Idén kicsit korán kezdtem… DÉL1-en

Azt hiszem, idén tényleg kicsit korán kezdtem/kezdtük a „feketézést”.

Tomi barátommal már február 8-án a délegyházi tórendszer stégjein bóklásztunk annak reményében, hogy elcsípünk legalább 1-1 nagyszájút. Tudom-tudom, nem éppen februárban van ennek a szezonja, de magyarázd ezt meg két hülye horgásznak… :-)

Mit is mondhatnék a napról…

A legfőbb pozitívum talán az volt, hogy a dátum szerint tél végi időjárás inkább hajazott kora tavaszira. Ugyan felhős és frontokkal terhelt, de mégiscsak 8-10 fokban próbálkoztunk stégről stégre.

Némi reménnyel töltött el bennünket, hogy a nap végén belebotlottunk egy hatalmas, vonuló, tenyeres vagy inkább kisebb egyedekből álló keszegrajba… Ha valahol, akkor itt akár jó eséllyel akaszthatunk is portyázó sügérfélét, gondoltuk… Ugyan felszíni rablásnak is voltunk szemtanúi, végül egy árva pöccintés nélkül zártuk a napot. Igazából hoztuk a várható papírformát, nem maradt bennünk tüske a sikertelenség okán. 

Visszafordíthatatlanul tavaszodik...

Ez a kapástalan nap olyannyira elvette a kedvem a fekák kergetésétől, hogy alig 4 nap múlva már ismét Dél1-en kísértettem a szerencsém… :-)

Azt azért hozzátenném, hogy annyira mégsem esélytelen ilyenkor becserkészni a fekuszokat, ugyanis D. Norbi cimbora az élő példa rá, hogy kivitelezhető a dolog, hiszen neki már sikerült idén a ”lehetetlen”!

Mindketten felbuzdultunk az Ő sikerén és egyeztettük is az időpontot, amikor egy rövid, félnapos etapra betársulunk egymás mellé. Norbi rutinos, igazi délegyházi mágus, hiszen a horgászatra szánt idejének jelentős hányadát ezeken a vizeken tölti és kedvenc halainak szenteli.

Végül úgy alakult, hogy 3 fős kontingenssel vágtunk neki az orkánerejű széllel fűszerezett februári napnak. Nem tettük magasra a lécet, 1 kapás 1 hal és akkor már mennyország! Ez volt a terv mára!

Én egy 3,5 g-os bullett ólommal nehezített texas rigen felkínált gumirákkal vallattam a különböző spotokat, amiken sejtettük a halakat. 

 Lurefans Mini Craw...

Az egyik, korábban már „félsikert hozó” stégre lépve helyi idegenvezetőm előzékenyen és halkan odasúgja, hol és milyen irányban tapogassak a craw-al.

Útmutatását olyan jól sikerült végrehajtani, hogy az indítást követően talán a második pöccintésre határozott, éles ütést kapok! Nem olyan megszokott, már-már nyámnyogós sügéreset, hanem olyat, amire az ember azonnal kénytelen keményen ráhúzni. Első blikkre az is megfordul a fejemben, hogy egy a torzsák közt megbújó csuka lesz az elkövető…

Sokat nem kell találgatnom, hiszen fejet rázva ugrált a víz tetején, amíg alá nem tettük a merítőt.

Parádé… 

A kitartás jutalma az orkánerejű szélben...

 Texason felkínált rákra csábult el...

Nagyon boldog voltam a fogást követően, őszintén megmondva szemernyit sem bíztam a mai sikerünkben. Norbi még kicsikart egy kapást, de az akció nem járt végül sikerrel.

Megnéztünk még néhány ígéretes pályát a következő pár órában, mind-mind olyan részek voltak, amik a felmelegedés időszakában muzsikálnak inkább.

A február még tartogatott egy próbálkozást számomra, ami elég felemásra sikeredett.

Az elmaradhatatlan, tomboló szél ezúttal is hű társként, vagy inkább kéretlen vendégként kísérte a napomat. Sok-sok kilométert tettem a bakancsokba napkeltétől napnyugtáig.

Ez idő alatt összesen négy kapást sikerült kierőszakolni, lelövöm a poént, sajnos mindannyiszor meglépett az elkövető.

Az első bass a korábban megfogotthoz hasonlóan, határozott, erős ütéssel jelentkezett, amire azonnal tudtam is reagálni, az offset sajnos nem akadt jól, így néhány másodperc elteltével kereket oldott…

Rövid időn belül maszatolós, finom kapással érkezett a következő.

Ahogy a nagykönyvben meg van írva, kivártam, amíg a pöcögtetés sorozatot követően elindul a zsinór.

Ráfeszítés után keményen bevágtam, de a kontakt nem jött létre… pechhh

Újabb helyszínen csillan fel a remény, hiszen ismét kapásocska borzolja az idegeimet…

Örökkévalóságnak tűnik, míg az első, pici, apró ütéstől eljutunk a másodikig, de végül megtörténik…

Jöhet a következő, hátha ezzel már elindul… Várhatok én ott napestig, ugyanis nincsen 3. ütés, otthagyta… Nincs szerencsém…

Őszintén bevallom ez kicsit betette azt a bizonyos kaput! Nagyon nem akart aznap összejönni, legalábbis a betlimentő halam semmiképpen…

Hoztam magammal egy dobozka új csalit, amit gondoltam, hogy a kristálytiszta vízben meghúzgálok, és szemügyre veszem, miként mozognak. Jól el is szórakoztam, habár csak a jig-es bot volt nálam.

A Lurefans E50 mélyre törő wobblere végül kapocsban is maradt és így dobálva jártam be egy jókora szakaszt…

 Lurefans E50 saját közegében...

Leheletfinoman vezetve, gyakran megállítva terelgettem a lassan felúszó csalit. Az egyik ilyen emelkedős fázisban kaptam egy iszonyat jó ütést, amibe bele is bambultam, nem is reagáltam le rendesen, és ami után megint csak fogott hal nélkül tekertem ki a felszerelést. Totális technikai betli…

Sértett önérzettel hagytam hátam mögött a stéget és vele együtt a tavat is…

Ugrunk picit az időben… Már március van, igaz még javában az elején járunk.

A nappalok kimondottan melegnek mondhatóak, 13-15 fok között mozognak, sőt a hét második felére már néhány celsiusal meg is haladtuk a plusz 20 fokot. Ez azonban nagyon csalóka, ugyanis a vizek hőmérséklete csupán 6 fok körül mozog, ami valljuk be, még mindig nagyon hidegnek számít.

A fogási esélyek azonban napról napra a hőmérő higanyszálának emelkedésével arányosan növekednek.

Korai indulást terveztem, de végül csak kicsivel 8 előtt parkoltam le a horgászbolt előtt, ahol váltani lehet a napijegyet.

Kész tervekkel érkeztem a vízhez…

A fejemben már összeállt az útvonal és az, hogy a nap legnapsütésesebb óráiban melyik pályán akarok próbálkozni.

Az első helyen, ahol készültem otthagyni az autót, különös meglepetésben volt részem…

Hatalmas rajokba tömörült kishalak grasszáltak vegyes faj és méret összetételben.

Persze ilyenkor a ragadozók is a környéken szoktak ólálkodni és ez szerencsére most sincs másként.

Az első beállóban rögtön láttam két feketesügért, amint szisztematikusan próbálják a nádfalnak szorítani az aprónépet. Azonnal felforr a vérem…

Két, három, gyors felszíni hajtás borzolta tovább a kedélyemet…

Dobálgattam a kis rákomat, de hamar rá kellett jönnöm, hogy ebben a helyzetben nem lesz megfelelő ez a módszer. Nem készültem még ma sem kimondottan kemény csalis pecára, de szerencsére nem indulok el sosem úgy, hogy mentsvárként ne legyen nálam egy aprócska doboz benne csupán 5-6 csalival. Átszereltem a Finesse Jiget és már pattintottam is a Yo-Zuri DR Flat Cranket a kapocsba.

 Yo-Zuri 3DR Flat Crank...

2019 első wobbleres halait is a Flat Crank hozta... 

Erről itt olvashattok... :-) 

 YGK-val frissen töltve...

Úgy kezdtem a horgászatot, hogy a rablások epicentrumába, vagyis a riadt kishal raj közepén kezdtem csörlőzni a motyót. Sokadik dobás után sem volt érdeklődő a műhalamra. Mondjuk, ilyen terülj-terülj asztalkám mellett nem csodálkozhatok, hiszen elég kinyitnia a ragadozóknak azt a böhöm nagy szájukat és máris roskadásig tele lesz finom falatokkal. :-)

A reggeli nap végre utat tört az eddig szürke fátyolfelhőzeten, csodásan bevilágítva ezzel a kvázi akvárium tisztaságú tó vizét. Ennek okán még jobban kivehető volt a predátorok és a prédafelhő mindenkori mozgása.  Pozíciót és stratégiát váltottam… A raj szélén, az úgynevezett terelőhalak megfogásában nagyobb potenciált láttam, mint a „zavarosban halászni”.

Az első dobások még sikertelennek bizonyultak…

Már épp kezdtem azon agyalni, mit lehetne máshogy csinálni az eredményesség érdekében, amikor szinte a lábam alatt az árnyékosból előbukkant, illetve inkább csak épphogy bekúszott az éppen akkor megállított lebegő csali. Azonban kísérete is volt a kis drágámnak.. :-)

Mozdulni sem mertem, hiszen a hátam mögött tűző nap miatt vetett árnyékom legkisebb mozdulására is elijedt volna… Szerencsére sokat nem kellett aggódnom, mert a másodperc törtrésze alatt ráfordult és beszippantotta a cranket. Iszonyatosan jó adrenalinlöket minden egyes ilyen, közeli akció szabad szemmel való végigkövetése…

Szóval miután elmarta a betevőnek szánt műanyagot, megpróbált eltűnni az árnyékvilág homályában.

Azonban a rövid póráz miatt hamar a felszínen folytatódott a csata. Mesés jelenetek voltak, viháncolt rendesen, de a merítőt csak alágyömöszöltem valahogy. Habár láttam, ahogy a teljes „fahal” eltűnik a szájában, ahogy behörpöli. Mégis nagyon vékonyan foghatták a hármasok, mert a hálóban pihenve már nem tartották a horgok. 

Mindegy is, a lényeg hogy meglett és a taktika működőképessége igazolta önmagát.

Nem voltam hát rest, szórtam a „kupac” szélét és lassan cincálva, másodpercekre megállítva próbáltam támadásra sarkallni a settenkedő nagyszájúakat.

Az újabb kapás következett…

Éreztem, hogy megkoppintja, de egy picit el is bizonytalanodtam. Átfutott az agyamon, hogy a keszegnépség hátán/oldalán kopog a wobbi, annyira finom volt a kontakt.

De akkor a semmiből, határozott (nem finom kopogással) jelentkezett egy újabb ragadozót egyértelműsítő rávágás…

A kapás határozottságának megfelelő erejű és gyorsaságú reakcióval válaszoltam, azonban nem ragadt meg a kampó a porcos szájban…

Nem volt idő csüggedni, hiszen addig kell ütni a vasat, amíg meleg… Legbelül éreztem, ez a most meglévő nagy zabálás nem tart örökké…

SAJNOS!

Egy legalább 30 perces lanyhulás mutatkozott az eddig folyamatos rablássorozatokban, de azért kitartóan dobáltam. Egy csendes, kis náddal szegélyezett öbölben legalább 50 méterrel arrébb újra elszabadul a pokol, frecskol a víz, folytatódik a habzsolás…

Közelebb lopózás után épphogy csak, de azért elérem a ramazuri szélét.

Szerencsére a vámszedők közül nekem is sikerül kétszer még sikeresen „lehalászni” a sápot.

Mikor elindultam, nem gondoltam, hogy ilyen csodás másfél órában lesz részem a reggeli órákban.

C&R...

Aztán valami megváltozott…

Az a, minden túlzás nélkül milliárdnyi fehérhal úgy tűnt el, mint a kámfor és velük együtt a falkában támadó largemouth-ok.

A következő órákat azzal töltöttem, hogy ismét ráleljek egy újabb „vízi cirkuszra”, de sajnos hiába.

A délutánt a tórendszer más, hasonló paraméterekkel rendelkező szegleteiben próbálkoztam, de sajnos újabb siker már nem koronázta az erőfeszítéseimet. Azért mindent egybevéve nagyon jó kis napom volt, és ami külön öröm, hogy visszafordíthatatlanul közeledik a wobbleres időszak, a gumik mehetnek a sufniba… :-)

Tavaszi forgatókönyv...

 

Akik a márciusi horgászós napjaikat a délegyházi feketesügérek kergetésének szentelték, koránt sem voltak mindig örömteli percei. Nehezen adták magukat a nagyszájúak, minek okán végül a nap folyamán kínkeservesen összekukázott 1-1 darab halnak is lehetett teljes joggal örülni.

Mivel harmadik fekás pecámra készültem, rövidke pergető pályafutásom során nincs igazán nagy tapasztalatom a megfogásukban. Az viszont köztudott, hogy többféle módszerrel próbálják becsapni őket a pergetők. A víz hőmérsékletének emelkedésével egyenes arányosan növekszik célhalaink aktivitása, kapó kedve.

A táplálék megszerzése egészen a víz legfelső rétegéig csalogatja őket a nyári legmelegebb hónapokban. Na, de mi van addig?!

Lassan melegszik a tavak hőfoka, így első két alkalommal csak fenéken, és csak rákimitációkat pöcögtetve kergettem a halakat. Nem mondom, hogy ez rossz peca vagy eredménytelen, de akit egyszer megcsapott a felszíni csalik levételével járó katarzisélmény, annak a hosszú hideg hónapokban a lassan cincálós gumis horgászatok ilyenkorra már kezdenek az agyára menni… :-)

Ez amolyan „buzera peca” :-)

Szóval a víz még hideg volt, ezért lényegében időpocsékolás lett volna az első két alkalommal wobblert húzgálni a passzívnak mondható halaknak. De a remény első sugarai kezdtek megcsillanni… :-)

A tavasz ereje megmutatkozni látszik, varázsütésre elkezdett színesedni a táj. A nappali 20-22 fokok hatása érezhető volt. A szélvizekben elkezdtek aktivizálódni a táplálékhalak. Értelemszerűen a ragadozók sem maradnak távol az ilyen csoportosulástól… :-)

Ezen a gondolatmeneten elindulva kezdtem tervezgetni a harmadik pisztrángsügéres horgászatomat. A sok-sok kilométeres barangolás egyetlen előnye, ha az ember nyitott szemmel jár, megjegyzi melyik résznek milyenek az adottságai.

Így került a látóterembe a tórendszer egy része, ami ugyan eddig soha nem adott egyetlen fogást sem, de még csak egy kósza ütésem sem volt itt soha. :-) 

Most mégis egy csapásra érdekes lett!

A terület jellemzője, hogy egy csendes, nyugodt kis öböl. Általában szélvédett, nádassal, fákkal jól körülölelt, lapos, nagyon lassan mélyülő rész ez itt. Kezdetben fekákat is kizárólag itt láttunk napozni.

Ezekre alapozva az indulást megelőző este összeállt a fejemben egy úgynevezett forgatókönyv. Ha valahol, akkor talán itt lesz az a hely, ahol életem első wobbleres feketesügéreit horogra csalhatom.

A téli szerzemények közül ki is választottam egy keszegfélére hajazó darabot, ami leginkább hasonlított a környéken korábban látott táplálékhalak méretére és formájára. 

Nem a teljes napot terveztem végigwobblerezni, inkább csak a délutáni órákban bíztam, hogy lehet ott keresnivalóm az említett módszerrel. Így hát, rendhagyó módon a reggeli gumipáncélosok recegtetésével indult az ominózus nap. Szerencsém volt, mert a délelőtt folyamán sikerült 5 jó kapást kicsikarni, amiből négyet halra is tudtam váltani. Az ötödik, mondhatni rontott kapás is hallal kecsegtetett, ugyanis kivártam türelmesen a bevágással, ahogy kell, de sajnos a negyedik ütés után is sikerült akadás nélkül kitépnem a csalit abból a „városkapu” méretű szájból.

Nem is ragoznám tovább a dolgot, maximálisan elégedett voltam a délelőtt történéseivel. :-)

Ahogy haladtam a délutánba, utam lassan keresztezte a korábban megálmodott célterületet. Alig vártam, hogy odaérjek és tanúbizonyságot szerezhessek arról, hogy jó gondolatmenetet raktam-e össze magamban.

Persze benne van a bukás is, de a délelőtt eredményessége miatt már úgy érzem, nem törne meg egy esetleges kudarc sem. Már szerencsére nem volt a vállamon a görcsös „mindenáron fognom kellene valamit” érzés.

Az első rozoga stégnek nevezett tákolmányra lépve az a látvány fogadott, amit reméltem.

Előttem milliónyi apróhal sürgött-forgott, és mivel gyakorta rebbentek szét a közibük csapó, vészjósló árnyak mozgásától, így hamar egyértelművé vált, hogy a körülmények optimálisak. Itt vannak a ragadozók és a kellő aktivitással táplálkoznak is.

Eljött az idő…

Próbadobás az ismeretlen „haltesttel”, majd a következő már az oldalsó, lassan rügyező nád tövében landol. Mivel nem tudom, mi a megfelelő tempó, úgy döntök, lassú tekerés mellett próbálom kívánatossá tenni a felkínált csalit. Az utolsó nádcsücsök árnyékos takarásából egyszer csak felvillan a hologramos csali teste, és lám-lám, nem is jön egyedül. El sem akartam hinni a dolgot, örömömben még talán valami hangot is kiadtam, de korai volt. Feltűnő lehetett a ruházatom, mert mint egy szobor álltam ott meredten az izgalomtól lefagyva, a hal mégis látványosan megriadt és rohamléptekben iszkolt el vissza a védelmet nyújtó növényzet mögé.

Szomorú azonban nem vagyok, az adrenalintól megrészegülve lendítek újra és újra.

Úgy döntök, kicsit fokozom a tempót, nem a balinos izomból tépős fokozatra, de azért nem finomkodok. Valahol félúton járhat a csobbanás és köztem a szépen vibráló crank, mikor valami oldalról, ellentmondást nem tűrő módon csap le a műcsalimra… Veszett jó érzés volt!

Nem volt víz tetején viháncolós fárasztás, ami még megkoronázhatta volna az eseménysort, de nekem így is több volt, mint tökéletes.

Legyezőszerűen dobálok, alaposan megvallatom a részt…

Az egyetlen hátulütője ennek a saroknak, hogy bizony hamar szét lehet ütni a vizet.

Szedem a motyót és néhány beállóval arrébb lopakodok, hátha a benyúló növénysáv másik oldala tartogat nekem valamit. Több halat is látok cirkálni, de becsapós ez, mert a balinoknál már megszoktam, hogy ha ilyen mozgású Őn elé vetem a wobit, akkor jó eséllyel felkelti az érdeklődését. A fekuszoknál ez egyelőre kicsit másként működik.  Mindenesetre a csobbanást követően egy ilyen látott hal útját próbálom keresztezni, hátha ingert kap, ezért őrült tempóban csévélem a nanot, hogy utolérjem.

Kellett volna még legalább 1,5 méter, hogy a szája elé érjen, mikor nem a célhal, hanem egy másik bass, keményen oda b@sz oldalról. Úgy éreztem, azonnal kettőt ugrott lefelé a mélységi szint a fekahorgászat ingoványos mocsarában… :-) :-) :-)

Kicsit nehéz magamhoz édesgetni a halat, mert egy több méter hosszú visszavágott öreg nád húzódik előttem, ami néhány centit a felszín fölé emelkedik. Végül kicsit komikusan, de megoldódik a dolog, fotózhatom az újabb pergetett sügérfélét. 

 

Újabb reményekkel lépdelek a következő emelvényekre, de ez a rész kicsit már mélyebb, nem olyan amire azt mondanám, hogy ideális. Nem is erőltetem a dolgot, visszasomfordálok az első sikerek helyszínére.

Látszólag rendeződtek a viszonyok, újabb csapat keszegek és körülöttük tobzódó ragadozók mutatják magukat.

Eseménytelen időszak következik, dobálok, keresgélek, húzom lassan, húzom gyorsan, egy-egy raj közepén megállítom, de semmi nem készteti kapásra őket.

Szemezek egy nádcsücsökkel, de picit feltámad a szél, és akárhogy igyekszem, nem sikerül az Istenért sem elérni a kívánt távolságot. A faszerkezet legszélén egyensúlyozva, valahogy csak sikerül olyan erőt belevinni a dobásba, hogy tökéletes helyre essen. Úgy döntök, gyorsan, időnként bele-belerángatva szedem vissza a zsinórt. A hatás nem marad el…

Egyszer csak elnehezedik a felszerelés. Egy pillanatra azt hittem elakadtam, de mikor belemozdítok, azonnal cikázni kezd és ez, mint tudjuk az akadókra kicsit sem jellemző. :-)

Nem is lehetne ennél szebb tavaszi napom…

A következő ismételten egy kikövetés formájában terheli az idegeimet…

Pont előttem van egy leszakadt ág, amin folyton át kell emelni az utolsó métereken a csábító yo-zurit.

Így tettem most is, de gyakorlatilag éppen a hal orra elől emeltem ki azt. Szerintem a sügér sem értette, hogy most mi van, talán még meg is sértődött a történtek láttán. :-)

Újabb holtszezon jön… kicsit be is felhősödik az égbolt, és a kis halak is elhúzták a csíkot, rohamosan romlanak az esélyeim.

Mivel a nap végét ismét gumizással szeretném tölteni, az indulás gondolata motoszkál a fejemben.

Utolsó dobásra készülök, ami szokásos módon legalább 10 lett. Ebben egyetlen jó ütést kapok, amibe talán kicsit bele is bambultam, így nem akadt meg sajnos.

Szomorkodni azonban nincsen okom, hiszen tökéletes forgatókönyve volt a napnak, amit úgy rendezett meg az élet, ahogyan megálmodtam magamnak.

Csupa pozitív élménnyel és érzéssel elballagok a virágillatú, délegyházi naplementébe.

Szevasztok :-)