Balaton „GÁJD”…

Napok óta töprengek azon, miként is meséljem el nektek a Balatonon nemrég velem történteket.

Talán úgy célszerű, ha mindjárt az elején kezdem… Szóval az úgy volt, hogy Halbogár barátommal egy ideje próbáljuk összeegyeztetni a mindennapjainkat annak érdekében, hogy egy a „magyar tengeren” történő közös horgászatra alkalmasnak vélt napot találjunk végre a júliusi nyárban. Eközben az imént említett cimbora egy másik szálat is igyekezett felgöngyölíteni, aminek a túlsó végén Marcsó Zoli volt érdekelt. Végül egy kis szervezést és egyeztetést követően a két fonál összetalálkozott és innentől kezdve együtt szövögettük tovább a nagy reményekkel teli balinos álmainkat.

Tomival évente csupán néhány alakalommal látogatunk el a végtelen kékség országába, de igaz, ami igaz, hogy gyakorlatilag még sosem kellett igazán csalódnunk a Balcsi adakozó kedvében. Legyen szó az északi, vagy a déli partról, szinte kivétel nélkül bőségesen jutalmazott minket az egyébként sokszor oly hisztis és makrancos tó szelleme.

Velünk ellentétben viszont Zoli rutinos rókának számít, egyértelműen ő van hazai pályán. Sok időt tölt itt az évben, minek okán rengeteg megszerzett tapasztalat birtokosa, amit érkezésünk estéjén a végeláthatatlan történet áradat elmesélése közben nagyszerűen érzékeltetett is. Jó mesélő, igazán vidám figura, aki láthatóan tudja és legfőképpen élvezi is, amit csinál. Röviden vázolja a másnap reggelünk forgatókönyvét is, majd viszonylag korán alvásra int minket, pedig jó lett volna még hallgatni néhány históriát a vele és ismerőseivel történtekről.

Sebaj, így is hamar nyakunkon a hajnal…

3:50-kor az ébresztőóra könyörtelenül ráz fel minket és próbál valamiféle életet erőszakolni az alvó testünkbe.

Nincs könnyű dolga…

Néhány perc múlva azonban már vendéglátónk lámpáinak piros fényét követve kanyargunk az üdülőövezet kihalt néma útjain, az aktuális hajnali balinos pályánk felé. Érkezést követően hamar magunkra húzzuk a mellest! Igen-igen, bármily furcsának tűnhet, mi mégis gázlóruhában készülünk a fogatlan ragadozók üldözésére és megfogására…

Ami ezután jön az szemet kápráztató, horgász lelket simogató érzés, főleg ha a Balatonon jársz.

Ugyanis tökéletes tükörvíz fogadott minket! A szél szinte nem is rebbent, az öregesen ébredező Nap első sugarai pedig plusz élményfaktorként, a vörös ezernyi árnyalatával igyekeztek megfesteni az ég alját és az előttünk elterülő végtelennek tűnő kéklő felszínt. Meseszerű…

Hamar be„sólyázzuk” a gumihacukába öltöztetett testünket a habokba és célba vesszük az első bójasor utáni területet...

Egymástól csupán néhány méteres távolságra, halkan lopakodunk előre a célterület irányába.

Felsőbb utasításra nem szórjuk feleslegesen a vizet! Nyitott felkapó karral, mintha csak a ravaszon lenne az ujjunk, feszülten várjuk, hogy eldurranjon valahára az első felszíni rablás. Aztán kezdődhet a móka.

Habár csak percek telnek el, mégis egy örökkévalóságnak tűnik az az alig tíz percnek mondható intervallum, amit néma kémleléssel, szobrozva töltünk a derékig érő vízben.

Majd egyszer csak bammmmm…

Látványos fröcsköléssel vette kezdetét a tivornya…

Zoli nagy stratéga és mintha kicsit jövőbelátó vénával is meg lenne áldva, ugyanis a hatalmas „tánctér” azon szegletében vártuk a bulit, ahol valóban kezdődött is a bugizás. Ráadásul mit ad Isten, még éppen dobástávon belül is helyezkedtünk (profizmus). Azonnal repültek a topwater csalik, amiket eszeveszett tempóban, szinte cibáltunk vissza magunk felé… Az első ilyen „erőszakos” sétáltatás rögtön eredményesnek bizonyult, ugyanis egy „ezüst nyíl” könyörtelenül lebombázta a kis csahosomat, amit éppen húztam…

Fárasztást követően én persze jó szokásomhoz híven igyekeztem volna fotókkal dokumentálni az eseményeket, de hamar rá kellett jönnöm, itt most nincs idő efféle dolgokra. Itt vannak, zabálnak, tehát ilyenkor kell őket megfogni…

A kis területre összeterelt snecirajt rendületlenül vámolták a ballerek, mi pedig a „báránybőrbe bújtatott kutyáinkat” hajigáltuk nekik kitartóan. A pontos sorrendre már nem igazán emlékszem hogyan volt, de talán elsőként Zoli pálcája maradt perecbe, majd Tomi kezéből csavarták ki majdnem a botot, és legvégül az én kutyámat is lekérték a türkiz felszínről. Alig néhány másodpercen belül! Parádé baszd meg! :-)

Egymástól alig 2-2 méterre álltunk és egyszerre fárasztottunk mindhárman…

Hogy milyen érzés volt??? KURVA JÓ! :-)

Olyanok voltunk, mint mikor a gyerekek beszabadulnak Disneyland-be…

Csak mondanám, hogy három meglett, sokat látott férfiember önfeledt mosollyal az arcán, hangosan hahotázva állt a Balaton közepén, miközben halakat fárasztott… Aki ezt látta kívülről, fix hogy bolondnak nézett minket. Természetesen itt azért fotóztunk… J

Néhány egyed még meg lett tréfálva, de az úgynevezett „kishalfoci” nem tartott tovább pár percnél… A balinok a küszöket, mi pedig a pályát vertük szét túl hamar…

Ezután Zoli unszolására határozottan elkezdtünk jobbra tolódni…

Hogy miért?

Az indok nem más, mint a csérek megjelenése volt…

Az őnöknek még nem volt látható jelük, de a snecikkel táplálkozó madarak a magasból már hamar észlelték, merre tereli a ragadozó falka a kishal felhőt. A szárnyasok okosak, és a zűrzavart kihasználva szinte mindig leszedik a sápot a balinok reggelijéről. Szerencsére a mi „nyomolvasó” cimboránk is eszes, így a repülő „halfarkasok” jelenléte neki is árulkodó jelként szolgált.

Szóval settenkedve, de azért tempósan igyekeztünk a tollasok által megjelölt hely irányába…

Mire lőtávra értünk, elkezdődött a habzsolás… Delfinek módjára ugráltak a balinok és fejvesztve menekült a préda. Mi pedig ott folytattuk, ahol abbahagytuk az imént… A változatosság kedvéért egy újabb tripla fárasztás koronázta meg az amúgy is álomszerűen alakuló pecánkat.

Minden kapás vehemensre, határozottra és rendkívül attraktívra sikeredett, és a horgokon elégedetlenkedő fogatlanok is derekasan küzdöttek a szabadságukért, ami tovább növelte a horgászat élvezeti értéket. Már az első néhány fogás is megcsinálta a napunkat, és még messze nincs vége a dolognak…

Újabb és újabb kapások érkeztek a wtd csalikra. Természetesen mindet azért nem sikerült halra váltani, de ez a felszíni pecák velejárója. Nem csüggedtünk, mert legbelül azt éreztük, ez soha nem érhet véget. Persze ez nem így volt…

Fejenként több megfogott hallal a hátunk mögött, fürkésző tekintettel kémleltük a felszínt hátha észreveszünk újabb kialakulóban lévő „játszótereket”…

Voltak is, de mind-mind bent a messzi távolban… Elérhetetlen kategória…

Majd elhangzott az a mondat, amit annyira nem akartunk hallani…

„A mai reggelen talán ennyi volt, kezdjünk behúzódni a nádfal közelébe, ahol egy-egy cirkáló járőrt még esetleg nyakon tudunk csípni…”

Hazudnék, ha azt mondanám szomorú ábrázattal bandukoltunk az említett vadregényes parti sáv felé, éppen ellenkezőleg… :-) Fülig érő szájjal és mocskos trágár szavak kíséretében emlegettük az eddig történteket. Tudtuk, hogy baromi szerencsések voltunk…

Aztán jött a bónusz pálya… a hab a tortára… :-)

Nem is tudom, hogy mi kerítettük-e be a balinokat, vagy inkább ők fogtak közre minket, de egyszer csak a semmiből a csetepaté kellős közepében találtuk magunkat. Mindenhol rablás és ezek csak rendületlenül habzsoltak… Szerintem ez volt az a pillanat, amikor már az egész partszakasz a mi hangunktól visszhangzott… :-) Kurjongattunk, hahotáztunk és el sem akartuk hinni, hogy ez a valóság.

Már szinte mondanom sem kell, itt is tripláztunk egy jót… ami feltette a pontot arra a bizonyos i-re.

Volt több, rövid zászlón bebombázott csali, ami olyan adrenalin löketet adott nekünk, hogy bocs, de kb. magunk alá hugyoztunk tőle… :-)

Aztán, mint minden csoda ez is sajnos véget ért… De azt hiszem, egy életre nem felejtem ezt a kora hajnali etapot…

Néhány szót ejtenék azért a mai gájdolásról is…

Most az a rész jön, hogy örökké hálásak leszünk neki ezért a hajnalért és sokáig emlegetjük még majd ezt a pecát… De a hála az természetes, és mi meg is köszöntük neki a nagyszerű lehetőséget…

Inkább valami mást írnék még le, ami sajnos kevésbbé gyakori…

A mai közösségi portáloknak köszönhetően rengeteg új ismeretség, horgászbarátság, és persze barátság is köttetik… Ez így van rendjén… A legtöbb ilyesfajta ismerkedés hol másutt is történne, mint a vízparton, valakinek az egyik kedvenc pályáján vagy „titkos helyén”.

Én is voltam már sokszor vendég és vendéglátó is ebben a körben.

De csak most Zolinál jöttem rá, hogy annyira rosszul csináljuk mi ezt horgász emberek…

Az az általános, hogy…

Az ilyen első találkozásoknál legtöbbször a vendéglátón van egyfajta nyomás, hogy meg tudja mutatni egy ismeretlennek, hogy jó az a rész ahová viszi és hogy tudjon vele szép halakat kvázi „fogatni”, hiszen akkor válik jó házigazdává… A másik oldalon pedig szintén van teher a vállakon, hiszen szeretné bizonyítani az egyén, hogy ügyes horgász és nem szeretne fogás nélkül maradni, pláne úgy, hogy még kb. azt is megmondják, mit és hová dobjon. Ettől görcsössé válik mindkét fél...

Így gyakorta elmarad a jó peca érzete. Továbbá klasszikus hibának tartom azt is, hogy sokszor túlzottan előzékenyek vagyunk egymással szemben… Ezalatt azt értem, hogy gyakran eludvariaskodjuk a dolgokat, ami szintén felesleges…

Ezt most csak azért írom le, mert először az életben talán úgy éreztem Zolinál, hogy egyik fél sem görcsöl, senki nem akar túlontúl bizonyítani, vagy hogy végre egyszer az életben nem udvaroltuk túlzóan körbe egymást csajos módon azzal, hogy (te dobj a rablásra, mert te vagy közelebb, nem, inkább te dobj, mert te vagy vendég) aztán végül a hal nevetve továbbálljon miközben mi egymásnak „pukedlizünk” illemből.

Szóval egy szó, mint száz, Zoli egy fasza balatoni gájd volt… Segített nekünk, irányított minket, de közben velünk élvezte a pecát és a saját fogásainak ugyanúgy örült, mint a miénknek. Így kell ezt!

Köszönjük, király volt!!!

Zagyva 3 in 1…

Ha domolykó, akkor nekem Ipoly… Ez a két szó teljesen összefonódott az elmúlt időkben számomra.

Azonban hőn szeretett határfolyóm a tavasz folyamán több alkalommal is megmutatta, milyen is ott egy ínséges peca. Egy darabig el is ment a kedvem tőle… Aztán, ahogy futottunk bele a nyárba, egyre nagyobb vágyat éreztem egy-egy vízben gázolós cserkeléshez. Sértettségem határtalan tud lenni, ezért hátat fordítva az Ipoly kanyarulatainak, felfedező útra indultam.

Nem keresgéltem sokat… Számomra a legideálisabb választás csakis a Zagyva lehet. Csalogató a távolabbi megyék vizeinek halbősége, de a mindenkori távolság komoly tényező számomra. A Zagyva pedig jószerivel itt folydogál a „szomszédban”.

 Meseszép...

Próbáltam némi infót begyűjteni legalább arról, hogy melyik szakaszt érdemes vallatni, ha esetleg domira fáj a fogam, de nem egyszerű.

Instás cimborám, Torpis Tomi „őshonos Zagyvás” és megszállott domolykó fun…

Sokat beszélgettem vele, így a terület, ahol kísérleteznék, minden egyes üzenetváltás után egyre jobban körvonalazódott… Nyilván nem kérhettem el tőle elsőre, hol is fogja azokat a csodás jószágokat, amikkel rendre ékeskedik az Instagram világában. :-) Valószínű, nem is mondta volna el!!! :-)

Így aztán igencsak nagy terület maradt, amit felkutathatok magamnak. Google térkép a barátom, így azon mustráltam az alkalmasnak vélt helyeket. Elsősorban, hogy melyik részeket tudom megközelíteni kocsival, merthogy itt a gáton tiltott a gépjármű használat… Szóval közel is legyen, parkolni is lehessen, a víz is legyen elég, de ne túl sok, plusz még domik is lakják szép számmal! Nahhhh szóval fel volt adva a lecke…. :-)

Bár az igazi gond inkább a mindösszesen 1000 Ft-os napijegy beszerzése… Online nem lehet venni csak évest (nem is értem miért??!!).

A környékbeli horgászboltokban pedig egész egyszerűen nem lehetett hozzájutni szinte a nyári hónapok kezdetéig (szintén nem értem).

De most végre kapható a zsuga, szóval kezdődhet a móka.

3/1

Reggel 8-kor már ott toporgok a horgászbolt ajtaja előtt és talpig lázban várom, hogy végre papírral a kezemben rohanhassak a partra.

Mire okmányok a zsebben, kocsi a kívánt helyen, én beöltözve a mellesben belépek a folyóba, majdnem 9 óra van. Ezzel csak az a gond, hogy a fejesek ilyenkor már nagyon nem aktívak, és hogy javában tombol a kánikula, hiszen mára is közel 36 fokot ígértek.

Mindezek ellenére az első 5 percben úgy éreztem magam, mintha az ígéret földjére érkeztem volna.

Ahogy kászálódok be a vízbe, miután az embermagasságú csalánmezővel is megküzdöttem, egy a zörgésre megriadt termetes domolykó úszik ki a szemközti part alól, jól látszódott a kristálytiszta vízben.

Ahogy beálltam a kis folyócska közepére még egyszer átnéztem, hogy minden a helyén, telefonok vízhatlan környezetben vannak-e, felszerelés rendben. Minden OK!

Fontos kellék a gázló pecákhoz... W6 Dry Pouch

Dolgom végeztével felnézek és mit látnak szemeim, hogy egy az előző fizimiskájúhoz hasonló ragadozó közeledik  felém, majd tőlem pár méterre megáll… lélegzet visszafojtva nézem pár másodpercig, majd mikor megmozdulok hirtelen elillan… Van itt hal kérem…

Nyári időszakról lévén szó, a jól bevált felszíni csalikkal indítok, ha az Ipolyon jó, akkor itt is működnie kell…

A keskeny Zagyva...

Talán az 5-ik loccsanás hallható, ahogy a zéró vizet fog, amikor bődületes kapásom érkezik, ami látványban és érzetre is olyan ’beszabehu’! :-) Sikeres akadás után azonnal rongyol a nádba, próbálom irányítani, de elsőre bevágtat a gazba… Szerencsémre, amilyen könnyedén bement, úgy távozott is, így ismét teljes a kontakt. Tart ez még legalább 3 másodpercig, majd kipattan a csali a szájából…

Mindezek ellenére ekkor még nem izgatott különösebben ez az elvesztett hal, hiszen úgy festett jókor vagyok jó helyen, lesz itt még esemény bőven. Mi baj lehet, ugye?! :-)

Na, aztán kiderült, hogy mégsem vagyok annyira jó részen, ugyanis kb. ez az 50 méter volt a „jó”, értsd úgy, hogy megfelelő mélységű rész, ahol voltak is halak. Ezt onnan tudom, hogy a következő néhány órát azzal töltöttem, hogy csak mentem előre rendületlenül és vártam, hogy legyen ismét vízbő szakasz.

A rafináltság az volt a dologban, hogy mire elhatároztam, hogy ’na jó, kimegyek’, addigra mindig jött egy kis mélyülés, ami reményt adott a további meneteléshez. Ez amolyan Zagyvás délibáb volt!!! :-)

Persze azért sikerült néhány pikkelyest elcsípni közben, nem unatkoztam teljesen…

Viszont érdekes módon zéró merülésű csalira nem volt több érdeklődőm… és a nagyobb csalik is hidegen hagyták őket. Az egészen kicsi méret volt a nyerő…

 Yo-Zuri Aile Goby...

Egyszer csak meguntam a dolgot és egy őzcsapáson kievickéltem vissza a gátra.

Séta a kocsihoz a perzselő napon, sehol egy árnyék, kész passió volt.

Otthon kinéztem magamnak egy másik szakaszt is, amit már az autóban pihegve veszek célba.

Sok mesélnivalóm itt sincs, jött pár apróság, de kicsit sem az a méret, amit indulás előtt gondoltam vagy reméltem. Egy gyors kaja és frissítő után már a harmadik pályán csobbanok a vízbe, az előző helyekhez képest ez klasszisokkal mélyebb, kicsit szélesebb rész is. Látom benne a lehetőséget.

Újult erővel, koncentráltan ejtegetem a csalikat és húzom a növényzet szélében.

Meglepetésvendégem akad egy kis kolbászka csuka személyében. Feldobta a napomat a vehemens kis tigris. Elég változatos itt a meder, figyelnem kell minden lépésre, mert sok esetben merülhetnék el néhány nagyobb gödör jóvoltából…

Egy hídhoz érve megpihenek a jóleső árnyékban. Lassan 3 óra, nem tudom kibírom-e ebben a hőségben estig, ugyanis eléggé szívja az energiáimat a tikkasztó meleg.

Végül erőt veszek magamon és újból vízre szállok…

Gyors egymásutánban leszedek két egyenméretű domit a pályáról. A második azonban csúnyán megtréfál.

Addig-addig vergődik, míg a szabadon lévő 3-ast csak belehúzza az ujjamba… Mondanom sem kell, milyen csodás érzés volt a köröm alá szaladt horog, miközben a hal még rázta magát a másikon.

Őt végül hamar megszabadítom, aztán veszem csak jobban szemügyre hányadán állok a hegyes „vas”darabbal.

Nem volt kellemes...

Visszavonulok a híd takarásába, ott leszerelkezek és gondolkozom, hogyan szabaduljak tőle.

Fogóval próbálom áthúzni a bőrön, hogy ott elcsípjem vagy legalább lenyomjam a szakállát, hogy ki tudjam húzni. Persze annyira hülye helyen van, hogy esélyem sincsen rá.

Próbálom forgatni a fogóval és közben csikorgatom a fogaimat a fájdalomtól.

Az asszony közben írt és elzavart (volna) a helyi ügyeletre…

De mondom, biztos 1000-en vannak, tuti nem várok, meg hát fasza gyerek vagyok, én bizony kiszedem magamból… :-)

Úgy is lett!!! :-)

Ráharaptam a merítő nyelére (legalább kellett azt is használnom végre ma :-)), aztán kicsit sziszegve, de csak kihúztam magamból és szerencsére nem szakított, szóval pár csepp vér meg néhány napig tartó fájdalom és le is zárult a történet.

Irány vissza a folyó, majd az gyógyír lesz a sebeimre…:-)

Végül is ez az etap a szúrós malőrt leszámítva, nem is volt olyan rossz… Pörgős kis peca alakult ki.

Nem nagyok, de volt benne pár mutatósabb darab is.

Viszont elfáradtam, hazamegyek!!! :-)

Nem számítottam elsőre bomba pecára egy totál vadidegen vízen. Végül olyan kis átlagos vagy picit aláértékelt első alkalom volt ez. Na, de majd legközelebb…:-)

3/2

Jöhet a második felvonás. Nem sokáig bírtam a dolgot, ugyanis alig 3 nap elteltével hajnalban már ismét úton voltan a Zagyvára. Igen, hajnalban! Ugyanis úgy döntöttem, megyek annyit még idén, hogy a potom 11.000 Ft-os éves engedély ára is megtérüljön! Vagy, ha mást nem is, azt legalább elértem, hogy nem kell lemondanom a kora reggeli órák mozgalmasabbnak vélt időszakáról a napijegy macerás beszerzése miatt.

Nyilvánvalóan azon a szakaszon kezdtem, ahol múltkor a délutáni órák próbálkozása gyümölcsöző volt. Szóval még éppenhogy csak pirkadt, mikor derékig merülve léptem bele a Zagyva felett sejtelmesen kavargó, ködszerű lepel alatt zubogó folyóba. Rendkívüli élmény!

Halkan, nesztelenül lopakodtam előre folyásnak felfelé. A víz áttetszősége közel sem azonos azzal, ami a múltkor fogadott. Nem volt koszos, csak picit szemcsés jellegű, mintha valaki előttem néhány méterrel haladna és kavarná fel az iszapot. Gyorsan úgy is döntök, picit nagyobb, élénk színű, csörgős, és baromi jól verető csalival nyitok. Serényen szórom a két partoldalt és gyakran beváltok a középső részre is. Az első műhal utánzat nem volt nyerő, így néhány dobásonként kerültek kapocsba az újabb próbálkozók. Míg végre megtört a jég…

Beesett az első kis ragadozó...

Aztán, mint mikor egy üzlet beindul, varázsütésre elkezdték ütni-vágni a wobblereket.

Mire végigjártam a kiszemelt területet addigra tízen darabot sikerült kézbe venni… most sem a giga méret, de ezekkel már jól elvoltam.

Már csak a nagy hiányzik!

Mára nem készültem igazán B tervvel! Ennek az az egyszerű oka, hogy Tamás személyében a délelőtt második felében „gájdolt” horgászathoz volt szerencsém.

Említettem már, hogy igazi szakértője a helyi domiknak. Persze nem is szarral gurigázik, nem azt a méretet húzza, mint én mostanában. :-)

Tomi pár szebb hala!!! Természetesen Fatbite-ra.... :-)

 

10 óra magasságában futunk össze, pár ismerkedős mondat, hiszen első személyes találkozásunk! :-)

Sajnos kicsit panaszos a mondandója! Elmondása szerint nem adja igazán a „nagyjait” a hisztis folyó.

Az okát Ő sem érti igazán. Viszont ígéretet tesz, hogy ebben a mai 3 órában, amit velem tud tölteni, megpróbál hozzásegíteni ahhoz a minden mértékegységben tekintélyes halhoz, amit szeretnék megfogni. Hamar megnyugtattam, hogy akkor sem dől össze a világ, ha nem ma jön a Jackpot. :-)

Autóba ültünk és a farlámpáját követve kullancsként tapadva rá, kanyarogtunk ki a városból mindenféle poros utakon. Egy helyen aztán leparkolva, kellemesnek véletlenül sem mondható menetelésbe kezdünk a szikkadt gát vadvirággal szegélyezett betonborításán.

Cirka másfél kilométer múlva letértünk a vízhez. Elsőre is jól látszott, merőben más helyen járunk, mint ahol korábban keresgéltem. A bokáig vagy netán fél derékig érő víznek nyoma sincs. Első lépések után rendesen kapaszkodni kellett az oldalnövényzet szúrós markolatú száraiba, hogy be ne csússzunk a meder közepére, ahol komoly sanszunk adódhat a teljes merülésre is.

Hamar leszögezi, később normalizálódik a dolog, nem kell ennyire figyelni majd, hogy mikor hová lépünk. Ami meg rizikósabb azt meg ismeri, és szépen kikerüljük. :-)

Kicsit tartottam tőle, miként boldogulunk majd ketten egymás mellett egy ilyen keskeny vízi ösvényen. De elég jól megoldottuk az adott szituációt. A dobásaink a szűk helyek és az egyre fokozódó szél dacára is remek helyre érkeztek. Ennek ellenére az eredmény mélyen alulmúlta a várakozásainkat. 1-1 siheder csábult el csupán a vezetési technikánkra. 

 Tomi "gájdol"... :-)

Kísérőm szabadkozni próbál, a mondjuk ki: kudarc okán, de én csak nevetek a dolgon. Majd rögvest nyugtatni próbálom, hogy nyilván szeretnék igazán testes példányt lépre csalni, de egy percig sem gondoltam komolyan, hogy egy mostanában szűkmarkú folyó egyszer csak bőségszaruvá válik, csak azért mert néhány kilométert feljebb autókáztunk. Szóval, no para! :-)

Megköszönöm a vendéglátását, a tanácsait és utolsó mondatok egyikén érdeklődök, hogy a közeli városban hol találok esetleg valamit, ahol pár jó falattal feltankolhatom az éhesen korholó gyomromat?!

Szieszta következik! Miután az energiaháztartás üzemanyagait magamhoz vettem, kerestem egy szellős, jó árnyékos helyet, ahol az autóban cirka egy órácskát aludhattam! :-)

Istenemre mondom, eszméletlen jól esett…

Úgy terveztem, kicsit hagyom pihenni azt a részt, amit közösen jártunk be. Visszamegyek a reggeli fogások színterére, majd később visszatérek egyedül a bemutatott területre!

Mivel a gázlós pergetés nem igazán társastánc, magányomban mindenféle beszéd nélkül hatékonyabb tudok lenni. Gondolatnak jó volt! Pihenést követően a korai „hadszíntéren” begyűjtöttem még két szebbecske fejest… A szokottnál gyorsabban, már-már sietősen haladtam át az ismert nyomvonalon.

Ugyanis fejben már a közösen megjárt rész látképe kavargott.

Életérzés... Westin W4 Lightstick igazi társ az ilyen pecákhoz...

Szélsebesen, sovány malacvágtában érkezem a kiindulási pontra és ugrok azonnal a habokba.

Ha az előzőekben azt mondtam, elég haloványra sikerült a „tárlatvezetéses”szakasz, akkor most meg kimondottan SZAR volt!!! :-) Nincs rá jobb szó! Egyetlen ütés nélkül masíroztam végig, minden trükköt és fortélyt bevetve! :-)  Most fogyott el a „játszókám”, elég volt, hazamegyek!!!

3/3 

 Westin W6 Wading Backpack & Chestpack

Ha van még lelkierőtök olvasni, akkor elmondom a 3-ik próbálkozásom krónikáját is! :-) Ha nem, akkor köszi, hogy benéztél, gyere máskor is! :-)

A kora hajnali indulás megint stimmel. A Zagyva most is, mint mindig, csodálatos.

Nem akartam „helyi idegenvezetőmet” zaklatni, így magam kerestem újabb meghódítható területeket, hol máshol, mint a Google térképen. Végül jó gondolatmenetem megerősítést nyert, ugyanis indulást megelőző este pontosan annak a helynek küldte el a GPS koordinátáit Tomi segítségül (ezúton is köszönöm), amit én is kinéztem indulási pontnak. :-)

Az érkezés menetrendszerű, azonban az első pár jelenetsor, ami a vízparton ért, nem volt éppen zökkenőmentes. Bemásztam a vízbe és azonnal nyújtani kellett a lábaimat lefelé, hogy azok biztos talajt fogjanak. Pipiskedve tettem meg az első métereket és úgy festett, jó úton járok, nem lesz merülés, mert a következő lépések után egyre kevesebb százalékát lepi el a testemnek a víz.

Elkiabáltam!!!

Belecsúsztam egy pofás mélységű gödörbe, ahol kb. a fejem búbjáig merültem.

Megmarkoltam egy köteg nádat és azok segítségével vonszoltam magam szárazra! Komikus jelenet lehetett. Nekem azonban nem volt kedvem annyira vihorászni akkor.

Az egy hete tartó hidegfront miatt eléggé visszahűlt a folyó vize és a levegő hőmérséklete is 11 fokot mutatott még reggel a kocsiban.

Sebaj, van váltóruha! Kiborítottam a vizet a mellesből, levettem a nedves göncöket és csontig fagyva újrakezdtem az egészet, csak 50-100 méterrel feljebb. Jahh közben a kocsi csomagtartója is úgy gondolta, itt lenne az ideje guillotine- ként lecsapni a fejemre, sajgó puklit nyomva a nagy búrámra.
Ez nem az én reggelem eddig.

Nyilván a melles belülről minden volt, csak épp száraz nem, így villámgyorsan vizesedett az új ruha is rajtam. Hamar elillant a komfort!

Határozott céllal jöttem ma! Vagy nagy domolykót fogok, vagy semmit!

Szűkített arzenállal indultam ma bevetésre, csak nagy, 5 cm és annál nagyobb csalik lapultak a melltáskám réseiben. Mivel eddig finoman szólva sem az a méret jelentkezett az elmúlt próbázások alkalmával, amit most remélek, így az esetleges betli lehetősége is benne volt a levegőben. Sebaj!

 Westin Fatbite Bling Perch 

 

Egy jó ideje szedem a lábaimat a változatosnak mondható mederben, de semmi…

Kicsit kezdem ostorozni is magam, hogy minek játszom az eszem azzal, hogy a kisebb csalikat likvidálom a dobozból… Amikor végre valahára beugrik a nap első hala! Nem is akármilyen!

Egy igazi Zagyvás dagadék személyében! :-)

Nem mondanám, hogy baromi nagyot küzdött, viszonylag könnyedén tereltem az oldalamon fityegő merítő felé.

Olyan gyorsasággal öntött el boldogság, mikor végre kézbe vehettem, mint reggel a hűsítő, nem várt zuhany! :-)

Malacka...

(Tominak a legtöbb böszme méretű domolykóját a Westin Fatbite adja). Nálam is igazi Joker csali.

Sok szép halat adott már nehéz napokon, és most is hozta a kötelezőt!

Természetesen marad továbbra is a kapocsban, ha már ilyen gyönyörű vadvízi halak hordják vissza miután eldobom.

 Ahol beszerezhetőek a Westin termékek...

Csörög, zörög, ahogy kell...

A következőre sem kell sokat várnom, előttem egy jó 20 méterre van egy nagyon szuper összeszűkülés, ami nádkiszögellésbe csúcsosodik ki. Igyekszem olyan távra lopakodni, hogy a cranket néhány méterrel az adott hely mögé tudjam juttatni. Más vizeken egy zérót pöttyintenék közvetlenül a csücsökbe, és ha lakik ott valaki, azonnal le is venné. Itt azonban nem így működnek a dolgok. Nagyjából hidegen hagyja őket a vízbe csobbanó, könnyedén megszerezhető táplálék lehetősége. Nem mondom, hogy az elmúlt 3 alkalommal nem volt felszíni kapásom és persze fogtam is beesőre, de nagyon elenyésző. Eleve a kicsikart akciók száma kevés, és az így sikeresen megfogott halak mennyiségéről pedig ne is ejtsünk szót inkább. Érthetetlen számomra! Az ok lehetne az, hogy nincsenek víz fölé magasodó fák, viszont így is több méter magas a partot szegélyező növényzet, amit nagy létszámban lakják a legkülönbözőbb rovarok. Nyilván onnan is potyognak szép számmal befelé. Ezeket mégsem érdekli! Na, de elkalandoztam! :-)

Így sose lesz vége a storynak! :-)

Szóval a túldobott csali a cél, amit a kis átjáróban elhúzva kimozdítom az ott lakót…

A gondolatmenet megint szép, vágyat azonban nem okoz a vélt területfoglalóban, hogy megtámadja… elsőre.

Viszont ha rafkós öreg, meg még finnyázik is egy kicsit, akkor talán majd másodjára.

Legközelebb azonban már lóvá teszi a csörgős, fancsali képű, sügérmintás faragvány.

Robban a víz és ez végre megmutatja mi fán terem a Zagyvás virtus… :-)

Mint egy buldózer rombol bele mindenbe, amibe csak lehet. Elég hosszú pórázon közlekedik, így nehézkes ellentartani neki. De a körülményekhez képest egész jól terelgetem…

Végül, a tőlem alig 2 méterre lévő, sűrű dzsungelbe csak belerohan és fenn is akad…

Szerencsémre gyorsan kapcsolok, és már ugrok is érte. Vakon nyúlok rá, de szinte koppra tarkófogást pozícionálok. Végül a kusza flórával együtt emelem ki a felszín alól.

Pompás darab ez is…

Készítek néhány képet róla is, bár otthon derült ki, hogy a fotók nagy része használhatatlan egy új fotós vízálló tok miatt. Bloaaaa...

Nahh, most ezután az következik, hogy úgy délután 1-ig az előző két jelenetsor legalább egy tucatszor megismétlődött, igaz más-más adottságú delikvensekkel. Volt köztük olyan méret, amire igazán büszke lehetek, és persze akadt néhány olyan, amit sose értek mit gondol magáról, mikor megtámad egy 5,5 cm-es csalit! :-) Viszont tényleg nem mesélem tovább, mert már így is baromi sok a karakter… Ígérem, többet nem csinálok ilyet, hogy 3 peca történetét próbálom egy bejegyzésbe beletuszkolni! A lényeg, hogy ha nem jártál a Zagyván, akkor nosza rajta, mert csodálatos, ámbár szeszélyes is, de hát a vad vizeket mi pontosan ezért szeretjük! Szevasztok!

InstaSpanok az Ipolyon...

Az évek folyamán legtöbbünknek kialakul egy kis horgász baráti köre. Időnként gyarapszik, máskor fogyatkozik, de van egy kisebb mag, ami gyakorlatilag mindig állandónak mondható.

Bevallom őszintén, az utóbbi években nem szántam rá magam, hogy olyan emberrel menjek horgászni bárhová is, akivel azelőtt még nem voltam. Talán a korábban megtapasztalt, számos negatív élményeknek köszönhetően bárki jelentkezett amolyan ismerkedős pecára, csuklóból elutasítottam.

Alapból szeretem a magam útját járni, de ha társaságra vágyom, akkor a régi horgászcimborák közül mindig kapható valaki egy kis halfogós mókára.

Aztán persze, időnként a kivétel erősíti a szabályt…

Instagrammon előszeretettel követik be egymást a hasonló érdeklődésű, beállítottságú, szenvedélyű egyének. Valahogy így sodort össze minket az élet Tomival. Szép halak, jó képek, és közös szerelem, a Duna szolgált alapul ennek az ismeretségnek.

Nem kellett hozzá sok idő, hogy balinos pecákról, Dunáról, Tisza-tóról kezdjünk eszmét, infót cserélni.

Többször elhangzott, hogy jó lenne egy közös peca itt, ott valamikor. Persze ezek többnyire csak üres szavaknak tekinthetőek általában.

Jelen helyzetünkben azonban tettek is követték az elméleti síkon megfogant közös horgászatok gondolatát. Egyik nap Tomi azzal a kérdéssel állt elő, hogy mivel még nem járt az Ipolyon (pedig régi nagy álma volt), mit szólnék egy közös pergetéshez. Sokat nem filóztam a dolgon, igent mondtam, és rövid egyeztetést és szervezést követően már egy kocsiban ülve robogtunk Ipolytölgyes irányába.

Szerencsére a sok ősrégi horgásztörténet nem hagyott egyetlen másodpercnyi kínos csöndet sem az odaúton.

Valamiért nem szeretek „házigazda” lenni. Jelen esetben ez különösen igaz, hiszen csupán két alkalommal

volt szerencsém horgászni az Ipoly vadregényes kanyarulataiban. Szóval nem mondható a dolog klasszikus „gájdolásnak”, hiszen még csak azt sem mondhatom, hogy ismerősen mozgok ezen a terepen.

A két próbálkozásom viszont pont kettővel több, mint ahányszor Tomi járt ott.

Nem látok bele mások fejébe, de úgy éreztem, neki nem feltétlenül csak a domik megfogásán pörgött az agya…

Ennek okán igyekeztem úgy összeállítani a napi programmenetet, hogy némiképp kedvezzek eme vágyának is.

Tölgyesen kezdtünk, ahol a hajnali pára, az egyre csak száradó kórók és a harmatcseppek súlya alatt is pompásan feszülő nyolclábú rovarcsapdák is mind-mind a közelgő ősz eljövetelét hirdették. 

Mivel egész héten viszonylag hűvös volt az idő és esett nem kevés mennyiségű csapadék is, melles nélkül nemigen kívánkoztunk bele az erősen visszahűlt folyócska rideg ölelésébe.

Hamar magunkra öltöttük a neoprén „kertésznadrágokat”, majd megkezdtük a vízre szállást.

Már a partról is látszott, de a nedves közegbe gázolva még inkább nyilvánvalóvá vált számunkra, hogy bizony valóssággá vált a legrosszabb rémálmunk. A víz áttetszősége konvergált a nullához.

Sokat utaztunk azért, hogy itt legyünk és szerencsét próbáljunk, ezért muszáj volt adni a napnak egy esélyt.

Kérdések nélkül elrendeződtünk az Ipoly jobb és bal szélén, majd kezdetét vette a vallatás.

Az első negyedóra nem is volt teljesen reménytelen. Hiába volt szottyos a víz, nekem is, neki is volt ütése a vezetett csalikra. Fogott halig azonban nem jutottunk.

Szeretem ezt a vadregényes vidéket, gyakran látni átkelő őzcsapatokat, több alkalommal sikerült már szemtanújának lennem jégmadár sikeres halászatának, és a szegélyező erdősávban is talál magának a természetet kicsit is kedvelő egyén látnivalót. Szóval, ez egy csodavilág… ha nem is sikerül összehalaznunk a kezünket, élményben még akkor is lehet részünk bőven. Na, de kár lenne ilyen korán temetni a napot.

Rendületlenül szórjuk a part menti, vélt domolykó lakrészeket... Bedőlt fák, elvágó víz mögötti kőszórás, buja szálas növényzet, víz fölé magasodó bokrok, s fák árnyékai, mind-mind jók lehetnek.

DE NEM MA…

Minden jó helyre érkező dobásban ott rejlik a fogás lehetősége, de majd minden alkalommal akció nélkül tereljük vissza a csalikat bothegyig.

Aztán végre megtörik a jég…

Tomi, nem is takarásból, hanem valahonnan a rohanó víz közepéből varázsol ki egy aprócska domit… 

Örömünk százszorta nagyobb, mint a hal testi adottságai. De legalább végre hal.

Vérszemet kapva, hamar magához terel egy újabb ragadozót, ami méreteiben közel azonos, ám fajtáját tekintve merőben más volt. Aprócska balin volt a zsákmány.

Illett volna nekem is végre villantani valamit…

Beesőre érkezett meg az első halacskám, aki sajnos folytatta a korábbi trendet, miszerint mi itt ma nem nagyon fogunk arasznál nagyobb uszonyost.

Nem csüggedtünk, mentünk tovább előre, kerestük a bestiákat.

Egy felgyorsult, mélyebb részhez érve, míg én kisebb technikai kényszerpihenőre szorultam, addig társam mélyen járatta a csaliját a már-már tomboló hullámok rejtett felszíne alatt. Nem eredménytelenül…

Apró rávágást követően, számunkra kedves meglepetésként ipolyi márna törte át a felszínt.

Aprócska mérete ellenére gyönyörű színezetű, pompás, egészséges példány volt. Szabályosan szájába volt akadva a csali…

Ezután némiképp eltávolodtunk egymástól, Tomi maradt ezen a részen, egy nádszigetben mozgó nagyobb testű hal árnyékát követte kitartóan. Én pedig, egy kicsit feljebb, klasszikus, domolykós részt megpillantva mentem a magam útján. Annyira, de annyira olyan volt az a szakasz, hogy csoda lett volna, ha itt sem lelek rájuk.

Volt egy rész, ami különösen tetszett, sokszor egymás után ejtettem vissza oda csalit. Nem tágítottam e helytől! Éreztem, hogy van ott valaki, aki egyszer csak kimozdul végre. Kitartásomat siker koronázta.

Nem rekordlistás volt az elkövető, de azért végre kellő határozottsággal és vehemenciával durrantotta le a crankot a felszínről.

Ez az a hely, ahol észrevétlenül repül az idő. Szinte észre sem vettük, hogy órák óta keresgélünk.

Viszont a gyomrunk nem felejt, és egyre hangosabban próbál kiparancsolni minket a vízből.

Eleget is teszünk erőszakos akaratának. Partra mászunk.

Míg a kocsihoz ballagunk, elemezgetjük a napot és vázoljuk a lehetőségeinket.

Az egyik siralmas, a másik ad még némi reményt…

Úgy döntünk, ebéd után még megnézzük a másik oldalt, aztán ha nagyon nincs eredménye, akkor visszamegyünk Szob magasságába, ránézünk az ottani szakaszra… amennyiben ott is kudarcot vallunk, szedjük a sátorfánkat, és hazafelé még rápróbálunk a jó öreg Dunára. Nagy egyetértésben szavazzuk meg, teljes létszámban a nap hátralevő stratégiáját.

A felderítés alá vett kisebb szakasz sem volt igazán horgászt marasztaló, 1-1 domolykónak lettünk ideiglenes elrablói, valamint cimborám megfogta a korábbi marci ikertesóját. Igaz, ezt most kabátba sikerült abszolválni.

Elég volt, jöhet a B terv.

Tominak kedveskedve is terveztem beiktatni ezt a részt. Korábban már ütöttem egy-két jobb balint az alig 30 cm-es vízből. Örülnék, ha lenne ilyenben része neki is. Elnavigálom a híd irányába, én pedig a másik oldal felé veszem az irányt. Kicsit fáradtan és egykedvűen érkezek meg egy szakaszra, amit már előző alkalommal is próbáltam, de halat nem adott. Értetlenül álltam előtte, hogy miért nem, hiszen olyan tartás helyezkedik el előttem, mint amilyen a „NAGYKÖNYVBEN” meg van írva, ha ahhoz a részhez lapozunk, ahol azt taglalják „Hol is keressük a domolykót?„.

Kissé elcsigázottan lendítettem a mai több ezredik dobást. Jó helyre érkezik a műcsali. Kettőt mozdítok bele, és határozott ütés kapok válaszul. Sajna nem akad…

Újabb pöccintés, és már csobbanást követően ragadja is magához a szúrós fahalat.

A finom kis cuccal nagyon nagy élmény ez a rövidke, de annál intenzívebb fárasztás, ami a látványos kapások után következik. Végre egy egész pofás darabot vehetek a kezembe, hát persze, hogy fotózom is.

Útjára engedem őkelmét, és tovább kísérletezek…

Ami ezután jön, az maga a földi paradicsom. Minden dobás akcióba megy át, és szerencsére elég darabos jószágok az elkövetők. Nem vagyok rest, azonnal telefonálok Tominak, és lihegve, talán kicsit túlpörögve is közlöm vele, hogy akárhol van, akármit csinál, azonnal dobjon el mindent, és rohanjon hozzám. 

A favorit csali másolatát már ki is bányásztam neki, mire ideloholt.

Érkezést követően buzdítom, hogy akassza a zerót, és azonnal dobjon…

Közben, az elmúlt 15 perc eseményeit hadarom neki…

Első dobásra megüti neki látványos módon, de nem ragad meg a szájában… másodszorra viszont sikerül rendesen pofán csapnia neki. Sajnos nem az a méret, amik eddig kápráztattak, de azért tetszetős darab. 

Ami viszont ennél is elszomorítóbb az az, hogy…

A darab utolsó felvonása volt ez kb, a varázslat véget ért… pedig egy ilyen nehéz nap után, kitartásunk jutalmaként, igazán eltarthatott volna még egy darabig a parádé.

Hagytuk pihenni a helyet, és tovább keresgéltünk… Később még visszatértünk, de már teljesen üres volt a „lakótelep”.

Némiképp azért javította a szánk ízét ez a délutáni kis adrenalin löket… Viszont, akarva akaratlanul, ki kell mondanunk, ennél fényévekkel jobb peca képe forgott a képzeletünkben az indulást megelőző estén.

Annyit sikerült már megtudnom az „Insta barátomról”, hogy kevés dolog szegi kedvét, és a revans lehetőségével élni akar, és élni is fog. Szóval, egy másik napon, szinte garantáltan visszatérünk együtt, és remélhetőleg aratunk majd.