Kora tavaszi rák recegtetés Dél1-en...

 

Van egy szája...

Jééééé van nekem egy blogom… Ha már van, néha írni is kellene rá néhány sornyi szösszenetet… J

Kb. egy éve megfogadtam, hogy a kurv@ covidot igyekszem a lehető legkevesebbszer beleszőni a horgászós mondandómba, hiszen aki ezen sorok olvasására adja a fejét, úgy vélem a lehető legkevesebbet szeretne a vírusról hallani ezen a platformon, hiszen van éppen elég orgánum, ahol más sem zeng éjjel-nappal!

Most azonban mégis ejtenem kell néhány szót erről, ugyanis a 2021-es év első 2 hónapjában a peca gondolata, mint olyan, fel sem ötlött bennem. Finoman szólva sem voltam a helyzet magaslatán, kissé nehezen gyógyultam a betegségből, de szerencsére a március hava nem csak a természet rügyfakadását, hanem az én megújulásomat is magával hozta. Óvatosan, és sokat pihegve ugyan, de újra ráléptem a halfogás girbegurba útjára.

Halbogár Tomi noszogatott már egy ideje, hogy talán illő lenne megejtenünk az első közös túránkat valamelyik tó, vagy folyó partján. Nagyon is igaza volt!

Bár a testem nem igazán kívánta még a didergést hozó kora márciusi, fagyos leheletű, bolond szelekkel tarkított, sokat sétálós pergetős napot, de a lelkemnek már nagyon kellett az ilyesfajta gyógyír, így végül igent mondtam.

Hazudnék, ha azt mondanám magasra tettem a lécet, már ami az elvárásaimat illeti a nappal kapcsolatban. Szinte előre borítékolható volt, hogy nagyon lassú, kevés akciót hozó, és jó esetben is max. 1-1 fogott hallal zárul majd az első fekázásunk Délegyházán. Szó sincs pesszimizmusról! Itt ilyenkor nagyjából ez a realitás. Nem vagyok próféta, és forgatókönyvíró sem, de az előre vázolt idea végül bizony igazolást nyert, de ne rohanjunk ennyire előre az időben.

Találka szokásos módon a Varsában, ha már a kocsma nem lehet nyitva, pedig Istenemre jól esett volna egy erős, frissen főzött fekete, amíg a napijegyünket töltik. Talán majd legközelebb…

Hagyományosan az 1-2-es összekötő környékét céloztuk be kezdésnek…

A remélt, de kicsit sem várt reggeli zimankó tette a dolgát, alig néhány dobás kellett csupán hozzá, hogy a felhordott víz dermesztésével a gyűrűk szűkítésébe kezdjen. Fagytak, ahogyan azt kell!

A délegyházi tavak soha nem arról voltak híresek, hogy kis átláthatósággal bírnak, ez tény, de most valami elképesztő mértékben áttetszőek a jelenleg extrán alacsony vízállással bíró tórendszer tagjai. Kimondva-kimondatlanul már-már akváriumi körülményekre hajaz a stádium, nem könnyítve ezzel a dolgunkat.

Az összekötő hídja alatt viszonylag intenzív volt a táplálékhal mozgás, néhány rablás (nem fekás) is jelezte, hogy talán a megfelelő helyen nyitottuk a reggelt.

Adtunk is időt a dolognak, rendesen megszórtuk ezt a részt. A grasszáló apróhal alatt kerestük a nagyszájú kedvenceinket, de csupán egyetlen tilalmas süllő ifjonc csábult el a texas rigren kelletett rákocskámra. A kapása határozott volt, élesen koppant, kicsit sem úgy, ahogyan az „amerikai barátaink” szokták ilyentájt. Egyből tudtam, hogy nem a célhalunk ficánkol a horgon!

Tovább haladtunk az igencsak urbanizált, stégek által szabdalt vízparton. Sorra látogatva az előző években rendre halat adó spotok mindegyikét. Finoman szólva sem túl jó eredménnyel.

Sétánk során, ha elég szemfülesek vagyunk, az ilyenkor megszokott módon szemtanúi lehetünk a csukák nászba állásának.

Ez időben, több beállóban is hűen kísérgetik egymást az alig arasznyi vízben andalgó bugylik.

Jó elidőzni a „szerelmesek” felett néhány percig, bepillantást nyerve így titokzatos világukba.

Ébredezik a természet...

Ahogyan haladunk előre a nap folyamán, egyre-másra fogynak a korábban halat adó részek, és persze ezzel arányosan a lendületünk is igencsak lefelé tendál.

De persze minden dobásban ott van a fogás lehetősége, és ha egyetlen sansz adódik, azt igencsak jó lenne megragadni. Azért a koncentrációt nehéz fenntartani egy kvázi eseménytelen napon, ezt őszintén bevallhatom…

Westin Bass Finesse T&C 5-15 g... Westin CreCraw...

A sokadik stégre lépek fel macskákat megszégyenítő lopakodással, amikor az építmény árnyékos része alól, nem kimondottan riadtan, inkább csak gyanakvóan, egy 5 főből álló feketesügér raj iszkol ki komótos tempóban. Úgy érzem eljött az időm, a lomhán mozgó kompánia elé pöccintem a gumi páncélost, bízva abban, hogy a féltésből fakadó ösztönüktől hajtva versengenek majd a finoman lehulló „ollósért”. Na meg, ahogyan azt Móricka elképzeli… J A csobbanást követően, öten szaladtak nyolc irányba, akkora volta a riadalom ragadozóéknál! J  

Igazi cinikus vigyorral a képemen folytattam a buzera pecát…

A stég legszélén egyensúlyozva szépen el lehet érni egy, a víz fölé nyúló sűrű bokrot. Mindig rejt a szövevényes ágai között néhány napozó fekuszt. Bár az igazsághoz hozzá tartozik az is, hogy ezek a halak a passzivitásukról híresek leginkább. Továbbá, legalább fél méter víz hiányzik a bozót száraz ágairól, ami megint csak nem túl jó ómen. Végül, csak megdobom…

A bokáig érő vízben szinte alig merek bele pöccinteni a gumiba, mert félő, hogy kiugrik a vízből… J

Lassan elhaladok a jónak vélt résztől, amikor az éppen pihentető fázisban lévő soft csalit elkezdi nyámnyogni valami. Nehezen parancsolok megálljt a kezemnek, hogy ne húzzon rá egyből a maszatolásra. Végül három pöci után szakad a cérna, és csak oda dörgölök neki, de ezzel a lendülettel akkor a luftot ütök, hogy csak na!

Megdöfni biztosan nem sikerült azt a behemót száját, azt éreztem volna! Ilyenkor, ha újfent próbálkozunk, gyakorta kapásra ingerelhetőek ismét.

Nem örökérvényű szabály ez, de végre valami, ami a mai napon pozitívan igazolja önmagát… J

Ugyanis visszadobtam neki, és Ő megette!!! J

Az első nyammogást követően már a zsinórt is vinné a kis mohó, az erélyes bevágás pedig szerencsére jól ül. Csobog-locsog, de végül szerencsére hálóba terelem…

Texas Rig...

Volt öröm...

Megmondom őszintén, régen örültem már ennyire megfogott halnak. Hosszú volt ez a pandémiás, kényszerű böjt számomra. Merítésre pont befutott a cimborám is, és ha már ott volt, néhány képpel igyekeztünk is megörökíteni az első közös tavaszi horgászatot. Több, említésre méltó esemény igazából nem történt a hátralévő kis időnkben, én mégis maximálisan elégedett voltam most ezzel az igencsak szerénynek mondható fogási mutatóval is. Végül is azt kaptuk Dél1-től, ami ilyenkor a megszokott tőle.

Egy igazi hamisítatlan, kora tavaszi, nyögvenyelős, rák recegtetős napot.

 

 

 

Érzésre...

Nádirigók hangos éneke lármázza a reggelt, miközben én halkan lépdelek a harmatos fűszálak végtelen során. Vizek tigrisére áhítozva taposom a métereket elnyűtt bakancsom sárral nehezített talpán.

Eközben minduntalan kémlelem a nyárfák hintette, itt-ott mégis aranysárgán megcsillanó, finoman hullámzó felszínt, apróhalak megugró riadalmát kutatva.

Utam során délibábszerű, paradicsomi látkép kúszik fürkésző tekintetem útjába.

A tavasz első szavára rügyet bontó ágas-bogas facsemete vízbenyúló, terebélyes ágrendszere hívogató a magamfajta cserkelő „halászember” számára.

Lelki szemeim előtt szinte megelevenedik, ahogyan tigriscsíkos útonálló lakja a szövevényes víz alatti világot.

Érzésre jó helyen járok…

A vélt birodalom kapuja olyannyira körülhatárolt náddal, sással, egyéb csalafinta turpissággal, hogy hamar világossá válik számomra, talán egyetlen esélyem van csupán a kívánt helyen felkínálni azt a bizonyos végzetes falatot.

Sündörgök, ólálkodok, méregetem a területet.

Több nyiladékban is lendítésre emelem a blankot, a dobás lendülete azonban megannyiszor végtagjaimban marad.

Hezitálok!

Végül nekidurálom magam. Stabilan megragadom a „meghosszabbított karom” szivacsos nyéltagját, szememet szúrósan a célterületre szegezem, majd egyetlen laza csuklómozdulattal szinte játszi könnyedséggel ejtem a növényzet szélébe.

Felszedem a zsinór hasát, majd próbálom életre kelteni a cérna végén sorsát váró, illegő-billegő táplálékhal formájú gumit. Érzem, ahogyan az ágak pókhálóként próbálják marasztalni a dzsungelba vezetett kishalamat. Kamikaze akciónak tűnik egyelőre a dolog.

Pattanásig feszülnek az idegeim, hiszen érzem, hogy ott van, tudom, hogy lesi az illetéktelen behatolót.

Egy pillanatra kizökken a ritmusból a vontatott plasztik, majd krumpliszsákként elnehezedik.

Nem akadónak tűnik a dolog, szóval derékból elfordulva húzok rá keményen.

A hatás nem marad el, őkelme nemtetszésének hangot adva azonnal felrobbantja a felszínt.

Elképesztő adrenalin fröccsöt ad ez a vizuális show számomra.

De hamar vissza kell térnem a valóságba, hiszen még csak részsikernek mondható az akasztás.

Úgy döntök, kesztyűs kézzel és kemény gyeplővel bánok vele, finomkodás szóba sem jöhet most.

A veszélyes zónából elterelve igyekszem javítani méterről méterre a sikeres fogás esélyein.

Zöldes-barnás álcaruhája lassacskán végre átsejlik a víz alól. Sokadjára már, de ismét pulzusemelő pillanat.

Sejtettem, hogy végre valahára már nem az ’éppen méret’ küzd lelkesen a horgomon, de az impozánsnak mondható méret bevallom meglepett.

Mivel nem kis huzavona után, időnként már megadásra hajlandó mozdulatok is tesz, merítenem kell.

Végre előttem piheg egy igazi csúcsragadozó, egy nemes ellenfél és egy nagyszerű harcos.

Nekem pedig csak az jár a fejemben, hogy ÉREZTEM, ÉREZTEM, ÉREZTEM!

Mit mondhatnék, tökéletes pillanat?!

Hamarjában készítek pár emléknek valót, mielőtt végleg útjára engedem ezt a lenyűgöző jószágot.  

Nagy élmény volt! Köszönöm.

Vannak azok a napok...

Vannak azok a napok, amikor reggel 6-kor már a kedvenc kis folyód közepén derékig állva dobálsz domolykóra.

Vannak azok a napok, amikor a tilalom előtti „nagy zabálásra” esélyes a nap.

Vannak azok a napok, amikor olyan részeken vallathatsz, ahol minden dobásban benne van a hal.

Vannak azok a napok, amikor a tavasz fenséges illata lengi be az ártéri erdőt.

Vannak azok a napok, amikor új helyeket fedezel fel magadnak és a környezet elvarázsol.

Vannak azok a napok, amikor csodálhatsz őzeket, nyulakat, rókát, fácánt, hódokat alig egy karnyújtásnyira.

Vannak azok a napok, amikor minden tökéletesnek tűnik és joggal reménykedhetsz egy nagyszerű pecában.

Vannak azok a napok, amikor korántsem ilyen egyszerűek a dolgok!!!

Vannak azok a napok, amikor az Ipoly (Isten tudja miért) de „higított cola” színű.

Vannak azok a napok, amikor nem félted a felszerelést és a dobásra szánt csalikat.

Vannak azok a napok, amikor a dobások 90%-ban oda esnek ahová tervezted.

Vannak azok a napok, amikor minden csalit a kapocsba teszel, ami csak lapul a dobozban.

Vannak azok a napok, amikor mindezek ellenére délutánra már a negyedik helyen kísérted a szerencséd, hiába.

Vannak azok a napok, amikor egyetlen hal megfogása is megváltás lenne számodra.

Vannak azok a napok, amikor 9 óra semmibe dobálás után végre felcsillan a remény.

Vannak azok a napok, amikor olyan halat akasztasz, ami bőven feledtetni tudná az egész napos gyötrelmet.

Vannak azok a napok, amikor az az egy piszok is idő előtt kereket old, hiába finomkodsz vele.

Vannak azok a napok, amikor azt hiszed, nem lehet már rosszabb.

Vannak azok a napok, amikor az élet humoránál van és bebizonyítja, hogy igenis mindig van lejjebb.

Vannak azok a napok, amikor a kocsitól kilométerekre zivatar zúdul a nyakadba és menekülnöd kell.

Vannak azok a napok, amikor újabb hal menthetné a napot, de őt sem veheted végül kézbe.

Vannak azok a napok, amikor 13 óra pergetés után vert seregként hagyod el az Ipoly kanyarulatait.

Vannak azok a napok, amikor mindennek a tetejében a hazaúton a legrosszabb fajta migrén gyötör.

Vannak azok a napok, amikor igazán b@ssza meg!

DE VANNAK AZOK A NAPOK, amikor majd szabadul a domolykó és én ott leszek, és revansot veszek mindezért!

Tavaszi forgatókönyv...

 

Akik a márciusi horgászós napjaikat a délegyházi feketesügérek kergetésének szentelték, koránt sem voltak mindig örömteli percei. Nehezen adták magukat a nagyszájúak, minek okán végül a nap folyamán kínkeservesen összekukázott 1-1 darab halnak is lehetett teljes joggal örülni.

Mivel harmadik fekás pecámra készültem, rövidke pergető pályafutásom során nincs igazán nagy tapasztalatom a megfogásukban. Az viszont köztudott, hogy többféle módszerrel próbálják becsapni őket a pergetők. A víz hőmérsékletének emelkedésével egyenes arányosan növekszik célhalaink aktivitása, kapó kedve.

A táplálék megszerzése egészen a víz legfelső rétegéig csalogatja őket a nyári legmelegebb hónapokban. Na, de mi van addig?!

Lassan melegszik a tavak hőfoka, így első két alkalommal csak fenéken, és csak rákimitációkat pöcögtetve kergettem a halakat. Nem mondom, hogy ez rossz peca vagy eredménytelen, de akit egyszer megcsapott a felszíni csalik levételével járó katarzisélmény, annak a hosszú hideg hónapokban a lassan cincálós gumis horgászatok ilyenkorra már kezdenek az agyára menni… :-)

Ez amolyan „buzera peca” :-)

Szóval a víz még hideg volt, ezért lényegében időpocsékolás lett volna az első két alkalommal wobblert húzgálni a passzívnak mondható halaknak. De a remény első sugarai kezdtek megcsillanni… :-)

A tavasz ereje megmutatkozni látszik, varázsütésre elkezdett színesedni a táj. A nappali 20-22 fokok hatása érezhető volt. A szélvizekben elkezdtek aktivizálódni a táplálékhalak. Értelemszerűen a ragadozók sem maradnak távol az ilyen csoportosulástól… :-)

Ezen a gondolatmeneten elindulva kezdtem tervezgetni a harmadik pisztrángsügéres horgászatomat. A sok-sok kilométeres barangolás egyetlen előnye, ha az ember nyitott szemmel jár, megjegyzi melyik résznek milyenek az adottságai.

Így került a látóterembe a tórendszer egy része, ami ugyan eddig soha nem adott egyetlen fogást sem, de még csak egy kósza ütésem sem volt itt soha. :-) 

Most mégis egy csapásra érdekes lett!

A terület jellemzője, hogy egy csendes, nyugodt kis öböl. Általában szélvédett, nádassal, fákkal jól körülölelt, lapos, nagyon lassan mélyülő rész ez itt. Kezdetben fekákat is kizárólag itt láttunk napozni.

Ezekre alapozva az indulást megelőző este összeállt a fejemben egy úgynevezett forgatókönyv. Ha valahol, akkor talán itt lesz az a hely, ahol életem első wobbleres feketesügéreit horogra csalhatom.

A téli szerzemények közül ki is választottam egy keszegfélére hajazó darabot, ami leginkább hasonlított a környéken korábban látott táplálékhalak méretére és formájára. 

Nem a teljes napot terveztem végigwobblerezni, inkább csak a délutáni órákban bíztam, hogy lehet ott keresnivalóm az említett módszerrel. Így hát, rendhagyó módon a reggeli gumipáncélosok recegtetésével indult az ominózus nap. Szerencsém volt, mert a délelőtt folyamán sikerült 5 jó kapást kicsikarni, amiből négyet halra is tudtam váltani. Az ötödik, mondhatni rontott kapás is hallal kecsegtetett, ugyanis kivártam türelmesen a bevágással, ahogy kell, de sajnos a negyedik ütés után is sikerült akadás nélkül kitépnem a csalit abból a „városkapu” méretű szájból.

Nem is ragoznám tovább a dolgot, maximálisan elégedett voltam a délelőtt történéseivel. :-)

Ahogy haladtam a délutánba, utam lassan keresztezte a korábban megálmodott célterületet. Alig vártam, hogy odaérjek és tanúbizonyságot szerezhessek arról, hogy jó gondolatmenetet raktam-e össze magamban.

Persze benne van a bukás is, de a délelőtt eredményessége miatt már úgy érzem, nem törne meg egy esetleges kudarc sem. Már szerencsére nem volt a vállamon a görcsös „mindenáron fognom kellene valamit” érzés.

Az első rozoga stégnek nevezett tákolmányra lépve az a látvány fogadott, amit reméltem.

Előttem milliónyi apróhal sürgött-forgott, és mivel gyakorta rebbentek szét a közibük csapó, vészjósló árnyak mozgásától, így hamar egyértelművé vált, hogy a körülmények optimálisak. Itt vannak a ragadozók és a kellő aktivitással táplálkoznak is.

Eljött az idő…

Próbadobás az ismeretlen „haltesttel”, majd a következő már az oldalsó, lassan rügyező nád tövében landol. Mivel nem tudom, mi a megfelelő tempó, úgy döntök, lassú tekerés mellett próbálom kívánatossá tenni a felkínált csalit. Az utolsó nádcsücsök árnyékos takarásából egyszer csak felvillan a hologramos csali teste, és lám-lám, nem is jön egyedül. El sem akartam hinni a dolgot, örömömben még talán valami hangot is kiadtam, de korai volt. Feltűnő lehetett a ruházatom, mert mint egy szobor álltam ott meredten az izgalomtól lefagyva, a hal mégis látványosan megriadt és rohamléptekben iszkolt el vissza a védelmet nyújtó növényzet mögé.

Szomorú azonban nem vagyok, az adrenalintól megrészegülve lendítek újra és újra.

Úgy döntök, kicsit fokozom a tempót, nem a balinos izomból tépős fokozatra, de azért nem finomkodok. Valahol félúton járhat a csobbanás és köztem a szépen vibráló crank, mikor valami oldalról, ellentmondást nem tűrő módon csap le a műcsalimra… Veszett jó érzés volt!

Nem volt víz tetején viháncolós fárasztás, ami még megkoronázhatta volna az eseménysort, de nekem így is több volt, mint tökéletes.

Legyezőszerűen dobálok, alaposan megvallatom a részt…

Az egyetlen hátulütője ennek a saroknak, hogy bizony hamar szét lehet ütni a vizet.

Szedem a motyót és néhány beállóval arrébb lopakodok, hátha a benyúló növénysáv másik oldala tartogat nekem valamit. Több halat is látok cirkálni, de becsapós ez, mert a balinoknál már megszoktam, hogy ha ilyen mozgású Őn elé vetem a wobit, akkor jó eséllyel felkelti az érdeklődését. A fekuszoknál ez egyelőre kicsit másként működik.  Mindenesetre a csobbanást követően egy ilyen látott hal útját próbálom keresztezni, hátha ingert kap, ezért őrült tempóban csévélem a nanot, hogy utolérjem.

Kellett volna még legalább 1,5 méter, hogy a szája elé érjen, mikor nem a célhal, hanem egy másik bass, keményen oda b@sz oldalról. Úgy éreztem, azonnal kettőt ugrott lefelé a mélységi szint a fekahorgászat ingoványos mocsarában… :-) :-) :-)

Kicsit nehéz magamhoz édesgetni a halat, mert egy több méter hosszú visszavágott öreg nád húzódik előttem, ami néhány centit a felszín fölé emelkedik. Végül kicsit komikusan, de megoldódik a dolog, fotózhatom az újabb pergetett sügérfélét. 

 

Újabb reményekkel lépdelek a következő emelvényekre, de ez a rész kicsit már mélyebb, nem olyan amire azt mondanám, hogy ideális. Nem is erőltetem a dolgot, visszasomfordálok az első sikerek helyszínére.

Látszólag rendeződtek a viszonyok, újabb csapat keszegek és körülöttük tobzódó ragadozók mutatják magukat.

Eseménytelen időszak következik, dobálok, keresgélek, húzom lassan, húzom gyorsan, egy-egy raj közepén megállítom, de semmi nem készteti kapásra őket.

Szemezek egy nádcsücsökkel, de picit feltámad a szél, és akárhogy igyekszem, nem sikerül az Istenért sem elérni a kívánt távolságot. A faszerkezet legszélén egyensúlyozva, valahogy csak sikerül olyan erőt belevinni a dobásba, hogy tökéletes helyre essen. Úgy döntök, gyorsan, időnként bele-belerángatva szedem vissza a zsinórt. A hatás nem marad el…

Egyszer csak elnehezedik a felszerelés. Egy pillanatra azt hittem elakadtam, de mikor belemozdítok, azonnal cikázni kezd és ez, mint tudjuk az akadókra kicsit sem jellemző. :-)

Nem is lehetne ennél szebb tavaszi napom…

A következő ismételten egy kikövetés formájában terheli az idegeimet…

Pont előttem van egy leszakadt ág, amin folyton át kell emelni az utolsó métereken a csábító yo-zurit.

Így tettem most is, de gyakorlatilag éppen a hal orra elől emeltem ki azt. Szerintem a sügér sem értette, hogy most mi van, talán még meg is sértődött a történtek láttán. :-)

Újabb holtszezon jön… kicsit be is felhősödik az égbolt, és a kis halak is elhúzták a csíkot, rohamosan romlanak az esélyeim.

Mivel a nap végét ismét gumizással szeretném tölteni, az indulás gondolata motoszkál a fejemben.

Utolsó dobásra készülök, ami szokásos módon legalább 10 lett. Ebben egyetlen jó ütést kapok, amibe talán kicsit bele is bambultam, így nem akadt meg sajnos.

Szomorkodni azonban nincsen okom, hiszen tökéletes forgatókönyve volt a napnak, amit úgy rendezett meg az élet, ahogyan megálmodtam magamnak.

Csupa pozitív élménnyel és érzéssel elballagok a virágillatú, délegyházi naplementébe.

Szevasztok :-)