A következő címkéjű bejegyzések mutatása: feeder horgászat a dunán. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: feeder horgászat a dunán. Összes bejegyzés megjelenítése

2019. október 29., kedd

Leckéztet, sarcol és okít a Dunakanyar…


 
Szerintem egészen mostanáig senki sem akarta elhinni, hogy idén még valóban eljön az ősz.
Dátum szerint már réges-rég itt lenne az ideje, hiszen a héten már november havára kell lapoznunk a kalendáriumot.
Mindezek ellenére a vénasszonyok nyara rendíthetetlenül tartotta magát ez idáig, most azonban végre meginogni látszik a makacssága. Ugyanis az óra átállításával egy időben nyakunkba zúduló, esővel érkező, széllel fűszerezett hidegfront egy szempillantás alatt az ilyenkor megszokott, évszaknak megfelelő állapotokat teremtett. Vélhetően ez már így is marad…
Ennek érezzük is hatásait, amikor Tomi barátommal a Visegrádi-hegység kanyargós, köddel borított útjain haladtunk márnavadászatra hangolva a festői Dunakanyar felé.
Amióta a pergetés beédesgette magát a szívembe, a márnahorgászat mondhatni teljesen háttérbe szorult. Éves szinten csupán egy-két pecát áldozok a bajszosokra mostanság. Idén már túl vagyok két, amolyan „fél délutános” feederezésen, ugyan fogtam is néhányat, de nem igazán hozott lázba a történet.
Viszont ennek a kalandnak a lehetősége hónapok óta motoszkál a fejemben.
Sok, szép történetet hallottam cimborámtól az itteni halakról, és a táj magával ragadó szépségéről.
Egyszer el akartam jönni, megnézni, és ez most megadatott végre.




Megérkeztünk…
Sikerül közel parkolni a vízhez, ami nem is baj, mert a megszokott maréknyi pergetőmotyó helyett egy kisebb teherautónyi cuccot húzunk elő a csomagtartóból. Elszoktam már ettől…
Olyan tejköd borul a tájra, amitől nemhogy a túlpartot, de még a vén Duna rohanó vizét is csak sejtjük az orrunk előtt… Hangulatos!
Kicsit komótosan pakolászok Tomi mellett, ő azonban nem cicózik, hamar a kristálytiszta habokba veti az első szereléket.
Nah most, vannak azok a zötyögősen indulós, türelmetlenül várós, etetés beérős márnahorgászatok, és van ez a mostani. Mire eljutok odáig, hogy az első bot hadra fogható, addigra társam már a második bajszost engedi útjára. Pazar kezdés…
Mármint neki… :-)




Mert én valami olyan irgalmatlan bénázásba, balekoskodásba kezdtem, hogy azt elmondani nem lehet.
Technikai hibák, rosszul felmért körülmények, csomók, gubancok, kiábrándító dobások egész sorát követtem el. Ettől persze már a gyógyszer is elgurult, ami ilyenkor csak tetézni szokta a bajt és ez most sincsen másként. Végül is mire az első halamat kikukáztam, Halbogár már úgy 5-6 megfogott marcinál járt. Tovább rontotta a helyzetemet az a tény, ami hamar világossá tette szomorú sorsomat, hogy a felszerelés, amivel ide érkeztem, nem lesz nyerő a mai napon.
Őszintén megmondva nem is tudom, mire gondoltam, amikor nyugtáztam magamban, hogy ide is pont az lesz a megfelelő cókmók, amivel a jól bevált helyeimen meg szoktam oldani a horgászataimat. Szinte kizárólag olyan spotokon márnázok, ahol egészen rövid, akár rakós távon mozognak a halak. Több ilyen helyet szoktam eredményesen horgászni. Ide nyugodtan mehetek vastag, fonott zsinórral is, hiszen a magasra tartott bottal a zsineg csak egy egészen rövidke szakaszon van kitéve a rohanó víz erejének, nem képes annyira belekapaszkodni a folyó, hogy magával tudja görgetni a kosaramat.
A folyás ereje itt sem nagyobb, mint amerre horgászni szoktam, csak kb. 3-szor olyan messzire van a sodorvonal, ahová dobálnom kellene, ha halat is akarok fogni.
Ennek okán, az amúgy is indokolatlanul vastag fonottat 3-szor akkora felületen tépi magával a Duna, mint máshol. Az eredményt pedig tudjuk! Hiába is dobom a jó helyre a végszereléket, hiszen szélmalomharcot vívok a helyben maradással. Nagyobb méretű kosárral lehetett volna orvosolni a dolgot (volt is nálam egészen 215 g-ig), de szintén a túl vastagnak bizonyult madzag miatt annyira fékezték az apró gyűrűk a dobás lendületét, hogy csak szenvedtek a pálcák. Féltem, hogy megsérülnek, így ezt a dolgot is elengedtem. Így a fennálló folyamatos görgetésnek minden esetben akadó lett a vége, ami vagy az egész komplett szereléket, vagy jó esetben csupán az előkét vette magához. Ördögi kör!
És sajnos nem sok kiút látszódott…
Tény, ezt elcsesztem… Csak kérdeznem kellett volna, hogy mire számítsak, amit nem tettem meg… Alapvető hiba.





Ennek tükrében, ha lehetett volna, én már 9-kor hazamentem volna a francba… :-)
Szerencsére a cimborám nyugodt típus, kb. rezignált arccal figyelte az eseményeket és persze továbbra is rendületlenül húzta a halat.
Sikerült találnia egy olyan helyet, ahol a kanyar külső íve egy nagyobb, lapály előtti, akadós, mély részen végződött. Valószínű, minden a folyó által cipelt természetes táplálék és a kosarainkból oldódó, csalogató anyag is itt gyűlt össze koncentráltan, ami persze jól tartotta a halakat. 
Azonban hazárdjáték is volt ez részéről, mert elég egy kicsit lecsúszott dobás, vagy későn lereagált kapás és hamar az akadó martalékává válik a drága felszerelés.
A délelőttöt még viszonylag kevés veszteséggel sikerült abszolválnia…




Egy új időszámítás kezdődik…

Az a jó a folyóvízi horgászatban, hogy elég csupán néhány tíz, vagy száz métert lejjebb, netán feljebb költözni és máris teljesen más viszonyok az uralkodóak. Tomi jó barát, látta mennyire szenvedek, amiért esélyem sincs halat fogni, ezért bedobta a „költözhetünk arrébb is, ha gondolom dolgot”…
Kedves gesztus, de én meg nem vagyok önző és nem szívesen ültetném arrébb a „kincsesbánya” mellől.
Végül valamivel feljebb a szakaszon elkezdtem szemezgetni egy kisebb, belógó földnyelvvel…
Kicsit másként is kavarog ott a víz, és ha kitelepszem egészen a csúcsára, azzal is nyerek néhány métert magamnak.
Együtt jöttünk pecázni és elég messze van a két hely egymástól, ezért dilemmáztam egy darabig, hogy változtassak-e pozíciót, de mivel van még jó néhány óra a hazaindulásig, nem üldögélnék itt tétlenül addig. Így költöztem…



Közben a köd felszállt, helyét pedig a folyamatosan szemerkélő eső vette át. A csodás látvány minden eddigi keserves pillanatért kárpótolt. Impozáns környezetben horgásztunk és Tamás fogásait látván jó halakat is tartogat itt a folyó, ezért új lendülettel vetettem magam a dolgokba.
Kezdetben ment a kísérletezés, hogy hogyan is dobjam meg az előttem lévő sodrás szélét, úgy hogy helyben is tudjak maradni. Szerencsémre gyorsan megoldottam a leckét, minek jutalma a következő 10 percben 3 jó kapás elérése volt. Igaz, csak egy akadt meg rendesen.
Mindenesetre bíztató…
Ezután csend…




(A nagy űrtartalmú 5 oz kosarakkal, viszonylagos intenzitással kezdtem adagolni a bekevert etetőt.
Talán az egyedüli eleme volt a mai horgászatra való felkészülésnek, amit sikerült hiba nélkül megoldani. :-)
Löszös agyaggal vegyített, „pörkölt” ízvilágú alapkeveréket készítettem, színes, süllyedő angolmorzsával és jókora mennyiségű magmixxel tuningolva.)
Ezt szórtam ütemesen…

Majd ennek hatására megelevenedett az addigra már stabilnak mondható etetés…
Első körben márnák tették tiszteletüket…
Egyik sem jelentkezett azzal a vad, vehemens, klasszikus rózsahalas, botborítós kapással. A védekezésük azonban most is, mint mindig, baromi jó élményt nyújtott. Keményen dolgoztak végre a river feederek.





Meglepetésvendég is tiszteletét tette, egy szép, formás koncér személyében. A jellegzetes násztüskék megléte már most megfigyelhető volt a feje búbján.
Majd egy combosabb jász hitette el velem egy pillanatra, hogy testes márna küzd a horgon. Kivételesen szép jószág volt ő is.  Bearanyozta a napomat.





Aztán márna, márna, márna, stb. sorminta következett.
Kezdett gyönyörűen alakulni a délutánom, bár azért a délelőtt azt hiszem sokáig kísért majd…
Eközben Tominál valami megváltozott… Csak akkor sikerült neki kapást kicsikarni, ha rizikós dobásokkal az akadó közvetlen közelébe ejtegetett. Na, neki innentől kezdődött a földi pokol!!!
Legalább 15 hala (köztük voltak jók is) oldott kereket idő előtt az akadó kéretlen közreműködésével.
Cserébe még ráadásul összegszerűen is sok cuccot hagyott a könyörtelen vámszedő víz alatti szerelékmarasztalón.
És ez már indulásig így is maradt sajnos. Szóval mindkettőnket keményen megsarcolt a vénlány.
Totálisan ellentétes délelőtt/délutánt zártunk…
Nekem még tartogatott néhány szép marcit az utolsó órácska. A formásabb egyedek mostanra méltóztattak az etetésre ráállni. Jobb később, mint soha. Ezek tették fel a pontot arra a bizonyos i-re, szóval mondhatom, elég jól sikerült a második félidei hajrá.
Gébes macerálásra hajazó mocorgást megelégelve veszem kézbe a pálcát. Válaszul megáll a bot a kezemben, mintha akadó lenne, de szerencsére az akadó ritkán rúg és indul el a meder felé.
Minden trükköt és fortélyt bevetett a tömzsi vasalófejű, de végül a sekély vízbe csak alátuszkoltam a merítőt, ahol kicsit megpihenhetett, amíg én is fújtam egyet.
Istenemre mondom, igazán jót küzdöttünk…




Sajnos ilyenkor már hamar sötétedik, meg persze a szűnni nem akaró szél és eső kombinációja miatt kicsit le is merültünk, ezért a pakolászást követően, éppen hogy csak, de még világosban útnak eredtünk.
Ha kerek egészet nézek, akkor nem lehet panaszra okunk ma sem, hiszen legalább 2 tucat márna, koncérok, kivételesen szép jász, szákolás előtt lemaradó tetszetős fejes, dévér, és még egy aprócska küllő is rajta veszett a horgainkon. Viszont egy-egy fél napot azt hiszem, mindketten kitörölnénk, ha lehetne…
Azt gondolom, szépen leckéztetett és keményen sarcolt minket a mesés Dunakanyar. Csak okulhatunk a mai napból…
Ismerek egy márnás blogot, majd ezek után gyakrabban olvasom. :-) Rám fér…



2018. június 5., kedd

Duna, Feeder, Szerelem!







Viszonylag későn jutottam engedélyhez idén, ami teljes mértékben a lustaságomnak köszönhető.
Ennek okán, mire ostromolhattam volna a Dunát, már a tavaszi áradások keserítették az életemet, ezt követően pedig majd minden esetleges célhal ívási ideje fosztott meg a folyóvízi pecák örömétől.
Teljesen padlón voltam…
Odáig fajult a dolog, hogy már pergető botot is a kezembe vettem csak azért, hogy a Duna közelében lehessek.
Végre eljött az én időm mindenféle korlát feloldva, a Duna 230 körül áll, így a szokott helyeim meghorgászhatóak.
Ilyenkor van az, hogy már csak a meló az a tényező, ami gátat szab annak, hogy egy pecával töltött napot töltsek az imádott folyóm kövezésein.
Sebaj, a kevés idő is idő, így hiába csak délre érek ki a partra, pár órára így is jó leszek.
Nincsenek nagy vágyaim, csak olyan alapdolgokat szeretnék már átélni, mint hogy feszíti a zsinórt a folyó rohanó vize, vagy bosszankodni azon, hogy már megint elakadok kitekerés közben, egy-két géb is becsúszhat. Szóval csak a dunai mindennapok… ha még valami jobbféle pecába is sikerül belenyúlnom, az csak hab lesz a tortán.
Egybotos taktikán leszek ma is, mint az esetek 90 %-ban, ha eszik a hal felesleges a két bot, ha pedig nem eszik, akkor pedig szintúgy…
Hamar hadrendbe állítom a pálcát…
Az elkészült végszerelék a következő: 23-as fonott főzsinór, felfűzve egy úszórögzítő, benne egy 150 g-os kosár, alatta egy gumigyöngy ütköző. Ezt követően egy 15 cm-es power gum két, jelen esetben indokolatlanul nagy forgó közé iktatva (nem volt itthon más), majd jön a 16-as fluorocarbon előke, amin egy 10-es méretű Gamakatsu horog van kötve. Ez nekem bevált, felveszi a legkisebb tenyeres karika is, de kijön vele a testesebb márna koma is, szóval igazi arany középút.
Nem viszem túlzásba az etető keverést sem, 2 kg EA pörkölt kajához dobok közel 1 kg barna agyagot (szintén ezek voltak itthon), egy marék süllyedő piros morzsát és 0,5 l a kocsiban kicsit megaszalt nem túl élénk csontit adagolom hozzá majd apránként a keverékhez a horgászat üteméhez igazodva.
Mint említettem, ugyan horgászható a folyó, de azért így is magas a vize. Ezért hiába a 150 g-os kosár, elég rövid a parttól az a távolság, ahol még lehetőségem van fixre tenni a szereléket. A kőszórás végétől csupán néhány méterrel tudom beljebb dobni, ahol a csobbanást követően még mozdulatlan marad a spicc. Ez a rövid pórázos peca… 

Az első óra meglehetősen eseménydúsra sikeredett… 

3 perces ütemes dobálással kezdtem egy alap etetési sávot kialakítani. Szerencsére a halak nem voltak messze, így viszonylag hamar 10-15 perc elteltével már ütötték a spiccet. Az első 3-ról sikerült is lemaradni. Aztán előke hossznövelés mellett döntöttem, ami meghozta a sikert és tökéletes akadás mellett sikerült merítőbe siklatni az első vésett ajkúakat.
Az első óra végére a jó pár paduc mellé beesett a 2018-as év első márnája is, a mérete nem adott akkora élményt, mint maga az a tény, hogy végre kedvenc halam ficánkol a horgon. 



Szóval öröm és boldogság. Csordogál a peca, eszeget a hal. Nem kiemelkedő a mai horgászat eddig, de szerencsére nem is a legrosszabbakból való. A második óra is hasonlóképpen zajlik… paduc, paduc, paduc, majd a végén szintúgy egy kisebb márna zárja a sort.
Aztán valami történt… legalább 20 percig egy árva pöccintés nélkül cserélgettem, frissítgettem a csontikat. Az egyik ilyen dobás után, ahogy letettem a botot az állványra, átbújva próbáltam a spicc alatt lejutni a vízig egy röpke kézmosás erejéig, ekkor azonban egy erős ütéssorozatot éreztem a fejem tetején. Mondanom sem kell majd összeszartam magam.  Megfordulva láttam, hogy bot hajlékonyabbik vége olyan hevesen rángatózott, hogy öröm volt nézni.
Lelki szemeim előtt már láttam, ahogy egy csodaszép márna küzd a mélyben…
A mozzanatsort követően csak kézbe vettem a botot, bevágásra már nem volt szükség.
A védekezés vehemenciája szebb halat sejtetett, viszont súlyra meg nem éreztem igazán nagynak, de abban biztos voltam, hogy márna lesz.
Nem az lett!!!
Dunai mércével nézve is tetszetős paduc izmos, hengeres teste tűnt át a folyó sejtelmes leple alól.
Azonnal elkezdtem finomkodni vele, engedtem a féken és óvatosan próbáltam elterelni a kövek és akadók vészjósló közelségétől. Fél szemmel keresni kezdem a merítőt…
Természetesen se híre, se hamva annak az átkozottnak… gondoltam egy merészet, hogy partig húzom és uszony alá fogva rámarkolok. Elsőre nem jött össze a dolog… nem fáradt ki eléggé még, így megugrott, de nem is ez volt a fő baj, nem igazán vagyok hozzászokva, hogy egy paducnak olyan széles legyen a háta, hogy a két ujjam nem ér le a mellúszók alá!!!(Kellemes gondok)   Döbbenet!!! Újra összeszartam magam!!! 
Szinte már remegő kézzel tettem egy újabb kísérletet a megragadásra, ami szintúgy nem jött össze, de legalább most nem húzott vissza a mélybe a bestia. Így azonnal próbálkoztam újra és végül sikerült biztos fogást találni a testén.
Elvittem a matracig, ahol jobban szemügyre tudtam venni ezt a csodálatos teremtményt…
Elképesztő szépség!!! Az ilyen pillanatokért imádom a vadvízi horgászatot… 



Igyekeztem pár fotóval gyorsan megörökíteni a fogást majd hamar útjára engedni őkelmét.
Az volt a terv, hogy egy lassított felvételt készítek a visszaengedésről, de ez sajnos nem jött össze, mert rafinált módon 1 másodperc alatt kereket oldott az öreg padro, esélyem sem volt!!!
Nem bánkódok a dolgon legalább pár képet sikerült elpattintani róla!
Súlyra nem mértem, cm-ben viszont egészen 46-ig kellett kihúzni a szalagot!
Ez az a pillanat, amikor hátradőlsz a székedben és úgy vagy vele, hogy ha ma már semmi se kerül a horgodra, akkor sincsen semmi gond, amiért jöttél azt megkaptad…
Lehet túl hangosan gondolkodtam, mert egy jó ideig ismét, látszólag értelmetlenül dobáltam magam elé. Már épp kezdett lankadni a figyelmem, mikor a semmiből érkezett egy olyan kapás, ami szinte teljesen lemásolta az előzőt… Néztem volna még egy darabig, ahogy vehemensen, ellentmondást nem tűrően próbálja becibálni a botot a Dunába valami, de ilyen beköszönésre illik reagálni valamit.
A kapás vehemenciája és az azt követő védekezés intenzitása is közel azonos volt az előző paducmatuzsálem produkciójához. Szigorúan próbálta magát tartani a mélyben és rázta a fejét, mint egy megvadult pamplonai bika. Ment a huzavona, majd egyszer csak elakadt a fárasztás menete.
AKADÓ BASSZUS… Próbáltam néhányat rápumpálni, hátha kifordul a kosár a kövek közül…de hiába.
Éreztem, hogy a hal még rúg, viszont a vékony előke nem fogja sokáig bírni a dolgot ez szinte biztos.
Sietősen lépdeltem előre a kövezésen és igyekeztem az elakadás pontja mögé kerülni, hátha az ellenkező irányba ki tudom billenteni. Sajnos ez sem jött be. Csodák csodája a hal közben még mindig a horgon táncolt. Úgy döntöttem engedek zsinórt, neki hadd menjen, majd egy határozott mozdulattal megálljt parancsolok és egy hirtelen emelő mozdulattal felfelé irányba megpróbálom kiemelni a kosarat. A trükk szerencsére bejött… Halunk eközben annyira elkészült az erejével, hogy szinte azonnal megadóan siklott a merítő fej fölé. Vagy csak rácsodálkozott, hogy mekkora mázlista vagyok, hogy ilyen bénázás sorozat után is merítőbe tudom terelni őt…
Pár centivel kisebb, mint az előző, de Ő is bőven 40 cm felett van…

Kép lett, videó megint nem!!! Egy barom vagyok, elfelejtettem… 
Aztán megint jön az hátradőlés és semmibe dobálás…
Mivel vészesen fogy a mai pecára szánt időm, úgy döntöttem kicsit megpörgetem a végét, rendesen megdurrantottam élő anyaggal a maradék tápot. Valamint a viszonylag kis űrtartalmú kosarat egy dupla akkorára cseréltem. Súlyra megegyezik a kettő, ám a befogadóképessége duplája az előzőnek.
Az eredmény nem maradt el… a paducok hamar visszatértek az etetésre és villámgyors mozdulattal próbálták lelopni a nyűveket a horogról.
A sok kicsi után megint beesett egy szebbecske, ami merítést követően kimerevedett, jobbnak láttam azonnal visszaengedni nehogy baja legyen. Kamerázni most sem volt sok időm, mert amint vizet ért az orra hegye, már rúgta is el magát tőlem és tört vissza a mélybe!
Záró akkordként néhány ifjonc még borzolta a kedélyeket, de komolyabb, említésre méltó esemény már nem történt.
Mázlista vagyok, megint kaptam a Duna csodálatos egészéből egy szeletkét! Köszönöm!