Ellentétes félidő...

Nem cifrázom túl a dolgot. Forrt a vérem a legutóbbi rövidke Tisza-tavi peca után, azt gondolom érthető módon. Szerettem volna mihamarabb visszatérni ebbe a csodás ragadozó paradicsomba, és a korábbinál valamivel több időt szánni a fenekeszegekre. Sokat nem gyötörtem magam, alig 5 nap elteltével már hajnali 3:45-kor robogtam is Tiszafüredre. Nem titkolt céllal balinokat szerettem volna fogni.

Csendes, eseménytelen utam volt lefelé. Beütött a kánikula, hiába a korai indulás, a Nap amint átbukott a horizonton, azonnal hozzákezdte forralni a levegőt. Miután az autót biztonságos és viszonylag árnyékos helyen hagytam, vállamra vettem a horgászbatyumat és határozott léptekkel meneteltem a gát tetején a mai horgászhelyem felé. Hétköznapi nap ellenére viszonylag sokan múlatták az időt horgászbotjaik tövében gubbasztva. Szerencsémre a korábban kiszemelt helyemen csupán egy versenyző foglalatoskodott. Közelebb érve már jól látszott, hogy pakolászik. Szerencsémre nem szét, hanem hazafelé szedelődzködik. Így viszonylag hosszú szakaszt be tudok sétálgatni anélkül, hogy bárkit is kerülgetnék vagy zavarnék. 

Amíg csendben rendezgetem a cuccaimat, ellenőrzöm a kötéseket a boton, beállítom az optimális féket, addig közvetlenül magam előtt 2 gyors rablást látok.

Nem volt túl nagy a fröccsenés, viszonylag kis balint sejtek elkövetőnek. Úgy döntök, egy apró spin mad csalival kezdek. Csendes, halk és szerencsére ballergyilkos is… Most sem kell benne csalódnom, hiszen első húzásra ütést kapok rá… Ugyan nem ragad meg, amin csodálkozok is, mert talán az első olyan akcióm erre a kis finomságra, ami végül nem hoz halat. Gyorsan visszavágom, és szinte centire sikerül másolni az előző vezetési utat. Már közel jár a parthoz, épp készülök magamhoz emelni, mikor gyors ütést és picurka ellenállást érzek. Megjött az első… Kicsire számítottam, de azért ennyire kicsire azért talán mégsem. Úgy döntök, ezek után nem abajgatom a törpéket, úgyhogy gyorsan felkapcsolok egy szép nagy skiter pop-ot. 

Itt jegyezném meg, habár sok jót halottam a popperekről, nekem valahogy még sosem adta be a tutit. Igaz, egy ideje már nem is erőltetem a Dunán. Most azonban itt vagyok, talán csodát teszek vele.

Fröcsögve jön az első dobásból a csali felém, nincs rá érdeklődő…

Hajítom a második dobást, egy belógó száraz bokor elé plöttyen a böszme fehér test.

Kicsit reméltem, hogy azonnal ráront valaki, de ellenállás nélkül terelgetem vissza. Nagy súlya miatt messzire dobható, így elég nagyrészt tudok vele átvizsgálni. Fél távnál úgy döntök, teszek egy kis csavart, és nem egyenesen húzom vissza. Kicsit oldalra lépek, így lehetőségem van egy néhány négyzetméternyi hínáros rész mellett közvetlenül elhúzni. Halat sejtek alatta… Kiderül, nem járok rossz gondolati síkon, mert egy hínárlakó kirombol a zöld takarásából, és méretéhez képest, szinte irreálisan torkozza be a topwatert. Kicsit meredek a part, nehezen jutok fogástávolságba, de mire biztos a talaj a lábam alatt, kellőképpen lefárad a kis mohó. Szinte ellenállás nélkül veszi tudomásul, hogy tarkón ragadom. Szerencsére a horgok jó helyre akadtak, így nagyobb sérülés nélkül engedhetem vissza éltető elemébe. 

Néhány beállóval arrébb sétálok, és ha már egyszer bejött, folytatom a dobálást a nagy fehérrel… Rablások zaját kémlelem a vízen, de csend és nyugalom van.

Jó ideje dobálok már, mikor végre rányúlást kapok, de nem a hagyományos módon. Olyat vert oda az élettelen halamnak, hogy az kirepült a vízből, és legalább 1,5-2 m-rel arrébb ért felszínt újra.

Azt hittem káprázik a szemem, egy ismerős már mesélt ilyen jelenségről, de most akkor is leesett az állam. Bambulni nem volt időm, azonnal próbáltam utolérni és felvenni a kontaktot a poppal…

Folytattam a gyors vezetést, de nem ütött rá újra… Korábban úgy mesélték, ilyenkor vízbeérést követően majdhogynem törvényszerű módon ráharap. Most nem így történt. Mindenesetre az ilyenek láttán egekben a pulzusom.

Van ideje normalizálódni a szívverésemnek, mert a következő legalább 20 percben totál eseménytelenül centizgettem a túlpart fáit, bokrait.

Úgy érzem, eljött a kedvenc csalik ideje… megy a kutya a kapocsba.

Vagy második, vagy harmadik dobást követem el, mikor egy újabb növénytársulás árnyékából becsúszik a mai harmadik kapókeszeg.  Nem hiába szeretem ezt a csalit, rendre felbőszít egy-egy őnt.

Újabb csendes időszak következett… cserélgetem a műcsalikat, de nem kell nekik semmi…

Valahogy újra a fehér köpködőre kerül a sor. Pontos dobásokkal szórom a tározó vizét.

A semmiből újabb felszínről kipattintós jelenetsor játszódik le a szemem előtt… én megint csak ámulok és bámulok. A másodperc törtrésze alatt úgy döntök, hogy a visszacsobbant csalit nem indítom azonnal. Hagyok néhány másodpercnyi időt, hátha az álló csalit bedörgöli… Várhatok én ott napestig, nem kell ez már neki… belemozdítok, és ritmusosan tekerem magam felé…

Minden pöccintésbe belelátom a rablást, de a valóságban ez sajnos nem következik be… Kicsit csalódott vagyok, igazi adrenalinlöket lett volna akasztással zárni egy ilyen csodás eseménysort.  

Mivel már benne járunk a délelőttbe, más színkódú, de ugyanezt a típust gondolom jónak a következő időszakban. Utólag visszagondolva jól döntöttem, mert bár süketnek tűnik a víz, mégis sikerül további 3 kapást kicsikarni, amiből kettő meg is ragad a balin fogatlan szájában. 

Az elmúlt két hónapban mondhatni alig volt nyár, bezzeg most tombol, és a fülledt forróság szinte letaglóz. Fogy az innivalóm, és kezdek éhes is lenni, ezért úgy döntök, hogy egy jó lángos és hideg cola kombóval frissítek egy kicsit. De mindezek előtt egy túlméretezett dobást követően, bokron hagyott csalit mentek, mielőtt egy kósza kenus arra jár, és leakasztja magának, mint szuvenírt.

Mire visszaérek a civilizációba, alig állok a lábamon, annyira kikészít az árnyékban mért 33 fokos hőség. Győzködöm magam, hogy talán nem kellene ezt ma már erőltetni, hiszen a főszereplők sem túl aktívak, alig-alig mutatják magukat. A nagyok gyakorlatilag köddé váltak. Végül úgy döntök, szánok még rá valamennyit, elkalandozok erre-arra, feltérképezek pár új helyet a következő alkalmakra, mert fix hogy lesz még alkalom, nem is olyan sokára. 

Egyetlen említésre méltó eseményt tudok megemlíteni a következő néhány órában. Volt néhány lekövetésem, és egy-egy gyámoltalan odakapásom, de semmi komoly. Aztán, sétálgatás közben egy ingatag stégre lépek fel. Óvatosan mocorgok, a lehető legkevesebb zörgést és hullámkeltést igyekszek kiváltani ezzel. Tömött hínár és tavirózsafal húzódik mindkét oldalon, csupán egy vékony, alig másfél méteres növénymentes folyosó szeli ketté ezt a hatalmas természetes búvóhelyet. Kivárok pár pillanatot, és a lengedező szélben próbálok a tisztás rész végébe dobni. Szinte mesébe illően tökéletes helyre érkezik a fahal. Elindítom, és azonnal ráront!!! Nem is ráront, kvázi a vízből kiugorva támadja meg egy csodaszép ragadozó… de ennek a halnak nagy fogai voltak, és a színe sem ezüstös, merthogy ez nem balin volt, hanem a vizek tigrise. Még most is beleborzongok, ha visszagondolok arra, amit láttam, és el is kámpicsorodok, ha azon tűnődök, miért is nem akadt meg a csuka??!!! Mert, hogy még fárasztani sem volt alkalmam, nem szúrta meg a hármas horog egyetlen nyavalyás ága sem…Vártam kicsit még aszalódva a napon, hátha visszaáll arra a helyre és van alkalmam újra megpróbálni becsapni.. de hiába…

Furcsa horgászaton vagyok túl. Egyetlen olyan szituáció sem adódott a mai napon, hogy jobb rablás közepébe visszaejtett csalit vett volna le a hal, vagy ami korábban is sokszor eredményesnek bizonyult, hogy cirkáló, víz tetején járőröző balin elé ejtett csalival csapja be az ember. Szinte minden halam takarásból, árnyékot adó növényzetből érkezett. Mindenesetre jó peca volt ma is, sokat tanultam, persze maradéktalanul nem vagyok elégedett, mert még fele-fele arányban sem sikerült halat fogni a kapásokból. Sebaj, lesz jobb is, panaszra nincsen okom. A meccs véget ért!!!

Hazafelé, Poroszló felé az út mellett találok egy olyan szakaszt, amit még szemügyre akartam venni. Bot nélkül lépkedek a parton, és mivel néhány perc alatt több elképesztő spriccelős rablást látok, hamar úgy döntök, a meccs hosszabbítása következik. Kiveszem a pálcát az autóból, de szinte másodpercenként kapkodom fel a fejem, annyira verik a vizet…

Kicsit nehézkes a dobásokat kivitelezni, mert mindenhol belógó fák nehezítik a megfelelő ívű ejtegetést. Közben megvilágosodok, időszakos küszívás eseményébe csöppentem bele.

Rövid, alig 30 méteres szakaszt érint ez a csodás jelenség. Nem tudom, merjek-e nagy számokkal dobálózni, de ha nem láttam több 100 támadást rövid időn belül, akkor egyet sem.

Azt gondoltam, most jött el életem pecája … itt vannak a halak, zabálnak, ami a csövön kifér, egyedül vagyok erre a rengeteg halra, enyém a világ.

Nem akarok nagy drámákba belemenni, de 2,5 órát dobáltam végig úgy, hogy konkrétan le sem szartak a halak. Teljesen mindegy mit húztam, hol húztam, és hogyan húztam nekik.

Úgy éreztem, kézzel előbb fogtam volna balint, mint bármivel. Teszek fel egy videót, ami már akkor készült, mikor már nagyjából lecsengett volt a dolog. Több helyen látszódik, ahogy repkednek a partra a riadt, halálba hajtott snegók. Több alkalommal a balinok is néhány pillanatra szárazra kerültek. Szóval őkelmék mészároltak, én meg csak csorgattam a nyálam tehetetlenül. 

Nagyon bután éreztem magam, majd mikor már minden létező puskaporomat ellőttem, elszakadt a cérna és szélsebesen elviharzottam. Mondhatjuk, hogy a hosszabbításból második félidő lett, és ez egy olyan magyar focira emlékeztető, szenvedést, és tanácstalanságot mutató félidő volt.

Ott volt a lehetőség, hogy degeszre fogjam magam, de nem tudtam élni a lehetőséggel.

Kíváncsi lennék, egy tapasztalt pergető miként tudott volna eredményes lenni?!

Nekem azóta sincs ötletem… Lesz visszavágó…

Csodálatos Tisza-tó

A Tisza-tó talán az egyetlen olyan, részben ember alkotta dolog kis hazánkban, ami a legcsekélyebb túlzás nélkül is lélegzetelállító. Nem csak a horgászatot szerető ember szíve dobban meg, ha meglát egy képet az itt fellelhető csoda világból. Madarászok, vízi sportokat kedvelők, vagy csak egyszerűen pihenni vágyó emberek is megtalálják maguknak azt a tevékenységet, ami kiszakítja őket a hétköznapok mókuskerekéből. Mindenképpen feltölt és pihentet, utazzunk bármiért is erre a nagyszerű vidékre.

Családi nyaralás okán már a hideg hónapokban tudtam, hogy egy egész hetet fogok eltölteni ebben a horgászparadicsomban. Na, nem non-stop pecáról van itt szó, de az előzetes tervek alapján néhány komplett napot, egy-egy hajnalt és késő éjszakát biztos a halak kergetésével foglalatoskodva töltök majd. Idén tavasszal én, a megrögzött feederes, békés halas horgász egy ördögi sugallatnak hála belekóstoltam a ragadozóhalak üldözésébe. Időszakos jelenségnek gondoltam ezt a fajta viselkedést, de mára már kezd a részemmé válni, így hát főként erre építkezve tervezgettem a nyári szabadság halfogásra szánt perceit, óráit.  Aztán persze, ahogy lenni szokott közbejött valami, vagyis inkább valaki. Ugyanis bővült a család egy aranyos vizsla kölyök személyében. Alapjaiban formálta át a mindennapjainkat a kis jövevény. Nem egyszerű házőrzőt szerettünk volna a kis aranybarna komából, hanem okos, értelmes kutyát, akire ha elég időt szentelünk most, akkor az elkövetkezendő 15 évben egy igazán jól nevelt, szófogadó, hű társat kapunk cserébe.

A szállás, amit foglaltunk ugyan kutyabarát, de a mi ebünk, mivel nem szobakutya, kicsit sem szobatiszta, és kis túlzással a rágás az élete…  Magára hagyni így a szálláson nem szívesen teszi az ember, pár hónaposan pedig egyrészt neveletlensége okán, másrészt mert még picike ahhoz, hogy egész nap programról, programra cibáljuk magunkkal, kvázi kivitelezhetetlen lenne.

Így fájó szívvel ugyan, de le kellett mondanunk a füredi egy hetes nyaralást.

Maradtak arra a hétre, a reggel elmegyünk, este hazajövünk programok. 

Végül az élet úgy hozta, hogy lett a kutyának felvigyázója 2 napra, így ottalvós program is szóba jöhetett. Aggtelek, Jósvafő, majd másnap Nyíregyháza, elsősorban az állatkert meglátogatása volt a fő csapásvonal. Aztán indulás előtt ötletként bedobtam, hazafelé, ha van délután még időnk és energiánk, akkor egy nagyon rövidke kitérővel megejthetnénk egy villámlátogatást a tározó egyik szabadstrandján. Az ötlet elsőre átment…  Úgy voltam vele, ha már ott leszünk, a pergető motyót csak magamhoz veszem. Fene tudja, még talán lesz alkalmam dobálni néhányat.

Robogunk az autópályán Észak-magyarországi úti célunk felé, amikor elhaladunk egy a Tisza-tavat és az Ökocentrumot hirdető tábla mellett. Aztán….

Rám nézett az asszony, és így szólt azzal a bölcs kis szájával…  Nem megyünk inkább a Tisza-tóra???

Két lehetőség van ilyenkor…

1, Vagy nagyon szereti a Tisza-tavat a maga összes szúnyogjával, és ezért kérdezte.

2, Vagy, mert engem szeret nagyon, és mert látta, hogy könny szökik a szemembe a tábla láttán, ezért merült fel benne a gondolat. Bármi is ihlette meg, imádom érte.

A modern technikának köszönhetően már foglaltuk is a szállást Poroszlón.

Innentől más sem járt az eszembe, csak hogy mikor kellene, hol kellene, mivel kellene a balinok nyomába eredni?!

Persze nem eszik olyan forrón a kását…

Aznap még strandolás, a szokásos ítéletnapi vihart követően egy szuper pinpongozás, majd vacsi a kedvenc éttermünkben.

A hajnali horgászaton elgondolkoztam egy kósza pillanatig, de végül egy másnap délelőtti kenuzással egybekötött pergetésre tettem le voksom.

Végül is majdnem elverték a déli harangot, mire bekászálódtunk a kenuba és a megbeszéltek alapján célba vettük Örvényes határában lévő szuper kis „büfét”, ahol nem mellesleg Illy kávét mérnek.

Kicsit előreszaladtam az időben, ugyanis van itt még miről beszélni.

Modern világban élünk, és azt gondolná az ember, hogy a technikai fejlesztéseket azért találják ki, hogy megkönnyítsék, ne adj isten, gyorsítsák az ember életét. Néhány héttel ezelőtt, fene se tudja milyen indíttatásból, de bejegyeztettem magam online horgászjegy vásárlásra. S mivel regisztráltam, most van is alkalmam használni a dolgot. Beléptem a rendszerbe, pár kattintást követően már a fizetési felületre navigált az oldal. Gyerekjáték…

Végül a tranzakció megszakad, nem engedte a rendszer, hogy a kártyámmal fizessek… de nem is ez a fő probléma, hanem leginkább az, ha sikerült is volna jegyre szert tenni, akkor sem használhatnám.

Mint, ahogyan ez a szöveges üzenetből kiderült. Ugyanis nincs a kocsi hátuljában nyomtató, amivel kinyomtatnám, anélkül pedig nem érvényes az engedély. Innentől bukik az egész történet, hisz ha vasárnap este eszedbe jut, hogy kimész egyet lógatni, nem teheted meg, mert, ahogy nyitva tartó horgászboltot, úgy olyan helyet sem találsz, ahol papíralapúra varázsolhatnád az online jegyet. Kérdés, vajon a mai világban, ahol okostelefonnal mindenféle jegyet be lehet mutatni, vajon pont ezt miért nem???  Nem tudom, valóban büntetne egy halőr, ha csupán elektronikus úton mutatnám meg a vásárolt engedélyt, vagy sem, de inkább nem kockáztattam. Irány a közeli horgászbolt és kezdhetek rimánkodni, hogy nyitva legyen, és tartson is engedélyt… szerencsére sikerrel jártam, de ez így akkor sem működőképes rendszer…

Na, mindegy ott már kidühöngtem magam, vissza a pecához…

3 személyes kenuba rendezgetjük a cuccainkat, majd elsiklunk a fürdőző tömeg mellett, irány a rengeteg. Mint említettem a Nap már pokoli magasan jár, és a felhőmentes égnek köszönhetően szinte okádja a meleget. Úgy terveztem, evezünk, dobálok, evezünk, dobálok…

Ez azonban a perzselő hőségnek köszönhetően nem ilyen egyszerű. Pár jobbnak vélt tavirózsa sziget mellett elidőzünk, de képtelenség sokáig egy helyben maradni. Inkább belógó fák enyhülést adó árnyékába behúzódva próbálom tiszta, növénymentes részekre ejtegetni a dogokat.

Még nem mondtam, kizárólag felszíni csalikkal terveztem becserkészni a tiszai ballereket.

Menet közben elég sok rablást láttam, de valahogy mindig tőlem messzebb, dobástávon túl, vagy bent a dzsindzsába.

Egy nagy egybefüggő hínáros rész mellett siklatjuk a kenut, ígéretesnek néz ki ez a rész, már messziről is több helyen láttam rebbenő kishalat.

Felkapom a botot, és párhuzamosan a zöld fallal elhajítom a top watert.

Elindítom magam felé, és bár szépen táncol a csali, érdeklődő sajna nincsen rá.

Újra dobok, szinte ugyanoda pottyan, mint az előző… métereken keresztül terelem és mikor már a csónak közelébe ér, rádurrant egy Őn. Sajnos nem akad meg, de legalább az első akció megvolt.

Elhaladunk pár csónakból, és már-már luxus tengerjárókból dobáló spori mellett…

Nem felszíni csalival próbálkozik egyik sem, de hogy balint szeretnének fogni az biztos, mert tépik a csalit a víz alatt, mint az ökör. 

A következő pulzust emelő jelenet egy tiszta, nyílt vízi részen ér. Jobbacska halnak tűnő ráfordulást kapok viszonzásul az érdekesen vezetett fahalamnak, de a horog végül itt sem talál húst a porcos szájszélben. Nagyon szenvedős a dolog, az izzadság sós leve csordogál a szemembe, és még napszemüvegen keresztül is vakít a vízen megcsillanó napfény. Pokoli hőség van!

Szerteszét ágazik az előttünk lévő szakasz, több egymás mellett húzódó csatorna fut párhuzamosan.

A legárnyékosabb, és a parthoz közelebbibe csorgunk be.

Több, nagyobb, motoros csónak érkezik szemből egymás után. Jobbnak látjuk, ha a belógó bokrok tövéhez simulva megvárjuk míg továbbhaladnak. Ez alatt az idő alatt több balinrablás töri meg az amúgy is veszettül hullámzó felszínt.

Végül, megint az „OKOS” asszonynak köszönhetően adtunk egy esélyt a szakasznak.

Dobálgatok magam elé, ő pedig finom mozdulatokkal próbálja irányba tartani a vízi alkalmatosságunkat. Ekkor egy szép rablás hangja hallatszik mögöttem, alig 10 méterre.

Félig kifordulva, már-már lehetetlen szögből visszapöccintem pont a burvány közepébe. Elindítom, és szinte azonnal lecsavarja a műcsalit a felszínről. Frenetikus érzés…

Nem egy bitang jószág, így sokat nem kell vele bíbelődni. Elsőre, könnyedén, határozottan tarkón ragadom, és átemelem a csónaktest műanyag oldalán. Megvan életem első kenus Tisza-tavi balinja.  Szokásos gyermeteg öröm formálódik az arcomon…

Rövid időn belül több rablássorozat durran el a látómezőnkben, és mivel partról is megdobálható a csatorna minden szeglete, úgy döntünk, elidőzünk kicsit itt, és közben partra szállunk.

Valahogy, miközben a fogóval próbáltam kiszabadítani az előző halból a horgot, sikerült megroppantanom az egyik ágát. Kedvenc csali, és mivel fogósnak is bizonyult, muszáj újra hadrendbe állítani. Egy nem éppen kedvenc popper alsó horga pont illik is rá. Pepecselek, bíbelődők az átrakással, de közben eszeveszettül verik a vizet a balinok. Végül „segédemre”  hárul a feladat, hogy cserélje a sérült elemet…  Addig másikat akasztok a kapocsba…

Ahogy felegyenesedek, látom hogy a fák közötti, nagyobb, napos részen a felszínen cirkál egy jobb balin… Nem vagyok rest elédobni, hátha megvadul tőle…

A terv bejött. Pont az orra elé pottyant a csali, ő pedig gondolkodás nélkül megpróbálta magának követelni a vasat… Újabb katarzis élmény… Akárhányszor ismétlődik meg velem ez a mozzanatsor a dobás pillanatában, mégis mindig kételkedek, hogy ez bejöhet, pedig nagyon is működik a dolog. Sokadszorra is olyan érzésre, mint az első… Fenomenális!  Ha eddig nem ért volna a szám a fülemig, akkor most garantáltan körbe ér a fejemen a mosolyom…

Fotózás, videós visszaengedés, minden van itt, mint a búcsúban…

Abban a néhány pillanatban, amíg pár képet kattintunk, két kenuzó család is méltatja a fogást…

Az elsőből dicsérő szavak hangzanak el, és a családfő határozottan állítja, hogy egy csodaszép ponttyal a kezemben pózolok. A kis kolónia minden tagja pedig ámulattal issza apa szavait…

A következő megjegyzés, amit egy másik apa tesz a fiának, már sokkal jobban kedvemre való, hiszen az aggódó kölyök kérdéseire megnyugtatás gyanánt többször elhangzik „a bácsi sporthorgász, és minden bizonnyal vissza fogja engedni a halat”. Végül apunak igaza lett, és a srác láthatta, ahogyan visszakerül az ezüstös pikkelyes. Talán jó példával szolgál ez is, ha egyszer horgászatra adja a fejét az ifjú…

Közben, annyira megtetszik az asszonynak is a dolog, hogy úgy dönt, szeretné kipróbálni, hogyan kell bedobni, miként kell a „kutyát” sétáltatni.

Nyelek egy nagyot… Zabál a balin, ő meg pont most akar próbálkozni…  Sebaj...

Végül is, ha jobban belegondolok, megérdemli, hogy egy kicsit ő is élvezze a dolgot, ha már egyszer itt szenved a hülye hóbortom miatt. Kedves, és készséges vagyok. Az orsó hajtókarját is átszerelem neki, majd türelmesen magyarázok, mit hogyan kell.

A dobások egész jól mennek neki, a csali vezetés kicsit még sete-suta...

Újabb balin járőrözik a felszínen, buzdítom, hogy dobjon rá…

Ha hiszitek, ha nem, az irányzék jó, és a távolság is tökéletesre sikeredett…

Sajnos a hal a csobbanást követően elfordult tőle, azonban az ellenkező irányból jött egy másik, aki azonnal rávetette magát a csalira… pech, sajna nem ragadt meg szájszélbe a szúrósabbik vége…

Végül visszaadja a cájgot, és érdeklődésemre miszerint akar-e horgászvizsgát tenni, határozott, egyértelmű nemleges válasz érkezik… 

Úgy döntünk, egy frissítő jegeskávéra fellapátoljuk magunkat a korábban említett helyig, majd még dobálunk kicsit. Úgy gondoltam, ha ott kikötünk, a kenu jó helyen van és majd kicsit lejjebb, partról még meghúzom a vizet.

Csalódásként kellett megélnünk, hogy a „kricsmi” előtt olyan magas volt a part, hogy szárazon vélhetően nem sikerült volna ki, majd beszállni az ingatag lélekvesztőnkbe. Ott kicsit elegünk lett.

Az oázisnak hitt hely így végül csak délibáb lett a júliusi forróságban.

Nem akartam tovább feszíteni a húrt, ezért javasoltam, hogy menjünk vissza a kölcsönzőbe, és tegyük le az „indián járgányt”, majd strandolás, lángos, miegymás…

Végül pecára 1, nagyon max 1,5 órát szántunk, de legalább ebben a kevés időben is akadt élmény bőven ebben az afrikai melegben.

Azóta sokszor eszembe jutott, hogy ebben a ragadozó paradicsomban mi mennyiségű halat lehetett volna partra segíteni egy fotó erejéig az eredetileg tervezett 1 hét alatt.….ááááá hagyjuk is!

De jó hír, augusztusban 2 nap Tiszafüred, 100% peca!!! Támadunk!!! 

Készült egy rövidke videó is, Kattints ide! :-)