Szinte napra pontosan egy éve jártam utoljára Ugon, egy rövidke pontyos horgásztúra alkalmával.
Akkor, a frissítő tavaszi éjszaka során, vacogva és talán kissé
elcsigázva bámultam a kukoricával csalizott totál mozdulatlan botjaimat.
Eközben a holtág sötét, zavaros vize nagyon is élt…
Nem pontyugrások loccsanó hangja törte meg a néma felszínt, hanem
sejtelmes, mély buffantások robaja. Változó méretű szürkék voltak a hangoskodók
újra és újra. Természetesen még csak véletlenül sem volt nálam a megfogásukra
alkalmas eszköz, amivel becserkészhettem volna őket,
így maradt a fülelés és egyfajta misztikus borzongás minden egyes
felszíni rablást követően.
Közben eltelt egy teljes esztendő és én már tudatosan készültem erre az
időszakra.
Figyeltem az időjárás alakulását, a víz hőfokát, érkeznek-e hírek
esetleg fogásokról, vagy arról, hogy netán ívnak-e már a pontyok, keszegfélék.
Végül úgy alakult, hogy egy néhány napos intenzív felmelegedést követő,
agresszívan betörő hidegfronttal terhelt éjszakán sikerült időt szánni a
hareszok becserkészésére.
Az 53 hektáros víz sosem könnyű ellenfél, legyen szó békés- vagy akár ragadozóhalak
megfogásáról, de aki egyszer megtalálja a kulcsot ehhez a szeszélyes vízhez, az
nagyszerű élményekkel gazdagodhat idelátogatásai során.
Az időjárási körülményekről már beszéltem, az szinte tökéletesnek mondható - már ha harcsázni készül az ember - sátrazni azért kissé hűvös volt még. A helyszín, ahol a pecázást terveztem így tavasszal nem is lehetne ideálisabb. Ugyanis a patkó alakú, levágott kanyarulat végei rendkívül laposak és körbe sűrű nádasokkal szegélyezettek. Rajzolni sem lehetne szebbet-jobbat, ha ívásra alkalmas, gyorsan melegedő részt keresne az ember. Az érkezésemig azonban csak reménykedni tudtam abban, hogy valóban olyan ideálisak már a körülmények, mint azt megálmodtam.
A válasz hamar jött…
Keszegek és kárászok ugráltak, fürdőztek a napfényben, szinte percenként,
az egész célterületen.
A sejtésem, miszerint jókor leszek jó helyen, ezzel szinte azonnal
igazolást nyert.
Nem is tétlenkedtem sokat, rögvest csónakba pattantam és keresgélni
kezdtem a legmegfelelőbb helyet a szakítós, spannolós módszerhez lerakott
karóimnak.
Igyekeztem a bajszos ragadozók fejével gondolkozni, és az esti portya
várható közlekedési útvonalának epicentrumát meglelni. A vízzel elöntött, friss
hajtású nád között sexelni készülő potykák menekültek a szélrózsa minden
irányába, amint az alu garda orra a sárga, elszáradt torzsák közé fúródott. Jó
helyen keresgéltem…
A ponty és a kárász legtöbbször közös területen és egy időben ívik, az
aktív mozgolódást látván határozottan tovább javultak az esélyeim.
Tökéletes helyen vagyok, így a bambuszokat beszúrtam enyhén dőlt
szögben és felkötöttem rájuk a szakító zsinórt egy karabinerrel, hogy este már
csak bele kelljen kapcsolni a végszereléket.
Irány a part és kezdődhet a táborépítés, valamint a csalihal fogás az
esti etapra.
Mire mindent elrendeztem odakint, és megfelelő mennyiségű kárászt is bezsákoltam, addigra csendben esteledni kezdett és az eddig kavargó, csípős szél is végre visszavonulót fújt. A fák mögött alászállni készülő izzó napkorong aranyszínűre kezdte festeni a kishalaktól gyűrűző felszínt.
Éreztem, hogy közeleg az én időm…
Rögvest vízre szálltam, és a gondosan megszúrt és rögzített fürge
tenyereseket - szinte osonva - a korábban már kijelölt, végszerelékeknek szánt
helyre jutattam.
A szárazra visszaérve még némi finomhangolás következett, ezzel
tökéletesre lőttem a cuccokat.
A karfás fotelban elégedetten hátradőlve vizslattam, milyen remekül
kelletik magukat a csalétkek, és közben azt a víziót láttam magam előtt, hogy
ha éhes ragadozó jár a környéken, szinte fix, hogy valamelyiket lekéri a
karóról…
Fantáziaországból egy zúgó morajló hang rángatott vissza a cudar
valóságba…
A holtág legvégén lévő befolyó rejtett zugából egy csónak orra bukkant
fel, amit robbanó motor hajt, ebből már tudtam, hogy a halőrúrhoz van
szerencsém. Illetve inkább szerencsétlenségem, merthogy pontosan a kifeszített
zsinórjaim felé haladt. Kiabáltam, integettem neki, de a hangos zúgás miatt
semmit sem érzékelt a jelenlétemből…
Az első meglassulása már csak akkor volt, amikor a fonott madzag már a
propellerre tekeredett és fékezni kezdte a ladikot…
A „csősz” a vízen, én pedig a parton szitkozódtam…
Ő a motorjáért, én pedig a felszerelésemért aggódtam makacsul, meg
persze a szépen megálmodott harcsás élményemért.
Körülbelül 10 perc „kézműves szakkört” követően mindkét oldal eszközei
mechanikai sérülés nélkül szabadultak és úszták meg a nem várt találkozásból
adódó incidenst.
Persze ettől még mindkettőnk hangulata igencsak paprikás volt, de
csakis egymás kölcsönös tiszteletének megtartása mellett.
Néhány perc beszélgetéssel egybekötött rutinellenőrzés mellett hamar
rendeztük a dolgainkat, aztán ki-ki ment a maga útjára.
Kissé csalódottan huppantam vissza ülő alkalmatosságomba, mert a
fényváltás időszakára megálmodott első kapás illúziója kártyavárként látszott
összedőlni.
Aztán csakhamar felszívtam magam, és sebtiben újraépítettem mindet.
Talán fél óra telhetett el az ominózus eset óta, de már ismét a
„kárászok haláltánca” rázta a vaskos botok morózus spicceit.
Mire végeztem mindennel, már erősen indokoltnak tűnt a lámpagyújtás is.
Ha azt mondom, hogy behúzást követően alig 10 perc telt el, akkor talán
keveset mondok, de ha 20-at, akkor meg már bőven túlzok az idővel, a lényeg
viszont az, hogy a vadul táncoló kishal folyamatos rázása egyszer csak 3-4
erőteljes bólintós húzásban teljesedett ki.
Szinte fel sem fogtam a dolgot, de szerencsémre mégis reflexszerűen
nyúltam a nyéltag felé. Két erőteljes ráhúzással jeleztem a bajszosnak, hogy mi
lesz a kötelező haladási irány.
Természetesen nemtetszését azonnal közvetítette felém, szinte felrobbant
a felszín a nád tövében.
Mondhatni, nagyobb ellenállás nélkül sikerült a pislákoló lámpás által
megvilágított részen megmeríteni a mohó kis márványost.
A mohóságot értsétek szó szerint…
A torkos kis szürke igazi haspók volt…
A gyülekező apróhal sokaságából degeszre tömte már magát, ennek
ellenére még az én csalimat is megkívánta.
Azt hiszem, ez a jelenség teljes joggal adhat bizakodásra okot számomra
a pozitív folytatást illetőleg.
Mondanám, hogy partot érve hosszú órák reményteli várakozása
következett, de szerencsére nem…
Még szinte meg sem pihent a lámpázást követően a helyszín, máris újabb
elkövető cibálta a cájgot.
Most sem voltam rest bevágni, és szerencsére ezúttal is ült a tökéletes,
sallangmentes szerelék a bajszi „bőrnyúzó” szája szélében.
Rövid pórázon folyt tovább a küzdelem a partmenti részeken. Bojtos
farkával veszettül csapdosni kezdte a felszínt a ragadozóból lett préda, de
végül megadóan siklott karnyújtásnyi távolságra. A bendője ennek is, mint az
előzőnek, szinte pattanásig feszült a behabzsolt tápláléktól.
Néhány másodpercig csodáltam még a mintázatát, majd hagytam elkígyózni a
zavaros víz adta rejtekébe.
A következőkben a procedúra ugyanaz volt…
Feltűz, bevisz, spannol, kicsit vár, majd kapás… Ahogy abban a bizonyos
„nagykönyvben” meg van írva.
Írtam az elején, hogy milyen harcsás álmok kergetőztek a fejemben a
szürkület óráin, de bevallom ilyen estében még csak véletlenül sem reménykedtem.
És még 10 óra sem volt…
Ő sem az-az óriás, amiért éjszakánként kiülünk a még kissé dermesztő áprilisi éjszakákon megfagyni, de súlyra ez már bőven közelebb volt a 6kg-hoz, mint az 5-höz.
A következő kapásig (merthogy volt az is) közel egy órát kellett várakoznom, így volt időm kicsit elmerülni az éjszaka hangjaiban.
Szinte biztos, hogy az áprilisi-májusi éjjelek a leg- élettel telibbek,
hangosabbak…
Éledezni látszik a természet, a madarak százainak csilingelő énekét és
az unkák ezreinek szerelemtől bódult szüntelen kuruttyoló hangját mindössze
néhány, víz fölé nyúló, odvas fán megpihenő bagoly jóllakott, elégedett
huhogása, vagy megriasztott szürke gém érdes, recsegős kiáltása törte meg
csupán. Kész hangcunami. Mondanom sem kell, varázslatos élmény volt ismét
számomra…
Azonban ezen az éjszakán a nékem sokkal kedvesebb hang is megszólalt
ismételten. A botra szerelt csörgő harsány muzsikája jelezte, hogy egy újabb
márványostestű haresz jelentkezett be.
Mielőtt a botra nyúltam volna már hallottam, ahogyan a buzogánysás
tövében elégedetlenül forog a sekély vízben az elkövető.
A csapkodás intenzitásából és ellenkezéséből úgy ítéltem meg, hogy
talán az ő tömege már két számjegyű lehet.
Sajnos tévedetem, mert az agresszív viselkedése ellenére is csupán 6
kg-ig lengett ki a mérleg nyelve…
Ne vegyétek ezt panasznak, ez az este így volt számomra a lehető legtökéletesebb, a nagyokért pedig majd eljövök máskor…
Egy akciót ugyan még tartogatott a sötétség, de pechemre azt sikerült
elbénázni.
Az éjszaka második felére az ígért front hozadékaként esővel terhelt
felhők kezdték eltakarni a millió ragyogó égitest csodás fényjátékát. Abban reménykedtem
ez a fajta ború meghozza a nagyobbak étvágyát is, és kimozdítja őket zegzugos
búvóhelyükről, de nem így lett.
Sőt, az eddigi méret is teljes passzivitást mutatott a továbbiakban,
így esemény nélkül virradt rám a hajnal.
