog ott a víz, és ha kitelepszem egészen a
csúcsára, azzal is nyerek néhány métert magamnak.
Együtt jöttünk pecázni és elég messze van a két hely egymástól, ezért
dilemmáztam egy darabig, hogy változtassak-e pozíciót, de mivel van még jó
néhány óra a hazaindulásig, nem üldögélnék itt tétlenül addig. Így költöztem…
Közben a köd felszállt, helyét pedig a folyamatosan szemerkélő eső
vette át. A csodás látvány minden eddigi keserves pillanatért kárpótolt. Impozáns
környezetben horgásztunk és Tamás fogásait látván jó halakat is tartogat itt a
folyó, ezért új lendülettel vetettem magam a dolgokba.
Kezdetben ment a kísérletezés, hogy hogyan is dobjam meg az előttem
lévő sodrás szélét, úgy hogy helyben is tudjak maradni. Szerencsémre gyorsan
megoldottam a leckét, minek jutalma a következő 10 percben 3 jó kapás elérése
volt. Igaz, csak egy akadt meg rendesen.
Mindenesetre bíztató…
Ezután csend…
(A nagy űrtartalmú 5 oz kosarakkal, viszonylagos intenzitással kezdtem
adagolni a bekevert etetőt.
Talán az egyedüli eleme volt a mai horgászatra való felkészülésnek,
amit sikerült hiba nélkül megoldani. :-)
Löszös agyaggal vegyített, „pörkölt” ízvilágú alapkeveréket
készítettem, színes, süllyedő angolmorzsával és jókora mennyiségű magmixxel tuningolva.)
Ezt szórtam ütemesen…
Majd ennek hatására megelevenedett az addigra már stabilnak mondható
etetés…
Első körben márnák tették tiszteletüket…
Egyik sem jelentkezett azzal a vad, vehemens, klasszikus rózsahalas,
botborítós kapással. A védekezésük azonban most is, mint mindig, baromi jó
élményt nyújtott. Keményen dolgoztak végre a river feederek.
Meglepetésvendég is tiszteletét tette, egy szép, formás koncér személyében.
A jellegzetes násztüskék megléte már most megfigyelhető volt a feje búbján.
Majd egy combosabb jász hitette el velem egy pillanatra, hogy testes
márna küzd a horgon. Kivételesen szép jószág volt ő is. Bearanyozta a napomat.
Aztán márna, márna, márna, stb. sorminta következett.
Kezdett gyönyörűen alakulni a délutánom, bár azért a délelőtt azt
hiszem sokáig kísért majd…
Eközben Tominál valami megváltozott… Csak akkor sikerült neki kapást
kicsikarni, ha rizikós dobásokkal az akadó közvetlen közelébe ejtegetett. Na,
neki innentől kezdődött a földi pokol!!!
Legalább 15 hala (köztük voltak jók is) oldott kereket idő előtt az
akadó kéretlen közreműködésével.
Cserébe még ráadásul összegszerűen is sok cuccot hagyott a könyörtelen
vámszedő víz alatti szerelékmarasztalón.
És ez már indulásig így is maradt sajnos. Szóval mindkettőnket keményen
megsarcolt a vénlány.
Totálisan ellentétes délelőtt/délutánt zártunk…
Nekem még tartogatott néhány szép marcit az utolsó órácska. A formásabb
egyedek mostanra méltóztattak az etetésre ráállni. Jobb később, mint soha. Ezek
tették fel a pontot arra a bizonyos i-re, szóval mondhatom, elég jól sikerült a
második félidei hajrá.
Gébes macerálásra hajazó mocorgást megelégelve veszem kézbe a pálcát. Válaszul
megáll a bot a kezemben, mintha akadó lenne, de szerencsére az akadó ritkán rúg
és indul el a meder felé.
Minden trükköt és fortélyt bevetett a tömzsi vasalófejű, de végül a
sekély vízbe csak alátuszkoltam a merítőt, ahol kicsit megpihenhetett, amíg én
is fújtam egyet.
Istenemre mondom, igazán jót küzdöttünk…
Sajnos ilyenkor már hamar sötétedik, meg persze a szűnni nem akaró szél
és eső kombinációja miatt kicsit le is merültünk, ezért a pakolászást követően,
éppen hogy csak, de még világosban útnak eredtünk.
Ha kerek egészet nézek, akkor nem lehet panaszra okunk ma sem, hiszen legalább 2 tucat márna, koncérok, kivételesen szép jász, szákolás előtt lemaradó tetszetős
fejes, dévér, és még egy aprócska küllő is rajta veszett a horgainkon. Viszont
egy-egy fél napot azt hiszem, mindketten kitörölnénk, ha lehetne…
Azt gondolom, szépen leckéztetett és keményen sarcolt minket a mesés
Dunakanyar. Csak okulhatunk a mai napból…
Ismerek egy márnás blogot, majd ezek után gyakrabban olvasom. :-) Rám fér…
