Olyan volt amilyen...

Holnap reggel az utolsó pecámra indulok… Na, nem befejezem a horgászatot, csupán január végéhez közeledünk, ennek okán lejárnak a 2023-as horgászokmányaim. Szilveszter már igen régen volt, de én ilyenkor szoktam igazából évet értékelni. Amennyiben rövidre szeretném zárni a dolgot, akkor csak annyit mondanék: igazán messze volt a jónak mondható kategóriától, de mivel írnék erről egy hosszabb-rövidebb összegzést, ezért néhány leütött karakter áldozatul fog esni a mondandómnak.

Kezdjük is mindjárt az elején… Fergeteg hava nem is indult olyan rosszul. A hónapban szinte csak és kizárólag a vizeink tigriseit üldöztem, egészen a nászuk kezdetéig. Kitartásomnak köszönhetően elég combos jószágok tesztelték a felszerelésemet, és végre valahára sikerült meglépni a hőn áhított „méter pike” kategóriát is. Egy fagyos, zord, álmoskás reggel első dobása adta be az új személyes rekordomat, nem kis örömet okozva ezzel nekem. Elkezdtem végre igazán nagy csalikat szórni, aminek hatására főként darabosabb ragadozók kerültek horogvégre. Egyik fogadalmam volt az esztendőre ez, ha lehet így mondani. Szóval a robosztus csalikat erőltettem leginkább. Szerencsés döntésnek bizonyult…

Jégbontó hava főként a tanulásról, eszközbeszerzésről és sok-sok várakozásról szólt. 2022-ben elkezdtem foglalkozni a harcsák megfogásával. A kezdők szerencséjének köszönhetően szinte minden próbálkozás halat adott, ezért érthető módon hamar bele is bolondultam a misztikus lesők horgászatába. De mivel a felszerelésem nem igazán volt megfelelő hozzá, így költekezni kezdtem. Cikkek, videók és blogok jó szolgálatot tettek ismét a tanulási fázisban. Sajnos csak az idő telt baromi nehezen… Szinte naponta néztem miként emelkedik fokról-fokra vizeink temperatúrája. Mondanom sem kell, szinte egy örökkévalóság volt…

Végül csalafinta széllel, virágillattal és sok napsütéses órával ránk is köszöntött Kikelet hava. Szeretem ezt az időszakot. Alig néhány nap alatt, a semmiből képes berobbanni az élénk színekben pompázó tavasz. Persze szinte mindannyiszor megpróbál izmozni még egyszer, utoljára a ropogós tél, de végül minduntalan diadalmaskodik a megújulás elsöprő ereje. Nahhh, és akkor végre harcsázás… Habár a körülmények adottak voltak, és elgondolásom szerint rendre jókor voltam jó helyen, a vacogós éjszakák mégis permanensen némák és kapástalanok maradtak! Egészen bolondok napjáig, azaz Szelek havának első éjjeléig kellett próbálkoznom, hogy végre produktív is legyek. Itt megint sikerült egy PB-t ütni. Természetesen nagy volt a vigadalom a fogást követően. Az eddig fogott, átlag 3-6-10 kilós hareszok enervált védekezése után ez a fárasztás már élményszámba ment, még akkor is, ha most sem beszélhetünk kapitális zsákmányról. Teljes joggal, ámde mégis tévesen gondoltam ezek után, hogy végre elindult valami. Nem mondom, hogy totálisan elmaradt a siker, de az egészen biztos, hogy nem pont ilyen eredményeket álmodtam meg magamnak még februárban. Egy kicsit meg is csömörlöttem a dologtól, ezért ismét az oltalom alól szabaduló csukák felé fordultam. Legalább itt sikerült hozni a mondhatni kötelezőt… Szép krokik görbítették a spiccet, és ami megint csak kuriózum volt számomra, hogy multis szettel is volt szerencsém szákba terelni néhányat, már rögtön az első próbálkozások alkalmával. Jó, azért sikerült néhány csúnya „fészket” is dobni az újdonsült motyóval.

Ígéret hava következik, ami minduntalan parádés! JA BOCS, EZT NEM IDE… Addig volt ez így, amíg volt balin a Dunában. Alig néhány éve, még rendre bődületesen sok-halas pecák jellemezték ezt az időszakot, mára azonban sajnos valami megváltozott… Nyilván túlzás a totális nihil, de az tény, hogy minden egyes fogatlan ragadozóért vért kell izzadni az elmúlt pár esztendőben. Amelyiket meg sikerül megtalálni és még becsapni is, az meg többnyire soványka és néhány plusz centiméter toldást igénylő mérettel rendelkezik. Itt is a csuka horgászat volt a joker a pakliban, amit rendre ki is játszottam.

Következett a Nyárelő hava, ami már igazi multikulti a horgászat szempontjából, de akkor már ide vehetjük még Áldás vagy akár az Új kenyér havát is, mert körülbelül mindháromra ugyanaz a jellemző. Ekkorra már valamennyi honos fajunk túl van a szerelmi időszakán, és elméletileg jól fogható, legalábbis abban a bizonyos nagykönyvben ez van megírva. Süllők, csukák, balinok, harcsák, domolykók színesítették a palettát most is. Igaz, semmiből nem volt igazán sok vagy kiemelkedő méretű, csak úgy pötyögött a nyár. Minden fogásért menni kellett, nem is keveset. Jó lenne legalább itt egy olyan pecáról beszámolni, amikor kvázi elég volt eltalálni a vizet ahhoz, hogy eredményesek legyünk, de nem tudok ilyet mesélni. Nem működtek igazán a dolgok! Talán ekkor fogalmazódott meg bennem először, hogy azok a helyek és módszerek, amik korábban élménydús, fogásokban gazdag napokat biztosítottak az évek folyamán, elfogyni látszanak. Amikor elkezdtem pergetni, az első néhány idényemet azzal töltöttem, hogy minden egyes évszakra, hónapra, és halfajra megtaláljam a megfelelő helyet, ahol kis túlzással, de mindig eredményes lehetek. Plusz gondoskodtam arról is, hogy legyen mindenre B, C, de sok esetben akár D terv is, ha esetleg valamelyik kevésbé működne. Így volt kerek az esztendő 12 hónapja. Ez elég sokáig egy nagyon jól működő rendszer volt, de mivel az életben semmi, így ezek a helyek sem működnek, működtek örökké, ez már tény! Azt vettem észre, hogy ha felmerül a peca gondolata, akkor tétovázni kezdek, hogy hová is menjek. Az ok pedig igazán egyszerű. Elfogytak, megszűntek, megváltoztak, vagy éppen kitiltottak ezekről a helyekről, én pedig tücsök módjára nem foglalkoztam a bőség időszakában a jövővel, csak a mának éltem. Rájöttem, hogy ismét szorgos hangyának kell lennem ahhoz, hogy visszataláljak a régi ösvényekre. Sok munkát és energiát kell beletennem megint a horgászatba, és csak bízhatok benne, hogy ezeknek az erőfeszítéseknek meglesz a gyümölcse.

Ezen a mezsgyén haladva futottam neki Földanya & Magvető havának, ami korábban szinte mindig a feederes márnázásról szólt, nem máshol, mint a Dunán. Az elmúlt két évben a korábban bevált helyeken szinte mindig szerény terítékkel büszkélkedtem, szóval úgy éreztem itt az ideje serénykedni és kalandozni egyet, új, járatlan helyeken. Nem bántam meg ezt a döntésemet… A januári írásomban olvashatjátok is, mennyire megérte nekivágni az ismeretlennek… De azért pár képet ide is beteszek ízelítő gyanánt. Ezen sikeremen felbuzdulva kellő magabiztossággal futottam neki a késő őszi és téli hónapoknak.

Enyészet hava következik, majd a soron lévő az Álom hava. Azt gondolom, ez a két népies elnevezés, amivel az elmúlás hónapjait illetik, össze is foglalja ezen időszakom milyenségét is. Voltak terveim, de a természet rendre kibabrált velem, jöttek mentek a frontok, mínusz fokról plusz húszra alig huszonnégy óra alatt szinte kétnaponta. Aztán a folyamatos áradások majd minden folyónkon, ami lehetetlenné tette a jászozást, süllőzést, kövesezést, menyusozást ebben az időszakban. Ezután jött a cidris tél, jégpáncéllal fedte be hosszú hetekre a legtöbb szabad vízfelületünket, amin nem fogott az ereje, az továbbra is méteres kilengésekkel áradt tovább. Szóval itt a folyamatos rossz helyzet az, ami akadályozott a próbák során. Persze, egy-két kivételes alkalomtól eltekintve… Na, így nézett ki az évem, 1100 szóba zsúfolva. Nem mondanám jónak, de a megfelelő konzekvenciákat levontam. A terv az, hogy a 2024-es idénynek újult erővel, HANGYAKÉNT futok neki, és ha így lesz, talán ismét bővelkedni fog tartalomban az oldal.

Telények az októberi nyárban...

Ránk köszöntött az október… Nem is akárhogyan. Szikrázó napsütést és kora nyári időjárást idéző, 26 fokos maximum hőmérsékletet jósoltak mára. Becsapós ez ilyenkor már, hiszen kora reggel alig kúszik valamivel 4 fok fölé a hőmérő higanyszála és a patakok rohanó vizének celsiusza is jócskán visszaesett már így a lombok színesedésének időszakában.

Én mégis gázlós pecára készültem…

Tovább csavarja a dolgot az az aprócska, de kicsit sem elhanyagolható tényező, hogy jelenleg csak a nyári (nem neoprén) melles hadra fogható. Komfortról kicsit sem beszélhetünk, mikor belépek a Zagyva cidris vizébe majd. Persze azért a két zokni, két nadrág kombó javít a nyári gúnya nyújtotta hőérzeten, de valljuk be nem az igazi.

Nem érkezek korán a kiszemelt szakaszra, bőven elmúlt már 10 óra, mikor megkezdem a felszerelkezést az út mentén parkoltatott autó mellett.

Kezdődhet egy kiadós séta…

Legalább 1,5 kilométert menetelek a több réteg ruhában (nagyon nem fázok közben), hogy majd folyással szemben haladva végig tudjam cserkelni kedvenc, több méter magas nádfallal szegélyezett, vadregényesen kanyargós partszakaszomat.

Kicsit zihálva, kimelegedve érkezem az első úgynevezett mászópontomhoz, merthogy van ilyen.

Nem úgy van ám, hogy bárhol, bármikor besétálhatunk, ahol csak szeretnénk. Szakadt partok, sűrű, tüskés, vadszedres szakaszok nehezítik már magához a vízhez való lejutást is.

Ez azonban csak a kisebbik gond!

Rafinált mederalakulatok okozhatnak merülési gondot az óvatlan, helyismerettel nem rendelkező horgászok számára. Nyáron még csak nem kellemes az ilyesfajta merülős meglepetés, most azonban a horgászat befejeztét is jelentheti az adott napon egy ilyen ballépés. A felsőbb szakaszok tereprendezési és szabályozási munkálataik okán a folyó vize szinte legtöbbször zavaros és gyakran zéró átláthatósággal bír, szóval amikor helyi jártasággal nem bíró ember próbál „vízre szállni” nagyjából az ismeretlenbe csúszik bele az agyagos partoldalról. Most talán életemben először olyan kristálytiszta, letisztult víz fogadott, hogy magam is meglepődtem. Persze már megvannak a bejáratott helyeim, hol, hogyan, mikor kell ki és bemászni a vízbe, de azért most jó volt látni ténylegesen is, mikor, hová lépek.

A letisztultság mellett a másik fontos tényező, hogy a kevés csapadéknak köszönhetően meglehetősen kevés víz csordogált az egyébként mélynek mondható célterületen.

Mindenesetre csobbanok…

Elsőnek egy feltorlódott hordaléksziget előtti meglassult részen kísérleteztem…

A tavaszi, koranyári időszakban még többnyire szép domik lakták, mostanra azonban mindig éles fogú, csíkos tigrisek lakhelyéül szolgál. Szinte minden alkalommal belefutok néhány példányba.

Persze nem a nekik szánt előkével. Hazárdjáték ez, amiből szerencsére eddig mindig győztesen kerültem ki, egészen a legutolsó találkozásig, amikor egy szebbecske csuka harapta az előkét és vitte a kedvenc csalimat. Természetesen a faragvány pótolható, de szerencsétlen jószág azzal a 6 centis műanyaggal a torkában kvázi halálra van ítélve. Ezen felbuzdulva szereztem be előre felkapcsozott vastag (cirka 50-es) fluoró előkét. Pontos adatom nincs a valós méretről, mert ki tudja miért, de nem volt címkézve egyetlen csomag sem a horgászboltban. Hát van ilyen is…

Említettem, hogy ha nem is nagy példányokat, de szinte kivétel nélkül fogok csukát minden alkalommal, persze most, hogy készültem rájuk, nagyívben elkerültek… :-)

De vissza a fejesekhez…

Tudni kell, hogy ez az a víz ahol a „nagy csali, nagy hal” elvét alkalmazva szelektálni kell a telényeket.

Rengeteg az apró méretű, arasznyi domi. A néhány centis csalik használatával csupán feleslegesen szurkáljuk össze a növendék halakat. És mivel szép számban élnek itt termetes matuzsálemek is, így kiváltképp érdemes rájuk vadászni a kevesebb néha több alapon.

Ezen a mezsgyén továbbhaladva az idők folyamán kialakult egy maroknyi, alig két aprócska doboznyi szortiment, amivel jól lehetett szűrni a beeső méretet. 

Westin Fatbite...

Lurefans CC50...

A Lurefans „ravasz kölyök” család két kisebb tagját, a cc50 és cc60-t használom előszeretettel.

De zavaros víznél, ha valami csörgős-veretős darabbal szeretném felkelteni a növényben lapuló nagyfejűek érdeklődését, akkor a Westin Fatbite 5,5 cm-es darabja rázza magát a kapocsban.

Ezen típusok különböző színei töltik ki a doboz fakkjait többnyire.

A zéró merülésű darabok, habár nagy kedvenceim, szinte teljesen likvidálásra kerülnek, ha ide látogatok. Valamiért az itteni halak nem eszik őket!

Nem azt mondom, hogy nem fogtam még velük sohasem, de más vizeken mikor szó szerint habzsolják ezeket a típusokat és addig mennek utánuk, míg le nem pusztítják azokat a felszínről, itt akkor sem működik igazán. Az ok miértjére még nem jöttem rá sajnos.

Pedig van néhány fogós darabom…

Vissza a jelenbe…

A szokottnál alacsonyabb víz elgondolkoztatott, mit is akasszak a kapocsba…

A gyorsan süllyedő típusok most alapból kilőve. Az akváriumi tisztaság miatt a csörgős darabokat nem tartom nyerőnek, ilyen körülmények között ritkán szokott jó választás lenni.

Marad egy nem túl feltűnő színű Lurefans cc 60-as slow sinking változata.

Pokoli jól dobható, így nem kell „lábujjhegyen” lopakodva haladnom előre, félve attól, hogy meglátnak idő előtt.

Lurefans CC60...

Sajnos néhány spotot leszámítva ez sem volt igazán nyerő.

Egy-egy mélyebb gödrön kívül nem tudtam megfelelően húzni, mert hamar összeszedte a fenéken heverő, lerohadt növényi származékokat. És az, hogy disznóként túrta az aljzatot, az sem volt igazán nyerő ezúttal. Zavaros vízben nem szokott probléma lenni. Sőt! Gyakran ilyen koppanások után érkezett a kapás. Most azonban inkább riasztotta őket.

Töröm a fejem…

A pálya alsó része még ennél is sekélyebb, és ha már itt nem működnek a dolgok, akkor ott pláne nem fognak.

Jól jönne most azokból a kiszórt zérókból egy kósza darab…

A víz közepén szétrámolom a melltáska tartalmát, de semmi használható nincs benne, még csak véletlenül sem.

A maradék kis szakaszon, ami a kocsiig hátra van, többet sétálok dobás nélkül, mint szórva a vizet.

Kémlelek, leskelődök és egyre több, napozás közben megriadó egyedre leszek figyelmes.

Próbáltam megdobni néhányat, de csak elriasztottam őket. Nincs mese, mára azt hiszem ennyi…

A csomagtartóban pakolászva rátalálok egy az előző esti „jászozásra” bekészített dobozra.

Felcsillan a remény...

Shallow crank-ek és E-39-ek társaságában kell lapulnia 1-2 wakebait-nek is. Szerencsémre van is!

Úgy döntök, visszamászok, és adok ezeknek egy esélyt…

Nyáron domolykót szinte csak a mély részeken az árnyékban megbújva lehetett találni, most azonban fordult a kocka. Élvezvén az októberi napfényt, teljesen kihúzódtak a „bokáig érő” részekre.

Ezzel a Yo-Zuri wakebait csalival pont az ilyen eseteket lehet megoldani.

Az alig 10 cm-es maximum merülésével gond nélkül el lehet húzni a kritikus helyeken, pont a sütkérező domik orra előtt.

A nap folyamán annyira félénken reagáltak mindenre, amit kínáltam nekik, hogy voltak kétségeim afelől, hogy ez maximálisan megoldja a gondjaimat.

Yo-Zuri Wakebait...

 

A válasz hamar érkezett…

Egy nagyobb, nyitott napfényes részen, jóval túldobva azon, lassan kezdtem terelgetni magam felé a wobblert. Most először nem világnak szaladtak a műcsali közeledése láttán, hanem több irányból érkező tolóhullámok jelezték az érdeklődést.

Majd bummm… megjött az első…

Innentől kezdve egy új, mondhatni nagyszerű horgászat kezdődött.

Az egyre másra elém kerülő „napozó teraszokat” ezután igyekeztem okosabban kihasználni.

Mivel több egyed is pihent egy-egy ilyen laposon, célszerű volt nem azonnal a közepébe belerondítani, és az esetleges akasztás után kialakult csetepatéval világgá kergetni a többi példányt.

A hozzám közelebb eső szélétől indulva ejtegettem a dobásokat, egészen a meghorgászni kívánt rész túlvégéig.

A terv működni látszott, mert minden ilyen tartásról legalább 2-3 fejest sikerült lecsalogatni.

Elég vegyes volt a méret, de sajnos az igazán nagyok ma elkerültek.

Ennek ellenére hazudnék, ha azt mondanám, nem szórakoztam jól ezen a meleg „nyári” októberi pár órában.

Titkon bízom benne, hogy kitart még néhány hétig a mostani időjárás és egy búcsú patakpecára még visszalátogathatok ide, mielőtt zordabb, komorabb arcát kezdi mutatni az igazi ősz.